dr. Radnai György bejegyzései

SZÜLETÉSNAP – PORTRÉ

Furcsa. Pedig semmi közük sincs egymáshoz. A születésnapomnak és a „portré” újbóli kihelyezésének. Az égvilágon semmi. De hát én ilyen vagyok. Ilyenkor is, erre is figyelek: észreveszem ezt is. Pedig rájöhettem volna: nincs is értelme. Persze az ember nemcsak olyat tesz, aminek van értelme. Sőt: többnyire nem olyat. De hát a születésnapomon is? Egyszer egy barátom – évtizedekkel ezelőtt – azt mondta nekem: „tudod Gyuri, hetvenéves koromban majd, a saját vállalatom vezérigazgatói-elnöki irodájában szeretnék dolgozni, a falon a hátam mögött egy hatalmas, álló-alakos képpel, ami engem ábrázol”. Ez akkor nagyon tetszett. Mindent elmondott: a célokat, a reményeket, a jövőbe vetett bizalmat, a siker utáni vágyat és az elért sikert…

 

Hogy csak elolvasod a Kúria „Néhai dr. Szemák Jenő, egykori kúriai elnök portréjával” kapcsolatos tájékoztatását”, és már megy is föl benned a pumpa?! Miért vagy ilyen? Ne ezt olvasd! Hogy közben arra gondolsz, Adyt persze még a falra se?! József Attiláról akkora a „kuss”, hogy az már „Nem én kiáltok”?! Ki is volt Radnóti: zsidó, magyar, egy magyar-zsidó?! Hülye vagy és kész: ne foglalkozz vele. Születésnapod van most! Na ugye?! De mégis?! Mert „a történeti hitelességnek … meg az elnöki tevékenység megítélésének” szempontjai szerint Szemáknak ott a helye?! Mert a Zinner a Veritas Történetkutató Intézettől kikutatta, s tulajdonképpen nem talált semmit?! Na látod! Mit fested a zÖrdögöt a falra?! „Vigyázz, vigyázz, mert megőrült a sátán…”, körötted – ki tudja honnan jött vagy eltévedt – bombák robbannak, már tanácskoznak is a Karmelitában, mert azonnal összehívta, kidobolta, hogy összehívta a helyzet ura a helyzetet értékelőket, hát nincs minden rendben?! Születésnapod van, érted, ünnepelj! Vagy inkább „Lapulj a források tiszta fenekére/ Símulj az üveglapba…” és idd ki fenékig a poharadat.

 

Furcsa. Pedig semmi közük sincs egymáshoz. A születésnapomnak és a „portré” újbóli kihelyezésének. Az égvilágon semmi. De hát én ilyen vagyok. Ilyenkor is, erre is figyelek: észreveszem ezt is. Pedig rájöhettem volna: nincs is értelme. Persze az ember nemcsak olyat tesz, aminek van értelme. Sőt: többnyire nem olyat. De hát a születésnapomon is? Egyszer egy barátom – évtizedekkel ezelőtt – azt mondta nekem: „tudod Gyuri, hetvenéves koromban majd, a saját vállalatom vezérigazgatói-elnöki irodájában szeretnék dolgozni, a falon a hátam mögött egy hatalmas, álló-alakos képpel, ami engem ábrázol”. Ez akkor nagyon tetszett. Mindent elmondott: a célokat, a reményeket, a jövőbe vetett bizalmat, a siker utáni vágyat és az elért sikert…

 

2022. 11. 16.

„DE MITŐL FOG VÁLTOZNI?!”

 

Régen találkoztunk.

Talán a Covid.

Talán az elmúlás.

Talán a fontossági sorrend.

Most megint összejöttünk.

Mintha tegnap váltunk volna csak el.

Azonnal megtaláltuk a szavakat.

A gesztusokat.

A témát nem is kellett keresnünk.

