dr. Radnai György bejegyzései

Csak nyugi …

„Horst Mahler menedékjogot
kért Orbán Viktortól
mint a „magyar nép
vezérétől („Führer”-étől)”

Sohasem beszélt róla. Mindig hallgatott, amikor ez szóba került. Anyámtól tudom, hogy „azután” soha nem lehetett gyereke, mert ott, ahova vitték, mert amikor ott volt… Amikor visszajött és én megszülettem sajátjaként szeretett: mindentől, mindenkitől védett, óvott. Mintha tudott volna valamit: meg akart védeni a jövőtől is. Mert szerinte a múlt a jövőben megismétlődik, és akkor a gyerekek megint sikítozni fognak a vagonokban, ameddig tudnak.
Sohasem beszélt róla. Pedig egész életében benne élt az a közel egy év. Kitörölhetlenül beleégődött pórusaiba, sejtjeibe, gondolataiba.
Néhány éve meghalt. Szívinfarktus – mondta neki a körzeti orvos, mikor egy nappal előbb lement hozzá, hogy valami baj van, hívom a mentőket, de aztán mégis hazaengedte. Infarktusom van – hívott telefonon elhaló hangon, gyere gyorsan, jön a mentő is. Éppen akkorra értem oda, amikor a mentőautó ajtóját becsukták mögötte. Mentem utánuk a kocsimmal, be a kórházba is a mentő mögött, be a sürgősségibe, aztán föl az intenzívre. Minden perc növeli a túlélés esélyét – mondta az ügyletes orvos, persze az első 24 óra a legfontosabb, de nyugi, 24 órán keresztül figyeljük, ott vagyunk mellette, menjen csak haza. Másnap reggel bementünk hozzá, beengedtek, egy négyágyas kórteremben feküdtek hatan, az intenzíven, az Ő ágya a szoba közepén volt, függönnyel bekerítve, gyertek be – mondta nyugodtan, félig ülve, jól vagyok, az éjjel kimentem pisilni, miért, kiengedtek, dehogy, csak nem volt itt senki, persze utána a nővér leszúrt, hogy mit csinálok, miért sétálgatok. Egy óra múlva kirúgtak bennünket, az orvos azt mondta, minden rendben van, majd holnap megvizsgálják, ma vasárnap van. Aznap meghalt. A szomszéd ágyon fekvő beteg azt mondta, hogy egyszer csak fölült az ágyon, kinyitotta a száját, de már nem tudott semmit sem mondani, visszahanyatlott és annyi volt. Fölrobbant a szíve. Telefonon kaptam az üzenetet: meghalt.
Nem tudtam tőle elbúcsúzni. Nem is én búcsúztattam.
Vitte magával a történetét. A félelmét. A megaláztatását. A kibírhatatlanságát, amit mégis kibírt. A történet mindig-újraéledését. A sunyi, lappangó elősettenkedést, előbújást, a sűrű homályba bukást, az újra beboruló sötétséget. Azt, amit nem akart láttatni, nem akart elmesélni, amit tőle sohasem hallhattam.
Ami mostanában egyre gyakrabban jön velem szembe.
… Talán egy hónapja, vagy talán régebb óta voltunk ott. Már túl voltunk a víznélküli szomjas-vonatozáson. Már nem a kerekek őrjítően egyhangú kattogása, az öregek sípoló-krákogó-szuszogó haldokolása, a gyerekek egyre halkuló sírása zenélt órákon át a fülünkbe. A napok addigra már csak reggelre és estére, éjszakára és reggelre, aztán megint reggelre és estére szakadoztak. Akkorra már hozzászoktunk a félelemhez, bár az alattomosan, újra és újra mindig ránk tört. Már nem voltunk nők. Nem volt frizuránk, hajunk se. Kopaszra nyírták a fejünket. Egyberuhánk zsák szerűen, majdnem a bokánkig fedte egyre soványodó testünket és lábunkat, mellünknél három fekete gombbal fogtuk össze. Kendővel takartuk tar koponyánkat, ki kismasniban, ki nagyobb csomóval nyakban kötötte össze. Már nem éltünk, talán csak léteztünk. Az ebédlőasztal a székekkel és körülötte a család, Husika a forró, gőzölgő levessel a kezében, az ebéd utáni pihentető halk beszélgetések, talán csak a mesében voltak már.
Rettegtünk mindig, amikor menni kellett valahova akkor is. Mindig csoportosan vittek bennünket, és mindig SS felügyelőnők kísértek. Aznap is egykedvűen, mégis fegyelmezetten ott álltunk egy folyosón, vártunk, pedig nem is tudtuk mire várunk. Egyenként vezettek be minket egy nagy helyiségbe, kézen-fogva, váratlan és éppen ezért megdöbbentő „barátságos kedvességgel”. Talán orvos lehetett, oda vezetett egy asztalhoz, leültetett egy székre, elém tolt egy papírt, amin kérdések és üres rubrikák voltak és németül azt kérdezte, értem-e, ami oda van írva, és ha igen, akkor töltsem ki, majd kiment a szobából. Nem volt nehéz feladat, a nevemet, talán az életkoromat, honnan jöttem, kik a szüleim, ilyeneket kellett kitölteni. De olyan jó volt ott ülni a széken, tollat fogni a kezemben, kérdésekre felelni, mintha a régi világ, az az elfeledett otthon („Ó, megvan-e még az az otthon”) jött volna vissza azokban a pillanatokban. Abban a pillanatban nem féltem, nem aggódtam, hogy hol vagyok, mi lesz velem, vége lesz-e ennek valaha is, csak a toll sercegésére figyeltem, arra, hogy gyöngy-betűkkel írjak, mert anyu azt mondta, hogy a szép-írás már fél siker. Talán öt percig tartott az egész, aztán bejött egy fehérköpenyes ember, talán orvos lehetett, és kivezetett. Aztán sokat vizsgáltak, néztek, kérdezték, hogy vagyok, fáj-e valami…
Azt már sohasem tudta meg, hogy miközben Ő ott ült és újra embernek érezte magát, miközben megint otthon járt, aközben ölték meg Őt, mint anyát! Mert „… három perre volt szükségük ahhoz, hogy a nagy teljesítményű röntgenkészülékből a széken ülő, nyugodtan írdogáló fiatal nő ágyékára irányított, nagy hatóerejű, láthatatlan sugarakkal megöljék, szaknyelven sterilizálják élettől duzzadó petefészkeit…” (Dr. Nyiszli Miklós Nürnbergben tett tanúvallomása alapján, im. Dr. Mengele boncolóorvosa voltam az auschwitzi krematóriumban Magvető 2016.) …

