Ez a seb nagyon fáj. Nem lehet tőle nyugodni. Az ember csak vakarja, csak vakarja, és csodálkozik, hogy még nem hegesedik. Persze nem is gyógyul. Viszont az égető, viszkető fájdalmat a vakaródzás továbbra sem csökkenti, sőt…
Ahogyan ezt – sajnos – a könyv se teszi. Mert tényleg nem hagy békén. Pedig már egy hete leraktam, befejeztem. És mégis: csak nem hagy nyugodni, bennem motoszkál, belülről feszít. A gyomrom jelzi: még mindig nem vagyok túl rajta, még mindig nem emésztettem meg. Mert nyersen kíméletlen. Mert szinte pornográfan kitárulkozó és őszinte. Mert mindent megmutat, úgy, ahogy van. Mert ismerős a történet. Mert további sebeket okoz.
És mert nem gyógyít!
Mert ebben a regényben – így, vagy úgy, de – mindenki sérült. Itt – talán ezért is – mindenki mindenkinek a farkasa. Mindenki – miközben a társával vívott konfliktusával és a talpon maradással, a levegőhöz jutással van elfoglalva – a másik, ugyanúgy küszködő párban látja gondjainak, problémáinak az eredetét, a kiváltó okát. A fölül lévők, itt például Emma és Alex, az alattuk vegetálókat hibáztatják, míg az alul levők tőlük irigyelik a jobb életet, őket vádolják gondjaikért. Mindannyian benne vannak az erdőben, sőt, egyre beljebb kerülnek a sűrűjében, egyre sötétebb, kilátástalanabb a helyzetük, és nem is látják a fától az erdőt.
Hétköznapi, szemünk előtt zajló, velünk is megtörténő történetek, bennünk is fakadó érzések. Mindennapos küzdelmek, aztán kilátástalan hétköznapok. Valami elromlik; valami, talán véglegesen lezárul, már nincs visszaút, és már nincs is tovább. Pedig ott vannak a gyerekek, ott vannak az álmok, és ott van a valóság. A pénztelenség, a kilátástalanság. A jövőtlenség.
De miért van mindez?!
Föl sem teszik, tesszük a kérdést. Minek. ’Csak’ óráról órára, napról napra, hétről hétre élik, éljük az életet. Súlytalanul és mégis súlyosan. Meg különben is: nem elég a baj, mit kell azt cifrázni. Van és kész. Ámbár tényleg: miért is? Hiszen ott van mellettük (itt van mellettünk?) a válasz. Csak oda kellene pillantani. Ott vannak, a cigányok, a semmirekellők, a büdösek, a tanulatlan népség, aki dolgozni sem tud, meg nem is akar. Ott élnek közvetlenül mellettük, akiknek őket kellene kiszolgálniuk, a fűvet levágniuk, a gyerekre vigyázniuk. Még egymással sem jönnek ki, egymástól is sajnálják, egymásra is haragsznak. Csak ’mutogatósak’, meg lopnak is.
Azok meg, azok meg persze rájuk haragsznak, mert nekik van, nekik telik, meg ott laknak, meg a ruhájuk, a kutyájuk, meg a leendő nyaralásuk, utazásuk. Ez a baj! Nézd csak meg, ahogyan beszélnek, ahogyan fürdenek, amilyen a kölnijük, még a gyerek is egészen más.
Egyszerű ez, semmi gond. Nem is kell gondolkodni: a válasz készen van, ott van előttünk, le se kell hajolni érte.
Csak vakarjuk, nem gyógyítjuk.
Ahhoz előbb meg kellene értenünk. De arra nincs se időnk, se erőnk, se gondolatunk, mert dolgozni kell, húzni az igát, nem megállni. Egy kicsi előítéletesség, egy kicsi rasszizmus, talán még egy kicsi diszkrimináció is: és már kész is a válasz. Ami fölment, megnyugtat, magyaráz, és egy kicsit segít is. Mert most már tudjuk, kit is kell utálni, kit is kell legyőzni, kit kell kirúgni, megalázni, vagy kitől kell és szabad lopni, rabolni, túszt ejteni.
Valóban ilyen egyszerű, valóban ilyen nyilvánvaló, valóban ez a válasz? De hát itt senki sem jutott ötről a hatra, senki sem lett győztes: se Emma, se Alex, se Gyalu, se Betti, még Flóri és Ildi se. Akkor? Tényleg senki? Közülük tényleg senki. De hát a világ nem ilyen, nyertesek mindig és mindenhol vannak, csak észre kéne venni őket, meg kéne mutatni, meg kéne érteni őket. És végig kéne gondolni: hogy is van ez?!
Ne vakarjuk tovább! Attól nem fog begyógyulni.
Fáj ez a seb… (gondolatok egy könyv kapcsán)
Minden vélemény számít!
„… mert nincs a világon
8:5
I.