(17.)

Nem szeretek olvasni.

Az olvasottak annyira megzavarnak-fölkavarnak, hogy az már fáj: nem elég nekem annyi fájdalom, ami anélkül is van? Még az olvasottakkal is fokozzam? Amúgy is idegeskedő természetű vagyok, mindenen fölkapom a vizet, ott is gondot-problémát látok, ahol talán nincs is, minek ezt még tetézni: a francba az olvasással.

Nem szeretek olvasni.

Olyankor el kell gondolkodni, mert, ha már elolvasok valamit, meg is akarom érteni, ahhoz meg nem elég csak átszaladva-elolvasni a leírtakat, mert az úgysem hagy békén, tovább piszkál, ott motoszkál a fejemben, nem hagy nyugodni. A múltkor is, elkezdtem olvasni Krleza Zászlók című könyvét, képzeld: alig értettem belőle valamit, az a sok idegen és ismeretlen név, meg a német, angol szövegek és a lábjegyzetekben a fordítások, amelyek alig olvasható kis betűkkel vannak írva, de hiába a fordítás, ha nem értem a kifejezések jelentését, mondandóját, hát utána kellett még olvasnom az interneten, aztán persze kitisztul minden, de akkor meg jön a felismerés: ezt eddig nem is így tudtam, erről eddig nem így gondolkodtam, most hogy van ez, hisz a horvátok is küzdhetnek a nemzeti függetlenségükért, még ha ez nekünk nem is tetsző, hát nem át kellene értékelnünk az eddig mondottakat, tanultakat, kiindulásokat: a francba az olvasással.

Nem szeretek olvasni.

Ismeretlen, soha nem tapasztalt világba vezet, ahol még nem jártam, amit nem még nem éltem át, oda se kell mennem, persze, ha odamennék, megnézném, tényleg olyan-e, megkérdezném az ott élőktől, tényleg úgy történt-e és összevetném az olvasottakkal, emlékszem Párizsra: Adyval sétáltam ott, nem csak úgy, össze-vissza, a Szent Mihály útja halk lombjai alatt, ahol tényleg tréfás falevelek röpködtek mindenfelé, míg én haladtam a Szajna felé és kerestem őt: a francba az olvasással.

Nem szeretek olvasni.

Mostanság is, hogy ránk tört ez covidos marhaság, a hozzátapadó félelem meg szeretteink féltése, a karantén bezártsága, hát nem rögtön levettem a polcról Camust: „Április 16-án Bernard Rieux doktor a rendelőjéből kilépve, a lépcsőházban egy döglött patkányba botlott.” és már nem is eresztett el, le se tettem és dühöngtem meg sírtam is, Rieux doktor mi fenének nem törődik bele a megváltoztathatatlanba, miért nem hagyja a fenébe az egészet, és ma miért viselkedik a hatalom, az operatív törzs ugyanúgy, hazudik, titkol, hamisít, nem mondja meg az igazat, csak magyarázza a megmagyarázhatatlant és kullog az események után, de Camusnál mégis az ember győz a vak végzettel, a könyörtelen sorssal szemben, miközben „ismerős” emberek hol gyáván, mikor menekülve, de néha emberségesen próbálnak túlélni, most is ez lesz? A francba az olvasással.

Nem szeretek olvasni.

„És nekem mi közöm ehhez?” kérdezem magamtól Sacha Batthyány könyv-címével, tényleg, mi közöm van a könyvekben leírtakhoz, a szereplőkhöz, a cselekményhez és már megint olvasok, hogy az egyik ifjú Batthyánynak egyszer csak szembe kell néznie családjának egy gyalázatos cselekedetével, náci bűntettével és az író-utód fölteszi magának a kérdést, vajon ő mit tett volna akkor és ott, vajon ő is elbotlott volna, gyenge lett volna, és már belém is mar a kérdése. A francba az olvasással.

Nem szeretek olvasni.

„Olykor összesűrűsödik az idő, máskor meg évekig egy helyben áll, vagy alig csordogál” nyílik ki Spiró könyve, a Fogság és már szemeim előtt pereg az első század, cseperedik föl a rövidlátó zsidó fiú, Uri története, ami sokkal több, mint az ő története, talán az én családom története is, de lehet, hogy a te családodé is, csak nem úgy, mert te nem oda képzeled magad, ahova én, mégis rólam, rólad is szól és benne van minden erről a rohadt világról, pedig kétezer évvel előbb történik, ami történik… a francba az olvasással.

Nem szeretek olvasni.

Olyankor eltűnik az idő, mintha megállna, pedig öregszem addig is, pedig annyi minden történik, aminek nem leszek a részese és egyre közelebb és közelebb a lezárás, de hisz az olvasás is az életem része, aminek a révén emlékek bukkannak föl hirtelen a semmiből, régen átélt pillanatok zörögnek be megint az ablakon…

Nem, szeretek olvasni…

2020. 11. 15. vasárnap

(Kép: ahmagazin)

(16.)

