Vélemény kategória bejegyzései

ROHANÁS

Rohanunk. Közben ömlenek ránk a hírek. Élni is akarunk. Ismerni, megismerni minél többet. Hát szelektálunk: kevesebbet mélázunk, kevesebbet állunk meg, kevesebbet emeljük föl a fejünk, hogy körül nézzünk. kevesebbet (is) gondolkodunk.

Keveset olvasunk. Azt is felületesen tesszük. A hosszabbakat, az elemzőket (általában) ki is hagyjuk. Nincs elég időnk.

És dühöngünk. Mert nem értjük. Miközben anélkül, a „megértés nélkül” nem is mehet.

 

Pedig mindig van választás!

 

Most például az, hogy tovább olvasod-e ezt a bejegyzést. Ami máris hosszabb annál, amit rám szántál. Nem is humoros. Nem is bombasztikus. Aztán én nem is vagyok valaki: nem ígérhetek békét, sem rezsicsökkentést, nyugdíjkiegészítést sem, nem rúgom már a labdát sem úgy, mint a „zaranylábúak”,

Mégis.

Megint a kezembe került egy vers, egy Baranyi Ferenc vers. Nem ma írta. Mégis. Olvasd el, egy pillanatra tedd le a kezedből a sörös kriglit, még a meccs sem kezdődött el. Rajta. Ízleld minden szavát. Aztán … nem bánom, menj vissza a tv elé…

 

BARANYI FERENC

 

SZÓ, SZÓ, SZÓ

 

„Hanem legyen a ti beszédetek: úgy, úgy;

nem, nem; ami pedig ezen felül vagyon,

a gonosztól vagyon.”

(Máté evangéliuma 5,37)

 

 

Őrült rendszer, de van benne beszéd:

a képviselő kertel össze-vissza,

a pap acsarkodón hirdet igét –

vicsorogni birkáit megtanítja.

 

A kormány is verbálisan igéz,

tagjainak rugóra jár a szája,

szökőárban is fújják: „Semmi vész!

Naszádunk száll! A kontinens csodálja!”

 

Értetlenül feszengnek a szavak:

nem azt közlik, amit jelentenek –

boldog amelyik szorul a szájban.

 

Mert szűz csupán kiejtetlen marad,

ezért a szem forog a nyelv helyett

s mélyén tűzvészt idéző gyertyaláng van.

 

  1. 10. 11. kedd kétszáz-huszonnyolcadik nap

HOGYAN ÉLJÜNK MA NORMÁLISAN?!

Nézem a képet. Velencéről.

„Good morning from sunny Venice 😍” – „szól” az aláírás.

Milyen jó lenne ott lenni.

Milyen csodálatos lenne ott reggelizni.

Csak a csatornát nézni, kortyolgatni a narancslét, fogni a kezed.

Milyen jó lenne…

Aztán fölugranak a képek-szövegek: Kijevet bombázzák; tovább folytatódik a tiltakozás a tanfelügyelőség előtt („Monygyonle”-hallom torzan); lehet, beveti az atomot is; már megint csúcsot döntött a forint; „Nem félünk” – újabb diáktüntetés jön; egekbe szőkött a luxus-jachtok ára, akkora a kereslet irántuk; halálcsoportba kerültünk…

Milyen jó lenne Velencében.

Normálisan élni, utazni, beszélgetni, simogatni az unokákat.

Milyen jó lenne…

  1. 10. 10. hétfő kétszáz-huszonhetedik nap

(Kép: internetről)

FRISS

Vasárnap reggel van.

Túl vagyok a reggelin, a kávén is.

Nosza: lássunk híreket: kattintok a Hírkeresőre, onnan böngészek:

 

08:40Orvosi segítségre szorulhat: a Xviii. kerületből tűnt el ez a 20 éves … (Ripost)

08:39Kaposvár polgármestere levelet írt az Európai Bizottság elnökének (Telex)

08:39Szex egy barátnő vőlegényével, kukkolás, hárman egy ágyban – az embere… (Promotions)

08:39Tragédia az ózdi ralin: segítségnyújtás közben sodortak el egy nézőt (Naphíre)

08:37A kutya, aki azzal lett híres, hogy életfogytiglani börtönre ítélték (Rakéta)

08:37Fontosabb lett a határidő és a megbízhatóság, mint az ár (PiacProfit)

08:37Kulka János és nővére, Janina: ritkán láthatjuk együtt a két testvért (Femina )

08:36Lélegzetelállító. Így fog kinézni Sarolta hercegnő felnőttként – fotó. (Metropol)

