dr. Radnai György bejegyzései

NAPLÓSZERŰEN…

(13.)

A köd mindent beborít. Alig látok ki az ablakon. De legalább itt benn meleg van.

Minden csatornán a vezető hír Biden győzelméről és a koronavírus irgalmatlan magyarországi terjedése miatt bevezetendő „orbáni” szigorításokról szól.

Orbán is gratulált végül Bidennek, bár – nekünk legyen szólva – „jókívánságait” Biden nem teszi majd az ablakba. Nem is lenne ezzel baj, hiszen mindenkinek (még Bayernek, Deutschnak, Szijjártónak is) állampolgári joga (vajon minden magyar állampolgárnak van ilyen joga?) véleményét szabadon kifejteni, de amikor Orbán „üdvözli” a leendő amerikai elnököt, akkor azt nem egyszerűen, mint magyar állampolgár teszi…

Eszembe jut, hát rákeresek a nemzeti konzultáció a koronavírusról… című kormányzati összefoglalóra: „Ön az alább javasolt intézkedések közül melyiket támogatná? – szólt az első (ál)kérdés és mutatja is az összesített választ, amiből kiderül(?) A KIJÁRÁSI KORLÁTOZÁS KAPTA A LEGKEVESEBB SZAVAZATOT, az ingyenes parkolás is gyengén teljesített, a védekezéshez szükséges eszközök kivitelének a korlátozása már a középmezőnybe tartozik – de kinek is érdekes ez, csak arra kellett, hogy a propaganda-gépezet néhány percre használja, aztán felejtsük is el az egészet. Hogy közpénz, sok közpénz ment a „lecsóba”, ki nem sza@ja le.

Állítólag 1 575 492 válaszadó szerint „a járványügyi készültséget mindaddig fenn kell tartani az egészségügyben, amíg fennáll a járvány visszatérésének kockázata”. Hogy hogyan, arról nem volt szó, hogy már ma is a teljesítőképeségük határán vannak az orvosok, ápolók – nem érdekelte a konzultációt szervezőt.

Most meg holnaptól jön este 8-tól a kapuzárás.

Valahogyan és valamiért a WHO tesztelési protokolljára való hivatkozás kiment a mosásban, már nem hivatkozási alap, miközben a mai számok is azt mutatják a növekedési faktor 1,05%; az új pozitív tesztek aránya az új mintavételekben 31,68%, miközben a WHO felső határa 12%!

De jön a rendeleti kormányzás megint. Meg állampolgári jogaink korlátozása, tüntetni sem lehet majd, meccsre sem, viszont azt nézni lehet a tévében. Az SZFE tiltakozásnak is annyi.

A köd még nem oszlik, ma sem oszlik …

  1. 11. 10. kedd

MA LENNE 100

Tizenkét évvel ezelőtt behívott a szobájába, ahol már napok óta szenvedve feküdt: gyere, elköszönök tőled, vigyázzatok egymásra – mondta alig hallhatóan, eres kezét egy pillanatra – alig érezhetően, talán simogatóan – rátette a kezemre, ugyan PAPA, fogunk mi még együtt meccsre menni, rebegtem kicsit krákogva, de erre már nem tudott figyelni, visszafordult a fal felé és egy nehezet sóhajtott, két nap múlva elment…

Ma lenne 100 éves.

Micsoda 88 év volt: amikor megszületett, akkor köttetett meg a trianoni béke, azóta vannak Salzburgi Ünnepi Játékok, és sem mi, sem a németek nem vehettünk részt az Antwerpenben rendezett Olimpián. De PAPA akkor, ott Bucsán erről mit sem tudott, csak sírt és követelte az erőt adó tejet anyjától. Amikor elkezdett iskolába járni, akkor vezették be a pengőt, Lindbergh akkor repülte át – New Yorkból elindulva – az Atlanti Óceánt, de PAPA erről sem hallott semmit, ahogy arról se, hogy Moszkvában egy Sztálin nevű diktátor, leszámolva Lenin még élő társaival (és másokkal) megszilárdította hatalmát. Nem tudta: miért lesz ez fontos „következmény” az életében. Ahogy az iskola befejezése után azt sem sejtette, miért lesz meghatározó számára az is, hogy Hitler hatalomra került, hogy fölgyújtották a Reichstagot és megkezdődött Németországban – a bukásig tartó – rendeleti kormányzás. De aztán jött a háború, a hadifogság, az elképzelhetetlen és elmesélhetetlen borzalmak, az éhezés kora. Akkor még nem volt a PAPA, még nem volt Mama sem, sem a lányok, unokák. Csak az élni akarás, a hazajutás vágya. És – akkortájt, amikor én megszülettem és én is kapkodtam anyám „csecse” után és óbégattam az alig csurdogáló teje miatt – végre hazajutott és elkezdett ÉLNI, „szép” lett a világ, elindult, aztán „szaladt” a szekér, hívogatta a szénakazal és a leendő Mama, apró örömök érték, jöttek a lányok… Aztán az utazásos ingázások a verejtékes-robotoló munka miatt és a költözés föl Pestre, a Honvéd meccsek, az elmaradhatatlan kártyacsaták a Klauzál téren, már színes tévé is van, parabola antenna is, már én is bekerültem a családba (pedig az nem munka, amit te végzel, az olyan irodai semmittevés) és jöttek az unokák, a meccsre járások…