Ma ez ugyanolyan napom lesz, mint a tegnap volt (ez nem elhatározás kérdése, egyszerű tényközlés), pedig szombatra ébredtem. Na ja, a nyugdíjasnak mindegy, milyen nap van, nem a hétvégékkel, a „semmittevő” napokkal (mégse jut soha semmire elég időm, mégis, ezek már olyan „semmittevő” napok); csak az unokás napokkal számol! Azok tényleg igazi izgalmas „szombatok, vasárnapok”.

De ez a nap mégis jól indult: no nem a köd oszlott, mert a kegyetlenül borús-nyúlós idő itt maradt (vajon milyen lehet a HÉV megállóban, a parki, „bokor-alatti szállóban az éjszakai avar-szobát” kivett hajléktalanoknak, semmilyen, hisz éjszakára kijárási tilalom van), hanem mert mindenütt befejezték az (első) számlálást, Biden már 306 elektori szavazatnál jár, innen Trumpnak sincs visszaút, mégse ismeri el a vereségét, újra és újra olajat önt a tűzre, tovább hergeli híveit, nem vesz tudomást a valóságról (honnan ismerős ez): vajon meddig lehet ezt csinálni, hova vezet ez a politika, már a következő választásra készül és le@arja Amerikát és a világot?

A rossz idővel maradt és tombolva, terjed a koronavírus is: „december közepéig jelentősen növekedni fog a fertőzésszám Magyarországon” – nyilatkozta a piszkos-körmű, Biblia-magyarázó miniszter, akinek a miniszterelnöke szerint az ország jól fölkészült a csapásra, aki szerint neki minden ember élete fontos, és aki Nyunyóka „magasságába” emelkedett Tolsztojjal („Én írok levelet magának -/ Kell több? Nem mond ez eleget?”). Tegnap is meghalt 107 beteg, már százezer fölött van az aktív fertőzöttek száma. De „ők” megmondták előre, még növekedni fog: a „megmondták előre” elég, az kiken segít vajon…

Olvasgatok, nézegetem a híreket, kavarognak a fejemben a gondolatok, aztán ahogy a pipafüst is kilibben a félbukóra nyitott ablakon, azok is eltűnnek a semmibe. „Egy pedofil öregembert megöltek fiatalok Hollandiában”; „börtönben letöltendő büntetést kapott egy férfi, akinek a számítógépén…”, bezzeg Kaleta…

„Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,/ s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép,” – tényleg tudjuk, érdekel ez mostanság bárkit is? Hogyan is írta József Attila: „De bűnöm tán valami más,/ kis, együgyü dolog.”, talán észre sem vesszük, talán nem is gondoljuk, talán nem is akarjuk, aztán mégis elkövetjük és „Csupán e bűnből tudhatom,/ ki gyűlöl, ki szeret,/ kit üthetek, ha kell, nyakon/ s kit illet tisztelet.”

Elaludt a pipám, de morózus, dühös, haragos hangulatom nem égett hamuvá.

„”Halljunk tiszta szót!…”” – olyan jó lenne, ha valaki elkezdené már!

Hm: ma ez megint ugyanolyan napom lesz, mint a tegnapi volt…

2020. 11. 14. szombat

(15.)

Itthon jó, még ezen a szomorkás, szürkés, hűvös novemberi napon is: a kertünk most is zöldell, a kis tavunkra apró gyűrűket rajzolnak aranyhalaink fölbukkanásai, a szél se mozdul, csak a pipám füstje bodorodik itt a szobámban benn a notebookom körül.

Pomázon, a Szőlőtelep utcában nem dübörögnek, nem zavarják meg a csöndet a TEK harckocsijai, elrettentésül nem sétálnak állig fölfegyverkezett, ujjukat a ravaszon tartó, terepruhába bújt szigorú katonák, csak a kutyák ugatnak föl néha, ha egy-egy macska oson el a kerítés mellett.

Minden csöndes. Késő-őszies. Van benne valami báj: „Szoktatom szívemet a csendhez./ Nem oly nehéz -/ idesereglik, ami tovatűnt,/ a fej lehajlik és lecsüng/ a kéz.” – mormolom magamnak a költőt és hátradőlök a széken, leveszem a szemüvegemet, megdörzsölöm a szemem és keresem azt a régi érzést, a borzongást, az el nem múló nyughatatlanságot, a ”semmiért egészen” kegyetlen és kérlelhetetlen önzőséget; hiába, a „pillanatok zörögve elvonulnak … Csillagok gyúlnak és lehullnak”.