2017. 05. 16.

Plakátok …


­ Papa, kik azok a zsidók?
­ Miért kérded, kisunokám?
­ Mert a Pityu azt mondta, hogy neki az apukája mondta, hogy az az öreg bácsi, akit most annyi plakáton látunk, amikor jövünk az iskolába, akinek olyan ráncos feje van, meg úgy mosolyog meg az ujjairól lógnak le cérnák és egy másik bácsi kezét cibálja, az is zsidó.
­ Nem azért ráncos a feje, meg nem azért mosolyog, mert zsidó.
­ De a Pityu azt is mondta, hogy az egy spekulációt csináló meg a pénzekkel bűvészkedő zsidrák, meg ilyesmi.
­ És te tudod, hogy mit jelent a spekulálni meg a zsidrák?
­ Azt nem tudom, Papa, kérdeztem is a Pityutól, hogy az mi, de ő se tudta, de azt mondta, hogy ő hisz az apukájának, mert, ha ő mondja, akkor az úgy is van.
­ Tudod, kisunokám, annyiféle ember van a világon, hogy az csak na: vannak ilyenek meg olyanok is; akik szeretnek kertészkedni, meg, akik nem; vagy focizni vagy olvasgatni, iskolába járni; van, aki magányos és van, aki barátkozó; van, aki fehérbőrű és van, aki sötétbőrű. És vannak zsidó emberek meg katolikusok is, meg muszlimok is. És mégis mindannyian emberek! És ez nagyon jó dolog, mert ettől olyan szép az élet meg a világ, hogy mindenki egy kicsit más, mint a másik. Emlékszel a kis hercegre: „Éjszaka majd fölnézel a csillagokra. Az enyém sokkal kisebb, semhogy megmutathatnám, hol van. De jobb is így. Számodra az én csillagom egy lesz valamerre a többi csillag közt. Így aztán minden csillagot szívesen nézel majd… Mind a barátod lesz.”
­ De a Pityu azt is mondta, hogy az apukája szerint a bajok fő okozója az a bácsi és a magyaroknak most azért nehéz, mert az a bácsi a sok pénzével a rosszakat segíti és ezért rossz nekünk is és a tévében is ezt mondják minden nap, még a meccsek alatt is néha. Meg egy rabbi is azt mondta, hogy a Soros bácsi sorosozása még nem bűn, hogy miért mert nem az, azt nem egészen értem.
­ „A gyerekeknek nagyon elnézőknek kell lenniük a fölnőttek iránt…” – ugye emlékszel erre is a kis hercegből, mert sokszor a fölnőttek is mondanak butaságokat, amit nem gondolnak végig, hogy mit jelentenek, aztán később megbánják, de akkor már késő lehet. Tanuld meg: ami másoknak fájhat, ami másoknál rossz emlékeket idézhet elő, amiről már kiderült, hogy nem virágot eredményez, hanem gazt, azt nem mondjuk, kívánjuk! vannak szavak, kifejezések, amik a rossz jelképévé váltak, amik embereket megijesztenek, riasztanak, igaz: másokat meg örömmel töltenek el, de te ilyenkor mindig a megriadtak mellé kell, hogy állj, mert már voltunk és lehetünk mi is ilyen megriadtak.
­ Akkor Papa, ne mondjunk igazat?
­ Hogy jön ez ide, kisunokám?
­ Mert láttam a tévében azt is, hogy a Soros bácsi mennyire szereti a pénzt és mindent megtesz érte, hogy minél több legyen neki abból és ez az egész világon a válságot okozza.
­ A kis herceg azt is mondta: „Ha azt mondjuk a fölnőtteknek: „Láttam egy szép házat, rózsaszínű téglából épült, ablakában muskátli, tetején galambok…” – sehogy sem fogják tudni elképzelni ezt a házat. Azt kell mondani nekik: „Láttam egy százezer frankot érő házat.” Erre aztán fölkiáltanak: „Ó, milyen szép!” – érted, kisunokám?! Ilyenek vagyunk mi, fölnőttek, de te ne ilyen légy…

2017. 05. 13.