„Papa! Mindig maradjon meg a mosoly az arcán!” – írtam húsz évvel ezelőtt, a 80-dik születésnapjára, amit Szentendrén ünnepeltünk egy kis borozóban, Ő csak mosolygott tovább, amikor fölolvastam a levelet, amit Neki írtam, mert már akkor alig hallott valamit, hát akkor is, azért is mosolygott.

Ma lenne 100 éves!

Vajon akkor, amikor én leszek 100 éves, mit írnak majd az elmúlt száz évről…

  1. 11. 08. vasárnap

NAPLÓSZERŰEN…

(12.)

Ma megint egy nyúlós-ragadós napra ébredek, a szürkeség bambán bámul vissza rám, és ez – az előrejelzések szerint – így lesz egész nap. Pedig a fenyőnk már „oda”, már hajnalban is világosabb van a hálónkban, mint korábban délben; most már akár is süthetne a nap: mi lesz velünk nyáron, a rekkenő meleg éjszakákon?

Addig el is kéne jutni, azt még meg is kell(ene) élni!

„Hurráh, hurráh./ Milyen jó nem-ismertnek lenni,/ Kezdenek már nyakukba venni,/ Kiknek semmijük se vagyok.” – írja ironikusan Ady, borongós hangulatomat kisírhatom magamból én is: a blog és a Facebook elviseli; mondd, legföljebb meg se nyitnak, elkattintanak, minek a virtuális világba is bevinni az életet, nem arra találtatott az ki; éppen ellenkezően, bú-felejtőnek, reménynek, fehér lovon közeledő hercegnek; „Éljenek, akik a miértnek/ Titkaiból semmit se kérdnek…”.

És úgy érdemes?

A homály nem oszlik, a kétely nem enyhül.

Most minden az USA-ról szól, akárhová kapcsolok a tévén, bármire kattintok az interneten, az amerikai elnökválasztás jön velem szemben. Ez így is van rendjén, hiszen ahogyan azt Ágoston László is írja: „lehet, hogy nem gondolnád, de a te életedet is alapjaiban határozza meg a választás kimenetele … hogy mit tehet meg veled Orbán, a „kisfőnök” … Teleplakátozhatja-e az országot egy amerikai állampolgárnak a náci „nevető zsidóra” emlékeztető képeivel … meggyalázhatja-e az emberi jogokat, csinálhat-e orosz talpnyalót egy országból …”. Nekem is erről szól, de Orbánnak is arról, hogy hatalma megtartásához segíthet egy republikánus győzelem, nem véletlenül tette le a garas(á)t Trump mellett. Percről-percre változnak az esélyek, forrósodik a hangulat, és erősödik a veszélye utcai összecsapásoknak – mert az elnöknek semmi sem számít…

Talán világosodik egy kicsit, talán oszlanak azok a ronda sötét fellegek – nem, dehogy: csak a képzeletem játszik velem.

Belebotlok egy Parragh interjúba, amit a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara „örökös elnöke” Magyar Nemzetnek adott: „… csak azok kerülnek ki nyertesen a világjárványból, akik már a jelenlegi, rendkívül bizonytalan helyzetben is a járvány utáni időkre készülnek, és a világban zajló átrendeződést figyelembe véve reagálnak…”. Neki és a hatalmat kiszolgáló csatlósainak semmi nem drága, az, hogy addig ki és hogyan tart ki, az (éhező, fázó, gyerekeikért aggódó) emberek miből élnek majd meg csak egy letűnt kor sirálmai, az árok arra van, hogy odalökje azokat, akikre nincs szükség…

Minek írok erről? Mi értelme az egésznek: hisz aki benne él, aki elszenvedi, az tudja; a többit meg nem érdekli, hogyan írta Ady: „Milyen kevés öröme volt/ Ennek a bolond dalolásnak … Bús vétók és víg vallomások,/ Nótás nyögések, mély sebek … Most már minden, mindenki éljen,/ Éljenek az ékes szavak…”

Ma megint egy nyúlós-ragadós napra ébredek, a szürkeség bambán bámul vissza rám, és ez – az előrejelzések szerint – így lesz egész nap…

  1. 11. 05. csütörtök

NAPLÓSZERŰEN…

(11.)