Milyen szép volt! De hát „A lét dadog,/ csak a törvény a tiszta beszéd.”: megöregedtem, már én lettem a PAPA, jól van ez így, nincs is semmi baj, mert nekem most is „Csobog a langyos víz, fürödj meg!/ Ime a kendő, törülközz meg!/ Sül a hús, enyhítse étvágyad!/ Ahol én fekszem, az az ágyad.)”.

Hisz szép ez a nap is, csak úgy kell nézni! Hát úgy nézem: „Légy ostoba.”, hát ostoba leszek; „Ne félj. A szép szabadság/ csak ostobaság.”, hát nem félek; „A jóság és a béke/ csak ostobaság. Ami rend lehet,/ majd így ülepszik le szíved felett”, akkor majd leülepszik; „Hogy megszólnak, ne reszkess,/ bár nem győzhetsz, nem is lehetsz te vesztes.”, nem reszketek már és persze, hogy nem leszek vesztes.

Mert itthon jó, még ezen a szomorkás, szürkés, hűvös novemberi napon is: a kertünk most is zöldell, a kis tavunkra apró gyűrűket rajzolnak aranyhalaink fölbukkanásai, a szél se mozdul, csak a pipám füstje bodorodik itt a szobámban benn a notebookom körül.

2020. 11. 12. csütörtök

(Kép: Szabad Európa)

(14.)

Nem vagyok elégedetlen a sorsommal, így hetvenév felett – hogyan is mondta egykoron a költő „Ehess, ihass, ölelhess, alhass!” –, hisz ehetek, ihatok, ölelhetek, alhatok és – amíg tehetem – továbbra sem fogom be „pörös, ékes” számat.

Már ritkábban merészkedek a frontvonalba, ott és akkor se az élen haladok, de tömegnek, nehezéknek, petíció-hordozónak, véleménynyilvánítónak még jó vagyok. Ma már inkább a virtuális világban kiabálok, ott is inkább öregesen, bár amikor más mondja rám, hogy nagy az orrom, azt nem engedem.

De hát az mégiscsak pótcselekvés, mégse az igazi.

Pótcselekvés?

Hiszen a Facén és a Twitteren többezer követőm, olvasom van, akikkel naponta „megtudom beszélni”, vitatni „közös dolgainkat”, néha-néha jókat „tudunk” nosztalgiázni, nevetni is a múltunkon, a jelenünkön (bár azon inkább sírósan röhögni) és ami még hátravan.

Néha hiányzik a „szakma”, nagyon hiányzik. De néhány éve bele kellett törődnöm abba, hogy a mai világ, a mai hangzavar, ez az illiberális, neres katymaz nem engedi a valódi vitát, nem tűri az érvelést, irtózik a gondolattól, a statisztikától, a „más”-tól: csak skatulyák vannak…

Nem baj. Minden napra jut feladat akkor is, így is.

Írok hát tovább, ha nem is mindig tetszik Nektek (néha magamnak se), amit írnom kell…

Nem vagyok elégedetlen a sorsommal, így hetvenév felett – hogyan is mondta egykoron a költő „Ehess, ihass, ölelhess, alhass!” –, hisz ehetek, ihatok, ölelhetek, alhatok és – amíg tehetem – továbbra sem fogom be „pörös, ékes” számat.

2020. 11. 10. kedd

(13.)

A köd mindent beborít. Alig látok ki az ablakon. De legalább itt benn meleg van.

Minden csatornán a vezető hír Biden győzelméről és a koronavírus irgalmatlan magyarországi terjedése miatt bevezetendő „orbáni” szigorításokról szól.

Orbán is gratulált végül Bidennek, bár – nekünk legyen szólva – „jókívánságait” Biden nem teszi majd az ablakba. Nem is lenne ezzel baj, hiszen mindenkinek (még Bayernek, Deutschnak, Szijjártónak is) állampolgári joga (vajon minden magyar állampolgárnak van ilyen joga?) véleményét szabadon kifejteni, de amikor Orbán „üdvözli” a leendő amerikai elnököt, akkor azt nem egyszerűen, mint magyar állampolgár teszi…

Eszembe jut, hát rákeresek a nemzeti konzultáció a koronavírusról… című kormányzati összefoglalóra: „Ön az alább javasolt intézkedések közül melyiket támogatná? – szólt az első (ál)kérdés és mutatja is az összesített választ, amiből kiderül(?) A KIJÁRÁSI KORLÁTOZÁS KAPTA A LEGKEVESEBB SZAVAZATOT, az ingyenes parkolás is gyengén teljesített, a védekezéshez szükséges eszközök kivitelének a korlátozása már a középmezőnybe tartozik – de kinek is érdekes ez, csak arra kellett, hogy a propaganda-gépezet néhány percre használja, aztán felejtsük is el az egészet. Hogy közpénz, sok közpénz ment a „lecsóba”, ki nem sza@ja le.

