– Viktor vagyok
– Sándor
– tényleg nem jössz vacsorázni?
– tényleg
– mindenki ott lesz, aki számít
– nem mindenki
– jó lesz a kaja
– biztos
– fontos lenne nekem, hogy ott legyél
– nekem, hogy ne legyek
– szeretném, ha mindenki látná, hogy Te is ott vagy az asztalomnál
– én meg azt szeretném, hogy lássák: nem vagyok ott
– aztán miért nem jössz?
– még kérded?
– kérdem
– mert eddig semmit sem kérdeztél, csak válaszoltál
– de most kérdezlek
– ez a válaszom
– ezt én nem fogadom el, ilyet nekem nem lehet válaszolni
– Te nem választ vársz, hanem behódolást, mert semmire és senkire nem vagy kíváncsi
– pedig ez a vacsora mára már egy szép hagyománnyá lett
– éppen ez az, azt akarod elérni, hogy mindenki úgy gondolja: „ez most már így marad, ebben Tovább a folytatáshoz
dr. Radnai György bejegyzései
Átváltozás
„Amikor egy reggel Gregor Samsa nyugtalan álmából felébredt, szörnyű féreggé változva találta magát ágyában.”
Amikor reggel nyugtalan álmából hirtelen fölébredt, szocinak, sőt ami még rosszabb volt számára, szadeszosnak érezte magát. Ő, aki ott csápolt az első sorokban minden rendezvényen, ahol Orbán Viktor megjelent; aki őrjöngve és durván, obszcén szavakkal utasított vissza minden ellenvéleményt, rágalomnak kiáltva; aki minden fenntartás, fontolgatás nélkül azonnal támogatott minden javaslatot – legyen az akár ÁFA emelés, vagy iskolabezárás, stadionépítés –, most egészen másként látta a világot. „Mi a lófasz van velem” – morfondírozott magában, „ez nem lehet igaz”. De kint már ugattak a kutyák, autók is tülköltek, nem is beszélve a chopperjüket bömböltető Gój Motorosokról. „Pedig nem is ittam tegnap este” – folytatta az elmélkedést, „fű sincs itthon, már régen elfogyott, akkor mégis, mi a franc ez?”. Pedig minden olyan jól alakult: megbecsült, hangadó tagja volt egy társaságnak. Félszavakból értették egymást, amikor az egyikük belekezdett, a másik már folytatta is; csak kimondták, hogy Gyurcsány és már gurgulázva, hangosan röhögtek. Volt egy játékuk, a név-játék: mondtak egy szót, pl. Nokiás doboz, és párosítani kellett egy névvel. Liba – Bajnai; pufajkás – Horn, offshore-lovag – Simor András. Gondolkodni se nagyon kellett. Mindenhová együtt mentek, és mindig volt mit inniuk is. Kaptak zászlót, transzparenseket, még rigmusokat is osztottak nekik szórólapon. Csak szólnia kellett, hogy kellene egy kis lóvé, és már hívták is: hol ide, hol oda. Most meg aztán igazán király, hogy megjöttek ezek a földönfutó ázsiaiak, ez az éhenkórász banda, ezek miatt adták nekik a munkát. Mindig menniük kellett valahova tiltakozni: hol egy ideiglenes tábor megalakítása ellen, hol a tranzitok áttelepítéséért, volt, amikor megakadályozták a más színűeknek, hogy bemehessenek egy presszóba kávét inni, vagy egy kisboltba kaját venni. Csak jött a telefon, és már rohantak is: ő járt mindenben elől. Tök állat az egész.