 

Mert ez ma minden – független értelmiségiek között zajló – beszélgetésben (előbb-utóbb) központi témává válik: „de mitől fog változni?!” Mert a tényeket mindenki ismeri, a helyzetet mindenki azonosnak ítéli: rossznak és rövidtávon kilátástalannak. „De mitől fog változni?!” Ilyenkor már megoszlanak a vélemények, ilyenkor beindul a vita, ilyenkor kiderül, mennyire nem értjük meg egymást, mennyire mások vagyunk a kiinduló helyzetünkben, milyen és mennyi „veszíteni-valónk” van még most is. Mert hát ugye ott vannak a gyerekek. Meg az unokák. Meg hát és mégis mi csak-csak viszonylagos „jólétben” élünk, megvan mindenünk, ami kell, néha-néha még utazásra, kiruccanásra is telik, kell ennél több? Hogy mindenki elszalad, rohan mellettünk? Hogy azért már mi is megfontoltabban kószálunk a Lidl-ben? Azért rá-ránézünk a termosztátra, napjában többször is? De azér’ rendben mennek a dolgaink, mindjárt jön a karácsony is, most is csócsáljuk a tiramisunkat, bele-belekortyolunk a vörös borunkba, milyen jól elbeszélgetünk. Mert azok a fránya ellenzéki pártok, meg a vezetőik: tehetségtelenek, nem találják az igazi hangot (hozzánk), olyan tenye-tunyák, nem az igaziak, téblábolnak csak, nem is igazán történik valami, ha a sarkukra állnának, mert mindig lenne valami, aztán mégse. Csak forradalom, fölfordulás ne legyen! Mit lehet tudni, mi lenne annak a vége, a gyereknek is mondom mindig, vigyázzon azoknál a tüntetéseknél, nehogy valami balhé legyen a végén, mégiscsak egy életünk van, akkor már azt bírjuk ki, éljük le, akár így is…

Beszélgetünk tovább, csócsáljuk a tiramisunkat, azt gondoljuk, hisszük: látjuk a fát is, az erdőt is – talán az ösvényt is, ami a sötétségbe vagy onnan kivezet(ne). „Tudnivaló, hogy egyszer azokra is sor kerül, akik abban reménykednek, hogy a kollaborálás a túlélés záloga” – idézte Baranyi Ferenc Mészáros Tamást a Ballada a hunyászkodókról kötetében. És mi nem is vagyunk „kollaboránsok”.

 

„De mitől fog változni?!”

 

Régen találkoztunk.

Talán a Covid.

Talán az elmúlás.

Talán a fontossági sorrend.

Most megint összejöttünk.

Mintha tegnap váltunk volna csak el.

Azonnal megtaláltuk a szavakat.

A gesztusokat.

A témát nem is kellett keresnünk.

 

  1. 11. 15. kedd kétszáz-hatvanharmadik nap

#ner #értelmiség

ÁTMENETI NYUGDÍJAS

„Még mindig átmeneti nyugdíjas vagy?” – kérdi reggel tőlem az asszony mosolyogva, miközben reggelizem éppen, ő meg a kávét melegíti. Tovább „csócsálom” a kaját a számban, aztán kortyolok a kakaómból, miközben Thessza óvatosan a combomra rakja fejét és türelmesen tovább várakozik a lábamnál a jutalom-falatjára. A kérdés, „mint egy kedves vacsora melege, száll…” a nappalinkban elillanatlanul és megválaszolatlanul.

 

Már tizenkét éve!

Tulajdonképpen semmi váratlan nem történt: jött megint a zOrbán-kormány és ugyanúgy, ahogy korábban is azonnal és kíméletlenül kirúgott a munkahelyemről, egy kicsit kegyetlenebbül, csinnadrattát csapva körülöttem, lehetetlenné tette az elhelyezkedésemet a szakmámban, nem engedte, hogy azt csináljam, amit egész életemben tettem, szerettem. Persze nem voltam egyedül: mindenkivel ezt tette, aki nem állt be a sorba, akiről azt gondolta, soha nem áll be mögé a sorba. Azt hittem akkor, azért szakmában el tudok helyezkedni majd, „csak feküdj nyugodtan…”, de nem, más világ jött.