Bözsinénik országa – avagy nyugdíjas szövetkezeteket akarunk!

Most néztem át, hogy mit írtam össze az elmúlt hét évben, érdekes: szakmai témában alig ragadtam „billentyűt”, közgazdasági, társadalompolitikai írást legutóbb az alapjövedelem ügyében vetettem „papírra”, mint annak egyik szerzője; pénzügypolitikai, nyugdíjszakmai vitákban nem is vettem részt.
Nem láttam értelmét.
És most se látom!
A köz és szakmai beszédet uraló hangok: a másikat alázó, az érveléseket figyelmen kívül hagyó, a statisztika tényeket semmibe vevő, a még csak valódi diskurzusnak sem nevezhető kinyilatkoztatások nem igényelték, és sajnos most sem igényelik a többoldalú megközelítéseket, az érvek ütköztetését.
Akkor meg minek.
Amikor egy új törvény „kitalálása, megrendelése” és bevezetése között alig telik el 48 óra; amikor az előterjesztők maguk sem olvassák el előterjesztéseiket, nemhogy értenék azt, hogy mit is terjesztettek elő; amikor minden „erőből” megy át és még kérdésnek sincs helye; amikor minden a napi közvélemény-kutatási eredményeknek van alárendelve; amikor „Bözsinéni” az etalon, akkor a gondolkodás csak kerékkötő, akkor süketnek, vaknak kell lenni vagy legalább is annak kell mutatkozni.
Mert mit is kezdjen az egyszerű nyugdíjas azzal az előterjesztéssel, ami derült égből villámcsapásként csap bele a lakásbiztosítás nélküli nyugdíjas-lakásába; amit a Harrach-Kósa páros jegyez és most nyújtott be a parlamentnek: „Egyes törvényeknek a közérdekű nyugdíjas szövetkezetek létrehozásával összefüggő módosításáról” címmel. Gondoltam a Reál meccs előtt elolvasom és megértem: mit és miért terjesztett elő a két honatya, akik közül az egyik, az ájtatosabb, egy nem létező párt szája, a másik meg mindig megsértődik, hogy miért is őt kérdezik, aki pedig kiáll a kérdéseket megválaszolni. Persze egyikük sem szakértő. „Csak” politikus. Abból is a cinikusabb, talpnyalóbb, gondolkodásmentesebb fölolvasó.
Ugye a Fidesz azzal indította „uralmát”, hogy megalázta, eltiltotta és elzavarta a jövedelemtermelő munkától az idősebb generációt: pedagógusokat, háziorvosokat, bírókat, rend-védelmiseket, köztisztviselőket és közalkalmazottakat, mert a szakértelem helyett a lojalitást írta elő az alkalmazás föltételeként és az öregekkel szemben nem volt bizalma. Aztán az állami költségvetést kímélő megoldásként beírta az alaptörvénybe, hogy a gyerekek gondoskodjanak a jövőben az öregjeikről, miközben meghirdette az „annyit érsz, amennyid van” mozgalmát és ellopta a magánnyugdíj-pénztárak vagyonát!
Közben észrevette: nem is egy hajszál van a levesben, ami persze csak akkor kezdte zavarni, amikor neki is abból a levesből kellett kanalaznia, mert rájött: a nyugdíjas Bözsinénik kézcsókja és szavazata nélkül még nekik sem megy. Meg aztán a nagytőkés hátország is kezdett elégedetlenkedni, hogy nincs szakmához értő munkaerő, meg a közmunka mégsem fenékig tejfel, kéne már a munkaerő piacon valami érdemit is csinálni. Persze pénz nélkül! Nehogymá’ nekik legyen kevesebb!
Akkor gyerünk, csináljunk is meg nem is; kreáljunk törvényt, amivel adjunk lehetőséget nyugdíjas szövetkezetek létrehozására, annak úgyis se füle, se farka, mégis fogják zabálni a csak házi-médiát fogyasztó milliók, mert ugyanúgy azt fogják érteni belőle, amit a migráncsozásból, a sorosozásból, a brüsszelezésből is értenek: csak Orbán, csak a Fidesz van értük széles e világon! És lőn: megalkották a javaslatot! És akkor hozz létre egy nyugdíjas szövetkezetet, fizess be vagyoni hozzájárulást, aztán lehet, hogy dolgozhatsz, igaz nem pénzért, hanem mindenféle „izéért”, amin majd megint a csókos komák járnak jól, esetleg az állam majd támogat és így tovább!
2017. 05. 11.

