ÉRIK…

Az öregnek lejárt a jogosítványa. De ez nem zavarta őt: a veszélyhelyzetnek van előnyös következménye is, a lejárt nem válik azonnal érvénytelenné. De azért a helyzet mégsem hagyta nyugodni: elment a körzetibe, elindította a procedúrát: kitöltötte a papírokat, hagyta, hogy megmérjék a vérnyomását, aztán elment a laborba, és várta az eredményeket. Azok két nap múlva megjöttek, nem volt bennük köszönet: a labor valami eltérést mutatott a szokványostól, másnap ismétlés, az se lett jó, a doki hívta, harmadnap menjen be egy beutalóért és irány a Haemostasis Szakrendelő. A kapuban őr, hova-hova, először regisztráljon, aztán mehet, a maszkot viselje. Hosszú sor a regisztrációnál, viszont sok ablak, gyorsan haladtak, végre az öreg is ott áll az ablak előtt, TAJ-számot, beutalót, igazolványt, második emeletre menjen, mit áll itt még mindig. Az öreg föl, ott is hosszú sor, kijön egy nővér, mire vár, ne itt álljon, menjen az elsőre, ott a főorvos úr, megint a „mit áll még mindig itt”. Az öreg le az elsőre, ott még több ember várakozik, nyílik az ajtó, nővér ki, maga ne ide álljon, hanem oda, különben is mit keres itt, nincs is időpontja, fölösleges a várakozás, de hol kapok időpontot, azt én nem tudom, na viszlát. Az öreg lemegy a regisztrálóba, megint ugyanahhoz az ablakhoz kerül, én sem adhatok időpontot, próbálja telefonon, ad két számot az öregnek és elköszön.

Az öreg elhagyja a szakrendelőt és hazamegy. Otthon hozzáfog a telefonáláshoz, hívja az egyik, majd a másik számot, eljut a kezelőhöz, aki mindig kapcsolja a kért melléket, kicsöng, majd megszakad a vonal. Mindig megszakad a vonal. Aztán az öreg megint hívja a számot, és … megint minden ugyanúgy. Már kora-délután van, az öreg abbahagyja a telefonálást, az interneten megkeresi a szakrendelőt, megtalálja a hematológiai részleget, az „illetékes” szakembert, mellette egy telefonszám, már tárcsázza is, kicseng, fölveszik, látom a kartonját, kedden jöjjön, 11-re, de jöhet később is, kettőig úgysem végez.

Kedden az öreg bemegy a szakrendelőbe, az őr nem tudja, kell-e regisztrálni vagy sem, hát megy a regisztrálóba, ott fogadják viszonylag gyorsan, magának nem ma kellett jönnie, majd májusban, május 25-re van időpontja, az is kedd, na, azért próbálja meg, menjen föl, tizenegytől jön a doktor úr, viszlát. Az öreg fölmegy a másodikra, már legalább tízen ülnek a székeken, türelmesen, mosolyogva várakoznak, mindegyikük nyugdíjas-korban van, a „doktorúr még nincs” itt, majd jön; már fél egy is elmúlt, az öreg kimegy pisilni, aztán visszajön és tovább téblábol. Figyeli a duruzsoló öregeket, akik egyre jobban élvezik a szitut, egészen belemelegednek a beszélgetésbe: húsvétkor meglátogattak Ukrajnából az ismerősök, azt mondják nem úgy van, hogy az oroszok, az ukránok is megérik a pénzüket, de hát nemhiába színész az a Zelenszkij; az öreg dühösen odébb megy és arra gondol, persze, az ukránok vannak Moszkva alatt. Aztán a választásokra gondol, talán nem véletlenül, lemondóan legyint és előveszi a telefonját, előhívja a Facebook fiókját, aztán a Messenger üzeneteit vizslatja, kezdi nagyon nem jól érezni magát. Mindjárt kezdődik az új parlamenti ciklus, bevonulnak a képviselők, beülnek, elfogadják, amit elfogadnak, belesimulnak a belesimulni valóba, és minden megy a maga útján tovább. De nekem ehhez mi közöm – kérdi magától az öreg, miközben a doktor még mindig nem érkezett meg („biztos ügyel”), nekem csak egyre rosszabb, kilátástalanabb, nincs értelme az egésznek. Miért, te hogyan csinálnád – kérdi magától, biztosan nem így, valami olyannal kezdeném, ami megmutatja, mostantól másképp csináljuk, ha kell, akkor az utcán is, békésen ellenállva, mégis határozottan …, de inkább nem válaszol, mert még mérgesebb lenne tőle; már hívta ismerősét, aki sikeresen bekerült, hogy szívesen segítene, ha kíváncsi a véleményére, mert ez így nem mehet tovább…