08:35Észak-Korea újabb ballisztikus rakétákat lőtt ki Japán felé (Infostart)

08:34Garantálták a szerb teniszező halhatatlanságát (Napi.hu)

08:34Szombaton is tizenkétezer ember menekült Magyarországra (24.hu)

08:33Ez az idei ősz 6 legmenőbb bokacsizmája (Bien)

 

Minden rendben: nem történt semmi érdemleges az éjszaka…

  1. 10. 09. vasárnap kétszáz-huszonhatodik nap

VERGŐDÜNK…

VERGŐDÜNK…

Háború. Infláció. Menekülő százezrek. Energiaválság. Félelem-bizonytalanság mindenütt.

Ahogyan írta Pilinszky János örök érvényűen a Halak a hálóban című versében:

„Csillaghálóban hányódunk
partravont halak,
szánk a semmiségbe tátog,
száraz űrt harap.”

Persze, hiszen hálóban hányódunk most is, mi is. De ez nem „csillagháló”, ezt a hálót – percről-percre, napról-napra – emberek tartják, merítik, feszítik, és kifognak minket!

„Suttogón hiába hív az
elveszett elem,
szúró kövek, kavicsok közt
fuldokolva kell
egymás ellen élnünk-halnunk!

Vajon miért nem leljük helyünk? Miért nem úszunk odébb, el, miért nem keresünk békésebb vizeket, most sem látjuk a következményeket?

„Szívünk megremeg.
Vergődésünk testvérünket
sebzi, fojtja meg.
Egymást túlkiáltó szónkra
visszhang sem felel;
öldökölnünk és csatáznunk
nincs miért, de kell.”

Inkább vergődünk, levegő után kapkodunk, de a hálót tartó kezet nem leljük, az könyörtelenül feszíti, húzza egyre szorosabbá, a kapálódzásunk ezen nem segít!

„Bűnhődünk, de bűnhődésünk
mégse büntetés,
nem válthat ki poklainkból
semmi szenvedés.”

Mert nem látjuk?!

„Roppant hálóban hányódunk
s éjfélkor talán
étek leszünk egy hatalmas
halász asztalán.”

  1. 10. 08. szombat kétszáz-huszonötödik nap

LEVELÉT MEGÍRTA…

Levelét megírta…

Marosi Beatrix szakmai vezető tankerületi igazgató, aki kirúgta a Kölcseyből a tanárokat elutasította a beszélgetést Soproni Tamással, a kerület polgármesterével. Lényegében azt írta válaszlevelében, hogy Soproninak semmi köze ahhoz, hogy ő „jogszerűen” kit rúg ki. (Főnöke éppen most indít el egy konzultációt a szankciók ellen, a béke érdekében.)

Keresem a Facebookon a szakmai vezető asszonyt, nem lelem. A többieket, akik „parancsra” hajlandók voltak írni a tanároknak sem. Pontosabban találok neveket, akik kizárnak mindenkit az oldalukra tekintésből, akik nem az ismerőseik.

Joguk van hozzá. Jogszerűen, a Facebook szabályait betartva tiltják meg. Nekik megadatott a jogszerű tiltás.

A tanároknak nem.

Ha vannak gyerekeik, unokáik, vajon mit szólnak: „Anyu, nagyszerű, ezt kell csinálni, veled vagyok!”

Vagy lehet, nem ezt?!

  1. 10. 08. szombat kétszáz-huszonötödik nap

(Kép: Soproni Tamás oldaláról)

MEGFÉLEMLÍTÉS!

„Mindig van választás!” – hirdeti a tábla.

Közben a (z orbáni parancsra) tanárokat fenyítő-kirúgó leveleket átadó felügyelő (kendővel takarja az arcát, mint egy illegálisan bejövő migráns) nem meri vállalni a nevét hazájában; a közpénzből (kitartott) fönntartott (közszolgálati) reggel-délben-este hazudozó tévé riportere Belgrádban egy (állítólag) migránst szólít meg, aki szereti Orbán Viktort, de akár késsel is hajlandó ölni; fennen hirdeti: „Csapataink harcban állnak” („ellentengernagy”) Orbán Viktor, miközben (fülét-farkát behúzva) minden szankciót aláír; mi lesz itt, „Rohanunk a forradalomba” („S itt liheg a Halál virradatban”)?

„Mindig van választás!” – hirdeti a tábla.

Az élőláncot alkotó diákok-pedagógusok percről-percre, napról-napra mutatják.

És mi, mit mutatunk?!

