Tegnap este apuval beszélgettünk az egyetemi éveiről. Apu kezdte a beszélgetést, mert látta rajtam, hogy lenn vagyok békában a nótafa-választási vereség miatt. Már eltelt két nap, de a békamód még mindig nem változott.
És akkor apu elkezdte mondani a történetét. „Volt egy tantárgyunk, az ökonometria. Egyetlen jegyzet volt csak, könyvet, ajánlott irodalmat nem is kaptunk. A jegyzet annyira speciális volt, hogy az első lapon egy nagy A betűvel indult a lap, mert ugye a mondatot nagybetűvel kell kezdeni, és aztán a 93-dik oldalon volt a mondat végén a pont. Közte egyetlen mondat és rengeteg, egész lapot beborító képlet. Ez már a negyedik évfolyamon történt, úgyhogy akkor már lezserebben vettük a dolgokat. Mint minden vizsgára, erre is az egyik haverommal készültünk, de csak az egyik oldalon, valahol a 45-47 oldalak közötti képletet tudtuk értelmezni és megjegyezni. Elhatároztuk, hogy bármi lesz is a kérdés, ezzel a képlettel fogunk válaszolni. Együtt mentünk be, rögtön az első öt vizsgázó között. Kihúztuk a tételt, én rögtön láttam, hogy a képlet nem lesz jó válaszra, a barátom viszont, lesz ami lesz az ő kérdésére elkezdett a képlettel válaszolni. A tanár mondta, hogy ez nem jó, de látja, hogy érti az anyagot, ezért egy órát kérdezgette, hogy adhasson neki egy kettest. Végül persze nem tudott, úgyhogy kirúgta. Jöttem én, kérte a vázlatomat, ami egy üres lap volt, kérdezte kérdezzen-e, én mondtam, hogy most inkább ne, úgyhogy én is repültem. Ez volt az első úv-ém. Teljesen letaglózva, kiütve mentem haza, lementem szembe a parkba a Cézár kutyámmal, és három óráig búsongtam, jajongtam, sajnáltam magam stb. Azt hittem, eljött a világvége, nincs tovább. Cézár nem értett semmit se, hogy miért is ülök csak a padon, nem játszom vele és bámulok magam elé. Ez három órát tartott. Aztán fölrohantam a jegyzetért és elkezdtem az egy mondatot olvasni és értelmezni. Este kilencre minden világos lett. Egy hét múlva ötösre vizsgáztam” – fejezte be apu.
Fölhívtam a Robit: „letelt a három óra” – kiabáltam a telefonba…
tanuló
dr. Radnai György bejegyzései
„A Magyar Krónika nem harcol, hanem örömet mond…” 51.
Tegnap tagja voltam az egyik Szavazat Számláló Bizottságnak. A választott önkormányzati tagokon kívül 2 Fideszes, 2 Jobbikos és a Kormányváltók részéről én voltunk a résztvevők. 17 órára össze voltunk zárva, egymásra voltunk utalva. A kutyák ilyenkor rögtön lerendezik az erőviszonyokat, egy durva verekedés, marcangolás, majd kialakul köztük a sorrend: ki lesz a vezér, az első a kajánál, a nősténynél. Aztán persze lehet újra kezdeni a verekedést, de akkor már nem érdekes.
Itt is így volt. Az egyik két méteres Jobbikos megadta az alaphangot: mikor „kedvesen”, mikor erőszakosabban, mikor provokálóan, de jelezte, nála kell, legyen a „pecsét”. Egy kis vörös csillagozás, komcsizás, zsidózás, cigányozás, nosztalgiázás a csendőrség után, és már mindenki elhallgatott. Rend lett!
Nálunk 70% körül volt a részt vétel. A szavazók rendben, protest nélkül szavaztak: két ki nem töltött szavazat volt összesen. A Fidesz nyert, de messze 50% alatti szavazatokkal, és ettől nem sokkal maradtak el a kormányváltók szavazatai. A Jobbik alig kapott 10%-ot.
Nem történt semmi különleges: csak a Jobbikos káromkodása cseng még a fülemben…
„A Magyar Krónika nem harcol, hanem örömet mond…” 50.
A viktoristák nyerték a nótafaválasztást. A Viktorra 11 gyerek szavazott, másra 14-en, és 16 gyerek nem mondta meg, hogy kit akar nótafának.
