(75.)

Hétfőn elrepül „legidősebb”, húszéves unokám.

Tíz hónapra – a mostani tervek szerint. Franciaországba megy, önkéntesnek a Vöröskereszthez. Már minden „meg van beszélve”, már mindent elrendezett. Egy bérelt lakásban fog együtt lakni egy portugál és egy német kislánnyal, akik szintén önkéntesek. Minden nap kilenctől ötig dolgozik, a hétvégén egy napja szabad lesz. Gyerekekkel, elesettekkel, hátrányos helyzetben élő emberekkel fog találkozni, foglalkozni; Covid Irodán is tevékenykedik majd.

Embert próbáló feladat lesz! Mégis: bátran belevág.

Thessza ezt most nem érti, csak a postást ugatja mérgesen.

Emlékszem, húsz évesen én – otthon – éltem „boldog” életem, éppen túl voltunk az új gazdasági mechanizmus bevezetésén, egyetemre jártam, kosaraztam – a disszonáns jelek ellenére – minden biztatónak, reményteljesnek tűnt. Aztán elérkezett a „kirepülés” ideje, anyán sírva búcsúzott tőlünk, pedig csak „néhány utcával” mentünk odébb, nem ezerötszáz kilométerre. Mégis: tudta, attól kezdve megváltozik, más lesz minden; valami új kezdődik, a fióka nem fióka többé.

Aztán az a kép is beugrik, amikor öcsémék három évre elrepültek az algíri kirendeltségre, ahogy ott álltunk megrendülten, de mégis büszkén a ferihegyi repülőtéren. Aztán ugrik a film, már a rokon gyerekek, unokatestvérek csomagolnak, repülőre szállnak és kitelepülnek Angliába, számukra az ismeretlenbe, végleg.

Megannyi emlék, más-más hangulatú búcsú…

Thessza ezt nem érti: ő „csak” a mindennapi néhány-órás távollétek miatt válik búskomorrá, akkor összegömbölyödik, behúzza fülét-farkát és úgy fekszik búval bélelten. Hogy aztán kitörő örömmel és ugrándozva fogadja a „visszatérőt”, aki pedig el sem ment.

Most megint beugrik egy kép, az első közös „sí-túránk” az unokámmal, amikor még olyan pici volt és este, amikor lefeküdtünk a szállodában, ő nem volt hajlandó a harmadik ágyon aludni, hanem közénk heveredett, keresztben helyezkedett el, hogy lábával engem, kezével meg Mari-mamát érintse…

Telón beszélgetünk, már készülődik, megvan a Messenger-csoportunk is, nézegetem a Google-Map 3D-s képernyőjén a címet, keresem a „házat” …

Thessza itt ugrál megint, de az eső vigasztalanul esik, abba sem akarja hagyni: majd később…

2021. 10. 07. csütörtök

(74.)

Tegnap lefagyott a Facebook, Thesszát ez valahogy mégsem érdekelte: ugyanúgy viselkedett, mintha működött volna, követelte a simit, a sétát, a törődést. Engem zavart, mert a virtuális világ ezen ablakán keresztül ömlik be hozzám a fény, ahogy (néha) a „sötétség” is, mert már egyre ritkábban mozdulok ki itthonról. Korábban, amikor még fiatalabb voltam, nem értettem „öregjeimet”: miért nem jönnek gyakrabban hozzánk és az unokáikhoz; amikor meg jöttek, miért mentek olyan gyorsan haza, miért nem maradtak tovább.

Most már értem.

Mert még észlelem a világot, mert még figyelek a világra! (Nem is olyan rég olvastam valahol: kétmilliónál is több 65 évnél idősebb ember él Magyarországon: ők vajon hogy vannak, hogy érzik magukat, hogyan tekintenek a világra?)