De az orvos még mindig nem jött, „biztosan ügyel”, az öreg nem támasztja tovább a falat, otthagyja a zsibongást, „a qur@a Kasler”, morogja elmenőben, nem jövök vissza májusban sem, minek, úgy sem változik semmi…

2022. 04. 20. szerda ötvenhetedik nap

Napok óta nem fog a szék: nincs kedvem, türelmem leülni a gépemhez, nem akarok hozzáfogni az íráshoz sem. Több oka is lehet a „lusta tehetetlenségemnek”, legbelül tudom is az igazat (nemcsak a valódit), mégsem enyhül a kín. A gombóc se le, se ki, csak nyomja, feszíti a gyomromat.

Ez nem mehet így tovább! Már mér’ ne – szólok magamra azonnal, „hisz’ mindég” megy minden tovább a maga útján, nincs egy kib@@ott kő sem, ami kitéríthetné a zötyögő szekeret a kivájt keréknyomból, hisz’, ha mentek már arra, akkor az csak vezet valahová, még ha nem is tudjuk hova. „Aki tökéletesen tisztán akar látni, mielőtt eltökölné magát valamire, az sohasem tökéli el magát. Aki nem vállalja a megbánást, nem vállalja az életet” – írta valahol Amiel, s mennyire igaza van ma is.

Közben a Facebookon fölugranak az elmúlt években írt bejegyzéseim: az „emlékek”. Mennyi azonos hangulatú, témájú (kilátástalan) bejegyzés, mennyi hasonló szöveg, semmi nem változik: „Nincs az a kár, ami NEKI ne használna. (Ismeretlen mai magyar közmondás)”; „Kórházzá alakítottak át egy stadiont! Ja: a britek…” – jönnek szembe 2020-ból. „Bemenni vagy nem bemenni: ez itt a kérdés. „Akkor nemesb-e a lélek, ha tűri…”?!” – nini: már 2018-ban is. Most is ugyanaz a kibeszéletlen, semmitmondó válasz.

„Hisz mindég megy minden tovább…”

Pedig az évek csak szállnak és szállnak, az egyik pillanat megy a másik után: még csak most beszélgetett Orbánnal Antall; most már Hável nyilatkozik isten mentsen tőle; már Horn Gyula sem él; ni-csak az első orosz-ukrán háború milyen messze van tőlünk, most meg már itt a közelben szólnak az ágyúk, tombol a második agresszió, a nagy tragédia. És megint hogyan reagálunk? „Az egyéni érdek csak az állati természet folytatódása bennünk; az emberség csak az önzetlenséggel kezdődik az emberben” – megint Amiel ugrik be. De hát nem ilyenek vagyunk, nem ilyenekké lettünk: nem tanulunk semmiből, hiába ismételjük újra és újra a leckét.

„Hisz mindég megy minden tovább…”

Nem beszéljük meg, nem beszéljük ki magunkból. Cipeljük csak a követ: nem akarjuk, hogy bárki meglássa, mennyire szenvedünk. De nem rakjuk le, mintha az érdem, dicsőség lenne. Vagy megoldaná a problémát. Lehet: nem is a problémát akarjuk megoldani? Lehet, hogy nekünk a „kőcipelés” a nünükénk? Nem kéne végre valami „mást” csinálni?

„Hisz mindég megy minden tovább…”

Kimondunk egy szót, talán tényleg az elsőt – aztán az ott marad, szinte kimondatlanul az éterben. Nem folytatódik. A „párt-elit” meg se hallja; beszélő nem látja értelmét a folytatásnak; a hallgató nem igényli a befejezést. Föl se lobbant, már kialudt. Magyarázat mindig volt, van és lesz is. „De ha mégis?” – kérdi Ady: igaz ő „kicsi társam”-ra gondol, hogy megtartsa csodának („avagy bűnnek”, „igérő Multnak”) „igaz” kezével…

Végre egyszer nekünk is „de ha mégis” kéne!

