(55.)

Thessza ma nincs jól: az orra nem hideg és nem nedves, fekszik csak elnyúlva a helyén, amikor hozzálépünk, csak kinyitja a szemét és nem mozdul…

Nekem is orvoshoz kell mennem, visszaviszem a Holter készüléket, amit huszonnégy órára rám kötöttek, beülök a kocsiba, benyomom a rádiót, már nincs Klubrádió, így valamelyik, magát a legnépszerűbbnek hirdető rádióra kapcsolok és belehallgatok, hátha valamilyen zene jön majd. Nem. Egy Afganisztánból hazaérkezett ember magyarázza a helyzetet: a tálibok kevesen vannak, a közel negyvenmillió emberből alig öt-hat millióan; de a többiek menekülőre fogják majd, megint ötmillió ember akar majd Európába jönni, már szervezett utaztatók vannak. A költsége nem kevés, de sokan rendelkeznek annyival, hogy ötcsillagos szállodákban bumlizhatják végig az utat (az afgán egy főre jutó GDP 600 USA dollár, ezzel 177. a világon!); nem kéne rászabadítani a menekülteket Európára, ahol többet kapnának munka nélkül, mint otthon munkával. Szerencsére nem rántottam félre a kormányt, inkább átkapcsolok egy másik csatornára, ahonnan az új ABBA dal hangzik föl, az megnyugtat.

Aztán megérkezem: kígyózó sor, mindenki maszkban, türelmesen várakoznak az emberek a sorukra, kinn dübörög a forgalom, közben „épül” a Hősök tere, a látvány már most is lenyűgöző, a Vadászati kiállítást nem láttam…

Thessza most fölkelt, bekap egy-két falatot a tányérjából.

Közben sorra kerültem, leadom a „kütyüt”, hétfőn jöhetek vissza az értékelésre, vissza a kocsiba, irány haza, megint rádió bekapcs.: a tegnapi meccs elemzése, az angolok provokálták ki a magyar szurkolók reakcióját, nincs ezzel baj, de a biztonság kedvéért az MLSZ följelenti azokat, akiket mégis megtalálnának, hogy poharakat dobáltak, huhogtak, a középső ujjukat mutogatták. Pedig: nem ez az első eset, már régen beazonosíthatták volna őket; az Orbánnak nem kellett volna kinyilatkoztatnia, hogy a térdeplős tiltakozás műbalhé; harmadszor meg nem is értem: a kormány használja a fiúkat…

De legalább Thessza jobban van már…

2021. 09. 03. péntek

(Kép: MTI, 168óra)

(54.)

„Aztán mégse. Minden másképp alakult…” – írtam „tapintatosan” és elhallgatón valamelyik nap, és ez olyan jellemző: mondanánk is, meg nem is; írunk valamit, de a lényeget ott hagyjuk a szavak, mondatok mögött: találja ki, aki ki akarja, aki meg nem, annak úgy is jó. Thessza bezzeg nem ilyen: amikor játszani akar, azt követeli; amikor jó kedve van (mindig), akkor fülig nyitja pofáját és vigyorog; amikor meg mérges, arról inkább most nem írok. Őszinte: a kutyák már ilyenek.

Mi vajon milyenek vagyunk a szemükben? Amikor – már vagy éppen – nem kell portyáznunk, hátrafelé (is) nyilaznunk, a környező népeket izgalomban tartanunk. És a miénkben? Itt, a huszonegyedik század húszas éveiben, Magyarországon? Tudunk őszintén, önfeledten nevetni? És sírni? Megfigyeltétek: mintha ma már csak az egészen kis gyerekek tudnának nyíltan nevetni? Vajon az lehet ennek az oka, hogy a „felnőttek” maszkot hordanak (no nem azér’, mert itt a negyedik hullám, azér’ még nem kell), nehogy rájuk ismerjenek, milyenek is valójában? Mert azt, hogy milyen érzéseik vannak, mit szeretnének, minek örülnének, azt rejteniük kell, mert az ma gyengeség vagy árulás? És még a végén kiderül(ne)? Vagy már mára csak keveseknek adatik meg az öröm? Viszont akkor miért nem sírunk (kifelé)? Talán mert nem hiszünk abban, hogy közeledik egy jobb világ, ahol már a nevetés az úr?