Már tizenkét éve.

Jó, akkor, kikutatom honnan jöttem, ki vagyok, aztán majd megírom. Napokkal később már nem így láttam, az nem lehet, hogy én, csak úgy lemondjak a cselekvés lehetőségéről, a „tevésről”, engem nem olyan fából faragtak: beszállok az internetes közösségi kommunikációba, írni fogok, véleményezni, csattanni fognak a mondataim, aztán majd meglátjuk: hisz’ ez sem tart(hat) örökké. Elindítottam a blogomat, formálgattam a szavakat, a mondatokat, próbálgattam a formákat – vártam a „becsapódásokat. Nehezen, nyögvenyelősen indult, aztán beindult, jöttek a követők, az olvasók, a kommentelők, akik volt, hogy értelmezték, magyarázták az írottakat, mások indulattal melegebb éghajlatra küldtek.

Már tizenkét éve.

Olvasom a kezembe került Baranyi könyvet, benne a verset az apjáról:

 

„És majd az első hajnalon,

hogy nem csörög a vekker,

apám a csöndtől felriad

s tápászkodó szemekkel

zavartan ébred arra, hogy

még órákhosszat alhat,

s – életen át kimélt ruhát –

felölti a nyugalmat:

feszít s feszeng is benne, a

szomszédoknak mutatná,

s mert benne mozdulni se mer:

a székkarfára rakná,

attól, hogy akár délig is

alhat – nem bír aludni

…

felkel, a ház körül topog,

végül havat lapátol,

szemébe friss szelet s vonatfüttyöt suhint a távol.”

 

Tizenkét év…

És közben mennyien mentek el mellőlem, mennyien hagytak itt „havat lapátolni”, miközben alig „esett hó”, viszont semmi nem változott, semmi sem változik, csak a kétely állandósul és feszít egyre jobban belülről. Akkor? Legyintek egyet, nagyot csapok a levegőbe és megragadom akkor is a lapátot…

 

„Még mindig átmeneti nyugdíjas vagy?” – kérdi az asszony mosolyogva, miközben reggelizem éppen, ő meg a kávét melegíti. Tovább „csócsálom” a kaját a számban, aztán kortyolok a kakaómból, miközben Thessza óvatosan a combomra rakja fejét és türelmesen tovább várakozik a lábamnál a jutalom-falatjára. A kérdés, „mint egy kedves vacsora melege, száll…” a nappalinkban elillanatlanul és megválaszolatlanul…

  1. 11. 13. vasárnap

BOCSIKA!

 

Játszunk. Ülünk a szőnyegen és gurítgatjuk egymásnak a színes golyókat. Néha összeütköznek és elpattanva a sarokba gurulnak, néha elsuhannak – csak úgy – egymás mellett. Az ötéves kisunokám kacarászik, újból és újból az elgurultak után mászik és elölről kezdi a gurítgatást. A percek nesztelenül – ahogyan az üveggolyók is – suhannak, rohannak, de ők összeütközéstelenül. Hirtelen az unokám fölpattan (bár így tudnék én is!), hagyja a (dagadt ruhákat) golyókat másra és már a kezében a villogó fénykarddal jön velem harcolni és nyerni, közben véletlenül rálép a lábam-ujjára, én fölszisszenek, ő megáll, lehúzom a zoknit, mutatom a körmöm alatti lila foltot, ami persze nem ettől a „balesettől” keletkezett, ő azonnal lekuporodik mellém és mondja: „bocsika!”, megnyugtatom, ez a folt már régóta ott van, csak lassan-lassan szívódik föl…

 

Tudod, K. Róbert, csak ennyi kellett volna, egy „bocsika”, de hát tudom, „fideszes” vagy, nem ismerheted ezt a szót, ami (talán) elvezethetne a békéhez is…

 

  1. 11. 12. szombat kétszáz-hatvanadik nap

NAPLÓSZERŰEN

(148.)