Gyürkőzz János …


Hát, kedves János, (ugye nem baj, hogy tegezlek, az öcskösöm lehetnél, bár ahhoz is túl fiatal lennél) meg is hallgattalak tegnapelőtt a parlamentben, aztán a biztonság kedvéért el is olvastalak a KEH honlapján este; mit mondjak: nem hánykolódtam lucskosan az izzadságomban az éjjel; még csak föl se riadtam, hogy jaj, ki beszélt ilyen szépen; de még csak erősebb szívdobogás se tört rám, pedig azzal egyre gyakrabban bajlódom.
Pedig olyan szépeket mondtál, meg néha föl is néztél, aztán meg le; a hangod is megbicsaklott időnként, aztán meg ércessé vált; mondta is az Ibolya, tudod a szomszédom ma reggel: ugye milyen szépeket és okosakat mondott az Áder úr, azon a fanfáros zászlólobogós nagygyűlésen, amin a mi Viktorunk is ott ült a legelső sorban és néha ütögette az asztalt maga előtt, de azt is olyan kecsesen, hogy teljesen elérzékenyültem. Én csak a fogamat szívtam válasz helyett, mert most már azokat is meg kéne csináltatni, enni se tudok rendesen, de hát másra kell a pénz.
Azóta sokat gondolkodtam szavaidon, János, mert mégiscsak Téged választott meg az Országgyűlés köztársasági elnöknek, még ha csak hosszabbításban dőlt is el a meccs, meg az ellenfelet is nyomta a bíró! Egy kicsit ugyan zavart, hogy nem volt teltház, de ezt már megszoktam, mert ma már az agyonajnározott és támogatott focimeccsek is szinte titokban, szűk családi körben zajlanak, csak az operatörők vannak a stadionokban, meg a Viktor, mert Ő erre is ráér, hála istennek! Viszont a Szabó Timi olyan cuki volt ott, cipő nélkül, harisnyásan, meg ott tartott a kezében és olyan aranyosan mozgatott, hogy még a Kövér Laci is megirigyelte és idegesen megpödörte a saját bajuszát, mert a Tiedét nem pödörinthette.
De tényleg szépeket és okosan mélyeket mondtál, János, hogy „magyar érdekek és értékek”, meg „teljesítmény … normativitás … felelősség”, meg azt is, hogy segítsek Neked a javaslataimmal meg az észrevételeimmel.
Ez tényleg jól esett! Hogy most számít az én véleményem is, hogy végre oda akar figyelni valaki arra, hogy én mit akarok, dehogyis akarok: mit szeretnék, hogyan látom a világot, hogy szerintem mit kellene csinálni, mert most arra is szükség van, hiszen „… ha így megy tovább, mindent lerombolunk abból, amit 1990 óta közösen felépítettünk. Mindent megkérdőjelezünk. Minden – akár csak hallgatólagos – megállapodást semmibe veszünk. Minden határt átlépünk…” – mondtad az országnak meg a Viktornak, aki erre nagyon nem helyeselt.
Hát, tudod János, jó lenne hinni Neked, csak az elmúlt öt éved, „Csak azt tudnám feledni!”, mert ahogyan Viktor mondta egykoron: „ne figyeljenek oda arra, amit mondok, egyetlen dologra figyeljenek, amit csinálok”, az meg bizony olyan soványka volt, hogy azt az orvosok rögtön anorexiás betegségnek vélnének.
De én mégis! Mert talán most az egyszer! Mert most Te is azt mondtad: mindent elveszíthetünk, „…Úgy látom…hogy nemzetünk a jogfeladások sikamlós meredélyén veszélybe, többe mint veszélybe, halálba sodortatik…”!
Most akkor tényleg példát fogsz mutatni majd nekünk?! Akkor itt és most ne megkövess, hanem cselekedj! Mert azt megtehetnéd! Kezdeményezz „… országos népszavazást …” a választási törvény megváltoztatása érdekében, a CEU ellehetetlenítése ellen, a paksi atomerőmű fejlesztésének leállítására; ne írj alá kitüntetési javaslatot a bayerzsolt-féle embereknek; ne nevezz ki többé pártkatonákat az MNB elnökségébe, egyetemi rektornak stb.
Akkor talán majd hiszek Neked, János, de addig, legalább próbálj „Gyürkőzz, János, rohanj, János”!
2017. 05. 10.

Egy „Hazaáruló” közleménye


Tisztelt külföldön vagy Magyarországon élő, külföldi és magyar barátaim, ismerőseim!
Ezúton – nyilvánosan, a közösségi média fórumán keresztül – tájékoztatlak Benneteket: nem értek egyet a magyar kormánynak az utóbbi napokban egyre erősödő arrogáns és támadó megnyilatkozásaival, intézkedéseivel, különösen Szijjártó Péternek Timmermans alelnököt lemondásra fölszólította nyilatkozatával és indoklásával; a CEU tanárainak a vegzálásával; a fiatalkorú menedékkérőkre vonatkozó különleges szabályozásával, a tárgyalások lebegtetésével; az újraindított és uszító kormány-óriásplakát kampánnyal; a kormánytól független újságírók megfélemlítésével; a civil szervezetek terrorizálásával; a véleménynyilvánítás szabadságának a semmibevételével!
Ez, a hazudozó, pávatáncot járó politika megint átlépett egy határt, és úgy gondolom, ameddig hatalmon van: mindig át fog lépni további határokat! És a határ nem a csillagos ég, hanem a pokol!
Újra „Fortélyos félelem igazgat” nálunk!
Eszközeim korlátozottak: véleményemet, a tüntetéseken vállalt álláspontomat meg sem hallgatják, figyelembe sem veszik, ahogyan a hozzám hasonló gondolkodású emberekét sem. A vélemény kimondásának a lehetősége ugyanis csak a szükséges, de nem elégséges föltétele a véleményszabadság létezésének! Mert a vélemény megjelenését követnie kellene – még ha az kisebbségi vélemény is – a döntéshozó hatalom tolerálásának, méltánylásának az aktusa is.
De ez nálunk, Magyarországon nem így van!
Ma, Magyarországon a más-vélemény kinyilvánítását, képviseletét nem tolerálás, hanem „hazaáruló”-zás, megbélyegzés, egzisztenciális megfélemlítés követi! Az elmúlt 7 évben köztisztviselők, közalkalmazottak, bírók, pedagógusok, alkalmazottak, újságírók ezrei vesztették el munkájukat véleményük miatt!
„… de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,
és csecsszopók, akikben megnő az értelem,
világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva,
míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja,
s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.”