Tegnap is mennyi minden történt, alig győztem követni: tovább folyt az előválasztási „cirkusz”, egyre fájóbb és élesebb az adok-kapok; közben a kormány (Orbán Viktor, mert „ugye” kormányunk nincsen, csak ő van) további ezermilliárdos „krumplis-zsákot” hirdetett meg a választások előtt (miatt); nem a „MAGYAR” kapta az orvosi Nobel díjat; a türkök már szinte a testvéreink lettek; és persze, leállt a Facebook is, hát Vámost és Spirót olvastam élvezettel.

Meg sétáltunk egy nagyot Thesszával. Ahogy az iskola közelébe értünk, Thessza egyre idegesebb lett, orrát a magasba „túrta”, farka a magasba emelkedett, kicsiket vakkantott, ahogy odaértünk az iskola-udvarhoz megláttam a két lovat, ahogy vezetőszáron, méltóságteljesen sétálnak körbe-körbe a salakpályán, hátukon egy-egy gyerekkel, miközben a pálya szélén a többiek zsibongva várakoznak– szóval erről van szó, értettem meg Thesszát, neki is történt valami hirtelen.

Szóval megy az adok-kapok. Nézegetem a reakciókat, olvasgatom a Messenger üzeneteimet és egyre jobban elkeseredem: indulatos, sértő, vélelmezem majd a későbbiekben megbánt írások, vélemények. Innen is, onnan is. Megint nem lehet okosan cseverészni, érvelni – értelmetlen és hiábavaló. Érdekes: Thessza is érti, érzékeli az indulatot, arra azonnal reagál – de nem szereti. Amikor valamelyikünk fölemeli a hangját a vitáinkban, haragosabban szól, azonnal odaugrik és vakkantásokkal jelez: ez így nem jó!

De a Facebookon nincs ott Thessza. Kár.

Persze: buborékban élünk, ott érezzük jól magunkat. A „mieink” közt. Most újólag el kell gondolkodnom: kik a „mieink”? Hisz a „Semmiért egészen” költőjéről is mi minden derült ki! Mert azzal nincs baj, ha gondolkodunk, aztán véleményünk lesz, aztán kimondjuk, leírjuk; azzal van baj, amikor fölcseréljük a sorrendet! De miért esünk bele annyian ebbe a hibába? Miért beszélünk, írunk előbb, mint kéne?! Nincs időnk semmire sem. Türelmetlenek vagyunk. Annyi a hír, hogy már az előző nem is érdekes, nem is fontos. Nem fontos? Mi a fontos?!

A politikus nem lehet őszinte. Aki az, az gyengének minősül és elbukik. Vagy így, vagy úgy. Az erősnek mindig igaz van! Mindig? Nincsenek örökre kőbe vésett válaszok. Nem ússzuk meg; nem úszod meg: gondolkodni kell. Aztán (talán) beszélni.

Thessza megint vakkant, mennem kell…

2021. 10. 05. kedd

(73.)

„CONSUMMATUM EST?”

Szép idő van. Meglepően szép. Thessza hív sétálni, de látja rajtam: valami nem stimmel velem, hiába ugrál körülöttem, hiába „csipkedi” a kezemet, vakkant „parancsolóan”, nem mozdulok, bambán ülök tovább a helyemen.

Előttem egy kis könyv, benne az első mondat: „Hazánk nem maradhat jelen helyzetében …” – írta Eötvös József 1846-ban (most éppen Szigethy Gábor idézi), „mennyit változott azóta a világ és Magyarország” – gondolom, miközben a mondat mégis igaz. De ezt Thessza nem érti (lehet, hogy ez a jó neki), hiába is mondanám neki: „figyuzz, kis kutyám, vannak dolgok, amit nehéz megérteni és elfogadni, pláne akkor, amikor sérelemként éljük meg, s most annyi a sérelmünk – innen is, onnan is – nem győzzük sebeinket nyalogatni, de te ezt úgysem érted meg, de azért figyuzz rám…” és ott ül, előttem, néz a szemembe, láthatóan meg akar érteni, miközben magamat se értem, hát még a többieket, hisz’ akkoriban is „Széchenyi Istvánra rásütik a megalázó bélyeget: Labanc! Aki nem ért egyet bölcs kormányunkkal, gyanús: kuruc!”, az egyik hazaáruló volt, a másik szabadságharcosnak minősíttetett, most megint a minősítések ideje lenne?!