Hát: Thesszának könnyebb, nem kell ilyeneken morfondíroznia.

„Aztán mégse. Minden másképp alakult…” – írtam. Mintha a dolgok csak úgy, maguktól alakulhatnának! „NEM TUDOK rossz emberek között élni” – írta valaki majd’ száz évvel ezelőtt és felakasztotta magát. Biztosan nem volt normális. Hisz’ az emberek általában nem jók, hanem rosszak, így van ez, amióta világ a világ, de ahogy a nevetés is, a jóság is gyerekkorban… Hát akkor mikor, miért változnak meg a dolgok?! Mert könnyebb rossznak lenni? Mert olyanok a szabályok, hogy rossznak kell lenni? Hülyeség: a szabályokat én is hozom, meg te is, barátom. Hát akkor?! A nagyvilágban és Európában „olyan mélységek örvénylenek, amelyek országokat, nemzeteket képesek magukba rántani, amelyek nemzedékek sorsát képesek tönkretenni, amelyek az emberi méltósággal nem élhető jövő veszélyével fenyegetnek” – mondta nemrég Kövér László Házmester, és nem szakadt rá a marosvásárhelyi vártemplom mennyezete, nem kergették ki a hívők, igaz, alig voltak benn.

Thesszának is vannak szabályai, de mégse rossz, a többi, kóborló se, csak, amikor bántják őket, amikor félnek.

Ez lehet a kulcsszó? Akkor megvan: már csak tennünk kéne valamit.

„Aztán mégse. Minden másképp alakult…”

2021. 08. 31. kedd

(53.)

Éjjel fölriadt és arra gondolt: reggel nem megy be dolgozni. Minek. Úgyis vasárnap lesz. Otthon marad, tovább alszik, aztán megnéz a tévében egy kézilabda vagy egy német bajnoki foci meccset, mindegy, hogy melyiket, azzal is megy majd az idő. Aztán eszik valamit, amit talál a hűtőben. Később lefekszik és durmol tovább. Ennyi járhat neki is. Különben is: már több, mint tíz éve nyugdíjas, eljött a pihenés, a semmittevés, az „azt csinálok, amit akarok” ideje. Korábban szeretett utazni, világot látni, azt tervezte, idősebb korában majd bejárja az egész világot. Aztán mégse. Minden másképp alakult.

Thesszát sem akarja hosszú időre itthon hagyni: miatta sem, de főleg maga miatt nem.

Aztán mégsem aludt tovább, a tévét sem kezdte babrálni, inkább elővett egy könyvet és beleolvasott: „”Mit csinál mostanában?” – kérdeztem ismerősömtől, akit már rég nem láttam. „Félek.” felelte röviden. „Mitől?” „Csak úgy általában.” Hamarosan el is búcsúzott, sietve indult hazafelé, gyanúsan gyors léptekkel és behúzott nyakkal. Hosszan néztem utána, aztán köröskörül, a körút többi sietőjére. Ezek is mindig félnek, egészen bizonyos. Az arcukon, a mozdulataikon látszik, a szavukból hallatszik a félelem. Mitől félnek? Ez talán nem is olyan fontos. A lényeges az, hogy valamennyien félnek.” – olvasta, aztán lerakta a könyvet. „Mitől?” – morogta maga elé, miközben a kutya ott sertepertélt a lába előtt, nyomkodta nedves orrát a combjához, mintha azt mondaná: „gyere már játszani”! Megvakarta a fejét, az oldalát – Thessza-kutya barna szemeiben rögtön megjelentek a hála csillagai, egyik mancsát biztatóan a karjára rakta és elkezdett vigyorogni: láthatóan jól érezte magát, nem félt. „Miért nem vagyunk kutyák, akkor mi sem félnénk” – gondolta, miközben a keze járt tovább, de Thessza története jutott az eszébe, akit vemhesen az út szélén hagyott a gazdája, szerencsére arra járt egy „kutya-panzió”-t üzemeltető, aki azonnal hazavitte a kutyát, gondoskodott róla, majd a megszületett kiskutyákat elajándékozta, később Thesszát is, így került hozzánk. „Vajon akkor félt?” – gondolja tovább a történetet, tudja a választ gondolkodás nélkül is, „akkor a kutyának sem jobb, csak ha szerencséje van…” zárja le magában a vitát. „De akkor mi a megoldás?” – jön az újabb kérdés a simogatás közben, „mitől félünk egyáltalán, mi az, hogy „csak úgy általában”, van olyan is?”, de erre is tudja a választ, persze, hogy van, mert amikor néha az ember jól érzi magát, rögtön elfogja a bűntudat, a szorongás, hogy erre bizony jön majd mindjárt a büntetés, a bosszú és megint rosszabb lesz, ha „egy pillanatra jól érzi magát, rögtön ijedten visszavonja és hangsúlyozza a gondviselés előtt, hogy nem sértő szándékból tette”. Vajon milyen lehetne félelem nélkül élni, „csak önmagunkban hinni, a szuverén emberben és abban a sorsban, melyet magunk alakítunk, abban az életben, melyet nem bizományba kapunk, hanem magunk termelünk és magunk fogyasztunk, felnőtten és elfogulatlanul”. Ez az élet másmilyen embereket kíván, „félni végeredményben még mindig megnyugtatóbb”, mert azt legalább ismerjük…

