Vélemény kategória bejegyzései

BOCSIKA!

 

Játszunk. Ülünk a szőnyegen és gurítgatjuk egymásnak a színes golyókat. Néha összeütköznek és elpattanva a sarokba gurulnak, néha elsuhannak – csak úgy – egymás mellett. Az ötéves kisunokám kacarászik, újból és újból az elgurultak után mászik és elölről kezdi a gurítgatást. A percek nesztelenül – ahogyan az üveggolyók is – suhannak, rohannak, de ők összeütközéstelenül. Hirtelen az unokám fölpattan (bár így tudnék én is!), hagyja a (dagadt ruhákat) golyókat másra és már a kezében a villogó fénykarddal jön velem harcolni és nyerni, közben véletlenül rálép a lábam-ujjára, én fölszisszenek, ő megáll, lehúzom a zoknit, mutatom a körmöm alatti lila foltot, ami persze nem ettől a „balesettől” keletkezett, ő azonnal lekuporodik mellém és mondja: „bocsika!”, megnyugtatom, ez a folt már régóta ott van, csak lassan-lassan szívódik föl…

 

Tudod, K. Róbert, csak ennyi kellett volna, egy „bocsika”, de hát tudom, „fideszes” vagy, nem ismerheted ezt a szót, ami (talán) elvezethetne a békéhez is…

 

  1. 11. 12. szombat kétszáz-hatvanadik nap

NAPLÓSZERŰEN

(148.)

 

Ma olyan „ejtős” napom van megint: pihengetek, olvasgatok, sétálok egyet Thesszával, ahogyan az idő engedi.

Meg az agyam.

Mert az jár össze-vissza.

Nem hagy békében.

A nyavalyáim sem hagynak.

Ez már csak ilyen.

És ilyen is lesz: amíg nekem a világ…

 

Bevillannak az unokáim: a legidősebbnek most gólyabálozott végre; egy évvel ezelőtt az érettségi bankettje „oda lett” a Covid miatt, most ezt is bepótolhatta, de még nem beszéltük ki, milyen volt, remélem szuper, ráfér végre egy „kis-buli” a „csajra”, az elmúlt évet igazán jól legyűrte, nagyon büszkék vagyunk rá. Az én ballagási „bankettem” felejthetetlen volt: délután ötkor találkoztunk a „Jóskában”, összekapaszkodtunk és átmentünk a Móriczra, nagy feltűnést okoztunk, mert ’68-ban ez, az „össze-kapaszkodós séta” mégsem volt szokásos, aztán vissza a Feneketlen tó partján végig a ma már egyházi gimnáziumunkba, buliztunk éjfélig, majd elmentünk, talán Törökbálintra az egyik srác szüleinek a kertes-házába, az Oszi is jött velünk, hajnalig, inkább reggelig ábrándoztunk a jövőnkről, a szerelemről, a családról, hogy milyen világot építünk majd, hát bizony nem ilyenre gondoltunk…

A nyavalyáim állandóan közbeszólnak: a bal szememben volt egy szürke folt, az egyik pillanatról a másikra szétrobbant ezernyi parányi csillagra, most ott úszkálnak a fránya pöttyök a szememben, de legalább a nagy szürke eltűnt…

Tegnap voltunk a kicsiknél, a nagyobb reggel kihányta a reggelit, a menyemnek mindenképpen órát kellett tartania, hát átszaladtunk hozzájuk vigyázni rájuk. A legkisebbnek, Eriknek – egész idő alatt – be nem állt a szája, állandóan izgett-mozgott, szinte meg sem állt, persze aztán eljött az Ipadozás ideje is, ráklikkelt a Mesetárra és attól kezdve megszűnt a világ, pontosabban ő átrepült egy másik, egy sokkal szebbe, csodálatosabba, ahol a jó elnyeri és persze a rossz megkapja… Csillogott a szeme, nem is léteztünk számára, talán csak Krisztiánba kapaszkodott néha, aki amikor szöveges felirat úszott elő, akkor elolvasta a „kicsinek”, aztán sakkoztak egy jót a géppel, ahogy aza lenni szokott, hullámzott a parti a nyerésből vesztésbe és vissza, a végén besegítettem egy kicsit, nyertünk. Én biztosan…