2022. 04. 15. péntek ötvenkettedik nap

MÁR VIRÁGZIK…

Legalább megcsináltatom a jogsimat, úgyis már rég lejárt – gondoltam, bár magam sem hittem, hogy akkor most majd befejeződik a „veszélyhelyzet” és megint minden megy majd a normál kerékvágásban (a rendőr elkérheti a jogsimat és ha lejárt…), mert a veszélyhelyzet az valahogy mindig marad, nyúlik, mint a rétestészta, „magától meghosszabbítódik”. Aztán fölhívtam a háziorvosomat, becaplattam hozzá, fölvettem a maszkomat, az asszisztensnő rám rakta az EKG kütyüt, megzümmögtette, aztán megmérte a vérnyomásomat, ez kicsit magas, morogta, akkor nyílt az ajtó, behívott a doktornő, írok föl még egy gyógyszert a magas vérnyomása ellen, menjen a laborba, aztán vissza, amikor meglesz az eredmény és akkor megkapja majd, két évre érvényes lesz. Persze a vérvétel nem sikerült, „megalvadt a vére”(?), mondta a laboros-nővér, „de másodszorra már remélem minden rendben lesz”, csak olyan lett a karom, mintha drogos lennék.

Ez legyen a legnagyobb baj – súgtam magamnak, „csak feküdj nyugodtan…”, már virágzik.

Eltelt majdnem egy hét.

A háború közel ötven napja zajlik, az orosz támadók kíméletlenül bombáznak civil célpontokat, ölnek civil embereket: asszonyokat, menekülő „öregeket”, gyerekeket. Már benn vannak a szobá(m)ban is, bár (még) fizikailag nincsenek itt. Mi meg közben még mindig csak a „rezsiharc”-ról; „csak bele ne sodródjunk”-ról; „fölhívtam Putyint a béke miatt”-ról; szmokingban, kis-ujjunkat eltartva, Whiskyt szopogatva humanitárius csomagokról, menekülők segítéséről hadoválunk.

Eltelt majdnem egy hét.

Mennyi mindent olvastam, hallottam arról, mi is történt. De mégse tudom. Azt sem: miért történt, ami történt. Főleg azt nem: mi lesz most, mi lesz ezután, mi fog változni? És mitől?

Eltelt majdnem egy hét.

Itt élek, ebben a kis országban idestova hetvenkét éve. Kisgyerek voltam Rákosi alatt, Kádár alatt tanultam meg írni-olvasni, megérteni Adyt, Radnótit, József Attilát és az algebrát, az integrálszámítást, kokettáltam Marxszal, megértettem: nem lehetek egyedül, szolidaritás nélkül boldog. Aztán beleborzongtam a rendszerváltás mámorító szabadságába és később szembesültem: az sem hozta el mindenkinek a szabadságot. Lassan-lassan rádöbbentem a házfalakon megint megjelenő jelekre, a vissza-visszatérő, gerjesztett gyűlöletre, a fölszított uszításra. Mint a béka a melegedő, vízzel teli lábosban hozzászoktam a forráshoz, miközben főttem…

Eltelt majdnem egy hét.

Thessza sem találja a helyét. Mert ismer engem: ha én sem, akkor ő sem. Nem érti, érzi. Ennyi neki elég: a gazdinak valami baja van, valami nagyon nem stimmel, akkor neki sem stimmel. Bújik a lábamhoz. Segítene és segít is, ahogy tud.

Eltelt majdnem egy hét.

Elolvasom Ágostont, Péterffyt, Mérőt, Tölgyessyt, Révészt, Hontot meg tudom is még kit; elolvasom a sok szavazat-számláló önkéntes beszámolóját; meghallgatom Gyurcsányt, Márki-Zayt, Lendvai Ildit – és nem leszek okosabb. Semmivel nem leszek okosabb. Oránt kihagyom. Jobban kell csinálni, jobban lehet csinálni – mondják és folytatják.

Biztos bennem van a hiba. Ők mindannyian okos emberek. Elemzők, írók, politikusok. Talán én megyek szembe a forgalommal. Talán én vagyok részeg.

De ez nem vezet sehová.

Eltelt majdnem egy hét.