Thessza nem mozdul, nem akarja, hogy vége legyen a simogatásnak, „hát ennek a napnak is lőttek” – gondolja az ember, „megint nem alszom tovább, most sem indulok világot látni”, mintha csak magától függene, hogy fölkerekedjék vagy sem…

2021. 08. 30. hétfő

(Kép: Kabul, repülőtér)

(52.)

Thessza minden nap ugyanúgy kel: amikor teheti, azonnal berobban a hálónkba és követeli a „simit”; hogy azonnal keljünk föl, mit képzelünk mi, hisz’ már a kakas is elkukorékolta volna a magáét, ha nyolcvanhat évvel ezelőtt éltünk volna; fogjunk hozzá a reggelihez, amiből biztosan csurran-cseppen, jut neki is.

„Most nem olyan művészetre van szükség, amely nyugtalanít, hanem olyanra, amely vigasztal! – jelentette ki egy rendőrtiszt, egy közeli ország fővárosában” – olvasom később a könyvből, amit nyolcvanhat évvel ezelőtt írtak. „Mondhatnánk legyen NEMZETHY, olyan turulos, grandiózus, ahol a világ a magyarok dicsőségéről szól” – gondolom tovább, de minek, semmit nem változott a világ. A hatalom mondhatná ma is: „a művészet célja a vigasztalás”, és persze mondja is, nem bírja megállni, hogy ne pofázzon bele, hol így, hol úgy. Kitiltja Adyt, agyonhallgatja József Attilát, (át)értelmezi Kertész Imrét, kizárja Alföldi Róbertet. Tényleg – folytathatná a hatalom, mi szükség van az oktatásra, az általános egészségügyi ellátásra, amikor a sport nevel és egészségessé teszi az embert. („Plusz felvételi pontot kapnak azok a fiatalok, akik az egyetem előtt beállnak a Honvédségbe” – ugrik föl az interneten a sokatmondó hír!) Nem tanul az ember, „még” a magyar sem a sorsából…

Thessza viszont már a kertben rohangál, orrával túrja a földet, „olvassa a híreket”, hallgatja a kutya-postát és besegít az utcai kánonba: micsoda élete van!

„… hamis az a humanizmus, mely szükség esetén nem meri az öklét használni” – olvasom tovább „a később Ukrajnában meghalt munkaszolgálatos” másik írását a halról, amelyet az utcán haladva egy  kirakatban pillantott meg, mert azt a halat a víztartály fölé emelték (akkoriban ez volt a reklám, de még nem tizenkét éven felülieknek), szegény ott tátogott, míg társai alatta az éltető vízben úszkáltak (még egy ideig), és ott, abban a pillanatban nem (később se) tudta az író: mit csináljon, mit kellene tennie, hogy a fuldokló halat megmentse. „Ki a felelős ezért” – kérdezte az író Tolsztojjal, és keze ökölbe szorult. (Vajon a miénk, mikor fog…)