 

Ma olyan „ejtős” napom van megint: pihengetek, olvasgatok, sétálok egyet Thesszával, ahogyan az idő engedi.

Meg az agyam.

Mert az jár össze-vissza.

Nem hagy békében.

A nyavalyáim sem hagynak.

Ez már csak ilyen.

És ilyen is lesz: amíg nekem a világ…

 

Bevillannak az unokáim: a legidősebbnek most gólyabálozott végre; egy évvel ezelőtt az érettségi bankettje „oda lett” a Covid miatt, most ezt is bepótolhatta, de még nem beszéltük ki, milyen volt, remélem szuper, ráfér végre egy „kis-buli” a „csajra”, az elmúlt évet igazán jól legyűrte, nagyon büszkék vagyunk rá. Az én ballagási „bankettem” felejthetetlen volt: délután ötkor találkoztunk a „Jóskában”, összekapaszkodtunk és átmentünk a Móriczra, nagy feltűnést okoztunk, mert ’68-ban ez, az „össze-kapaszkodós séta” mégsem volt szokásos, aztán vissza a Feneketlen tó partján végig a ma már egyházi gimnáziumunkba, buliztunk éjfélig, majd elmentünk, talán Törökbálintra az egyik srác szüleinek a kertes-házába, az Oszi is jött velünk, hajnalig, inkább reggelig ábrándoztunk a jövőnkről, a szerelemről, a családról, hogy milyen világot építünk majd, hát bizony nem ilyenre gondoltunk…

A nyavalyáim állandóan közbeszólnak: a bal szememben volt egy szürke folt, az egyik pillanatról a másikra szétrobbant ezernyi parányi csillagra, most ott úszkálnak a fránya pöttyök a szememben, de legalább a nagy szürke eltűnt…

Tegnap voltunk a kicsiknél, a nagyobb reggel kihányta a reggelit, a menyemnek mindenképpen órát kellett tartania, hát átszaladtunk hozzájuk vigyázni rájuk. A legkisebbnek, Eriknek – egész idő alatt – be nem állt a szája, állandóan izgett-mozgott, szinte meg sem állt, persze aztán eljött az Ipadozás ideje is, ráklikkelt a Mesetárra és attól kezdve megszűnt a világ, pontosabban ő átrepült egy másik, egy sokkal szebbe, csodálatosabba, ahol a jó elnyeri és persze a rossz megkapja… Csillogott a szeme, nem is léteztünk számára, talán csak Krisztiánba kapaszkodott néha, aki amikor szöveges felirat úszott elő, akkor elolvasta a „kicsinek”, aztán sakkoztak egy jót a géppel, ahogy aza lenni szokott, hullámzott a parti a nyerésből vesztésbe és vissza, a végén besegítettem egy kicsit, nyertünk. Én biztosan…

Akkor belenyilallt a bal combomban a forgómba valami, föl kellett állnom, ami eltartott egy darabig, mire sikerült, de sikerült, jöttek a Pöttyös Túró Rudik sorban, egymás után az unokáknak, és már nem is éreztem a forgóm…

Szóval ma olyan „ejtős” napom van, csak a hírek ömlenek rendületlenül és kegyetlenül: a Türk Tanács hamis „béke-missziójáról; Kárász sunyi, értelmezhetetlen, azóta eltűnt kommentjéről; a nyugdíjasok panaszairól, hogy a kapott nyugdíj-kompenzációból rántottára is alig futja; Récsől „maximalizmusáról, hogy milyen is egy miniszterelnök lányának, unokái anyjának lenni; az „emberséges közbeszéd mellett kiálló nyilatkozat” aláíróiról; megint egy magyar vétóról, ami már a németeknél is kiverte a biztosítékot; a nem magyarrá vált két srácról, mert van az a pénz; de legalább az orosz kémfönök fia magyar lakcímet kapott, méghozzá Rogán régi jóbarátjának céges ingatlanában.