Állítólag 1 575 492 válaszadó szerint „a járványügyi készültséget mindaddig fenn kell tartani az egészségügyben, amíg fennáll a járvány visszatérésének kockázata”. Hogy hogyan, arról nem volt szó, hogy már ma is a teljesítőképeségük határán vannak az orvosok, ápolók – nem érdekelte a konzultációt szervezőt.

Most meg holnaptól jön este 8-tól a kapuzárás.

Valahogyan és valamiért a WHO tesztelési protokolljára való hivatkozás kiment a mosásban, már nem hivatkozási alap, miközben a mai számok is azt mutatják a növekedési faktor 1,05%; az új pozitív tesztek aránya az új mintavételekben 31,68%, miközben a WHO felső határa 12%!

De jön a rendeleti kormányzás megint. Meg állampolgári jogaink korlátozása, tüntetni sem lehet majd, meccsre sem, viszont azt nézni lehet a tévében. Az SZFE tiltakozásnak is annyi.

A köd még nem oszlik, ma sem oszlik …

2020. 11. 10. kedd

(12.)

Ma megint egy nyúlós-ragadós napra ébredek, a szürkeség bambán bámul vissza rám, és ez – az előrejelzések szerint – így lesz egész nap. Pedig a fenyőnk már „oda”, már hajnalban is világosabb van a hálónkban, mint korábban délben; most már akár is süthetne a nap: mi lesz velünk nyáron, a rekkenő meleg éjszakákon?

Addig el is kéne jutni, azt még meg is kell(ene) élni!

„Hurráh, hurráh./ Milyen jó nem-ismertnek lenni,/ Kezdenek már nyakukba venni,/ Kiknek semmijük se vagyok.” – írja ironikusan Ady, borongós hangulatomat kisírhatom magamból én is: a blog és a Facebook elviseli; mondd, legföljebb meg se nyitnak, elkattintanak, minek a virtuális világba is bevinni az életet, nem arra találtatott az ki; éppen ellenkezően, bú-felejtőnek, reménynek, fehér lovon közeledő hercegnek; „Éljenek, akik a miértnek/ Titkaiból semmit se kérdnek…”.

És úgy érdemes?

A homály nem oszlik, a kétely nem enyhül.

Most minden az USA-ról szól, akárhová kapcsolok a tévén, bármire kattintok az interneten, az amerikai elnökválasztás jön velem szemben. Ez így is van rendjén, hiszen ahogyan azt Ágoston László is írja: „lehet, hogy nem gondolnád, de a te életedet is alapjaiban határozza meg a választás kimenetele … hogy mit tehet meg veled Orbán, a „kisfőnök” … Teleplakátozhatja-e az országot egy amerikai állampolgárnak a náci „nevető zsidóra” emlékeztető képeivel … meggyalázhatja-e az emberi jogokat, csinálhat-e orosz talpnyalót egy országból …”. Nekem is erről szól, de Orbánnak is arról, hogy hatalma megtartásához segíthet egy republikánus győzelem, nem véletlenül tette le a garas(á)t Trump mellett. Percről-percre változnak az esélyek, forrósodik a hangulat, és erősödik a veszélye utcai összecsapásoknak – mert az elnöknek semmi sem számít…

Talán világosodik egy kicsit, talán oszlanak azok a ronda sötét fellegek – nem, dehogy: csak a képzeletem játszik velem.

Belebotlok egy Parragh interjúba, amit a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara „örökös elnöke” Magyar Nemzetnek adott: „… csak azok kerülnek ki nyertesen a világjárványból, akik már a jelenlegi, rendkívül bizonytalan helyzetben is a járvány utáni időkre készülnek, és a világban zajló átrendeződést figyelembe véve reagálnak…”. Neki és a hatalmat kiszolgáló csatlósainak semmi nem drága, az, hogy addig ki és hogyan tart ki, az (éhező, fázó, gyerekeikért aggódó) emberek miből élnek majd meg csak egy letűnt kor sirálmai, az árok arra van, hogy odalökje azokat, akikre nincs szükség…

Minek írok erről? Mi értelme az egésznek: hisz aki benne él, aki elszenvedi, az tudja; a többit meg nem érdekli, hogyan írta Ady: „Milyen kevés öröme volt/ Ennek a bolond dalolásnak … Bús vétók és víg vallomások,/ Nótás nyögések, mély sebek … Most már minden, mindenki éljen,/ Éljenek az ékes szavak…”

Ma megint egy nyúlós-ragadós napra ébredek, a szürkeség bambán bámul vissza rám, és ez – az előrejelzések szerint – így lesz egész nap…

2020. 11. 05. csütörtök