  1. 10. 07. péntek kétszáz-huszonnegyedik nap

(Kép: internetről)

REMÉNYTELEN…

Olvasom az indexet. Én, a mazochista. A 888-ig, a mandinerig nem megyek le. De mindegy: az index sem szint. Ugyanolyan propaganda eszköz lett.

Most, 12 óra 23-kor a címlap: „A főispánok segítettek: a rokkantsági nyugdíjrendszer károsultjai több-milliót kapnak”, dicshimnusz a főispánoknak; „Nem ezt vártuk: már nyilvános Orbán Viktor becsületbeli ügye”, dicshimnusz Orbánnak; „DÖNTÖTT A SZÉP-KÁRTYÁK SORSÁRÓL A KORMÁNY”, dicshimnusz a kormánynak; „Karácsony Gergely hivatalosan is a katasztrófavédelem segítségét kérte a kukások sztrájkja miatt … A főpolgármester hajnalban kiment a sztrájkolók telephelyére…

Fidesz: Karácsony Gergely egy Don Quijote, aki lufikat szurkál”, Karácsony fikázása, miközben a kukaholding – de hagyjuk; „Nem lesz már olyan hatpárti ellenzéki összefogás, mint a választás előtt”, az ellenzék újabb fikázása.

Nem nézem tovább.

Tegnap volt egy hatalmas tüntetés. Egész nap tartott a tiltakozás. Országszerte. Szép volt. Tisztességes emberek, tisztességes tiltakozása.

Semmi reakció. Még csak „erekció közeli állapotba” se kerültek. „Tiltakozzanak csak, menjenek az utcára – lexarjuk” – gondolják és csinálják tovább, amit eddig: lopnak, hazudnak, megmentik a börtöntől a csicska-polgármesterüket, gyűlölködnek és gyűlöletet szítanak; focimeccsre repülnek közpénzen.

Reménytelen.

Ezek a szép szóból nem értenek…

 

József Attilához menekülök: „Az ember végül homokos,/ szomorú, vizes síkra ér,/

szétnéz merengve és okos/ fejével biccent, nem remél…”.

  1. 10. 06. csütörtök kétszáz-huszonharmadik nap

„A MAGYAR NÉPMESE NAPJA”

Mondom magamban: „megnézem má’, mit is ír a hogy is hívják” oldal, a BELSŐ-PESTI TANKERÜLETI KÖZPONT oldal, mégse járja, hogy őket – nem nézem meg, a véleményüket nem hallgatom meg; nosza és már ott is vagyok, nem másutt, azon az oldalon, ami szerintem a „nem gondolkodom, viszont szó nélkül végrehajtom” emberek oldala; hátha majd megtudok valamit az elbocsájtó levelek indokairól; amiből majd én is, mások is érteni fogunk és amit idézünk, hivatkozunk majd, mert így sportszerű és demokratikus.

 

„Az iskola dolga, hogy megtaníttassa velünk, hogyan kell tanulni, hogy felkeltse a tudás iránti étvágyunkat, hogy megtanítson bennünket a jól végzett munka örömére és az alkotás izgalmára, hogy megtanítson szeretni, amit csinálunk, és hogy segítsen megtalálni azt, amit szeretünk csinálni.” (Szent-Györgyi Albert) – ugrik föl a címlap, ami rögvest gondolkozásra késztet: hisz’ tényleg, már ebből is kiderül, ezér’ írták a „kirúgó-leveleket”, hogy a diákok megtanulják, hogyan szerezzék meg a „kiállás-tudás iránti étvágyukat”; megszeressék az értelmes célért küzdés örömét; mert ki kell állni a tanáraikért; a saját bőrükön kell megtapasztalni a kiállásuk „rózsa-tövis szúrásait”; ez tényleg a tudás iránt étvágy(uk) fölkeltése, hogy a francba nem gondoltam erre?!

Gyerünk tovább – morgom magamnak és már a „Hírek” oldalt böngészem, keresem a leveleket, a híreket a reakciókról, a magyarázó-indoklást és rögtön az első hírben megtalálom: „A magyar népmese napja” volt nemrég, Benedek Elek szülinapja és már meg is van „A SZÁRNYAS KIRÁLYFI” mese: „Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egyszer egy király s annak olyan szép leánya, mint égen a ragyogó csillag. Mikor a királykisasszony eladó sorba került, tízen-húszan is jöttek leánynézőbe, mind csupa királyfik, de a királykisasszonynak éppen a legszegényebb királyfin akadt meg a szeme. Az ám, csakhogy a király azt szerette volna, ha a leánya a leggazdagabb királyfit választja, s merthogy nem ezt tette, nagy haragjában bezáratta a palota legmagasabb tornyába, s ott tartotta szomorú rabságban. Hiszen zárhatta, mert a szegény királyfi minden alkonyatkor meglátogatta a királykisasszonyt úgy, hogy arról senki lélek sem tudott. Ugyan, hogy lehetett ez? Úgy, hogy a királyfinak volt egy ezermester inasa, ez szárnyat csinált a gazdájának, s amint esteledett, alkonyodott, felszállott a város szélén, s mint egy madár, úgy repült be a torony ablakán…”