Akkor belenyilallt a bal combomban a forgómba valami, föl kellett állnom, ami eltartott egy darabig, mire sikerült, de sikerült, jöttek a Pöttyös Túró Rudik sorban, egymás után az unokáknak, és már nem is éreztem a forgóm…

Szóval ma olyan „ejtős” napom van, csak a hírek ömlenek rendületlenül és kegyetlenül: a Türk Tanács hamis „béke-missziójáról; Kárász sunyi, értelmezhetetlen, azóta eltűnt kommentjéről; a nyugdíjasok panaszairól, hogy a kapott nyugdíj-kompenzációból rántottára is alig futja; Récsől „maximalizmusáról, hogy milyen is egy miniszterelnök lányának, unokái anyjának lenni; az „emberséges közbeszéd mellett kiálló nyilatkozat” aláíróiról; megint egy magyar vétóról, ami már a németeknél is kiverte a biztosítékot; a nem magyarrá vált két srácról, mert van az a pénz; de legalább az orosz kémfönök fia magyar lakcímet kapott, méghozzá Rogán régi jóbarátjának céges ingatlanában.

 

Végül is ma egy ilyen „ejtős” napom van: pihengetek, olvasgatok, sétálok egyet Thesszával, ahogyan az idő engedi.

Meg az agyam.

Mert az jár össze-vissza.

Nem hagy békében.

A nyavalyáim sem hagynak.

Ez már csak ilyen.

És ilyen is lesz: amíg lesz nekem a világ???

 

  1. 11. 11. péntek kétszáz-ötvenkilencedik nap

VÁGOD, HAVER?!

(„Talán a humor segít, mert a helyzet borzalmas…”)

Hogy mik vannak, csak úgy kapkodom a fejem:

„Decembertől nem lesz meleg víz a siófoki iskolák konyhájában”, viszont „Létrehoztak egy új szervezeti egységet: a Miniszterelnök Katonai Irodáját” és „Mostantól személyivel is utazhatnak a magyar turisták Törökországba.”

Aztán

„Sötétbe borulhatnak a települések, könnyítettek a közvilágítás lekapcsolásán”, viszont – nem mától, holnaptól, hanem majd évek alatt – „1200 milliárd forint megy a pedagógusok béremelésére 2025-ig”.

Most az nem is lényeges, csak majd, amikor Orbán fölrakja az oldalára: „Szerdán Szamarkandba utazott Orbán Viktor, vele ment két miniszter, a politikai igazgatója és közel hatvan üzletember is”.

Micsoda hírek! Micsoda várakozás!

És akkor a tojás és a krumpli sapkájáról nem is írtam…

Megint egy vicc jut az eszembe:

Mózes lejön a Hegyről és azt mondja népének:

– Van egy jó és egy rossz hírem. Melyikkel kezdjem?
– A jóval – zúgja a tömeg.
– Nos, a jó az, hogy sikerült lealkudnom tízre.
– És mi a rossz?
– Hogy a paráználkodás meg a lopás még mindig benne van.

  1. 11. 10. csütörtök kétszáz-ötvennyolcadik nap

 

FRÖCSÖG, BÜDÖSÖDIK…

Jönnek a hírek, Elolvasom. Aztán nem tudom eldönteni, szabad-e foglalkozni velük, írni róluk, vagy hagyni kell a francba az egészet: hisz, ha írok, akkor pörög a hír tovább, dagad a szenny, burjánzik és nem csitul soha.

Itt van az ifj. Jeszenszky-nevű megmondó-emberféle. Rárak még egy lapáttal a xa@ból, nincs elég büdös amúgy is. Új érvet nem ír, új szempontot nem dob be, csak ráfröccsent még egy adaggal. A követőinek, a közel hárommillióból „mittudoménmennyinek” ez kell. Zsoltit ezér’ „tarcsák”. Fizetik. Nem magánpénzből, dehogy: ki lenne olyan hülye rá pazarolni. Közpénzből! A tiedből meg az enyémből. Mert – hogyan is mondta a „zállamtitkár” – a szólásszabadság minden előtt! Kéne erről írni!

Szóval fröcsög, büdösödik a xa@ tovább.