Ez a vereség – szerintem – nem kampány-vereség. Nem szerencsétlen mondatok, elfuserált plakát-kihelyezések, a „háború félreértelmezése”, a „magyar lélek fel nem ismerése”, a budapesti értelmiség felsőbbrendűségi érzése, a vidék hülyesége, a Orbán zsenialitása, az eleve elvetélt összefogás töketlensége stb miatt következett be. Nem. Tizenkét éve folyamatosan és nem is rejtőzködően épül hazánkban egy zsarnoki rendszer, egy diktatúra, a „kiválasztott” személyre szabott hatalmi struktúra, a csak neki engedelmeskedő média, közigazgatás, ügyészség, rendészet és jogi-intézményrendszer. Nem közszolga ő, hanem szolgákat feltételező zsarnok. A saját pályáján reménytelen! Krishnalal Shridharani írja valahol: „a zsarnok csak azt a hatalmat képes gyakorolni, amelynek mi – erő híján – képtelenek vagyunk ellenállni”! Akkor álljunk ellen. Akkor ne vegyünk részt benne. Természetesen erőszakmentesen, békésen, mégis határozottan. És persze: OKOSAN. Használjuk azokat a módszereket, eszközöket, amiket Gene Sharp összegyűjtött.

Most esik. Dörög is. Még nem villámlik…

2022. 04. 09. szombat negyvenhatodik nap

NEM IS TUDOM…

Vereség? Kudarc? Katasztrófa? Csak a szokásos? Megint fasiszták a magyar parlamentben? Orbán zseni? „Az a hülye vidék”? MZP? Elmész innen? Vissza se nézel? Folytatod?

Csak úgy tódulnak föl bennem, záporoznak rám a kérdések. Biztosan nálad is. Nem hagynak nyugodni. Téged se? Ugyan még kicsiket öklendezem, nyelem a gyomromban rúgkapáló(?) gombócot, de már nem nyúlok a Whiskyért. Többször átéltem ezt a helyzetet. Az utóbbi években csak ezt a helyzetet. Nem igaz: 2018 más volt. Hamis remény. De szép volt.

Túlélem ezt is.

És mégis!

Még nem mondom mamunak a hamut, még pelenkát sem hordok, oda jutok el, ahova akarok, segítség sem kell hozzá. Megértem, amit írnak, mondanak, talán még érvelni is tudok mellette-ellene, újraolvasom a Faustot, de kosarazni már nem fogok. „Az ember nem arra született, hogy legyőzzék… Az embert el lehet pusztítani, de nem lehet legyőzni” – írta Hemingway és látom az öreg halászt, aki már nyolcvannégy napja nem fogott halat, aztán mégis, érzem a zsigereimben, hogy küzdök én is, már meg is van, most fárasztom három napig, már alig vonszolja magát, már ki is fogom, itt van a hajóm alatt, de jönnek a cápák… és Santiagó segít…

Én sem arra születtem, hogy legyőzzenek. Néha elbizonytalanodom, de most tudom: IGAZAM VAN! Csak ez nem elég, ennél több kell. Ebben a hazában sokkal több! Még az is lehet, hogy az sem lesz elég. Hányan próbálták meg, hányan és hányan fogtak össze és mégse sikerült. Elbuktak? Dehogy: még most is „áldó imádság mellett/ Mondják el szent” neveiket.

Szóval: nem erre születtem, hogy legyőzzenek…

2022. 04. 06. szerda negyvenkettedik nap

„.. MÁSKÉNT TAPAD A HAJ…”

Tudom, az, az 1933-ban írt és csak később, 1936-ban megjelent vers egészen másról szól. Nem „ERRŐL” az izéről. Nem a „hogy a francban lehet ez; miért kaptunk megint ekkora kib@@ott pofont; hogy nem vettük észre; az MZP, a Jakab, a Gyurcsány húzzanak már végre el retkes bús pi@ba” nyavalygásokról. Hanem azokról, akiket akkoriban sem ismertek, s mert nem ismertek lenéztek (azóta sem változott semmit ebben a világ) . Akik másként ejtették a szót, akik öntőformákba löttyintették a „való anyag”-ot, akik helyt álltak az emberiségért „az örök talajon”; akik „Papok, katonák, polgárok után…” lettek a meghallói, csinálói a törvényeknek – legalább a költő víziójában.

És most? Mit tudunk mi vajon azokról, akikre most újjal mutogatunk? Akiket megbélyegzünk, elitélünk? Ismerjük őket? Tudjuk, hogy tapad a fejükhöz a haj? Tudjuk, hogy az ő lelkükre hogyan ül ez a (rákövesedő) kor? Tudjuk: mi búg bennük, „mint a mélyhegedű”? Nap, mint nap hogyan alázzák őket, egymást, mi fáj nekik, ha tudják értik is? Egyáltalán: miért gondoltuk azt, hogy „itt vagyunk, gyanakvón s együtt…”?