Aztán mégis dühös leszek, hogy talán megint nem lesz szép a mese vége: a rossz mégse fogja elnyerni méltó büntetését, a jó megint csak…

És akkor – hogy-hogy nem – fölugrik egy kép és megnyugszom hirtelen.

 

  1. 10. 04. kedd kétszáz-huszonegyedik nap

(Kép: Memento Park)

„NEM TUDTA, KI AZ A KÖVÉR LÁSZLÓ!”

(Pottyondi Edina)

 

Hazajött.

„Bezzeg odaát”- ból.”

Ahol…

Viszont itthon: „Tavasz, nyár, ősz, tél – de nem az igazi!”

Mondja: „ott senkit nem érdekel a politika, mindenki éli a normális életét, itthon meg…”

Most meg már Edina is (átmeneti időre): „szögre akasztotta” és elbúcsúzott, mert, hogy „úgy érzem magam, mint egy rossz passzban lévő hatvanas”, aki mindent a „politikán” keresztül szemlél.

A másik barátom is megró: „miért nem veszed észre a szépet, a jót”, a meleget és a fényt – tenném hozzá, de inkább hallgatok.

„Nem tudta, ki az a Kövér László” – zakatol a fejemben a „búcsú-video”, az aszpirin sem segít; ordítani tudnék, csapkodni, törni-zúzni mindent, én hajlott-hátú, már „semmire(sem)kellő, fölösleges hetvenes”, csak pötyögök a billentyűzeten, némán és réveteg; de belül lüktet, csattog és dobog még: ők miért nem látják, veszik észre, amit én, élném én az életem, ahogy ők is élik, de már a „Kövér-ek” bejöttek a spájzomba, a hálómba, hiába is üvölteném „nicht Kompott, nicht Kompott”…

„Nem tudta, ki az a Kövér László”, aki ott trónol a trónján, két kézzel kapaszkodik a karfába, és a havi minimálbér tizenötszöröséért a tanároknak hadovál, fenyeget, büntet és fogalma sincs honnan jött és hova tart…

Pilinszky jut az eszembe:

„Alvó szegek a jéghideg homokban.

Plakátmagányban ázó éjjelek.

Égve hagytad a folyosón a villanyt.

Ma ontják véremet.”

 

  1. 10. 04. kedd kétszáz-huszonegyedik nap

BÖZSI NÉNINÉL JÁRT MEGINT

(álhír-tudósítás a fa@éról)

  • Bözsi néni, megint hoztam virágot, ugye örül?!
  • Drága, de jó, hogy újra látom, de kicsit hangosabban, mert nem jól hallok már! Mit hozott nekem, tűzifát?
  • Virágot!
  • Azt hittem, megint konzultálunk egy jót!
  • Mire kíváncsi, Bözsi néném?
  • Hát a kannibalistákra, meg a szankciósokra, drága miniszterelnök úr, elbánt már velük, mint azzal a szegény Bolsonáróval is, hogy meglátogatta?
  • Jaj, de vicces ma, Bözsi néni drága. (halk heherészés a háttérből)
  • Legalább röhögök még egy jót, az legalább fölmelegít!
  • De Bözsi néni: nincs is még hideg!
  • Magának, drága miniszterelnök úr, de nekem már mindenem sajog, fáj, jelez, hogy jön a hideg! Meg a rezsi is …
  • Takarékosabban egy kicsit, Bözsi néni, már a minisztereim is, meg a frakcióvezetőm is lekapcsolja a villanyt, elajándékozta az aranyhalait, látja?
  • De vicces ember maga, drága miniszterelnök úr, de inkább a dakota vicceivel próbálkozzon, ne ilyen marhaságokkal, de tudja mit: maradjon itt nálam néhány napra, megígérem, nem lesz 18 foknál melegebb … aztán felejtsen el és menjen inkább virággal Moszkvába a barátjához.
  1. 10. 03. hétfő kétszáz-huszadik nap