A Robinak azt mondtam, hogy megbeszélem anyuval, hogy elmegyek egy másik osztályba…
tanuló
ui: A Robi azt mondta, hogy várjak még az „anyubeszélgetéssel”, előbb aludjunk még egyet…
Váci Mihály – Eső a homokra (részlet)
„… osztani magad: – hogy így sokasodjál;
kicsikhez hajolni: – hogy így magasodjál;
hallgatni őket, hogy tudd a világot;
róluk beszélni, ha szólsz a világhoz.
Széjjel szóródni – eső a homokra –
sivatagnyi reménytelen dologra
s ha nyár se lesz tőled – s a táj se zöldebb:
– kutakká gyűjt a mély: – soká isznak belőled!…”
1968.
A haza te vagy meg én vagyok.
A haza te vagy meg én vagyok.
Ti meg mi vagyunk, a barátaim meg nemcsak a barátaim. A gondolataink, a cselekedeteink, a vitáink, az eltérő útválasztásunk, a szerelmeink, a sérüléseink, a gyógyulásaink. Hogy együtt maradunk, hogy vannak reményeink. Hogy van értelme a küzdelemnek, az elfogadhatatlan kilátástalanságnak is.
A haza te vagy meg én vagyok.
Amíg itthon lehetek, addig te meg én vagyok. Amíg lehetünk ti meg mi. Amíg lehetnek barátaim és nem barátaim. Amíg a sérüléseket gyógyulás követheti. Amíg együtt maradhatunk. Amíg lehet értelme a küzdelemnek, az elfogadhatatlan kilátástalanságnak is.
A haza te vagy meg én vagyok.
És ha már nincs én, csak te? Ha már nincs mi, csak ti? Ha már nincsenek gondolataink, csak akaratod? Ha már nincsenek viták, csak gyűlölködésed? Ha már a sérüléseket sem követi a gyógyulás? Ha már csak zsidó, cigány, libsi, bukott baloldali ellenség van?…
A haza te vagy meg én vagyok.
Érted?!
„A Magyar Krónika nem harcol, hanem örömet mond…” 48.
Ma megint verselemzéssel rontott a hangulaton az Ofő, mert a hangulat az teljesen a béka alatt volt, vagy még lejjebb is kúszott. Pedig tavasz van, és már csak az udvaron tornázunk meg rohangálunk nemcsak a tornaórákon, hanem azon kívül is, néha még tízórai és ebéd helyett is. De most a verselemzéssel kell foglalkoznunk, de mi nem irodalmilag akarjuk megérteni, hanem felfogásilag meg aktualitásilag, mert úgy a legérdekesebb és legizgalmasabb, bár egy vers az nem lehet izgalmas, mint a terminátor. Ráadásul egy olyan versről kellett beszélgetnünk, ami csak egy részvers volt, mert voltak benne nem is ismert részek, mert csak egy, alig olvasható noteszben maradtak fönn a TÖREDÉK sorai és ezért aztán ki kellett találnunk, hogy mit is akart valójában mondani a költő, a Radnóti Miklós, aki aztán meg is halt, a Vona szerint nem bírta a „túrát” és röhögött hozzá. A Vonával én már nem is beszélek, meg a Robi se, de sajnos egyre többen vannak, néha még a Lázár is, akikkel már beszélni sem érdemes, csak kell, mert mégiscsak egy osztály vagyunk, még ha szerintük mi csak ellenségileg is tartozunk az osztályba. „Oly korban éltem én e földön,/mikor az ember úgy elaljasult,/hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra,/s míg balhitekben hitt s tajtékzott téveteg,/befonták életét vad kényszerképzetek.”- mondta az első versszakot az Ofő és körülnézett, hogy Tovább a folytatáshoz
„A Magyar Krónika nem harcol, hanem örömet mond…” 47.
Dühös vagyok, nem kicsit: nagyon!