Postafiókok, körzeti orvosi rendelők, iskolák szűnnek meg folyamatosan – mindeközben szalagcímek hirdetik, Magyarország egyedülállóan fejlődik! Átalakul az ügyeleti rendszer – értsd: összevonják az ügyeleteket, központosítják, azaz a beteg szívja meg megint, győzze kivárni, amíg ellátáshoz jut. Mindezt győzelemként, egyedülálló sikerként adják elő a közpénzből fönntartott médiában! Megy a győzelmi jelentés a nyugdíjakról, mennyivel nőtt, meg emelkedett, „bezzegh” a Gyurcsány alatt sehol sem volt, mert csak elvett, mi lenne itt, ha megint visszajönne, miközben tömény hazugság az egész, úgy „fake-news”, ahogy van. Erről is kéne írni!

Egy sorban, röviden, egy mondatban, viccesen nem lehet.

Úgy meg, hosszan kifejtve nem jut el oda, ahova kéne.

Hát fröcsög, büdösödik a xa@ tovább.

Itthon.

Magyarországon.

Mert a kormánynak ez a jó: mert őket csak az a „hárommillió” érdekli.

A „többi” nem.

A „többi” meg: hát a langyos sör is sör.

Szerintem nem…

Jönnek a hírek, Elolvasom. Aztán nem tudom eldönteni, szabad-e foglalkozni velük, írni róluk, vagy hagyni kell a francba az egészet: hisz, ha írok, akkor pörög a hír tovább, dagad a szenny, burjánzik és nem csitul soha.

 

  1. 11. 09. szerda kétszáz-ötvenhetedik nap

SPORTHÍREK A HAVEROKRÓL …

„Válogatott: megvan Marco Rossi kerete – Dzsudzsák is bekerült”; „Vizsgálja a vízilabda-szövetség a serdülők meccsén történt szándékos brutalitást”; „Az olimpiai bajnok Liu testvérek országot váltanak” – olvasom a nemzeti sportban, a telexben.

Sok ez így – együtt!

Lenyomat is – kis hazánk „állapotáról”.

Mert véletlenek nincsenek.

„Dzsudzsi megérdemli” – hisz haver ő, mint a (a Kossuth Díjra fölterjesztett) Cini is haver, hát persze, hogy „jár” nekik, ami jár; hogy Dzsudzsák a lábát sem csókolhatta volna meg a legendás elődöknek (nem is írom ide a nevüket, annyira nincsenek „egy súlycsoportban”), a legendák éltek-haltak a fociért, persze volt „kispénz-kisfoci” is közben, de a tehetségüket, a tudásukat nem áldozták be „bagóért”. Zalatnay-”életműve” is „csak” egy lehetne a sok közül – persze: „ízlések és pofonok” különbözők, de akkor is – a legendáknak „kuss” van, szilencium, mert a dalaik ma is jelentenek valamit – viszont ők nem „haverok”.

Aztán a másik: egy serdülő vízilabda meccsen szándékosan és durván – a víz alatt – fejbe rúgtak három „gyerek-sportolót” (agyrázkódást, nyolc napon túli sérülést, esetleg maradandó halláskárosodást okozva), miközben az edzője néma, a bíró talán a körmét piszkálta vagy egy „anyukát skubizott” éppen: de mit csodálkozom, teljesítmény kell, eredmény, „tökös gyerek” az igazi, erőt kell mutatni, még ha nem fair, akkor is. Ez a világ a NER-i, az orbáni világ! A gyengék helye az árokban, a lecsóban van, a fűtetlen menhelyeken – ha vannak, lesznek még – nem az uszodában, az OLIMPIÁN! Mire nevelik most a gyerekeket az uszodában, a focipályákon: a bármi áron, de nyerni kell (hogyan is írta annak idején Székely Éva: „Sírni csak a győzteseknek szabad”, de nem így!).

A harmadik hír csak nekünk, magyaroknak hír, mert mi ilyen világot „építünk” magunknak: „CSAK MAGYAR”, minden másik másodlagos, ha magyarnak vallod magad, akkor minden rendben van (miért is vétózta meg megint Szijjártó is, Varga is az uniós hitelfelvételt az ukránoknak?, mert mi, magyarok a korábbiból sem kaptuk meg azt, „ami jár nekünk”). Amíg a Liu testvérek (édesapa kínai, édesanya magyar) amíg MAGYAROK voltak, addig vannak, azóta eltűntek – mint Rapport Ricsi is. De vajon miért, nem azt a kérdést kellene föltennünk?