És most tessék. Fölkel és nem érti a csíziót. Az egész olyan üres, fölfoghatatlan, az agya egészen másra kapcsol, olyan gondolatok keringenek a fejében, hogy szégyenkezik. Szégyenkezik. Ilyen még eddig nem volt. Ilyet még nem érzett. „Mi van itt, mi történt” – szólalt meg megint a hang belül. „Hogy ezek a menekültek is emberek, nekik is vannak gyerekeik, meg élni akarnak, nem meghalni a bombázásokban” – zakatoltak a gondolatok a fejében. „Itt se akarnak maradni, csak átmenni az országon” – sípolt a következő mondat, „meg aztán, mire jó ez a gyűlölködés, uszítás, ellenségeskedés, származott ebből valaha is jó?” – birizgálta tovább belülről az újabb kérdés. De nem hagyta magát, lerázta magáról az aggodalmat (hm, aggodalom, ez az érzés is teljesen új volt számára, nem is ismerte eddig). Most már mennie kellett, jelenése volt a Keletinél. Gyorsan összekapta magát, WC, fürdőszoba, reggeli. Bekapcsolta a rádiót. A Klubrádió ment, Pikó beszélgetett egy komával. Megdöbbent a stílustól, a nyugodt, a kiegyensúlyozott, az indulatmentes beszélgetéstől. Nem értette: nem ehhez volt szokva, nem ilyen tónusú hanghoz volt szocializálva. Az ő füle a sipító, üvöltő, artikulálatlan ordítozást értette; elméje a másik döbbent némaságát, rettegésének a csöndjét élvezte. Itt meg beszélgetnek, néha nevetgélnek is, verseket mondanak. „Mi van velem?” – zakkant vissza megint a reggelbe. Fölrángatta gyorsan magára a farmert, meg „meztéllábra” szandálját, mára ez is jó lesz, már csak pólót kell fölvennie. És ekkor megállt a keze a levegőben, mit vegyen föl: a Trianonost, a keményen buzizó kisemberest, a pajeszos zsidót eltaposóst?! A máskor oly kedves ruhadarabok mozdulatlanul, mind ott száradtak a szétnyitható szárítón. De most nem nyúlt feléjük. Egy egyszínű feketébe bújt. Lerohant a lépcsőn és közben előre köszönt a szembejövő szomszédnak. „Mit csinálok?” – zúgott a hang megint a fülében. Hiszen ez az átkosban tagja volt az állampártnak, még irányított is valami építkezést, alig látták a házban, állandóan dolgozott, ő még kisgyerek volt, azért emlékszik rá ilyen pontosan, mert amikor találkoztak mindig kapott tőle egy MELBA csokit, azt a töltöttet, hű de finom volt. De a rendszerváltás után már nem fogadta a köszönését, hiába volt öregebb. Most meg: előre köszön neki. „Mindjárt beszarok” – doboltak megint egyet odabenn. Kifordult a kapun, fölugrott a villamosra, most alig voltak rajta, csak egy öreg, meg egy kisebb csoport fiatal, talán az övéi, vagyis a volt övéi, mindannyian harsányan beszéltek, úgy hadartak, hogy még ő se értette. Aztán odaléptek az öreghez és elkezdték zrikálni: nézd már, piros nyakkendője van – mondta az egyik, és milyen hülyén csomózta – folytatta a másik, szerintetek szabad ma Magyarországon piros nyakkendőt viselni, ez biztosan egy libcsi szoci – hangzott el a provokatív, táncra hívó kérdés a harmadiktól, vágjuk le a nyakkendőjét. Korábban ilyenkor jóleső bizsergést érzett a hasa alján, elfogta egy vadászat előtti jóleső izgalom. De most nem ez történt, most a gyomrában érezte a görcsöt, a szájában rossz ízű savasat érzett, és egész testét elöntöttre a víz, és megcsapta valami, eddig sohasem tapasztalt szorongás. „Mi van veled?” – szúrta mellbe a hang belülről, „csak nem fogsz beavatkozni?”. De mégis odalépett, az öreg mellé, megfogta a ráncos kezét, csúszott az izzadságban, szálljunk itt le, azt hiszem megérkezett. És mindketten leszálltak a villamosról. Köszönöm, rebegte, nyugdíjból élek, ha azt életnek lehet nevezni, ki képvisel engem, ki hallgat meg engem, a gyerekek Liverpoolban, anyával vagyunk otthon, a szomszéd csak kiabál, neki is meg van a maga baja, és most maga segített, vigyázzon magára – intett búcsút és elcsoszogott. Innen már simán eljutott a Keletihez. Az ismerős kép fogadta, amit már többször látott, amikor itt járt. Csak most még többen voltak. És most nem úgy néztek ki. „Vagy én nem látom olyannak őket?” – most meg provokálta őt a hang. Ezek is emberek: férfiak, nők, kisfiúk és lányok, akik ugyanúgy élni akarnak, mint ő. „Akkor meg mi a franc bajod volt eddig velük” – már megint az a hang. Nem tudott válaszolni magának, eddig ez a kérdés nem foglalkoztatta, minden világos volt: elfogadta, amit mondtak neki, csinálta, amit ajánlottak neki, hitte, mint sokan mások is, hiszen ezzel nem volt gond. Te – szólította meg valaki, te szandálos, te is muszlim országból jöttél, mért nem maradsz nyugton otthon a seggeden, mért tolod ide a pofád, te vándormadár-nulla, hozod ide be a sok nyavalyát meg vírust, takarodj az országunkból Tovább a folytatáshoz
Meghívás vacsorára…
– Főnök, baj van, ezek nem jönnek vacsorázni
– dombornyomású papíron, a koronás címerrel küldtétek a meghívót?