Ma be kellett mennünk a Nagyvárad térre a feleségemmel, korábban műtött szeme gyengült, az orvos kisebb, lézeres szemműtétre ítélte. Persze a környék föltúrva, mindenfelé terelések, a navigációt nem használtam (ismerős a környék), jó nagy kerülővel, a csicsás Fradi-pálya felől érkeztünk, a lezárások miatt megint a balra nagyívet kihagytam, de végül időre megérkeztünk. „Két óra múlva újra veled ugyanitt” – lépett ki a kocsiból és már el is tűnt a kórház főbejáratán.

Mindenfelől és megszakítások nélkül szirénahang hallatszik, annyi mentő száguld, hogy azt hinné az ember tömegkatasztrófa történt valahol; de nem.

Kikászálódom én is a kocsiból, akkor most egy nagy séta lesz – gondolom, csak az irányt döntöttem el, a cél majd jön magától. Hm, ahogy az életben is, elindultam valamerre és aztán jött a cél, a feladat, s onnan már nem volt menekvés. Most is így történik, ballagok az Üllői úton a Klinikák felé, emberek alig, ők is „arctalanul”, maszk mögött sietnek, ki erre, ki arra.

A szirénahangok továbbra sem csökkennek, sőt, annyi a mentő…

A Ludovika mellett sétálok már, fölugrik egy emlék: valamikor itt egy mozi volt abban voltunk a srácokkal, előtte kosaraztunk a BEAC pályán, a kerítésen kívül néhány csaj megállt, vihorászva néztek minket, persze mi is azonnal észrevettük őket, értettünk a „vihogásból”, rögtön leraktuk a labdát, odacaplattunk a kerítéshez, szó-szót követett, s délután már a moziban voltunk, hogy mi volt a film, arra nem emlékszem, de a csókok, azok bizony nagyon édesek, a domborulatokat kutató-kereső simogatások hű de izgalmasak, bizsergetőek voltak. Hazafelé a villamoson a csajok is, mi is külön-külön „értékeltük a filmet”, bizony felejthetetlen, életre-szóló élményt adott…

Közben szakadatlanul hallatszanak a süvítő szirénahangok, a mentők hada nem csökken: persze, itt annyi a kórház…

De hisz itt vagyok a Tűzoltó utcánál – ugrik be, mert nekem nem „térkép e táj”, persze, hogy tudom: Szabó István hányszor megmutatta, meg „a dolgozót is, ki dolgáért remeg”: a Tűzoltó utca 25., az Apa, a Szerelmesfilm kockái peregnek előttem, gyerünk a Tűzoltó utcába, hogyan néz most ki a 25-ös ház, vajon „Apa karórája”, a kádban úszó hal, Kata átellenben egy kapualjban remegő alakja (Jancsi, én most elmegyek…) megvan-e még…

Csak azok a szirénák, azok ne szólnának ilyen élesen…

Már a Páva utcában vagyok, régebben azt hittem, azért áll itt a Holokauszt Emlékközpont közelében annyi rendőrautó, hogy védje a központot, csak később vettem észre, hogy a kerületi Rendőrkapitányság épülete van átellenben, de most nem a Holokauszt ugrik be, Bécs jelenik meg a szemem előtt, a tegnap esti terrortámadás helyszínét már megkerestem a Google-Map térképén, miden olyan ismerős, hisz hányszor sétáltunk arra, hányszor kávéztunk arrafelé, most minden kihalt, ember alig az utcákon, egyperces csönd, háromnapos gyász, „Európa összefog” és megvédi magát, mondja a külügyér, miközben Erdogannal paroláznak, a baltás gyilkost kiengedik…

A mentőautók csak robognak, szirénázva robognak a „céljuk” felé…

Megcsörren a telefonom: végeztem, itt vagyok a kocsinál – hallom az asszony hangját, s már rohanok…

A kórház előtt éppen lassít a mentő, a sziréna már nem szól, de a villogó piros-kék lámpa beleég a szemembe…

  1. 11. 03. kedd

NAPLÓSZERŰEN…

(10.)