De hol lehet(ne) ilyen kérdést föltenni? A Nemzeti Sportban? Az M4-en? Netán a parlamentben (azonnal megvonná a szót a „házmester”)?!

 

És ezek „csak” a sporthírek voltak…

  1. 11. 08. kedd kétszáz-ötvenhatodik nap

(Kép: telex)

HÁZASSÁG – VÁLÁS (2.)

„A hatalom a leghatásosabb serkentőszer” (Henry Kissinger)

 

Tegnap este fölraktam a „HÁZASSÁG – VÁLÁS” bejegyzésemet.

Akkor még nem olvastam a „házmester” levelét.

A „rossz-rendőr” sunyiságát.

Az MTI szerint ezt írta: „az európai nemzeteket – Lisszabontól Vlagyivosztokig – a világpolitikában meg akarják fosztani szabad döntéshozatali joguktól, korlátozni akarják gazdasági érdekeik érvényesítésében, és ki akarják forgatni kétezer esztendős keresztény kultúrájukból is. Emiatt az európai emberek – a nyugati katonai és politikai szövetségek tiszteletben tartása mellett – stratégiai autonómiát igényelnek Európa számára”.

És még ezt is: A kárpátaljai magyarság létérdekei több száz millió európai polgár létérdekeivel azonosak, ezért a saját jogvédő küzdelmében nemcsak a teljes magyar nemzetet tudhatja maga mögött …. a kárpátaljai magyar ügy megoldásra váró európai ügy is”.

Kikérem magamnak, az én nevemben ne küldözgessen leveleket sehová, beszéljen-írjon csak a maga nevében, ha akarja, rovásírással alá kaparhatja azt is: „FIDESZ”.

Szankció (vagy béke) – csúfítják el az országot bombás, uszító plakátokkal.

Közben a szavaikkal lőnek, gerjesztenek, feszültséget szítanak.

Közben fegyverkeznek is.

A helyzet tényleg borzalmas – már röhögni sem tudok …

  1. 11. 07. hétfő kétszáz-ötvenötödik nap

(Kép: Kövér oldaláról)

TOMI BÁCSI

1960-ban történt, öcsémmel augusztusban Zebegényben– nem emlékszem, hogyan kerültünk oda vendégként, talán Babukáék szervezhették, de ez már nem is érdekes – nyaraltunk egy kis paraszt-házban, én alig tizenegy-éves voltam, öcsém éppen elmúlt nyolc. Akkor már (még) szerettem focizni, a falu szélén volt egy focipálya, ott rugdostuk a labdát, mi gyerekek, de még a tizenhatos környékét se tudtuk kihasználni, a szögletzászlótól el se tudtuk rúgni a labdát a kapuig. Nagyokat aludtunk a hatalmasra púpozódott paplanok alatt, sokat rohangáltunk a poros utcákban, aztán föl a hegyre és vissza. Délután a falu közös „művelődési központjába” vittek a házigazdáink, a kocsmába, ahol a falu egyetlen tévéje volt, mindenki összegyűlt oda, nagy zaj volt és furcsa szag is, de aztán hirtelen csönd lett, még a légyzümmögést is hallottuk, a poharak is az asztalokon pihentek: „Kapcsoljuk Rómát, kiküldött munkatársaink Radnai János és Vitray Tamás” – hallatszott a tévéből, ami ott magasodott egy vas-állványon a sarokban, a tévé alatt egy horgolt terítő volt, ami elől középen lelógott a „semmibe”, mi valahol a kocsma-terem közepén ültünk egy asztalnál, előttünk a Bambi lehetett, én megfogtam a Csupi-öcsém kezét és akkor fölhangzott apánk hangja: „Jó napot kívánunk Vitray Tamással, innen Rómából, a kajak-kenu versenyek helyszínéről, következnek a döntők, benne Parti Jánossal, aki a kenu 1000 méteres döntőben küzd majd, át is adom a szót Tamásnak…”, én kiabálni akartam, hogy ott van az apám meg a Tomi bácsi, de egy hang se jött ki a számon…

 

Isten éltessen Tomi bácsi!