Hogy is van a monológban: „inkább tűrni a/ Jelen gonoszt, mint ismeretlenek/ Felé sietni? – Ekképp az öntudat/ Belőlünk mind gyávát csinál,/ S az elszántság természetes szinét/. A gondolat halványra betegíti…”?! De mi a gyávaság? Hogy nem kiabáljuk nap, mint, hogy „ide lőjetek”? Hogy (már) nem akarunk „kemény” fejjel a falnak menni? Vagy hogy nem merünk elgondolkodni a helyzetünkön, ami mindig újabb és kérdéseket, újabb és újabb válaszokat vet föl, mert a régiek már nem jók? Inkább – mert az az egyszerűbb – az acsarkodást, a gyűlölködést vagy az elfordulást választjuk?

Thessza csak néz rám, nem is vakkant, vár valamire.

Írom, csak írom naponta ezeket a sorokat, hátha majd egyszer elolvassa valaki, talán majd ért is belőle valamit: milyen volt ez a világ, milyenek voltunk benne mi, emberek, hol és mit rontottunk el és mikor.

Ezek csak morzsák, még jóllakni sem lehet velük, és mégis: ez is formálja a holnapot. Ahogy az is, ahogyan ömlik a kormányzati hazugság szennyáradata a hírharsonákból – de ez már hidegen hagy.

„CONSUMMATUM EST?” – tettem föl a kérdést…

Na, ebből elég: megyek sétálni Thesszával.

2021. 10. 03. vasárnap

(72.)

Thessza nem tud sakkozni. Nem is akar. Bár néha-néha két mellső-lábát fölrakja az asztalra, ahol a sakktábla fölállítva van, fölborít egy-két figurát és vigyorog hozzá, de ez nem játék számára, mert a gazdi nem partner hozzá.

A sakknál nem elég, ha csak a következő lépést látod előre s a többit nem. De Thessza nem ezért nem „szeret” sakkozni, ugyanis ő ösztönösen „látja”, érzi a következő lépéseket, a következményeket is, ezért – többnyire – ezt figyelembe is veszi.

Vajon mi, emberek: tudunk sakkozni? Akarunk-e megtanulni? Vagy legalább előgondolkodni a következményeken?

A sakkban a cél az, hogy az ELLENFÉL királyát olyan helyzetbe kényszerítsük, hogy ne tudjon sehová kilépni a támadás elől, azaz mattoljuk. Bármi áron. Az ár lehet a tisztek, gyalogok, sőt akár a királynő föláldozása is. Itt a cél egyértelműen szentesíti az eszközt (persze az adott szabályok között)! A kibicek itt némák, bár belül biztosan pufognak: „hülye vagy, ott hagyod a királynődet ütésben”, „nem látsz a szemedtől, nincs arra idő, hogy összevond az erőidet, bábuidat, támadj”, „ne gondolkodj annyit, mindjárt leesik az órád”; miközben te ott ülsz a tábla mellett, vakarod a fejed, számolod a varikat és nem tudsz dönteni.

Thessza nem sakkozik, viszont tud dönteni, tudja, mi a jó neki és – általában – annak megfelelően is cselekszik. A sakkot elkerüli.

Amióta ismertté váltak az előválasztás eredményei, ömlenek a bejegyzések, kommentek, interjúk minden felől: (tisztelet a kivételtől) indulattól fölhevülve, gondolkodásmentesen. Mintha nem látnánk a táblát, mintha nem tudnánk a szabályokat, nem fognánk föl a játék lényegét: az ELLENFÉL KIRÁLYÁT KELL(ENE) MATTOLNI! Ezzel szemben nem áldozatot hozunk a győzelemért, hanem (sebeket ejtünk magunkon, megalázzuk a szövetségeseinket) elnézzük a következményeket…

Thesszának jó: ő ezt nem érti: itt vigyorog a lábamnál…

2021. 10. 02. szombat

(71.)