Közben a magyar, „focimániás” miniszterelnök Rómában egy lépcsőn ül és tárgyal. Giorgia Melonival, az olasz Fratelli d’Italia nevű posztfasiszta párt elnökével együtt akarják „megoldani” az afgán helyzetet. Ahogy ők „keresztény” emberként gondolják. Mások nem úgy gondolják. Viszont ők a lépcsőn ülnek, Rómában és velük van Novák Katalin is. Akkor ők biztosan tudják. És mondják is:  A MIGRÁCIÓ! Mert „a tömeges befogadás nem megoldás”! Ők mondják: a kéz megint elkezd ökölbe szorulni…

Thessza viszont erről semmit se tud…

(Sok „Thessza” szaladgál boldogan…)

2021. 08. 28. szombat

(51.)

Hidegre ébredtem. pedig nincs is (olyan) hideg, csak az elmúlt napok melege után. Thesszát ez nem zavarja, sőt vidámabban rohangál a kertben, hallgatja a kutya-postát és azonnal reagál is rá: kutya-jó élete van – gondolom, mikor vigyorgó pofájára nézek, ahogyan tűri a simogatásomat.

„Hát igenis, zavarsz. Zavar a lézengésed és zavar a nyomorod akár saját hibádból kerültél bele, akár a társadaloméból. Általában mindenféle nyomor zavar és ha valaki a saját hibájából kerül is bele, még mindig a társadalom hibája, hogy egyáltalán van nyomor, melybe az emberek, hogy, hogy nem, tömegesen belekerülnek. Igen, zavar a nyomorod, zavar barázdás arcod, szomorú őszes bajuszod, ötven-egynéhány esztendőd, amit épületeken töltöttél, sok porban és kevés örömben, zavar a silány eleséged és a rothadt lakásod, amit elképzelek és zavar a jövőd, amit nem tudok elképzelni. Zavar, hogy itt állsz és lézengsz, zavar, hogy alázatosan megköszönöd, hogy vettem valamit tőled, – zavar, mert másutt szeretnélek látni és más hangot szeretnék tőled hallani. Zavar ez az egész dolog, zavarnak az okok, melyek előidézik, a messzeágazó tünetek, melyek kísérik és amelyek lassan-lassan valóban tűrhetetlenné teszik minden tisztességes ember életét. Legfőképpen pedig az a logikai zavar zavar, hogy csak a lézengést tiltják be, nem pedig magát a nyomort” – olvasom az 1935(!)-ben írottakat és próbálom megérteni az olvasottakat. Mintha a mai Magyarországról írta volna, mintha most élne Budapesten vagy bármelyik magyar városban. Csak most nem virágot „árulnak”, hanem a „Fedél Nélkül”-t. „Legyetek igazságosak: ne mérjetek egyenlő mértékkel” – írta később, majd 1943. január 21-én Ukrajnában munkaszolgálatosként meghalt.

Tegnap este az asszony nézte a „VOKS” című műsort, hát vele néztem (nem tudtam végig megnézni, nem bírta a gyomrom) én is: Hiller és L. Simon vitáját a kultúrpolitikáról, arról például, hogy mi a különbség a jobb és a baloldali emlékezetpolitika között. „A baloldali szobordöntögető, mi parkba visszük az idejét múltakat” – így L. Simon; „egy történetünk van, abból nem lehet mazsolázni!” – így Hiller és hozzátenném: a magyar alaptörvény preambuluma miért törölt, cenzúrázott ki egy teljes történelmi korszakot; miért hamisít meg, díszit föl egy másikat? De csak magamban morgok. Aztán hallom, hogy milyen kultúrpolitikát várhatunk el egy ilyen szedett-vetett szövetségtől, amiben jobbikos, momentumos, szoci politikusok vannak. Miért: a Fideszben nincsenek fasiszták, rasszisták, homofóbok és persze kultúremberek is? Inkább olvasni kezdek…

Thessza alszik a takaróján, aztán hirtelen fölpattan, élesen vakkant kettőt és már rohan is ki a kerítéshez: „levele” jött, azonnal át kell vennie!