 

  1. 11. 06. vasárnap

(Kép: Wikipédia)

NYÍLT LEVELEZÉSBE FOGTAM

Én még ilyet nem csináltam egész életemben, pedig már élek itten hetvenéve már, de most kedvem szottyant ehhő’ is, még jó, hogy itt van a kisunokám, a Bandika, aki ért a pötyögtetős géphez, segíte nekem, hogy blogoljak vagy nyíltan levelezzek ezen az internetes akármin, akivel csak akarok, mert ez ma a módi! Ha majd jönnek a követős emberek, akkor még vidiós is lesz ez itten, lehet, hogy meghódíccsuk az instagramot vagy a tikitokit is, meglássuk! Ha igaza van a Bandikámnak, még pénz is fog gyünni dőgivel…

Meglássuk…

Szóval, reggel, amikor fölkeltem és a Bandika benyomta nekem a laptoposát, akkor szembe gyütt velem egy „Nyílt levél”. Mert ráértem ma reggel egy kicsit, a Józsi még alutt, horkolt is az emberem, mert hosszú volt tegnap az este, meg ünnepi is, iddogált egy kicsit, de nem magában. Hát most alussza az álmát. De nem akarok itten össze-vissza beszélgetni, szóbal jött velem szemben az a „Nyílt levél”, amit a Baranyi Krisztinának címzett a feladó. Ami aztán cunamiként hömpölyög most végig a kormányzati – imigyen modja a Bandika – oldalakon mindenütten. Merthogy szólás és sajtószabadság van édes kis hazánkban. „Nehogymá’ bánccsák” a Pesti Srácok szegény (újságíróját) meghívott képviselőjét. Micsoda világ ez?! Még a drága miniszterelnök úr is, az Orbán Viktor úr is, mindig megáll, amikor kérdezik Őt az uccán – a 168 óra, a Telex, a 444, a Népszava, a Hang, stb. – a sajtó és mindig reagál is valamit, általában azt, hogy féknyjúznak nem nyilatkozom, meg hazugság, eccerübb lenne meg sem hívni őket a kormányzati sajtos tájékoztatókra, ahogy azt rendesebb helyeken szokták, ha meg meghívják, akkor meg ott van az a jóképű, vagány és szakállas angolul is tudó ember, a Kovács úr, aki szerencsére nem ad szót nekik, mert még valódian kérdeznének a végén. De ki ez a Kriszta asszony, hogy jön ő ide, hogy csak úgy keresztül-kasul néz azona szerencsétlen emberen, aki pedig olyan áldott és jó ember, olyan aranyosakat szokott írni, hogy csak úgy dőlünk hátra a röhögéstől. És neki nem válaszolgatott az a Kriszta asszony. Még én is feleltem az emberemnek este, amikor hazagyütt a nájlonból, pedig dűlt belőle a piaszag, mint a…, de ezt inkább nem mondom ki, igaz persze az is, hogy csak eccer próbáltam nem felelni neki, azóta nem próbálok nem felelni, mégiscsak ő az ember idehaza. Szóval: nem rekesztettem ki őtet a házból, hanem szépen befektettem az ágyba én meg kimentem a konyhába, a tűzhely mellé kucorogtam a hokedlira, ott legalább egy kicsit melegebb volt, bár már nem pattogott a tűzifa, mert csak a nedves-gallya jutott má’ nekünk, az meg csak inkább füstöl. Ne böködj má’, Bandika, nem kalandozom én el a „fősodortól”, itt vagyok már megint a Nyílt levélben, na, szóval jól írta az a Fürjes, hogy mi itten tájékozódunk az igazi sajtóból, mert az a feladatuk, onnét tudom én is, az M1 Híradóból, hogy a nagy Londonban már nem is fürdenek szappannal a menyecskék, mert az nincsen már nekik, de a mondás is tartja: „ne fürgyé’ le!”, szóval a Kriszta feleljen, ha kérdik őtet és punktum. Mert ez a mi szabadosságunk lényege! Jól írta az a Balázs, hogy hosszú élete legyen és tarcsa meg őtet az Úr egészségben, hogy ilyen jókat mongyon nekünk mindég. Szóval vegye má’ fontolóra a Kriszta asszony a jó tanácsokat, mert sérelmet fog majd még elszenvedni, meglássa…

Na, Bandika, elég lesz má’ ez a sok szócséplés, mert mingyárt ébred az ember és ha nem lesz kész a szalonnás rántotta, akkor szólásszabadság-sajtószabadság ide meg oda eljár majd a keze, mert ez így dívik egy rendes „konzervatív nemzeti és szabadelvű” családban…

 

az ország Bözsike nénije

  1. 11. 05. szombat kétszáz-ötvenharmadik nap

VISZONYÍTÁS

Minden ezen múlik!