A kutyáknál nincs szavazás. Előválasztás se. Amikor – néhány napja – Thesszával lementünk „előválasztani”, semmit sem értett az egészből, viszont nagyon jól érezte magát: együtt volt a „családjával”; és az a sok, izgalmas szag! Amikor odaértünk a sátorhoz, ahol sok ember volt, Thessza ránk nézett, mi legyen: ugassak vagy ne ugassak, aztán nem ugatott, értette a testbeszédünket: türelmesen leült, aztán lefeküdt a sárgálló fűbe és várakozott.

Most én is várakozom. Most mi lesz? Eddig siker. De most a hajrára, élesre fordult minden, most már – mert kézzelfogható közelségbe került – komoly tétje van a „továbbjutóknak”. Az igazi tétje viszont nekem, neked, nekünk van, lesz! Mert nem mindegy: lesz-e együttműködés vagy sem, marad-e egymás támogatása, vagy megint jön az elmaradhatatlan marakodás.

Mert természetesen mindenkinek igaza van, pontosabban: mindenkinek megvan a maga igazsága: Dobrev Klára kapta a legtöbb szavazatot; Karácsony nem ígért olyat, ami teljesíthetetlen; Márki-Zay Péter meg vélhetően sok kiábrándult szavazót el tud hozni.

Akkor?

Mi legyen?

A kutyáknál egyszerűbb: nincs szavazás, csak ösztön és megérzés. Meg odafigyelés. És akkor jön a simi.

Nálunk, embereknél?

Hát a politikusoknál?

Most – a második forduló előtt – néhány napig mennek majd a (háttér)-tárgyalások: olvashatunk majd kiszivárogtatásokat, félrevezető álhíreket, aztán majd lesz valami.

Most rajtunk kívül zajlanak az események.

Pedig rólunk van szó!

A mi életünkről.

Thessza ilyenkor, amikor nincs a közelben a gazdi, amikor nem érzi közelsége biztonságát, nem találja a helyét: rohangál föl és alá, nyüszít, keresi a helyét (pedig az ugyanúgy megvan).

Vajon meg akarnak egyezni?

Vajon meg is tudnak egyezni?

Hisz nagyon erős az ellenszél, hisz már annyiszor elrontották, hisz már megint megszólalt néhány disszonáns hang, hisz olyan szűk az ösvény, ha van egyáltalán.

Thessza itt fekszik mellettem. Biztonságban érzi magát, pedig a gazdi…

2021. 10. 01. péntek

(Kép: infostart)

(70.)

Több kutya élt már velünk, társaink lettek az évek során, közülük már sokan „elmentek a boldog(abb) kutya-vadászmezőkre”, most Thessza van velünk. Mindegyikük egyéniség volt, sajátos tulajdonságokkal, szokásokkal: másképpen fejezték ki örömüket; máshogyan jelezték szorongásukat, félelmüket; egyénien kérték a kajájukat és hívtak sétálni. Mindannyian hűségesen ragaszkodtak hozzánk, négylábú barátaink voltak és most Thessza is az.

„Kutyaságukban” az volt a közös, hogy ragaszkodtak hozzánk, mégis, ahogyan ragaszkodtak, az teljesen egyéni volt.

És a mi „emberségünkben” mi a közös?

Hát a „magyarságunkban”?