A kertünk nagyon szép (hála feleségemnek): tele van fákkal, virágokkal, a kerítés mellett tujákkal, van egy kis kerti tavunk is piros-fekete és fehérre mutálódott aranyhalakkal, minden zöldben pompázik, bár most, a novemberi reggeli fagyokban – itt-ott – már megjelentek barnás foltok is. A kert „permanens” megújulásban él, újabb kis-kertek varázsolódnak mindig valahová, ahol eddig csak fű termett: hol egy újabb borostyán-fa tekeredik elő a semmiből.

A kutyáink viszont már nem rohangálnak, nem heverésznek, nem emelik föl fejüket, néznek ránk okos szemeikkel…

Nagyon szép a kertünk.

A házunk előtt, V. fiam első karácsonyfája még égbenyúlóan magasodik, de már kopaszon, csak a csúcsán van még néhány fenyőág; emberek sürögnek körülötte, időnként fűrész-motor zaja robban be a „halottak napi” csöndbe; újabb ágak – kötelekkel körülölelve, méltóságteljes lassúsággal – hullanak a mélybe; a levágott borostyán-test már halomban, karvastagságú kúszó-kapaszkodó törzsének szétvágott darabjai élettelenül hevernek mindenfelé: a megváltoztathatatlan vég szomorú nyomai.

De hát miért? – kérdeném fennhangon, hisz a fenyő is csak élni, növekedni akart, miközben gyökerei a házunk alá bekúsztak már, megemelve a járdát is. De hát miért? Mert én vagyok az erősebb, már nekem több jár, neki meg coki?

Ilyen világban élünk – súgom magamnak, így kell ennek lennie, hisz erőt kell mutatni, mától „új világ kezdődött”, ahogyan azt a hatalom sugallja, miközben semmi nem változik, csak a szöveg lesz egyre sutább, a cselekvés lesz egyre hiteltelenebb és a komisz fák, amelynek gyökerei bekúsznak az alapok alá is pusztulnak…

Nagyon szép a kertünk. A másik fenyőnk, a távolabb álló, a sokkal fiatalabb holnaptól szökhet az ég felé. Legalább Ő! Legalább neki jobb lesz: „Világok pusztulásán/ Ősi vad, kit rettenet/ Űz, érkeztem meg hozzád/ S várok riadtan veled.”

Nagyon szép a kertünk…

  1. 11. 02. hétfő

NAPLÓSZERŰEN…

(9.)

„Elhull a virág, eliramlik az élet…” – olvasom (Kosztolányi szerint) a legszebb magyar verssort és megjelenik előttem a Villányi út, a Feneketlen tó, Oszi, az osztály, akik meghatározták az életemet, akik azzá tettek, aki lettem. Most is ugyanúgy ízlelgetem a betűket, a szavakat, ahogyan azokat ötvennégy évvel ezelőtt a József Attila gimnáziumban Vera nénivel is tettük, jóleső melegség önt el, pedig kinn zordan fúj a szél, csapkodja a fenyőnket, tujáinkat…

Ötvennégy évvel ezelőtt! Milyen szép is volt: fiatalok voltunk, én ráadásul – ahogyan a költő –szerelmes is, előttem-előttünk volt a világ, kellett ennél több?! Tele voltunk lelkesedéssel, várakozással, mindannyian úgy gondoltuk: „ide nekem a világot”, kizökkentjük, megváltoztatjuk, ahogy kell, ahogyan akkor gondoltuk.

„Elhull a virág, eliramlik az élet…”

Imádtuk a gimit, imádtunk bejárni, együtt lenni, tanulni, ugratni egymást és a tanárainkat … vagy csak most látom így, mert a múlt harcait „békévé oldja az emlékezés”? Nem hiszem, akkor és ott nyílt ki számomra, számunkra a világ, kezdtünk rácsodálkozni, kérdezni, értelmezgetni az érthetetlen, megfejthetetlen dolgokra, viszonyokra: nekünk – akkor és ott – nem voltak tabuk, föltehetetlen kérdések, mindent tudni akartunk. Ezt hittük, ezt gondoltuk, ebben voltunk partnerei egymásnak és ebben voltak partnereink felejthetetlen tanáraink.