„Szélmalomharc”-ot vívunk, de vajon „bús-képű” lovagja vagy bolondjai vagyunk-e a világnak? „A „bús-képű lovag” minden tette a gyengék és elesettek megsegítésének önzetlen szándékából fakad” – ugye milyen röhejes, kigúnyolható gyengeség? Hisz’ világunk másról szól ma! „Otthon, haldoklás közben, a világi és egyházi hatóságok díszruhás előljárói, akiket nyugtalanít különös szereplése, máglyán égetik el a gyanús könyveket, melyek Don Quijote-t megbolondították” – végződik a film: ma nem éget könyvet a hatalom, „csak” megbélyegez, írókat, költőket (próbál) kizárni a magyar irodalomból; újságírók ellen indít hadjáratot, mert nem állnak be „Éljen Eduárd”-ot kiáltani. Lovagok vagyunk vagy bolondok?

Miközben írok, Thessza bejön a dolgozó szobámba, fejét óvatosan a combomra rakja, szemeit rám szegezi, mintha segíteni akarna: nem vagy te lovag, de bolond se…

2021. 08. 26. csütörtök

(50.)

Thessza ma (megint) elcsente a reggelimet, ki volt rakva az asztalra, én meg még nem ültem ott, hát azt hitte, neki van odakészítve, két mellső-lábát fölrakta a székemre, és jóízűt falatozott a tányéromból – egészségére, lehetett készíteni a következő adagot.

„Az ember nem szolgálhatja egyszerre az igazságot és az athéni közéletet. Választania kellett, – az igazságot választotta és a méregpoharat” – olvasom a sorokat „Szokrateszről” és elgondolkodom: ma is állandó választásban vagyunk az igazság és a „közélet” között, van méregpohár is (igaz, ma nem úgy hívják, sokszor nem is hat rögtön, mégis) alattomos és mindig-ható méreg van benne és ki kell ma is hörpintenie annak, aki… De vajon vannak-e ma is olyanok, akik inkább hörpintenének? Akik inkább tovább kérdeznének? Persze, hogy vannak: névről mindegyiket ismerem, nem tartana sokáig fölsorolni őket. De hát: sohasem voltak sokan, most sincsenek sokan. És vajon meghalljuk a halk mondandójukat, a kérdéseiket, figyelünk egyáltalán rájuk? „… most már senki sem beszél Anütoszról, de ez gyenge elégtétel Szokratesznek, aki azóta – utolsó ígéretéhez híven – Hádeszben adja fel kellemetlen kérdéseit a történelem nagy alakjainak” – olvasom tovább és belegondolok a mai „percemberkék” lármájába: „Olvasom a neten, hogy Pintér miniszter, mint az Operatív Törzs (már ez a militáns terminológia is kész röhej) feje, összehívta a kórházigazgatókat. A miniszter megjelenése előtt egy samesz közölte az igazgatókkal, hogy a miniszter megérkezésekor fel kell állniuk, csak akkor ülhetnek le ha ő is leült, kérdéseire válaszolni kötelesek, de ők nem kérdezhetnek” – írja valaki a Facebookra. Percemberke. A belügyminiszter. Ha „csak” az lenne…

Vajon miért rájuk figyelünk inkább?

Thessza viszont jóllakottan alszik, őt bezzeg nem érdeklik a „percemberkék” tobzódásai.

Vajon száz év múlva mit fognak olvasni utódaink augusztus 25-ről?! „Másképp békülnek a nők, és másképp a férfiak…”; „2021 szépségtrendjei, amik miatt egyre jobban érezzük magunkat a bőrünkben”; „Sallói a keretben, Szoboszlai visszatér, Dzsudzsák nincs a keretben”; „A szívéhez kapott a nő, amikor meglátta, kit ajánl számára ideális párként a társkereső”; vagy netán azt, hogy „Újabb afgán menekülteket szállítanak Röszkére és Tompára”? De hát élni kell, szórakozni, nevetni (is), a többi megy magától.

De nem megy…

Viszont Thessza ezt nem érti: dehogyisnem, nagyon is érti, mert megérzi, amikor meleg-barna szemeivel rám néz, amikor odadörgöli pofáját a combomhoz, amikor látja a gazdi szomorúságát…

2021. 08. 25. szerda

(49.)