 

Végül is ma egy ilyen „ejtős” napom van: pihengetek, olvasgatok, sétálok egyet Thesszával, ahogyan az idő engedi.

Meg az agyam.

Mert az jár össze-vissza.

Nem hagy békében.

A nyavalyáim sem hagynak.

Ez már csak ilyen.

És ilyen is lesz: amíg lesz nekem a világ???

 

  1. 11. 11. péntek kétszáz-ötvenkilencedik nap

VÁGOD, HAVER?!

(„Talán a humor segít, mert a helyzet borzalmas…”)

Hogy mik vannak, csak úgy kapkodom a fejem:

„Decembertől nem lesz meleg víz a siófoki iskolák konyhájában”, viszont „Létrehoztak egy új szervezeti egységet: a Miniszterelnök Katonai Irodáját” és „Mostantól személyivel is utazhatnak a magyar turisták Törökországba.”

Aztán

„Sötétbe borulhatnak a települések, könnyítettek a közvilágítás lekapcsolásán”, viszont – nem mától, holnaptól, hanem majd évek alatt – „1200 milliárd forint megy a pedagógusok béremelésére 2025-ig”.

Most az nem is lényeges, csak majd, amikor Orbán fölrakja az oldalára: „Szerdán Szamarkandba utazott Orbán Viktor, vele ment két miniszter, a politikai igazgatója és közel hatvan üzletember is”.

Micsoda hírek! Micsoda várakozás!

És akkor a tojás és a krumpli sapkájáról nem is írtam…

Megint egy vicc jut az eszembe:

Mózes lejön a Hegyről és azt mondja népének:

– Van egy jó és egy rossz hírem. Melyikkel kezdjem?
– A jóval – zúgja a tömeg.
– Nos, a jó az, hogy sikerült lealkudnom tízre.
– És mi a rossz?
– Hogy a paráználkodás meg a lopás még mindig benne van.

  1. 11. 10. csütörtök kétszáz-ötvennyolcadik nap

 

FRÖCSÖG, BÜDÖSÖDIK…

Jönnek a hírek, Elolvasom. Aztán nem tudom eldönteni, szabad-e foglalkozni velük, írni róluk, vagy hagyni kell a francba az egészet: hisz, ha írok, akkor pörög a hír tovább, dagad a szenny, burjánzik és nem csitul soha.

Itt van az ifj. Jeszenszky-nevű megmondó-emberféle. Rárak még egy lapáttal a xa@ból, nincs elég büdös amúgy is. Új érvet nem ír, új szempontot nem dob be, csak ráfröccsent még egy adaggal. A követőinek, a közel hárommillióból „mittudoménmennyinek” ez kell. Zsoltit ezér’ „tarcsák”. Fizetik. Nem magánpénzből, dehogy: ki lenne olyan hülye rá pazarolni. Közpénzből! A tiedből meg az enyémből. Mert – hogyan is mondta a „zállamtitkár” – a szólásszabadság minden előtt! Kéne erről írni!

Szóval fröcsög, büdösödik a xa@ tovább.

Postafiókok, körzeti orvosi rendelők, iskolák szűnnek meg folyamatosan – mindeközben szalagcímek hirdetik, Magyarország egyedülállóan fejlődik! Átalakul az ügyeleti rendszer – értsd: összevonják az ügyeleteket, központosítják, azaz a beteg szívja meg megint, győzze kivárni, amíg ellátáshoz jut. Mindezt győzelemként, egyedülálló sikerként adják elő a közpénzből fönntartott médiában! Megy a győzelmi jelentés a nyugdíjakról, mennyivel nőtt, meg emelkedett, „bezzegh” a Gyurcsány alatt sehol sem volt, mert csak elvett, mi lenne itt, ha megint visszajönne, miközben tömény hazugság az egész, úgy „fake-news”, ahogy van. Erről is kéne írni!