– azzal
– az aláírásom is jól látható helyen és olvasható volt?
– az olvashatót nem tudom, de még félkövéren is kiemeltük a Főnök nevét, még a fejlécben is szerepel
– és írtam azt is, hogy hozhatják az asszonyt is?
– hát, nem is tudom: kísérőnek írtuk
– hogy ez lesz az év eseménye, mert én is enni fogok, meg inni, meg megszorongatom majd a puha kezüket, megsimogatom majd a buksi fejüket?
– írtuk, még azt is, hogy ki mindenki lesz ott
– és ennek ellenére nem?
– nem
– ne beszélj, nem kell nekik a vacsora, ez meglepő: hogy lehet majd üres hassal engem támogatni, legalább nem fognak gondolkodni, mert azt üres hassal és szomjasan még énse tudok
– pedig valamilyen Marx írt olyanokat is, hogy „… az éhség éhség, de az az éhség, amely késsel és villával fogyasztott főtt hússal elégül ki, más éhség, mint az, amely a nyers húst kéz, köröm …”
– ne hadoválj itt nekem, pedig „lehet magyarként is elegánsnak lenni, lehet magyarként is nem provinciálisnak lenni. Magyarként is lehet késsel-villával enni”
– hú, ezt nagyon szépen mondta, Főnök
– már mondtam ezt egyszer, miért nem jegyezted meg?
– nem vagyok nagykövet még, majd akkor megjegyzem
– tartsátok titokban, hogy kik nem jönnek,
– hát, a titoktartás már nem nagyon megy, már minden fönn van a Facebookon
– az nem érdekes: az M4 sport csatornán ne mondjátok be, meg a Mráz Ágoston se írjon ki kutatást az otthonmaradókról, meg most a Bayer Jóska is maradjon csöndben
– és mit csináljunk a megmaradt kajával?
– nem maradhat semmi: töltsétek föl a hiányzó asztalokat a Puskás Akadémia fiatal focistáival, megérdemlik
– értem
– és kiderült, miért nem jönnek?
Tovább a folytatáshoz
Bőrig ázva…
Most értem vissza a reggeli kutya-sétáltatásból. Kyra, mint mindig, nagyon élvezte, ebben semmi különös nincs. Én nem is tudom. Szokásosan, nyáriasra véve a figurát indultam: póló, Bermudanadrág, szandál, még baseball-sapka utánzatot se húztam a fejemre. Minek. Az utóbbi napokban még ez is sok volt. Mire visszaértünk, csavarni lehetett mindenből a vizet, az izzadság patakokban folyt a hátamról, meg mindenhonnan. Viszont ma – séta közben, egyszer csak úgy, teljesen váratlanul – eleredt az eső. Nem is eső volt: zápor! Nagy cseppekben, kopogósan, olyan szétrobbanósan hullott az égi áldás. Pont a séta felénél járhattunk, nem volt érdemes visszafordulni, mert úgyis hazafelé tartottunk már. Csak esett és esett. Áztunk mindketten. A kutyám néha megrázta magát, aztán szaladt előre, majd vissza: persze hogy ő kétszer annyit „ázott”, mint én. Zuhogott. Dézsából önthették. Először jópofát próbáltam vágni, néztem, hova lehetne beállni, de már mindegy volt. Csorgott rólam mindenhol: a fejemről, már a nyakam is csurom vizes lett, a gatyát is csavarni lehetett volna, a szandál cuppogott az aszfalton zubogó vízben.