De legalább Thesszát nem kell beoltani, mert már bár itt toporizál a környezetünkben a járvány negyedik hulláma, a „kutyákat” még nem kell beoltatni. Igaz, azt se lehet tudni, kinek és mit kell(ene) csinálnia, mert aki a kormány részéről nyilatkozik, a „TÖRZSBŐL”, a „hivatalosságok”, az un. szakemberek részéről, az mond ezt is, azt is. Nem is beszélve Orbánról, aki ugyan” nem veszi föl a harmadik oltást”, bár Sinopharmot kapott, de még „fiatal” ember, nincs még hatvan se, hát neki ugyebár nem kell (bár arról nincs hír, megnézette-e, hogy van-e védettsége), de melegen ajánlja mindenkinek, főleg az időseknek (és a stadionokban csápoló szurkolóknak) a harmadikat.

Egyébként valaki meg tudja mondani? Hogyan tudom magam és embertársaim egészségét a legkevésbé veszélyeztetni? Mert nem akarom! De nincs igazi és igaz információm („az igazat mondd, ne csak a valódit/ a fényt, amelytől világlik agyunk”), se nekem, se másnak: maszkot hordjak? Ne menjek zárt helyre? Minél hamarabb kapjam meg a harmadik oltást? Melyiket? Aztán kell majd negyedik, ötödik is?

Kinek higgyek?

Kire hallgassak?

Eddig azt gondoltam, nekem nem kell mindenhez értenem, mert vannak szakemberek, akik „hivatalból” foglalkoznak a dolgokkal, akiknek ez a szakmájuk, ez az élethivatásuk, elég lesz, ha rájuk hallgatok és követem a tanácsaikat. És akkor azt kapom tőlük, hogy össze-vissza beszélnek: mondanak ezt is, meg az ellenkezőjét is: soha nem kérnek elnézést a tévedésükért (a hazugságaikért). Azér’ én birkaként fogadjam el a tanácsaikat.

De legalább Thesszát nem kell még beoltatni…

Tegnap buliztam egy jót: összejöttünk néhány unokatestvér (a csajok hetvenes fordulónapját ünnepelni), volt ott a kertben közel hatszáz év! Barátom, hatszáz év! Mi aztán tényleg „félszavakból” is megértettük egymást: az egyikünk elkezdte a mondatot, a másik befejezte. Csak magunkban voltunk. Aztán egyszer csak arra kerekezett az úton egy csapat, benne néhány „unokával” és a borongós időből hirtelen napsütéses idő lett, bár fürödni nem tudtunk a Balatonban. Aztán az „ifjúság”, a „jövő” tovább-kerekezett, mint az angyalok, mintha ott sem lettek volna. Mi beszélgettünk, röhögcséltünk tovább. A hetven évről. Ami alatt semmi különös nem történt. Csak elröpült hetven év és néhány perc. Megállíthatatlanul. Talán az iskoláink még állnak, bár a balatoni úttörő-táborok már eltűntek a süllyesztőben; ni-ni: „ím itt e kő”… Hetven év! Apák és fiúk, (apák és lányok), vajon ránk is igaz, hogy gyerekeink lázadn(t)ak ellenünk? Vajon őket érdekli, hogy mit-miért és miért nem úgy és akkor cselekedtünk?! Tudunk velük szót érteni? (És ők tudnak-e, akarnak-e?)

Hetven év és néhány perc úgy elrepült, mintha ott sem lett volna, már meg is kezdődött a következő hetven év és néhány perc…

De legalább Thesszát nem kell (még) beoltatni…

2021. 08. 24. kedd

(48.)

Esti grill-partira kaptunk meghívást.