Egy sorban, röviden, egy mondatban, viccesen nem lehet.

Úgy meg, hosszan kifejtve nem jut el oda, ahova kéne.

Hát fröcsög, büdösödik a xa@ tovább.

Itthon.

Magyarországon.

Mert a kormánynak ez a jó: mert őket csak az a „hárommillió” érdekli.

A „többi” nem.

A „többi” meg: hát a langyos sör is sör.

Szerintem nem…

Jönnek a hírek, Elolvasom. Aztán nem tudom eldönteni, szabad-e foglalkozni velük, írni róluk, vagy hagyni kell a francba az egészet: hisz, ha írok, akkor pörög a hír tovább, dagad a szenny, burjánzik és nem csitul soha.

 

  1. 11. 09. szerda kétszáz-ötvenhetedik nap

SPORTHÍREK A HAVEROKRÓL …

„Válogatott: megvan Marco Rossi kerete – Dzsudzsák is bekerült”; „Vizsgálja a vízilabda-szövetség a serdülők meccsén történt szándékos brutalitást”; „Az olimpiai bajnok Liu testvérek országot váltanak” – olvasom a nemzeti sportban, a telexben.

Sok ez így – együtt!

Lenyomat is – kis hazánk „állapotáról”.

Mert véletlenek nincsenek.

„Dzsudzsi megérdemli” – hisz haver ő, mint a (a Kossuth Díjra fölterjesztett) Cini is haver, hát persze, hogy „jár” nekik, ami jár; hogy Dzsudzsák a lábát sem csókolhatta volna meg a legendás elődöknek (nem is írom ide a nevüket, annyira nincsenek „egy súlycsoportban”), a legendák éltek-haltak a fociért, persze volt „kispénz-kisfoci” is közben, de a tehetségüket, a tudásukat nem áldozták be „bagóért”. Zalatnay-”életműve” is „csak” egy lehetne a sok közül – persze: „ízlések és pofonok” különbözők, de akkor is – a legendáknak „kuss” van, szilencium, mert a dalaik ma is jelentenek valamit – viszont ők nem „haverok”.

Aztán a másik: egy serdülő vízilabda meccsen szándékosan és durván – a víz alatt – fejbe rúgtak három „gyerek-sportolót” (agyrázkódást, nyolc napon túli sérülést, esetleg maradandó halláskárosodást okozva), miközben az edzője néma, a bíró talán a körmét piszkálta vagy egy „anyukát skubizott” éppen: de mit csodálkozom, teljesítmény kell, eredmény, „tökös gyerek” az igazi, erőt kell mutatni, még ha nem fair, akkor is. Ez a világ a NER-i, az orbáni világ! A gyengék helye az árokban, a lecsóban van, a fűtetlen menhelyeken – ha vannak, lesznek még – nem az uszodában, az OLIMPIÁN! Mire nevelik most a gyerekeket az uszodában, a focipályákon: a bármi áron, de nyerni kell (hogyan is írta annak idején Székely Éva: „Sírni csak a győzteseknek szabad”, de nem így!).

A harmadik hír csak nekünk, magyaroknak hír, mert mi ilyen világot „építünk” magunknak: „CSAK MAGYAR”, minden másik másodlagos, ha magyarnak vallod magad, akkor minden rendben van (miért is vétózta meg megint Szijjártó is, Varga is az uniós hitelfelvételt az ukránoknak?, mert mi, magyarok a korábbiból sem kaptuk meg azt, „ami jár nekünk”). Amíg a Liu testvérek (édesapa kínai, édesanya magyar) amíg MAGYAROK voltak, addig vannak, azóta eltűntek – mint Rapport Ricsi is. De vajon miért, nem azt a kérdést kellene föltennünk?

De hol lehet(ne) ilyen kérdést föltenni? A Nemzeti Sportban? Az M4-en? Netán a parlamentben (azonnal megvonná a szót a „házmester”)?!