És akkor átmentünk a körforgalmi gyalogátkelőn, elindultunk fölfelé a főúton. Az út mellett az árok frissen volt kaszálva: az éppen levágott fű, gaz, levél csomókban, rendezetlenül, mégis valamilyen rendet sugallva hevertek a földön, illatuk összekeveredett az eső hozta és fölverte por illatával, a nyárvégi befejezetlenség, elmúlás, semmihez nem hasonlítható remegésével. Az illat – megbolondítva a pillanatot – észrevétlenül elszállt a magasba. Talán alább is hagyott egy picit a zubogás, talán már nem is robbantak szét a cseppek; amikor fölnéztem és megpillantottam velem szemben egy fekete, hosszú hajú, esernyős lányt. Mikor mellém ért, Tovább a folytatáshoz
Ünnep után – Beszélgetések
I.
– Gézám, jól álltok a milánói expóval?
– nagyszerűen, Főnök
– minden elkészült?
– dehogy, viszont mindent kifizettünk már a készítőknek, mert valamiből nekik is élniük kell
– és elég a pénz?
– hát, nem is tudom, a pavilon építésére elment 2,3 milliárd, a programokra 2 milliárd, kaptunk még további 900 milliót, ha lenne még, azt is el tudnám költeni
– legyen most ennyi elég, sok éhes talpasomnak kell még juttatnom valamicskét, de mond: újságírók nem érdeklődnek?
– de, nagyon is, viszont működik a jól bevált módszer: nem adunk információt, mert ezek államtitkok; aztán adunk valamit a tavalyelőttiről; aztán csepegtetünk, meg a honlapra teszünk föl valamit; szóval, újságíró legyen a talpán, aki ebből valamit is meg tud majd állapítani;
– nehogy beleszaladjatok egy Ferenczi Krisztinába, mert akkor megint szívhatunk
– majd vigyázunk…
II.
– Sándorom, rendben megy a kerítésépítés?
– természetesen, Főnök, már majdnem kész vagyunk a harmadával
– jelentsétek be, hogy kész van és nyugodtan építsétek tovább
– már be is jelentettük, hogy utasításnak megfelelően a meghatározott időn belül elkészültünk a művel
– nagyszerű, mi van a járványhelyzettel?
– terjesztjük
– mit csináltok?
– terjesztjük a hírt, hogy fönnáll a veszély a hepatitisz C és a szifilisz elterjedésének, mostantól csak óvszerrel lehet szeretkezni, már szóltam is a Lőrincnek meg az Istvánnak, hogy vegyék meg a RAKO óvszer-gyárat a Rákosi Tamástól negyed áron, mert a NAV már ott van a gyár kapujában
– ez megint egy jó hír, ezt várom tőletek…
III.
– mi van a Vidivel, Tamáskám
– megzavarta a játékosok fejét a sok pénz, meg a kevés néző
– na, de az eddig is így volt
– azt hitték, hogy jön a Balázs hozzánk, és akkor mindenkinek még egy nullával több jut majd
– aztán miért nem jött?
– mert nem volt 77-es mezünk
Tovább a folytatáshoz
2015. augusztus 20.
– Mátékám, akkor most hogyan csináljuk: a körkörös védelem jó lesz?
– persze, kell az, mert ez a csürhe még a végén azt csinálja, mint amit mi csináltunk a Demszkyvel annak idején
– ott voltam, emlékszem, csak úgy hullottak az égből, akarom mondani a kezünkből a záptojások, öröm volt ott lenni
– hihihi, és Demszkyt esernyővel próbálták védeni, de nem mindig sikerült, nagyszerű buli volt; no, én ezt nem akarom: szóljatok a kigyúrtaknak is, vessetek be mindent, érted, mindent, amit csak tudtok és akartok, és csináljatok rendet, védjétek meg a HAZÁT és ezt a szent ünnepet, itt a Golgota téren
– akkor szabad kezet adsz, ha jól értem
– naná, hogy szabad kezet, közterületes vagy, tegyétek a dolgotokat
– és ha be akarnak jönni
– ez egy zárt rendezvény, ide csak a mieink jöhetnek be, így megy ez már 5 éve mindig: az állami nemzeti ünnepeken csak a nemzeti oldal ünnepelhet
– akkor erővel is megvédjük
– úgy legyen, ha egy-két nevelő célzatú pofon is elcsattan, az pontos legyen és arányos, „oszt jó Tovább a folytatáshoz
Augusztus 20-a az Úr 2015. évében – ünnepi beszéd
Tisztelt ünneplő hallgatóság és nézőség:
Kik itt vagytok a téren; vagy ott a rengeteg közcsatornás tévé készülék előtt; esetleg amott, a határvadász zászlóaljak megalakítása, a pengés kerítések kifeszítése közben; és Boross Péter is legyen megemlítve, halljátok az ünnepi és érdemi beszédem.