„Elhull a virág, eliramlik az élet…”

Győztesek voltunk! Pedig még nem is voltunk győztesek. Előttünk volt az élet, a világ! Hát persze, hogy győztesnek éreztük magunkat, legyőzhetetlennek, ezért nem voltak határaink sem, legalább is így gondoltuk, micsoda idők!

„Elhull a virág, eliramlik az élet…”

És most? A gyerekeink, az unokáink, leendő dédunokáink? Győzteseknek érzik, legalább egy ideig magukat? Mi, szülők, tanárok, hatalom, mindent megadunk nekik ahhoz, hogy győztesek legyenek? „Ment-e/ A könyvek által a világ elébb?”

„Elhull a virág, eliramlik az élet…”

  1. 10. 31. szombat

ÚJ VILÁG KEZDŐDIK (HÉTFŐTŐL?)

„Akkor a keleti fronton elszenvedett újabb és újabb vereségek nyomán elrendelt újabb és újabb visszavonulásokat a náci propaganda az ellenségtől való „rugalmas elszakadásnak” nevezte, és nagy diadaloknak mutatta be. Valami ilyesmire készül most a magyar miniszterelnök is.” (Lendvai L. Ferenc: A „rugalmas elszakadás” mint győzelem, GALAMUS)

Olvasom (eszembe nem jutna hallgatni is) a kivonatot a mai mikrofon-állványos, izgalommentes, szokásosan semmitmondó miniszterelnöki monológról, népi eligazításról, ami a „köz”-rádióban zajlott.

(Az interneten fut a szöveg: „Fekete péntek: 65 halottja, több mint háromezer fertőzöttje volt tegnap a vírusnak” …)

„A helyzet arra kényszerített bennünket, hogy tekintsük lezártnak a beszoktatást, ahogyan az óvodákban mondják. Mindenkinek hozzá kellett szokni a jelenlegi helyzethez, hétfőtől az ellenőrzéseknél új világ kezdődik. Eddig volt az, hogy a rendőr segít, elmagyaráz, kér, mostantól a büntetés jön” – így a nyugodt hangú, akinek még soha nem hagyta el a száját hazugság; hétfőtől(?) a rendőrség bezárhatja az éttermeket, vendéglátóhelyeket, ha nem tartják be a szabályokat (focipályákról szó sem esik!); aztán a „szokásos” duma: mindenből van elég, még utána is rendeltünk, meg gyárunk is van a Pilisben, még a NATO-nak is szállítunk, meg új oltóanyaggyárat is építünk, meg a Remdesivirt, Favirpiravir meg elegendő teszt meg az orvosok bírni fogják.

              (Szabolcsban háziorvosokat „rendelnek” kórházakba, mert hiány van orvosokban, utolsó éves orvostanhallgatókat „rendelnek” mentőautókra, mert hiány van, 5-7 napos csúszások vannak a tesztelésekben…)

„ÁPRILISBAN MINDANNYIAN MEG FOGUNK SZABADULNI A JÁRVÁNYTÓL!” – a tájékoztató szerint így mondta a (vátesz) miniszterelnök, mert december végére, január elejére megérkezik a vakcina hozzánk is és mondja, és mondja, és mondja tovább rendületlenül. És akkor egy kis „Brüsszelezés”, migránsozás, riogatás.

              Nem kell őszintén, nyíltan beszélni; nem kell pontos, az önkormányzatok, az emberek számára is releváns információkkal a bizalmat erősíteni: az csak további kérdéseket szül.

Megvolt a mai performance is, rendben lezajlott…

  1. 10. 30. péntek

MESE AZ ÖREGEDŐ-TEREBÉLYESEDŐ KIRÁLYRÓL

(OV, KL, WA, DD figyelmébe)

Szóval, hol volt, hol nem volt, hetedhét országon túl, még az Óperenciás-tengeren is túl, ott, ahol a kurta farkú malac túr, még azon is túl, ahol a ház tetejére felmennek, s a kéményen leereszkednek, de biztosan itt valahol a Duna partján, ott történt, hogy egy közpénzből épült nagy vagy kis stadion közelében, tökös vagy tekes vitézek védelmében éldegélt az öregedő-terebélyesedő király, annak herceg-fia és természetesen a kuvasz kutyájuk.