Olvasom a magyar miniszterelnököt: a magyarok küldetéséről ír, ami „a Római Birodalomig vezet vissza”(?)! Rólunk, magyarokról ír, akik „Nem akarunk letérni … az ösvényről”; akiket a „Történelmünk arra tanít, hogy a magyarok csak keresztényként maradhatnak meg”; akik „azt szokták mondani, amit gondolnak”; „akik érzékelik a népességfogyás problémáját, de” nem a migráció eszközével akarnak reagálni; akik úgy látják, „hogy már az óvodákban félre akarják nevelni a gyerekeinket”…

Én nem ezt hiszem, nem ezt vallom. Akkor nem vagyok magyar? És akik szintén nem ezt vallják, azok sem? Azt nyilatkozza a kormányinfón a miniszter, hogy csak hatszázezren vallanak mást, mert csak annyian mentek el az előválasztásra (a kormányzati hír-harsonák szerint még a Vadászati Kiállításra is többen „zarándokoltak ki” két nap alatt). Tényleg annyian gondolnak, mondanak mást?

Thesszát ezek a „marhaságok” nem érdeklik: ragaszkodik hozzám, bár elkezdett esni, mégis hív sétálni, játszani. Neki nem gond a „kutyasága”, hogy a kutyám legyen.

Vajon nekem, nekünk gond-e, hogy „emberségünket-magyarságunkat” megtartsuk? („Látod-e, esteledik s a szögesdróttal beszegett, vad/ tölgykerités, barakk oly lebegő, felszívja az este./ Rabságunk keretét elereszti a lassu tekintet/ és csak az ész, csak az ész, az tudja, a drót feszülését./ Látod-e drága, a képzelet itt, az is így szabadul csak,/ megtöretett testünket az álom, a szép szabadító/ oldja fel és a fogolytábor hazaindul ilyenkor.”)

Na, akkor indulunk Thesszával sétálni…

2021. 09. 29. szerda

(69.)

Tegnap Thesszával megint egy nagyot sétáltunk, korábban indultunk, mert lógott a lába az esőnek és mi „gyorsabbak” akartunk lenni az esőnél, hogy haza érjünk. Thessza már egyre „okosabb”, mindig megáll az úttest előtt, bevár és várja az utasítást: „lábhoz”, majd túl-ellenben a „mehetsz”-et. Egyre gyakrabban fut vissza hozzám, olyankor rám néz, ha nem szólok, megint előrefut, majd visszacaplat: mintha újra és újra keresné a kapcsolatot, amit, ha megtalált, nem akar elveszteni.

És mi?

Mi, emberek?

Hogyan vagyunk a kapcsolatainkkal? Mi is újra és újra „visszacaplatunk”, hogy el ne veszítsük?

Persze amikor süt a nap, vagy csak kicsit borús az idő; amikor – úgy érezzük, látjuk – rendben mennek a dolgok („De szeretnék gazdag lenni,/ Egyszer libasültet enni,/ Jó ruhába járni kelni,/ S öt forintér kuglert venni./ Mig a cukrot szopogatnám,/ Uj ruhámat mutogatnám,/ Dicsekednél fűnek fának,/ Mi jó dolga van Attilának.”), akkor nem kérdés, a kérdés. Persze, mert akkor nem mindegy: tudjuk-e mutogatni az „uj ruhát”! Mert az örömünk akkor az „igazi”, ha más is örülhet velünk.

És vajon örül-e?

Hogyan is írta a költő:

Szeretném, ha vadalmafa lennék!

Terebélyes vadalmafa;

S hogy testemből jóllakhatna

Minden éhező kis gyermek

Árnyaimmal betakarva.

Szeretném, ha vadalmafa lennék

S minden egyes árva gyermek,

Ha keserű könnye pereg,

Felkeresné s könnyeivel

Öntözné meg a tövemet.

Szeretném, ha vadalmafa lennék,

Mi ha majd egykor kiszárad

És a tél apó kivágat,

Lángjaival felszárítná

Könnyeit a bús árváknak.

S ha csakugyan vadalmafa lennék,

Volna öröm a földön és

Sehol semmi bú, szenvedés

S a mosolygó fejeket nem

Bántaná az elköltözés.

Thessza mindebből semmit se ért, semmit se tud, mégis úgy mozog, úgy figyel, mintha olvasta volna ezeket a verseket.

Többet kéne nekünk is olvasni…

2021. 09. 28. kedd