1991 óta ma végre hivatalos állami és egyházi ünnep van. Nem olyan Alkotmány-ünneplős, Duna parti partis, mindenkit megmozgatós, nem olyan hepajos. Ez igazi, mert én celebrálom, és ezért ez olyan engem ünneplős is és ezért hivatalos is.
Szóval, nincs mese, látom: ma tényleg ünnepelni van kedvetek és kötelességetek, a körülményeitekről nem is beszélve. Ma végre ne siránkozzatok, ne a múlton búsongjatok, ne üveges szemekkel mélázzatok, mert most zászlót vonok, tiszteket avatok, kitüntetéseket osztok, kenyeret szelek, tűzijátékot rendelek! Mert megérdemlem, talán ti is megérdemeltek valamicskét, de ez nem biztos. Mert ma engem tisztel az egész világ, és ebből egy kicsi rátok is hull, bár ez nem igazságos! Még az Obama is írt nekem, és bár meg vagytok a levélben említve, nem ti kaptátok! És várok még egy csomó levelet mindenhonnan, de ti ne írjatok, az nem érdekel.
Egy szó, mint száz: ma a sikereimről tudok beszámolni, amiből jut nektek is, no, nem sok, csak egy kicsi, és főleg a komáimnak, akik persze itt vannak, pontosabban csak ők vannak itt. Mert sikereim dögivel vannak. Itt van mindjárt a magyarok sikeres kivándorlása, amit én intéztem el végérvényesen. Ez már egy kisebbfajta új-hon keresés, hiszen a keresők száma lassan meghaladja a népesség 5 százalékát, sőt, a munkaképesek 15 százalékát is. Ez azért siker, mert ők jól érzik magukat odaát, és aztán küldik haza a rengeteg zsozsót, lét, manit, amit itthon aztán jól, tranzakciós költséggel megcsapolunk. Továbbá itt vannak a bevándorlók is, akik azonnal tovább vándorolnak, csak mi egy kicsit megutaztatjuk őket Szegedről Debrecenbe, aztán mehetnek Hegyeshalomra. Közben megtanulhatják a vakolvasást is, meg itt hagynak egy rahedli pénzt is; meg közmunkát is adnak nektek, ami megint csak jó lesz. Meg kapunk egy rakás pénzt is Brüsszelből, amit majd én osztok szét. Meg itt vannak a sikeres városaink: Felcsút, Alcsút, Gyirmót, Hódmezővásárhely, Debrecen, csak győzzem sorolni. És akkor még nem is beszéltem a Dagály több száz éves fáiról, amiket a kivágásuk után olyan jól tud majd hasznosítani Lőrinc az építkezéseknél. Napestig tudnám sorolni tovább a sikereimet: a vasútépítést, a stadion-projektet, a városok közvilágítását, most meg majd az új földosztást, de itt most abba hagyom a fölsorolást, mert én szerény ember vagyok.
Aztán mennyi kezdeményezés indult el, ami hirdeti majd dicsőségemet az utókornak: a taxik új színekben pompáznak, az utcák új nevekkel bírnak, mennyi új emlékmű, szobor dicsőíti meggyalázott, de rehabilitált hőseinket, történészeinket, íróinkat. Ezek mind, mind rólam is elmondanak valamit, sőt, rólam beszélnek csak igazán! Mennyi álmatlan éjszaka kellett, hogy rájöjjek: hogyan szíthatom föl bennetek újra a parázsló tűzet, az elfojtott indulatot, a megtisztító gyűlöletet a gonosz iránt, akire mindig sikerül időben rámutatnom. És most, amikor rátok nézek Tovább a folytatáshoz
Miniszterelnökök egymás közt
– Hű határőrvadászaim, itt vagytok?