 

És ezek „csak” a sporthírek voltak…

  1. 11. 08. kedd kétszáz-ötvenhatodik nap

(Kép: telex)

HÁZASSÁG – VÁLÁS (2.)

„A hatalom a leghatásosabb serkentőszer” (Henry Kissinger)

 

Tegnap este fölraktam a „HÁZASSÁG – VÁLÁS” bejegyzésemet.

Akkor még nem olvastam a „házmester” levelét.

A „rossz-rendőr” sunyiságát.

Az MTI szerint ezt írta: „az európai nemzeteket – Lisszabontól Vlagyivosztokig – a világpolitikában meg akarják fosztani szabad döntéshozatali joguktól, korlátozni akarják gazdasági érdekeik érvényesítésében, és ki akarják forgatni kétezer esztendős keresztény kultúrájukból is. Emiatt az európai emberek – a nyugati katonai és politikai szövetségek tiszteletben tartása mellett – stratégiai autonómiát igényelnek Európa számára”.

És még ezt is: A kárpátaljai magyarság létérdekei több száz millió európai polgár létérdekeivel azonosak, ezért a saját jogvédő küzdelmében nemcsak a teljes magyar nemzetet tudhatja maga mögött …. a kárpátaljai magyar ügy megoldásra váró európai ügy is”.

Kikérem magamnak, az én nevemben ne küldözgessen leveleket sehová, beszéljen-írjon csak a maga nevében, ha akarja, rovásírással alá kaparhatja azt is: „FIDESZ”.

Szankció (vagy béke) – csúfítják el az országot bombás, uszító plakátokkal.

Közben a szavaikkal lőnek, gerjesztenek, feszültséget szítanak.

Közben fegyverkeznek is.

A helyzet tényleg borzalmas – már röhögni sem tudok …

  1. 11. 07. hétfő kétszáz-ötvenötödik nap

(Kép: Kövér oldaláról)

TOMI BÁCSI

1960-ban történt, öcsémmel augusztusban Zebegényben– nem emlékszem, hogyan kerültünk oda vendégként, talán Babukáék szervezhették, de ez már nem is érdekes – nyaraltunk egy kis paraszt-házban, én alig tizenegy-éves voltam, öcsém éppen elmúlt nyolc. Akkor már (még) szerettem focizni, a falu szélén volt egy focipálya, ott rugdostuk a labdát, mi gyerekek, de még a tizenhatos környékét se tudtuk kihasználni, a szögletzászlótól el se tudtuk rúgni a labdát a kapuig. Nagyokat aludtunk a hatalmasra púpozódott paplanok alatt, sokat rohangáltunk a poros utcákban, aztán föl a hegyre és vissza. Délután a falu közös „művelődési központjába” vittek a házigazdáink, a kocsmába, ahol a falu egyetlen tévéje volt, mindenki összegyűlt oda, nagy zaj volt és furcsa szag is, de aztán hirtelen csönd lett, még a légyzümmögést is hallottuk, a poharak is az asztalokon pihentek: „Kapcsoljuk Rómát, kiküldött munkatársaink Radnai János és Vitray Tamás” – hallatszott a tévéből, ami ott magasodott egy vas-állványon a sarokban, a tévé alatt egy horgolt terítő volt, ami elől középen lelógott a „semmibe”, mi valahol a kocsma-terem közepén ültünk egy asztalnál, előttünk a Bambi lehetett, én megfogtam a Csupi-öcsém kezét és akkor fölhangzott apánk hangja: „Jó napot kívánunk Vitray Tamással, innen Rómából, a kajak-kenu versenyek helyszínéről, következnek a döntők, benne Parti Jánossal, aki a kenu 1000 méteres döntőben küzd majd, át is adom a szót Tamásnak…”, én kiabálni akartam, hogy ott van az apám meg a Tomi bácsi, de egy hang se jött ki a számon…

 

Isten éltessen Tomi bácsi!

 

  1. 11. 06. vasárnap

(Kép: Wikipédia)