Az öregedő-terebélyesedő király, aki ugyan nem unta a trónolást, ellenkezően: mindennél jobban imádta, mégis egy napon odafordult herceg-fiához és imigyen szólt hozzá: édes fiam, kedves hercegem nagyon jó lenne, ha elmennél világgá és elvennéd a NAGY-TESTVÉR lányát feleségül, s vele megkapnád a fele királyságát és vagyonát is, mert ahogyan a gránitszilárdságú alaptörvényünk is mondja: előbb-utóbb, de mégis inkább előbb, neked kell majd engem eltartanod, mert már (miután megtiltottam) nem áll az állam a társadalombiztosítás mögött kezesként (de szerencsére néhány földim mögött ott áll), ezért a fiúnak kell gondoskodnia öregedő-terebélyesedő apjáról, amikor az vénülni kezd, úgyhogy édes fiam kerekedj föl gyorsan és keresd meg azt a NAGY-TESTVÉR lányt és vedd el ízibe. De vigyázz: „van egy vörös vonal”, amit ne engedj soha átlépni!

Mit volt mit tenni, a Herceg (aki ISTENKÉNT tekintett öregedő-terebélyesedő apjára) boldogan és lelkesen (MTi kommüniké kíséretében, amit azonnal lehoztak a vidéki lapok, a köztévének csúfolt tévé valamint a lakájmédiák, amiben tudatta országgal-világgal a nagy hírt) elindult szerencsét próbálni, (további) nagy vagyont szerezni. Amikor közeledett a Duna-menti országuk hírős hágójához fülében „még ősmagyar dal rivall”-t, egy kerek-erdő sűrűjébe keveredett, ahol bizony idegesen kapkodta fejét, jön-e valamerről egy migráns vagy egy medve (bár attól kevésbé tartott), ezért azt már nem kérdezte: „Szabad-e sírni a Kárpátok alatt?”, hanem megszaporázta lépteit, mert bizony esteledett is már és a félelem átjárta vézna, de mégis volt focista testét.

Ahogyan így szaporázta lépteit, bizony isten meglátott egy kis fényt a sűrűben, arra vette az irányt, hátha jóembereket talál ott. Hát miképpen közelebb ért, meglátta a „paplakot” és nagyon megörült, mert akkor szállást, ennivalót, vizet és jó szót remélt. Illedelmesen bekopogott a faajtón, ami rögvest kinyílt és megjelent az ajtóban egy a „növendékek lelki-gondozását végző, velük rendszeresen négyszemközt találkozó” katolikus pap, akiről közismert volt, hogy levelezett is, nemcsak vonzódott a „fiatal fiúk iránt”, és aki egyszer azt írta egy levelében: „Tudod Dani, nekem ez az Achilles-sarkam”, de a pap szerencséjére akkoriban és utána sem történt semmi, még csak egy kósza darálás sem. A herceg-fiúnak eszébe ötlött öregedő-terebélyesedő király-apjának intelme a vörös vonalról, ezért lóhalálában menekülőre fogta és focista múltjára emlékezvén erőnléti futóedzésbe kezdett a sötét erdőben.

Hajnalig futott, csak futott, már rég elhagyta a Duna-menti országot, egy fertályórát megpihent egy bokor aljában, majd tovább baktatott, miközben arra gondolt: biza’ jó lenne már enni valamit, mert biza a gyomra nagy jelzésbe fogott, „ha legalább egy kis McDonald’s sült-krumplit ehetnék” – gondolta, és a zsebében pénz után kotorászva talált is 4,3 millió forintot, ezért megnyugodva, hogy ennyi biztosan elég lesz, kényelmesen, de mégis sietően bebattyogott az első útjába kerülő McDonald’s-ba, és bátran kért egy sült-krumplit. Mikor az eladókislány kimérte az adagot, foghegyről odavetette a herceg-fiúnak: „4,4 millió forint”, mire annyira futotta, hogy megkérdezze, „még egy hercegfiúnak is?”, de az eladólány válaszra sem méltatta. A herceg-fiú itt sem lépte át a vörös vonalat, hanem éhesen kiment a McDonald’s-ból, és tovább baktatott. „Legalább egy rendőrségi helikopterem lenne” – gondolta, de sehonnan nem hallatszott rotorok zúgása.

Ahogy ment, mendegélt, egyre komorabb lett, csak egy dolog vigasztalta: miatta nem rendelték be a Duna-menti ország nagykövetét raportra és legalább nem utasították ki az országból. Egyszer csak egy kisvárosba érkezett, egy kis utcába, egy nagy házhoz, amin mindenféle zászlók, transzparensek lógtak: „Szabad ország, szabad egyetem” meg „Autonómiát” és fiatal emberek látott, akik eltakarták a szájukat sárga, feltartott kezet és SZFE feliratot ábrázoló maszkkal, miközben énekeltek sok ember csápolt nekik az utcáról. Milyen kedvesek – gondolta a herceg-fiú, és beállt ő is csápolni, mert nem hitte, hogy itt az ellenzék megkezdte a 2022. évi választási hadjáratát.