– Hajdú vagyok, nem határvadász, a TEK-től és innen a szekrényből jelentkezem, vezérlő honmentő parancsnokom
– hívjátok ide Boros Hóbagolyi Nagy Gondolkodót, a Fradi-pálya legendás gyaloglóját
– máris megérkezett nagy titokban eléd, mert most már közeleg a hadi helyzet érlelődése, és ezért vezérlő parancsnokom Te csak titkosan Titkos Találkozókon találkozhatsz talpasaiddal
– üdvözöllek Nagy Hadvezérem, István király méltó utódja, aki kitaláltad a felcsúti kisvasút nyomvonalát és ezért elnyerted az egyik állomás tiszteletbeli főbakterja örökös címét is, még ha már nem is látszol az University of Oxford dísztablóján
– ez mostantól az egyetem kára
– mivel szolgáljalak, óh, Nagyuram
– a számomra oly édes kis hazámban azt a szokást vezettettem be, hogy mindig egy szájra bízom a legfrissebb böffentésemet: hol Lázár Lézer Janóra, az „annyit ér”-re, hol a kis Rogán Antira, a legendás faxoló zsenire; régebben például a kiflis Gabira, vagy nem is olyan régen a kis-Kocsis is olyan ízeset pöffentett a Köztársaság tér utódjának a II. János Pál pápa tér elszemetelesedéséről a bevándorlók által
– és hogyan jövök én a képbe, olimpiát is hamarosan megnyitó Fenségem
– leült ez a migrációs ügy, alig történik valami: csak egy véres tudósítás jelent meg; nincsenek balhék, csak álhírek; a Jobbik is csak a száját járatja; a civilek bezzeg segítenek
– értem én, jobban mondva nem értem népedet
– hát éppen ez az, bele kellene csapni a lecsóba, elméletileg és vendéglátósan kellene rámutatni a valós összefüggésekre, a történelmi ívre István királyunktól egészen hozzám eljutva, aki második honfoglaló és megvédő leszek, illetve már vagyok is
– és hogyan gondolod mindezt, Nagy Honvédő Vezérem
– adjál egy nagy interjút a Bayer lapjába a Pindroch Tamásnak, ahol engedd szabadjára érzelmeidet, osszad meg mindenkivel magvas gondolataidat, fantáziádnak nehogy gátat szabjon a butító józanság, csak nyersen, magyarosan, csapjál oda keményen a magyarok istene nevében
– nagyon jó: akkor beszélek majd arról, hogy mértéktelen és idegesítő bevándorlás etnikai, biológiai, cigánykérdés; hogy az Unió vezetésének libcsi magva a hibás; hogy jó lenne áthelyezni Tovább a folytatáshoz
Határvadász századokat indít a kormány …
Föl, föl fiaink! Bátor katonái a honnak. Védjétek meg egyre fogyó népünk földjét! Legyetek méltó utódai a hírős Határvadász-zászlóaljaknak! Mert megint közeleg a vég. A pusztító, a megszálló horda már itt van édes határunkon. Mohács réme ijeszt újból! Hisz itt vannak megint, Keletről jőnek, nem kímélnek. Már látjátok: „az egyre agresszívebb és egyre határozottabb követelésekkel…” előálló idegenek nem átallanak itt aludni, enni, van, aki még Tovább a folytatáshoz
„Ez jár nekünk…” – kontrasztok
I.
„Ez nekem jár” – mondta a miniszterelnök, csak ne mi nyerjük a legtöbbet.
„Ez nekem jár” – mondta Mészáros Lőrinc, mert én vagyok a miniszterelnök felcsúti helytartója, és a feleségéé a Pancho Aréna földterülete.
„Ez nekem jár” – mondta a trafikbérlő, mert én tagja vagyok a Fidesznek.
„Ez nekünk jár” – mondta Gyárfás Tamás, mert az olimpiai ponttáblázaton benne vagyunk az első tízben, és eddig csak mi nem rendeztünk Olimpiát.
„Ez nekem jár” – mondta Orbán Gáspár, a Videoton visszavonult labdarúgója, mert az én apám a magyarok miniszterelnöke, és beült a labdarúgó VB döntőjén a miniszterelnöki VIP páholyba.
