(101.)

Ma nagyon szép napunk van. A szobából legalább is így látszik. Aztán kilépek a kertbe, persze Thessza is rohan velem, és máris érzem a rideg, barátságtalan szelet, hiába cirógat a napsugár, csak hideg van. Thesszát ez persze nem érdekli, vastag bundája alól hívogat, induljunk már. Megyek a pórázért, ott ugrál körülöttem, szinte fúrja a fejét a kezeim alá: „teddmárrámaztakegyetlenköteletésinduljunkmár” – mondják a szemei.

Ráadom „rabsága bilincsét”, kinyitom a kaput, kilépünk, ő türelmesen megáll, megvárja, míg bezárom kívülről a kaput és elindulunk: előreszalad, szimatolgat, aztán átmegyünk a túloldalra, mert nem akarjuk idegesíteni a szomszédék kutyáit, de ők mégis odarohannak a kerítéshez, a farkuk magasban lobog, füleik a magasban, de csak szemmel követnek, hanggal nem jeleznek. A sarokhoz érünk, Thessza megvár, tudja, a járdáról nem léphet egyedül le, körülnézek és már a túlsó oldalon megyünk lefelé, ami egy hosszabb, kutya-mentes útszakasz, úgyhogy séta közben elmélázok, de a kezemben érzem a póráz minden rezdülését, az elernyedést éppúgy, mint a feszülést, nem is kell látnom Thesszát, akkor is tudom, mit csinál: miért áll meg, most szimatol, most pisil, most benéz az egyik kertbe, most meg rám vár megint.

Pedig pórázon van. Otthon szabadon. Mégis: alig várja, hogy menjünk.

Mégis: hogy van ezzel a pórázzal? Akin rajta van, az a fogoly, a rab? Aki markolja a másik végét, az szabad? Hisz én is társa vagyok: arra megyek, amerre ő; a lépéseim is hozzá igazodnak, ha lassít, én is lassítok, ha megáll, én is; ha társalogni lenne kedve egy másik kutya-komával, nekem is részt kellene vennem. Persze, örömmel teszem, együtt vagyunk, sétálunk a levegőn, most éppen az óvoda mellett megyünk, megállunk a gyalogos átkelőnél, már a Szentendre felé vezető főút lámpájánál várakozunk, s itt a HÉV megálló parkja is…

De hiszen én is ott vagyok egy másik póráz végén, ahogyan mindannyian: úgy vezetnek minket, ahogyan én is vezetem Thesszát, mindannyian ki vagyunk szolgáltatva a kéznek, ami „vezet” bennünket, hol nagyobb teret enged, hogy futkározhassunk, máskor megránt minket és ránk mordul, nyughass már … és mi szolgaian „meg is nyugszunk”. Vajon mire gondol az a „GAZDA”, amikor a pórázunkat szorongatja: ránk is, vagy csak önmagára? Szeret egyáltalán minket az a „GAZDA”, vagy csak egy „állat” vagyunk a számára, akit kénye-kedve szerint apportíroztathat?

Thessza póráza hirtelen megfeszül, érzem a teste remegését is, ja: most értünk a HÉV megálló parkja „lugasába”, ahol a hajléktalanok szoktak találkozgatni, beszélgetni, falatozni, ez a hely – a sok izgalmas szag miatt (is) – Thessza kedvenc helye is. Lépek gyorsan kettőt, hagyom egy kicsit szaglászni, kutakodni, talán elmélkedni is a szagok felett…

De ez a póráz-dolog nem hagy nyugodni…

2021. 12. 17. péntek

(100.)

„Ma végre jó a kedvem” – oly’ szívesen dúdolnám Koncz Zsuzsával, de (szerencsére) a postás sem csengetett rám, (az utóbbi időben csak „rossz hír” leveleket kapok); „és délelőtt az utcán” egy lánynak sem szóltam „utána”, (az is milyen régen volt…). Viszont Thessza ma is vidám, itt ugrál mellettem, hív játszani vagy sétálni, pedig odakinn „kicsit szomorkás a hangulatom máma”-idő van, nem a hó esik, hanem csak szitál valami se hideg, se meleg, olyan megfoghatatlan, elfogadhatatlan szmog, víz és porkeverék.