Sok érdekes és izgalmas dolog történt még a herceg-fiúval, de végül szerencsésen megérkezett a NAGY-TESTVÉR várához, illedelmesen bekopogtatott, elmondta, ő bizony a NAGY-TESTVÉR lányáért jött meg a fele királyságért és vagyonért; a NAGY-TESTVÉR vakarta az állát és így szólt: Én a fiamat akarom eladni, nem a lányomat! De aztán mégis meggondolta magát, mert látta, a herceg-fiú soha nem fogja átlépni a vörös vonalat. Nem bánom, tied lehet a fele lányom, akarom mondani a lányom fel, dehogy teljesen belezavarodtam, szóval tied lesz a lányom a hozzávalókkal, ha segítesz nekem megoldani a problémámat – mondta ki végül hadarva, nem egészen tiszta kiejtéssel, a Duna-menti ország világnyelvén, mert a herceg-fiú bizony csak azon a nyelven értette a szót. Persze, hogy segítek, mert azt akarom, hogy öregedő-terebélyesedő király-apámnak legyen öregségére rendes nyugdíja – és azzal várakozóan nézett a NAGY-TESTVÉRRE.

Ő megvakarta állát, tett néhány dzsiudzsicu mozdulatot, aztán gyorsan átúszta a Volgát keresztbe-hosszába, lebirkózott egy hatalmas medvét és utána így szólt: már megvan a védőoltásunk, mégse enyhül a nyomás, egyre többen betegednek és halnak meg, mit csináljak? Csak ez a baj? – kérdezte a herceg-fiú, írjál konzultációs kérdéseket, a tanácsadóid válaszolják meg, és azt csináld! És akkor nem fogan annyian meghalni? – kérdezte a NAGY-TESTVÉR. Dehogynem, megfognak – felelte a herceg-fiú, de akkor rájuk hivatkozhatsz!

És így is lett, megkonzultálták, megválaszolták, azt cselekedték és még sokáig haltak az emberek. Viszont a herceg-fiú megkapta a lányt, a fele (lehet, hogy egy kicsit kevesebbet) királyságot és boldogan rohant haza öregedő-terebélyesedő király-apjához. Ő nagy boldogan, e szavakkal fogadta: de jó, hogy jössz herceg-fiam, most kaptam meg az ötven forintos segélyemet, az 1,2 százalékos nyugdíjkiegészítésemet, az tudod, mire elég?

És (ők) boldogan éltek, amíg …

  1. 10. 28. szerda

(Kép: atyasekeli-habiru)

KORONAVÍRUS

(egy duzzogó vélemény)

A tavaszi szakaszban világos(abb) célokat fogalmazott meg a kormány: laposítsuk a görbét, hogy ne kerüljön lehetetlen helyzetbe az egészségügyi ellátó rendszer, ne következzen be olyan helyzet, hogy nem jut intenzív ágy, lélegeztető gép, működtető szakszemélyzet a rászoruló betegeknek.

Bezárták az országot, amihez teljhatalmat szavaztak meg maguknak. A nyilvánosság, az ellenőrizhetőség hiányosságai és a politikai szempontok érvényesülése számos kérdést vetett föl, de összességében a célt az ország elérte, a görbe ellaposítása sikeres volt.

Most kérdem én: MI A CÉL?

A konzultációs kérdőívre adott(?) válaszokra hivatkozva: 1) kidolgozták a haditervet(?) a háborúra(?); 2) nem állították le az országot; 3) minden embert meg akarnak(?) védeni; 4) megvásárolták(?) a szükséges eszközöket, rendelkezésre álló oltóanyagokat; 5) ki és átképezték(?), felkészítették(?), folyamatosan átcsoportosítják(?) a szükséges erőforrásokat; 6) minden embert meg akarnak menteni.

A nyilvános(?) adatok alkalmatlanok komolyabb elemzésre, értékelésre. Az önkormányzatok panaszkodnak arra, hogy nem kapnak felvilágosítást a területükön fellelt betegekről. Az adatokról rendre kiderül, hibásak, nem teljes-körűek, hiányosak. A WHO protokollt, amit a kormány hivatkozási alapként kezel, már régen nem tart be.