Ismerjük őket?

Én nem tudom a választ. Lehet, hogy te sem barátom. Lehet, ők maguk sem ismerik (eléggé) önmagukat. Élniük viszont kell, lakniuk is, tartoznia egy családhoz közösséghez, a szokásokhoz, a begyakorlott és már gépies mozdulatokhoz, ahogyan fölemelik a szájukhoz a sörös-kriglit, megszívják és kiköpik a bagót, bezuhannak az ágyba horkolni, miközben kigurulnak a fémpénzek a zsebükből, viszont a mindennapos gondok tovább szorítják a mellkasukat – élni kell!

Iskola? Színház? Filmcsatorna? A büdös, migráncsoktól hemzsegő Bécs? Internet? Szivárvány? Ugyan. Miről hadoválok itt. Az ellenség, az világos beszéd, legyen, aki megvéd. Az érthető: hisz az egész élete erről szólt, ezt látta gyerekkorától kezdve, ennek a jelbeszédét, mimikáját legalább ismeri! Krumpli, ami ehető. Valami, ami legalább egy darabig ég, hogy legalább a gyerek ne fázzon. A polgármester, aki legalább fölfogad mindenes kifutónak. A pap, aki szépen beszél. A tanító, aki andalítóan magyaráz. A miniszterelnök úr, akinek ugyanolyan hasa van, mint neki… Ha mindegyik ugyanabba az irányba mutat?!

Sok valóság van. Itt Magyarországon sok. Melyik a „másik”?

„A város peremén sivít e dal.

A költő, a rokon,

nézi, csak nézi, hull, csak hull a

kövér, puha korom,

s lerakódik, mint a guanó,

keményen, vastagon.”

2022. 04. 05. kedd negyvenegyedik nap

CSAK EGYSZERŰ ÉS DÜHÖS KÉRDÉSEK

Mi történt? Miért az történt?

Megint ugyanaz történt? Mégis bele lehet lépni kétszer, sőt többször is ugyanabba a folyóba? Nem ugyanazt a tizenkét évet éltük át mindannyian itt, ebben a kis hazában? Ha én „azt” éltem át, ők nem azt? Én mást láttam bele? Ők miért nem látták ugyanazt? Talán a szememmel van baj? Vagy talán rosszul dekódoltam a látottakat? Rossz feleletet adtam a látottakra? Miért nem vettem észre? Hol és mikor rontottam el? Nem voltam eléggé meggyőző? Nyitott se? Nem értettem meg őket? Kik voltak az ők? És a mi? Talán nem is voltunk (mi)? Nem hittek nekünk? Hogy nem akarunk háborút! De nem elég annyi: „kimaradni”? Hogy nem lehetett ezt megérteni? Hogy nem lehetett ezt megértetni? Tudtuk, tudjuk egyáltalán kik élnek itt, hol s miképp? Hogyan és miért döntöttek, döntenek úgy, ahogy döntenek? „… ím itt e kő”, de hol van az a kő? Láttuk a dolgozót is, „ki dolgáért remeg”? Leültünk közéjük mesét hallgatni egyszer is? …

Mi történt? Miért az történt?

És mi lesz ezután? Nyalogatjuk majd a sebeinket? Meddig nyalogatjuk? Mutogatunk majd egymásra? Az objektív világra? A másvilágra? Várunk majd a csodákra? A messiásra? Esetleg végre csöndbe maradunk? Az utolsó majd lekapcsolja a villanyt? Hivatalból politikusaink teszik majd a dolgukat tovább? Ugyanúgy? Beülnek és szavaznak vagy nem szavaznak? Ahogy tizenkét éve teszik? Semmi ötlet, semmi kreativitás? Mi megyünk, menjünk a lecsóba? Kell ez nekem, nekünk?

Mi történt? Miért az történt?

És a következő választáson? Ami mindjárt itt van, mi lesz? Megint leutazunk 250 kilométert, hogy megszámoljuk a megszámolhatatlant? És ha ebben már nem leszek, leszünk partnerek? Mert ezt nem akarjuk? Így nem akarjuk?! Ha tovább nem leszünk fegyelmezettek? Mit veszthetünk? Már tizenkét éve vesztünk, nem látjátok?

Csak egy vénember duzzog, csak egy vénember duzzog?

2022. 04. 04. hétfő negyvenedik nap