  • Hidegből – melegbe.
  • És melegből – hidegbe?
  • Szegénységből – gazdagságba.
  • És gazdagságból – szegénységbe?
  • Gyerekkorból – öregkorba.
  • És öregkorból – a második gyerekkorba?

Behívták. Az un. független és liberális tv-be. Ahol kérdezni, „szigorlatozni” akarták. Krug E, a fölmondás(?) alatt lévő Kárász R és valaki a Pesti Srácoktól. Mert ez így „trendi”, vallják(?) az ATV-nél: innen is, onnan is kérdezzenek csak. Most ez nem jött össze. Nem is jöhetett. Mert ilyen nincs. Az ATV egy picinyke sziget. Amit (talán) a budapesti elit néz. Azért, hogy hallhassanak – néha-néha – józanabb értékeléseket is. De egyre gyakrabban kapnak „hablatyot”. Jól megkavarva. Hát egyre kevesebben nézik. Talán a tartalomjegyzéket még csak-csak, aztán átkapcsolnak zenére, filmre, sportra. Bár az utóbbi is egyre veszélyesebb lett. A hírektől. Az átpolitizáltságtól.

Viszonyítás.

Az infláció. Amekkorát nő. És persze: kinek-kinek. Csak egy szám. Legalább is annak tűnik. Csak egy egyszerű számnak. Néha nagyobb lesz. Néha kisebb. Most az előbbi. Persze országonként más és más ez a szám. Az egyikben nagyobb, a másikban még nagyobb. És mi a helyzet a vásárlóerővel? Ha arányosan nőnek? És vajon országok között van különbség? És mit kell ilyenkor kommunikálni? És amikor a mi országunk Európában leghátul kullog? Lehet a múltra visszamutogatni és győzelmet jelenteni?

Viszonyítás.

Tanárok. Diákok. Tüntetnek. A véleményüket nem tudják másképp kifejteni. Nem törődnek velük. A hatalom xa@ik rájuk. Hadd mondják. Ígérgetnek nekik. A nagy semmit. Ahogyan tíz éve – „rendületlenül”. Mert mm – nekik – a hatalmuk megtartásához ez kell. „Hablaty.” Álhírek. Hazugságok. Akkor ezt nyomják. Ebben nagyon jók. Autokraták. Az ATV-ben is.

Viszonyítás.

  • Hidegből – melegbe.
  • És melegből – hidegbe?
  • Szegénységből – gazdagságba.
  • És gazdagságból – szegénységbe?
  • Gyerekkorból – öregkorba.
  • És öregkorból – a második gyerekkorba?

 

  1. 11. 04. péntek kétszáz-ötvenkettedik nap

(Kép: Maszol)

MAI „TERMÉS” 15-16 ÓRA KÖZÖTT

„Talán a humor segít, mert a helyzet borzalmas…”

Címek az internetről: „Orbán Viktor nagy bejelentést tett!”; „Szijjártó Péter fontos bejelentést tett: ennek sokan fognak örülni!”; „A kormány megvédi a rezsicsökkentést és a magyar családokat, Gyurcsányék ezt nem akarják!”; „több tízezer pedagógus vett részt a tárca online kérdőíves kutatásában”; „Béremelésről kaptak jó hírt a magyar munkavállalók” …

A vicc jut az eszembe:
Grün és Weisz találkozik a Sztálin szobor előtt.
– Mit szól? – kérdezi Weisz. – Mi lesz?
– Hogy mi lesz – feleli Grün –, azt tudom… De hogy addig mi lesz, azt nem…

2022. 11. 03. csütörtök kétszáz-ötvenegyedik nap