2017. 05. 06.

Durvul, és akkor mi lesz …


Anyám a szigorúbb volt, apám a megértőbb. Anyámnak gyakrabban lendült a keze, apámé egyszer, de pontosan. Mindkettő hatott! Anyám volt inkább otthon, apám sokat volt távol. Anyám aggódóbb volt, apám előre tekintőbb.
Öcsémmel értettük, megtanultuk a leckét és azóta is remélem tanításuk szerint élünk.
Nekünk könnyű volt, mert nagyon szerettek bennünket, mindig értünk voltak olyanok, amilyenek, és mi is nagyon szerettük őket.
Ez most arról jut eszembe, hogy a magyar kormány (ORBÁN) soha nem szerette az Uniót, csak akkor, amikor Orbánra került a sor, hogy fél évig vezesse. Pedig az Unió úgy viszonyul Orbánhoz és a magyar kormányhoz, ahogyan azt az egyenlő partneri viszony követeli: (még) nem üt, hanem érvel, próbálja meggyőzni a fejlődésben lévő társát, lehetőséget ad elmondani, hogy mit és miért csinál, hogy beismerje és korrigálja tévedését. De az a fránya gyerek ezt nem szereti, kioktatásnak, otrombán támadásnak veszi; ezért visszafelesel, gúnyosan kiröhögi.
És nem akar tanulni. Sőt, még jobban feszegeti a határait, tudatosan provokálja: üss, ha mersz!
Egyszer Orbán Viktort is alaposan megverte az apja (Orbán Viktor visszaemlékezése szerint.)
És az elmúlt napokban, mit napokban: órákban fölgyorsultak az események, tovább durvultak a kormány reakciói, egyre nyilvánvalóbbá teszik azt, ami nekünk, itthon-élőknek, magyaroknak amúgy is nyilvánvaló volt, hogy a magyar kormány egyre élesebben provokálja az Uniót, kenyértörésre akarja kényszeríteni Brüsszelt, miközben alig várja már, hogy sor kerüljön a kenyértörésre! Vegyük észre: ez már háborús retorika, olyan háború kikényszerítéséé, amit nem tankokkal akar a kormányunk(?) megvívni!
A nyíltan uszító plakát-kampány fölerősítése, a CEU tanárainak nyílt vegzálása, az uniós jog nyílt semmibe vétele (lásd a bevándorlási szabályok „meghágását”), az EU-bizottság alelnökének lemondásra történő fölszólítása; a kanadai nagykövet raportra rendelése, és még napestig lehetne tovább folytatni a sort!
Úgy látszik: egyszer nem volt elég a pofon!

2017. 05. 05.

A világ figyel …

(M1 Híradó tudósítása szerint, még nem jóváhagyott)

Kedves nézőink, hallgatóink!
A miniszterelnökünk, Orbán Viktor konvoja és kísérete (vigyázat! nehogy kísértetet mondj a fölolvasáskor) most érkezett meg ide, szép hazánk Magyarország északkeleti szegletébe, a majdnem a román határon, most még innen, a Szamos folyó bal partján található csodálatosan szép magyar városba, Csengerbe! Az ország méltán népszerű és szeretett miniszterelnökét a kisváros határában a rendőrség és a TEK egyenruhába és civilbe öltöztetett emberei, valamint önként és dalolva (vigyázat! nehogy önkényt dalolva hangozzék el a fölolvasáskor) kilátogató sokszáz kisgyerek, szülő, pedagógus és úszóedző, valamint Szabó Tünde sportért felelős államtitkár és Kovács Sándor, a térség fideszes országgyűlési képviselője fogadta. A város polgármesterének őszinte, a miniszterelnök úr Magyarország becsületét megvédő kiállását dicsérő szavai, méltán csaltak könnyeket a jelenlévők szemüvege alá. A polgármester úr egyúttal arra kért minden jelenlévőt, hogy postafordultával küldjék vissza a kormánynak a kitöltött (vigyázat! nehogy kitöltetlen hangozzék el a fölolvasáskor) kérdőíveket, amit véletlenül éppen a kezében tartott (vigyázat! nehogy nem véletlenül hangozzék el a fölolvasáskor), mert ez most világot megváltó közügy! Ezután már mindenki elhomályosult szemmel hallgatta miniszterelnökünknek a járási uszoda megnyitását méltató szavait. És miniszterelnökünk megint egy korszakra szóló beszédet mondott, amit híradásunk után, fölvételről az M4 csatornán az Atletico Madrid – Reál Madrid bajnokok ligája elődöntő visszavágója helyett sugározunk! Most csak annyit emelünk ki szó szerint fölolvasással a beszédből: „Lehet hogy a harcokat Brüsszelben meg Budapesten vívjuk, de az igazi hátországunk itt van”!
2017. 05. 04.