A betegek száma rohamosan növekszik és egyre többen halnak meg naponta.

A környező országok drasztikus válaszlépésekre kényszerültek, Magyarország nem változtat.

MI A CÉL?

Van-e konkrét, világos és a nyilvánosság számára is érthető elképzelés?

Mikor változtat a kormány?

Mi lesz az a pont, amikor már belátják: így mégsem mehet tovább: amikor a napi halálozás eléri a … számot? Amikor a kórházi kapacitások elérik a … százalékot? Vagy lesz valami más?

A napok félelmetesen múlnak…

  1. 10. 27.kedd

(Kép: pannonrtv.com)

NAPLÓSZERŰEN…

(8.)

Néhány napot egy tó partján, kellemes környezetben töltöttem: sétáltam, beszélgettem, írtam – csak ritkán pillantottam a hírekre, nem mélyedtem el a napi politika mocsarában, nagyon jól éreztem magam, ennyi jár(hat) nekem is.

Most újra itthon vagyok, a kutyáink vesztesége még mindig megráz: azok a szemek, ahogyan keresték a kontaktust a „gazdival”; az összegömbölyödő, lábamat melegítő, ütemesen lüktető kutya-test hiányának az érzése nem enyhül. Ahogy megálltak az ajtó előtt: gazdi engedj ki, nem látod, rohanhatnékom van a kertben…

Megint visszazökkenek a napi mókuskerékbe: a „biztonságot-adó” – már csak nekem fontos – mindennapos cselekvésekbe, a megszokásba. Most „már” ez is elég nekem; pedig: nem elég szemlélni, megérteni, meg is kell változtatni a világot, jut eszembe hetvenévesen is és megszívom a pipámat, kortyolok egyet a kávémból, ajjaj, főzhetem a következőt!

Esténként olvasom Martel könyvét, a Vatikán kínos titkai-t, Ferenc pápa küzdelmét, szélmalom harcát a bíborosokkal, érsekekkel, a konzervatív és kétszínű vatikáni adminisztrációval, a „kőszívűekkel”, akik „azt akarják, hogy minden maradjon a régiben”. De hát „Nem zsarnok, de keresztyén fő vagyunk,” (Shakespeare V. Henrik, 1. felv. 2. szín) idézi a szerző: akkor hogyan szálljon szembe velük? Hogyan küzdjön a kúriai „betegségek” ellen, „amelyek meggyengítik az Úrért végzett szolgálatunkat”? És Ferenc pápa megnevez 15 lehetséges betegséget. Rögtön az első: „… „halhatatlannak”, „felmentettnek”, vagy még inkább „nélkülözhetetlennek” érezzük magunkat”. Kezdem megint érteni, hogy a magyar keresztény-konzervatív kormány és a miniszterelnöke miért nem szereti Ferenc pápát, miért „engedték”, hogy a mocskos-szájú Bayer Zs. „argentin libsi”-nek, később pedig „derék liberális, gender-ben hívő marhá”-nak” titulálja az egyházfőt. Aztán fölvillan az interneten: „45 percen át vitatkoztak Európa vezetői Orbánnal a „gender” szóról”! Ők még(?) nem tudják, hogy az ember, aki még soha nem hazudott, nem akar és nem tud veszíteni?! Ehhez kell neki a zsarnokság, de Brüsszel (még) nem az övé, még nem hódolt be. Orbán azt mondta: „Magyarországon mi nem használjuk azt, hogy gender equality. Ez egy túlideologizált szó.” – így, (zsarnoki) királyi többesben, mintha a választási győzelem egyúttal azt is jelentené, hogy ő a mi is egyúttal, hogy amit ő gondol a világról, azt gondolja mindenki.

Aztán eszembe jut: (Magyarország) Orbán is csatlakozott az „abortusz”-lobbihoz, ami ellen Lengyelországban óriási tüntetések kezdődtek, míg nálunk méla csönd van; a Fradi-Újpest meccsen a Fradi ultrák beszóltak az SZFE színinövendékeinek, nyilván maguktól, hisz egy „rendes” focirajongó képben van: mikor kell menni az OVB-hez megakadályozni egy népszavazási kérdés elsőként történő leadását…

Nem érdekes. Már a kávé sem ízlik, a pipafüst is oszlik.

De legalább néhány napot egy tó partján tölthettem…

  1. 10. 26. hétfő

(Kép Hadházi István Facebook oldaláról)