Ma még nem ért öröm, de remélem, gyűlik, és majd hétfőre kirobbanóan sok lesz belőle. Az osztály már felbolydult méhkas, csak nekünk nem jut méz, csak a viktoristáknak, akik ettől nem nyugszanak, hanem még vadabbak lesznek. Ráadásul már megalakított az Ofő mindenféle bizottságot, akik majd számolják az osztály tanulóit, hogy eljöttek-e szavazni, meg rendesen szavaztak-e, meg ilyesmit, ami a minden rendben van-nal függ össze. Már esküt is kellett tennie azoknak, akik ilyen bizottságosdiban vesznek részt reggeltől estig. Azért fontos, hogy legyenek ilyen, például szavazatot megszámoló bizottságok, hogy minden szabályosnak tűnjön aztán. De mit ér az ellenőrzés, ha a szabályok miatt úgysem lesz minden píszí. Mert például, a Nemzeti Választási Bizottság csupa viktoristából áll, és már hozott egy határozatot Tovább a folytatáshoz
Ladányi Mihály: Tizenegyedik parancsolat
Vegyél meg mindent, vásárolj nyakra-főre,
légy hitelképes, keress kezeseket,
ne maradj ki a piac örömeiből se,
szerezz, szerezz, szerezz!
Nélküled fizetésképtelenek a hivatalok,
hát jár neked ez, te állítod elő
a globális értéktöbbletet.
Vegyél meg minden ezt-azt, a polcok roskadoznak,
váltsd árúra magad, legyen meg mindened.
A dolgos testnek, ha este még maradék erejét összeszedi
(mert komolyzene megy s jobb egy kis etyepetye)
kell a tudat, hogy a gyereknek – ha úgy dönt
a főorvos úr is – meglesz majd mindene.
Hát vegyél meg mindent, vásárolj nyakra-főre,
légy hitelképes, keress kezeseket,
ne maradj ki a piac örömeiből se,
s szerezz, szerezz, szerezz!
„A Magyar Krónika nem harcol, hanem örömet mond…” 46.
Ma az Ofő megint kezdeményezett téma-bedobásilag egy beszélgetést az osztályban, hogy mit gondol az osztály sokasága: mi a jobb, ha mindenki ugyanazt gondolja, és ugyanazt csinálja, vagy ha sokféle véleményből kell választani és dönteni arról, hogy mit csináljunk. És egyáltalán: egy kérdésre egy válasz van csak, ha lehet többet is adni? Na, ez nem tűnt túl izgalmasnak, mert persze, hogy egyszerűbb menni valaki után, mint keresni az utat, amit lehet, hogy meg se találunk, vagy eltévedünk, még GPS-szel is megspékelve, ahogy anyu szokta, ha egyáltalán bekapcsolja a GPS-t. És különben is, nem kell állandóan gondolkodni, meg választani, azt rá kell bízni a vezérekre, mint a például a Vityára, aki a mi vezérünk és ő aztán Tovább a folytatáshoz
A metróvezető

Elképzeltem. Nem egy fényképen, a valóságban. Hogy vezeti a metrót. Nem kicsit, nagyon; nem csak úgy, öltönyben: hanem beöltözve, teljes munkaidőben. Nemcsak az átadáskor, kamerás egy-műszakban, hanem váltott műszakokban: hol hajnalban, hol délután. Fizetésért. Azért a fizetésért. Levizsgáztatva. Időnként megszondáztatva. Az alkalmassági teszteken megfelelve.
Ő lenne a leggyorsabb, a legelső. A metróvilágbajnok. Az utasok nem lennének érdekesek: sőt, ellenségek lennének. Az ő járatain nem lenne kettős mérce a fölszálláskor, mindig csak az övéi szállhatnának föl. Az emberektől kapott fölhatalmazás alapján: az emberekkel együtt, az emberek érdekében nem állna meg minden megállóban; aki lemaradt, az maradjon is le végképp. Nem engedné az embereket megszorítani, ezért sem várna meg mindenkit. Azért lenne ő a metróvezető, hogy ő döntsön: mikor indul, mikor, hol és miképp áll meg, milyen gyorsan megy. Az emberek félnének az ő járatán, de ez nem zavarná, hiszen ő lenne a metróvezető. Magyar, nemzeti és keresztény metróvezető lenne, aki nem félne az utasok hangoskodó gyűlölködéstől. Sosem hazudna az embereknek, sosem rejtené szándékait az utasok elől, csak nem mondaná meg: hol fog legközelebb megállni. Ezért nem is lenne érdemes arra figyelni, amit a beszálláskor mond, hogy mi lesz a következő megálló. Tudná, hogy az utasok, az ellenségei kimutatnák foguk fehérjét, hogy hova akarnak utazni; kíméletlen megérkezési szándékukat letörné, mert nem lenne hová hátrálnia a vezetőfülkében. A vezetőfülkében is forradalmat csinálna, küzdene az orosz metró kocsik kivonása ellen.
Elképzeltem. Már csak meg kellene szavazni…