Utazás …


Nem szeretett elkésni, meg hát hamarabb is ébredt föl, mint ahogy az óra jelzett volna, de már nem aludt vissza, hanem gyorsan összekapta magát és indultak is, a gyerek vitte ki a Városligetbe a külön buszhoz. A férje otthon maradt, így beszélték meg, nem akarták a kutyákat – még erre a kis időre sem – egyedül hagyni. A gyerek berakta a busz alsó tárolójába a sporttáskáját, majd elköszönt és ment is az útjára. Ő fölszállt a buszra és rögtön az első sorba, a vezető mögé, és ott is az ablakmellé huppant le. Még jó, hogy korán, szinte elsőnek érkezett. Gyerekkorában, amikor az gimnáziumból mentek a háromnapos kirándulásokra – hű de régen is volt – akkor is oda szeretett volna mindig ülni. De akkor volt, hogy többen is megelőzték; meg a tanárnő is mindig odaült le a kísérő tanárral együtt, úgyhogy ez akkor kimaradt.
De most itt ülhet. Elől, a vezető mögött. Arra gondol: jó lenne, ha nem ülne mellé senki. Akkor végre teljesen egyedül lehetne. A gondolataival. Mindent alaposan, jól megrághatna. De a busz villámgyorsan csurig megtelik utassal, már csak mellette marad üres a hely. És most fölszáll egy szemüveges, ősz hajú, fekete pulóvert és kék farmert viselő nő, körülnéz – a fülében megmozdulnak az ezüst fülbevalók, karján hamiskásan csilingelnek az aranykarperecek – és leül mellé, az egyetlen üresen maradt ülőhelyre. Kezéből maga elé teszi a duzzadó, Gucci-szerű táskáját, óvatosan mellé állítja a hűtőládikát is, kettőt fújtat és oldalra fordulva annyit mond: jó napot, akkor magával kell utaznom. Ő is visszaköszön, talán bólint is hozzá, de gyorsan elfordul és már néz is kifelé az ablakon. Pedig még mindig csak ott állnak a Műcsarnok mögött. Az idegenvezető még egyszer megszámolja őket, majd fejével biccent a sofőrnek és már indulnak is.
Szép reggelt kívánok – hallja most a hangszóróból az idegenvezető hangját, engem Jolánnak hívnak, de szólítsanak csak nyugodtan Jolinak; és máris mondja, és mondja a szabályok, a korlátok, a tiltások, a kötelezettségek, a „mit nem szabad” -ok befejezhetetlen listáját, és akkor így nagyon jól fogjuk érezni magunkat, most pedig mehetünk pisilni, húszpercet megállunk! Mellőle azonnal fölugrik a karpereces, elsőként tottyan le a buszról és már rohan is a pihenő fizetős vécéhez, mert tudja, aki elsőként ér oda, annak még jut papír, a többi meg majd meglátja. Ő is lekászálódik, beáll a sorba, nem szeret nyomulni, inkább összeszorítja a fogát és a combjait. Most azonban nem kell sokat várnia, ez még csak az első megállás, inkább kávézni, az első szendvicset megenni mennek a többiek. Mikor végez a kézmosással is, marad még néhány perce: körbejárja a parkolót, érzékeli, hogy a nap már magasabban jár, nincs hideg, szép napunk lesz, gondolja és próbálja kitalálni, hol járhatnak. A férjére gondol közben, aki mindig viccelődik vele, hogy ha eltévednek, akkor csak megkérdi tőle, merre kell menni, és amit ő válaszol, az biztos, hogy a rossz irány, onnantól már csak az ellenkező utat kell bejárni és már „vissza is tévednek”! Egy kicsit elmosolyodik, amikor mellőle éles hang sipítja: indulunk! Mire fölszáll, üléstársa már benn ül, ugye nem baj, hogy most én ülök az ablak mellett, zörögi a karperece és meg sem várva a választ az ablak felé fordulva elalszik. Legalább nyugtom lesz, gondolja és fejét a fejtámlához támasztva becsukja a szemét, a kezeit összekulcsolja és maga elé révedve elgondolkodik. Jó ötletnek tűnt, hogy néhány napra kiszakadjon a mindennapokból, már nem is emlékszik, mikor volt utoljára „szabadságon”. Egy ideje már nem tudják összehangolni a férjével a pihenésüket, mert nem lehet a Mamát egyedül hagyni, a kutyák sem bírnák ki