Megint olyan „semmilyen idő van”, amikor csak zenét hallgatni és elmélkedni; olvasni vagy beszélgetni lehet, hát odafordulok Thesszához és hozzáfogok: „amikor egyetemre jártam és matekot, függvénytant tanultunk, mindig izgatott a kérdés, hogyan mozdul át az inflexiós ponton a görbe, általánosabban még jobban izgatott a kérdés, mitől fordulnak azon a ponton a folyamatok más irányba vajon?” – de hogyan lehet ilyesmiről beszélgetni Thesszával, még ha kis-kutyám az átlagosnál intelligensebb, okosabb is (nem is Fidesz-szavazó). „Tudod, kis-kutyám, amikor menekül előled a szomszédék macskája, mert ugyan te csak játszani akarnál vele, de ő gyanakvó, hát menekül és jobbra-balra kitér, nos olyankor mindig van egy pont, egy pillanat, amikor jobbról-balra vált (vagy fordítva), akkor, mintha nyílegyenesen futna éppen, nos az az inflexiós pont, érted?” – de ő csak néz meleg szemeivel, még a macskát sem érti, hát még az „inflexiós pontot”. Viszont nyugodtan hallgat, mintha „értené”, amit mondok, türelmesen várja a folytatást: „tudod az egész életünk inflexiós pontokból áll, állandóan kitérünk és vissza, miközben azt hisszük, előre haladunk”. Persze: az időben hihetetlenül gyorsan haladunk, de vajon előre is? – kérdem inkább magamtól, de Thessza mintha értené, megmozdul és a fejét a kezem alá fúrja. Persze, hogy megsimogatom, cirógatom, miközben a balkezemet alig tudom mozdítani: tegnap kaptuk meg a harmadik oltást, nemcsak a karom, a fejem is hasogat, de ez legyen a legnagyobb bajom. Öregszem. Rohamosan öregszem. Már túl vagyok az „inflexiós” pontomon, az biztos, de mégis: mivel kezdődött, mikor „vált egyenessé” az a görbe? Talán akkor kezdődött, amikor az „egyetem fura ura” lehetetlenné tette, hogy úgy éljek, ahogyan szeretném? Ez másokkal is megtörtént, vajon ők is így élték meg azt a pillanatot? Vagy akkor, amikor éreztem a hangomon, hogy hamis lett az ének, mert a hallásom egyre romlott? Amikor már nem élveztem a kosarazást? Vagy amikor elmaradtak a viták, az eszmecserék, a világmegváltó ötletek kibeszélése? Sokszor elképzeltem, milyen lesz hetven felett, járom majd a világot, játszom az unokákkal, sokat olvasok, írok, tele leszek majd ötletekkel, megvalósítandó célokkal, csak győzzem! Korábban mindig 10-15 évre terveztem: most beérem rövidebbel is.

Thessza csak fúrja a fejét a kezem alá, érzem a lüktetését: bízik bennem, jól érzi magát, mindjárt viszem sétálni…

2021. 12. 13. hétfő

(99.)

„Ti szoktatok csalni?” – nézek Thesszára miközben kérdezem, de ő csak ül a lábamnál, nem vakkant, még csak a fejével sem bólint; csak ül és néz rám, mintha nem értene, de biztatna: „folytasd csak, gazdikám, hallgatlak figyelmesen, szeretem, amikor halkan és nyugodtan duruzsolva simogatsz a hangoddal, mert az is olyan jó”.