Elköszönünk Thesszától, aki barna szemeivel bánatosan néz utánunk, miközben gördülünk ki a kocsival és a kapu komótosan csukódik be mögöttünk. A sztrádán az autók kezdetben méltóságteljes suhanással haladnak, aztán már a szokásos tülekedéssel, ideges előzgetéssel, mintha bármi is múlna azon az egy percen, amit megnyerhetne valaki is. Aztán hirtelen föltorlódunk, csikorgó fékezésbe kezd mindenki, bekapcsoljuk a vészvillogót, van, aki a leálló-sávba húzódik, aztán odaérünk: a szemközti oldalon koccanásos baleset mellett kell elhaladnunk, hát ezen az oldalon is lassít mindenki, rácsodálkozunk az idegesen tébláboló emberekre és néhány kilométeren keresztül óvatosabban vezetünk. Aztán persze, mintha nem láttuk volna az ütközést, megint elkezdődik a száguldó cikázás. Aztán letérünk a sztrádáról, ismerős falvakon megyünk keresztül, ahol évek óta semmi nem változik: hol van már a késő-Kádár korszak emeletráépítéses, fürdőszoba-kialakításos, útfelújításos időszaka; talán egy-egy új focipálya sejlik föl, a házak udvarában a „fölhalmozott” deszkák, a semmire sem jó lim-lomok; amott fáradt-arcú asszonyok görnyednek a szatyrok cipelése közben, egykedvű gyerekek poroszkálnak az út mellett, csak néha-néha pillantanak az útra, ha valamilyen „csoda-autó” suhan el.

Minden mozdulatlan.

Minden olyan: vár valamit, de úgysem jön el…

Csönd, por, amott lassan vonszolja magát egy öregember, talán maga sem tudja: honnan-hová akar eljutni. Unalom és letörtség mindenütt, még a kocsma körül is csak néhány kóbor eb poroszkál, a macskák rájuk sem hederítenek.

Az utak ilyenek, olyanok: az egyik megyében fölújított aszfalt, mellette bicikliút; a másikban olyan gödrök, hogy csak lépésben haladhatunk. De ez sem zavarja a száguldókat, hogy ne ugyanúgy száguldjanak tovább, le sem veszik a lábukat a gázról, néhány kutya és macskatetem jelzi korántsem veszélytelen robogásukat.

Itthon vagyunk: az se baj, ha nincs, az se, ha langyos a sör.

Megállás nélkül áthaladunk az egyik falun, pedig már többször elhatároztam (magamban), megnézem a piacot, ahonnan a ’46-s pogrom indult, amikor szomszéd-szomszédot ölt, mintha ismeretlen migráns-betolakodó lett volna, de hisz’ abban a pillanatban az is volt… De most sem állok meg, nem teszem meg azt a kis kitérőt, helyette rácsodálkozom a ragyogó új ruhát öltött templomra, a kicsicsásított Városházára, és tudom: itt bizony Fideszes polgármester az úr.

Végre megérkezünk. Kellemes fogadtatás, óvatos ölelkezés a házigazdákkal, ismerkedés a többiekkel, kávézás, kis „pihi” a kertben, a házigazdák kis-kutyája ismerősként köszönt minket és követeli a cirógatást (vajon otthon Thessza mit csinál most). Beesteledik, a kerti grillsütőn a hús pirosodik, illata körbejárja a kertet, a kiskutya sem ránk figyel már, boldogan csóválja a farkát, tudja, hamarosan az ő ideje is eljön. Lassan-lassan az asztalok köré csoportosulunk, kezünkben pohár, egyre élénkebbek vagyunk, már „kóstoló-előétel” a szájunkban, mégis a – kezdeti óvatos, ismerkedő beszélgetést – egyre erőteljesebb hangzavar váltja föl, a férfiak határozottabban, a nők kicsit visszafogottabban esznek, isznak cseverésznek. „Nálunk albán pék van, nagyon tudja a szakmát, olyan kenyeres süt, hogy olyat nem ettetek még, de meg is kéri az árát, ezer forintot kilójáért” – hallom valahonnan; „nem szeretem Orbánt, de jól kezelte a járványt, ha zavart is néha a katonák látványa, de megoldotta”, jön amonnan; „aztán miért kezelte jól, kevés volt a halott, elég volt a lélegeztető?” – recseg rá a válasz, és már majszoljuk is a finom húsokat, falatozzuk hozzá a savanyúságot, majd isszuk hozzá a finom vörösbort…

Aztán a kiskutya is befalta, ami ját neki, elfogyott az almáspite is – jó este volt.

Csak az út…

2021. 08. 21. szombat