nélkülük, elhozni meg mindkettőt egyszerre nem lehet. Ő menni akar, látni, ismerkedni mindenfélével, a férje meg imádna a tengerparton heverészni, olvasni, írni. De Ő nem bírja a hosszú utazásokat, már a repülőutat sem igazán, meg sokba is kerülne minden. Amióta nyugdíjban vannak, csökken a tartalék, már rá kell nézni az árcédulákra, már el kell gondolkodni és meg kell néha alkudni. De nem ez a fő mozgató még szerencsére. Így meg, nem tudnak együtt menni. De azért ez így sem rossz, sőt, morfondíroz tovább magában, kell az egyedüllét időnként, hogy le lehessen egy kicsit lassítani, meg lehessen egy kicsit állni, talán másra is figyelni, levetni a felelősség szúrósan böködő terhét, gondolja tovább egyre lehangoltabban. Még el sem indultak, még alig mentek néhány kilométert és nem tud elszakadni, de majd, amikor megérkezünk, amikor átmegyünk a Király-hágón, megállunk a Gyilkos-tónál, Marosvásárhelyen, akkor majd enyhül a honvágy, gondolja, akkor majd az élmények lesznek az erősebbek. Tulajdonképpen mindegy is, hogy hol van, lehetne máshol is, nem is az az érdekes, hanem hogy kiszabadul, hogy nincs az a percről-percre kényszer meg az állandó rohanás. Persze szép lesz itt is – gondolja tovább magában, nem ez az érdekes.
Egyszer csak megszólal mögötte egy ízes, érces bömbölő hang: mindjárt megint hazaérünk, Édes Erdélyünkbe, a mindig is miénk földünkre, bárhol is vannak kijelölve azok a kurva határok, tőlünk akkor sem vehetik el, soha, soha, és már föl is hangzanak a „… Édes Szűzanyánk, könyörögve kérünk, / Mentsd meg e népet, vérző nemzetet! / Jussunk el honban, székely magyar földön, / Szabad hazában éljünk boldogan. Maroknyi székely porlik, mint a szikla…”, halkabban, édesem – próbálja csitítani a mellette ülő asszonyság, de hiába. A mellette alvó asszony is fölriad, előszőr azt sem tudja, hol van, aztán meghallja az éneket, kipirul az arca és hangosan bekapcsolódik. Asszony, ne pofázz bele a dolgomba, inkább adj még innom, szól újra a dal után az érces hangú, ne motozz, gyorsabban loccsantsd a poharamba, sürgeti kontyos, fekete egyszerű ruhába bújt, terebélyes feleségét, ne kelljen még egyszer elmondanom. A busz azonnal megtelik élettel, az eddig halkan, a mellettük ülővel diskuráló emberek hirtelen magyarokká válnak, egymásra ismernek, lapogatják az előttük ülők hátát, szorongatják a mögöttük ülők kezét, ízlelgetik a szabadság édeskés ízét. Ide nem kell kerítés se – szólal meg egyikük, a határ se itt legyen, itt fölösleges, délen kell a védelem, a sok migráncsos, iszlámos ellen, kapcsolódnak be egyre többen. Ezért szeretek ide jönni, erre az útra befizetni – szólal meg mellette, a köztes folyosó másik üléspárján ülő, most is fekete kalapban feszítő, láthatóan vidám ember, mert itt igazi magyar emberek utaznak! Csöndesebben, nem kell kiabálni – szólal meg itt is a pufók, telt asszonyság, vélhetően a feleség. Hát téged meg ki kérdezett – szól rá enyhén megdöbbenve a fekete kalapos, hagyjál jól érezni magam. Még szerencse, hogy ide nem tolhatja a pofáját egy Soros-bérenc se – hallik most hátulról, még a szagát se bírom annak a bibsinek, de a többinek se.
Most a lépcsőnél, így az Ő szintjüknél lejjebb ülő idegenvezető emelkedik egy kicsit föl, néz hátra, egy kicsit ellenőrizve, de cseppet sem feddően az utasokra, és megnyugodva konstatálja, most ugyan egy kicsit előbb, mint szokott, egy kicsit hangosabban is, de minden ugyanúgy történik, mint a korábbi utazásaikon.
Ő csak hallgat, nem énekel, nem is igazán érti, hogy mi történik mögötte és mellette, miért ez a groteszk, savanyú vígasság.
Magában mormogja csak: akár az országban, minden ugyanúgy, de jó, hogy az ember otthon maradt …