Elmosolyodom magamon és már folytatom is tovább: „persze, te azt se tudod, mi az, hogy csalni, pedig már nektek is van chipkártyátok egy 15 számjegyből álló kóddal, hogy azonosíthatóak legyetek, azzal meg akár csalni is lehetne, igaz ez nektek eszetekbe sem jutna, nem kell, minek, legföljebb a gazditoknak, az adó miatt” – beszélgetek magammal és vele tovább, „aki” most a fejét egy kicsit oldalra billenti, miközben a szemét le sem veszi rólam. Előveszem a pipámat a kerámia-tartóból, óvatosan lehúzom a kazánt; kitisztítom a szárat, aztán berakom a szűrőt; a kazánt egy erősebb fémfurdanccsal „vájom” tisztábbra, tisztára már nem lehet a sok használattól; összeillesztem a darabokat, majd kinyitom a pipazacskót, kicsit szétszálazom a picit még nedves dohányt, behelyezem a kazánba, kicsit megnyomkodom, meggyújtom és hátradőlve megszívom…

Miről is beszélgettünk? Persze: a csalásról. Arról, amivel mi, emberek annyiszor találkozunk, ami miatt dühösek vagyunk és tehetetlennek érezzük magunkat. Amitől szenvedünk, de azért sokan eljátszottak már a gondolattal: mi lenne, ha… Közben éljük tovább az életünket, semmi nem történik, minden megy tovább a maga útján, de azért mi érteni akarjuk a világot: mi-miért történik körülöttünk, lehet-e változtatni a dolgok folyásán – Thessza csak hallgat mellettem, nem segít, a füst is csak száll a magasba, a nyitott ablakon át menekül a szabadba. A csalás már kinn van, „az álnok rászedés; a rosszindulatú tévútra vezetés; más látszat keltése alantas érdekek alapján” szabadlábon grasszál. Most olvastam egy tanulmányt Romhányi Balázstól a magyar költségvetés átláthatóságáról, amiben megállapítja: „Ha a kedves olvasó most frusztráltnak érzi magát, mert végigvonszoltuk a felsőoktatás költségvetési árkain-bokrain azért, hogy a végén bemutassuk: nem tudunk semmit arról, hogy jövőre mennyivel lesz tényleg jobb az egyetemeknek, akkor igaza van. Talán elhiszi, hogy hasonló „szellemi kalandokat” bemutathattunk volna az egészségügy, a sport-beruházások és még egy sor más kormányzati funkció területén is. Ez csak egy, bár igen fontos vetülete a költségvetési átláthatóság hiányának”. Mert miről is szól az, hogy nem lehet tisztán látni, mire-mennyit költ az állam? Csakis arról, hogy titokban akarja tartani, hogy ne tudja meg az egyszerű „kutya-gazdi”, mire költik a pénzét, abból mennyi megy ténylegesen a feladatra, funkciókra, és mennyi a „haveri” zsebekbe. De nem is értem magam: ugyanez van a Covid 19 járvány adatainál is: semmitmondó, semmilyen elemzésre nem alkalmas információkat kapunk – azokat sem időben, megfelelő bontásban – arra hivatkozva: az információ kiadása akadályozza a védekezés hatékonyságát. (Megnéztem néhány országot: ők vajon milyen adatokat hoznak nyilvánosságra, csak az adatok ismertetésének a tartalomjegyzéke hosszabb volt, min a magyar adatok összessége, lásd Németország, Ausztria). Megint szívok egyet, de ez most nem esik jól, krákogok, Thessza hirtelen fölkapja a fejét, mert közben leheveredett és kérdően vizslatni kezd, „csak nincs megint valami baj” – kérdik a szemei, „eddig olyan „simogatóan” mondtad a magadét, gazdikám, hát miért nem lehet így folytatni napestig?” Nem lehet, mormogom befelé, mert annyiféle csalás van, hisz látod, ott van a lakcím-bejelentésekről szóló törvény, a különféle nyomozások elutasításának a kérdései, a jövő-évi választásokon a levélben történő szavazásokkal kapcsolatos pofátlanság, miért nem vagyunk kutyák inkább, mint Thessza, ő nem csal!

Megint rám néz csillogó szemekkel, tüzel belőle a bizalom, mintha azt mondaná: ”Gazdám, te itt vagy nekem, sohasem csaptál be, nem csaltál meg, kell ennél több? A bizalom a legfontosabb, hiszek neked, tudod, mert bízom benned!”

Csak rágom a pipámat, már nem is szelel, megint igaza van Thesszának: hiába a sok csalás, hazugság, szemfényvesztés, ha a bizalom már oda…

2021. 12. 07. kedd