„Ez nekem jár” – mondta Orbán Rachel, mert az én apámat úgy hívják, hogy Orbán Viktor, és én már a saját lábamon állok, azzal svájci barátnőivel beült az Operaházban a Királyi páholyba.
„Ez nekem jár” – mondta Szijjártó Péter, mert külügyminiszteri fizetésemből és az eddigi életem során fölhalmozott vagyonomból, meg az ősök vagyonából tellett rá, azzal beköltözött luxusvillájába.
„Ez nekem jár” – mondta Deutsch Tamás, amikor átvette az MTK tulajdonjogát, mert nekünk futotta rá, és különben is Fidesz alapító tag vagyok.
„Ez nekem jár” – mondta Lázár János, mert én annyit is érek.
„Ez nekem jár” – mondta Ákos, amikor átvette a trafikokat is, mert én mindig ott ültem töltelékként az emelvényen a szeretett miniszterelnökünk mögött.
„Ez nekem jár” – mondta Handó Tünde, mert az én férjem a Szájer József, aki a miniszterelnök harcostársa, amikor elfogadta a kinevezését.
„Ez nekem jár” – mondta Harrach Péter, amikor a képviselői fizetése mellé megkapta a nyugdíját is, mert én híven szolgálom az én istenemet: Orbán Viktort.
„Ez nekem jár” – mondta Rogán Antal, mert én vagyok a Rogán Antal a Fideszben, amikor beköltözött a Duna-parti luxus villájába.
„Ez nekem jár” – mondta Matolcsy György MNB elnök, mert én vagyok az elnök és Orbán Viktor jóembere, amikor fölemelte fizetését pofátlan mértékkel.
„Ez nekem jár” – mondta Rogán Antal felesége, Cecília asszony, amikor alkalmazni kezdett egy sajtóreferenst.
„Ez nekem jár” – mondta Orbán Viktor, Kövér László, amikor létrehozták a TEK és az Országgyűlési Őrezred őrző-védő fegyveres testületeket, mert mi vagyunk a miniszterelnök meg a házelnök.
„Ez nekünk jár” – mondta a CÖF, mert mi vagyunk a kormány civiljei, amikor átvették a költségvetési támogatásukat.
„Ez nekünk jár” – mondta a Századvég, a Nézőpont, a Heti Válasz, a Lánchíd Rádió, mert mi tudjuk, merről fúj a szél, amikor megkapták az állami támogatásukat.
II.
„Ez nem jár nektek” – mondta a kormány a nyugdíjasoknak, amikor elvette a 13. havi nyugdíjat, mert most megszorítunk.
„Ez nem jár nektek” – mondta a kormány a pedagógusoknak, amikor nem adta oda a beígért béremelést, mert most megszorítunk.
„Ez nem jár nektek” – mondta a kormány a rend-védelmiseknek, amikor nem adta oda a beígért béremelést, mert most megszorítunk.
„Ez nem jár nektek” – mondta a kormány a szegényeknek, amikor megszüntette a szociális segélyezést, mert most megszorítunk.
„Ez nem jár nektek” – mondta a kormány a munkanélkülieknek, amikor megalkotta a közmunka rendszerét éhbérért, mert most megszorítunk.
„Ez nem jár nektek” – mondta a kormány a dolgozóknak, amikor bevezette a lineáris adózást, mert most megszorítunk.
„Ez nem jár nektek” – mondta a kormány a kivándorlóknak, amikor növekedett a munkanélküliség, mert most megszorítunk.
„Ez nem jár nektek” – mondta a kormány a korábbi trafikosoknak, amikor elvette tőlük a trafikjukat, mert most megszorítunk.
„Ez nem jár nektek” – mondta a kormány az embereknek, amikor vasárnapra bezártatta a Plázákat, mert most megszorítunk és pihennetek kell.
„Ez nem jár nektek” – mondta a kormány a liberálisoknak, melegeknek, zsidóknak, embereknek, amikor csökkentette jogaikat, mert most megszorítunk.
„Ez nektek jár” – mondta a kormány a bevándorlóknak, mert ez a mi országunk, amikor Tovább a folytatáshoz