2017. 05. 03.

A Fidesz Választmányának május 1-i jelszavai

(piszkozat)
A Fidesz – Magyar Polgári Szövetség tegnap kibővített ülést tartott, amelyen az Elnökség tagjain kívül részt vettek
• Áder János, Köztársasági Elnök úr
• Kövér László, a Parlament elnöke
• DR. Sulyok Tamás, az Alkotmánybíróság elnöke
• Dr. Handó Tünde, az OBH elnöke
• Polt Péter Legfőbb Ügyész
• Semjén Zsolt, a KDNP elnöke
• Mészáros Lőrinc, vállalkozó
• Arnold Schwarzenegger, jóbarát
Az Elnökség és a meghívottak, egyhangú szavazással azt javasolták a Fidesz Választmányának, hogy az alábbi jelszavakat fogadja el az idei május 1-i jelszavaknak:
1. Világ nemzetei nemzetieskedjetek és egyesüljetek a brüsszeli bürokraták elleni harcban!
2. Éljen május 1., a pálinkafőzés seregszemléje!
3. Éljen korunk legyőzhetetlen eszköze, most éppen megint a gyűlölet-korbács!
4. Éljen a diktatúrát újraépítő Törökország, Azerbajdzsán, és még távolabb keleten létező országok, a diktatúrák nagy támaszai!
5. Éljen a megbonthatatlan barátság, az újabb összekovácsolódás viszonya!
6. Köszöntjük az Uniótól elszakadni vágyó népek nemzetté válási folyamatát!
7. Éljen és erősödjék a brüsszeliták, a sorosisták elleni harcban résztvevők egysége és barátsága!
8. Éljen és erősödjék a CEU és Soros György elleni hazai mozgalom elszántsága!
9. Éljen és erősödjék tovább a labdarúgó-stadionokat építő, busás haszonnal működő szervezetek és állami bürokraták megbonthatatlan barátsága!
10. További gyűlöletet minden ellenségnek, aki ellenség!
11. Forró üdvözlet a függetlenségéért, szabadságáért, Brexitért hősiesen harcoló angol népnek!
12. Szolidárisak vagyunk mindenkivel, aki velünk is szolidáris szabadság-vágyunkban!
13. Támogatjuk a migránsokat az otthonmaradásukban!
14. Folytatjuk!
15. Éljen és erősödjék a mi népünk egysége, eltökéltsége a vizes VB iránt!
16. Előre az újabb és mindig változó tervek, célok megvalósítása útján!
17. Fideszesek! Fidelitászosok! Kádéenpésesek! És főleg vidékiek, akik a közmédiából látjátok meg a világotokat: valósítsuk meg a nemzeti programunkat, ami még készül!
18. Éljen a Fidesz – Magyar Polgári Szövetségbe forrott magyar nép!
19. Köszöntjük a gondolat-építésben élenjáró CÖF lelkes munkatársait!
20. Köszöntjük szövetségeseinket, akiket növekvő számuk és illegalitásuk miatt most csak köszöntünk!
21. Éljen társadalmunk vezető ereje, a Fidesz!
22. Éljen és virágozzék szeretett hazánk, és Erdély, és a Felvidék, és …, és minden magyar itt és ott is, különösen azok, akik levélben is szavazhatnak!

2017. 05. 01.

Hivatkozás


Megrendülve olvasom a most megjelent, a díjnyertes játékfilm alapjául szolgáló elbeszélést. Így kell ezt – súgom magamnak elmélázva – így van ez jól, hiszen így lesz nyereséges: egymás hátán a film meg a könyv is, ez így piacos. A történet, a kibeszéltelen, agyonhallgatott múlt nem is érdekes, (sajnos) csak eszköz, elengedhetetlen-szükségesség, megszabadíthatatlan háttér, szinte csak ürügy. Nálunk most nem lehet fordítva: az üzlet van előbb, aztán (talán) a megér(te)tés, ha egyáltalán. A közbeszédnek – itt és most – nem lehet tárgya a múlt, amiből azokká lettünk, amik vagyunk. (Holnap már a helyesírás sem lesz érdekes az érettségin: „… ugyanis nem része a nyelvnek…”!) Most megint nincs erre idő meg szükség se, most megint nagy-ügyek vannak: a lázadás, a nemzet-megmaradás, a magyarság megvédése viszi el az erőt! Hogy ez így volt, akkor is, abban az időben is – kit érdekel; hogy akkor mi történt, miért történt, el lehetett volna-e kerülni a bajt, nem fontos. Az se, hogy holnap mi lesz: ugyanaz vagy más?!
Inkább ne beszéljünk róla.
A beszéd állásfoglalást igényel, véleménynyilvánítást jelent: az meg ma megint veszélyes, nemkívánatos, kerülendő. Üzlet, az lehet. Az jöhet. De csak akkor, ha nem kell állást foglalni! Pláne nem a múltról. Amit jobb lenne teljesen elfelejteni: akárhol is álltak, éltek-haltak is az ősök. Minek gondolni rá, minek ápolni, megérteni, csak baj lesz belőle. Ezt tanítják most az „okosok”. Ha ti voltatok az „… őszes szakállú, idős férfi … fekete kalapban, fekete öltönyben és fehér ingben … emez … nem visel szakállat … gyászol …”, akkor azért; ha pedig te a jegyző voltál, aki éppen megvárja „… mihez kezdenek …”, akkor azért.
Érted, ugye?
Inkább ne beszéljünk róla.
Mert akkor meg kellene érteni a kalapost is. Meg a jegyzőt is. A kalaposnak a jegyzőt, a jegyzőnek a kalapost. Nekünk meg, a nézőknek, a visszatekintőknek, az újra-átélőknek mindegyiküket.
De ez most nem megy. Mert megint lövészárkok vannak. És mi benne mocskolódunk a lövészárkokban. Egymással szemben, a másikat gyűlölve, a másiktól félve, rettegve: a fegyver kibiztosítva.
Ilyenkor a beszédnek, a gondolatnak, a megértésnek nincs helye!
Sőt: az árulás!
Nézem a szakállas csecsen-t a tévében, a csillogó szemét, a maga elé meredését, ahogy próbálja a tolmácsot megérteni; hallgatom a folyékony válaszait, próbálom értelmezni a hallottakat. Aztán figyelem a történészt, az „okos” értelmezését, próbálom megérteni az Emlékműről mondott szavait, és rádöbbenek: Ő is benne van a lövészárokban…
Megrendülve rakom le magam mellé a most megjelent, a díjnyertes játékfilm alapjául szolgáló elbeszélést.

2017. 04. 29.