„A törvény kapuja előtt áll egy őr.”
„Olyan törvények uralkodnak
rajtunk, amelyeket nem ismerünk.”
Azt mondják itt, nálunk, a vidéki kisvárosban, hogy Budapest határánál, de még a tábla előtt, a főút mellett van a Gondolat-tárház. Még ugyan senki sem látta, de nálunk esküsznek rá, hogy ott van. Nem lehet máshol, csak ott, mert mostanság megint Budapest a hős védőváros, az Európai Uniót megóvó főváros. Márpedig akkor ott kell lennie a Gondolat-tárháznak is: meg aztán, az emberek már csak tudják.
Elindultam hát, föl a Fővárosba, a Gondolat-tárházba akartam bejutni. Van ugyanis egy Beszélgető Asztaltársaságunk, és ott aztán minden szóba kerül: a város ügyei, hogy milyen várost is szeretnénk, a csatornaépítés visszásságai, az egyoldalú kinevezések, a sok butaság és törvénytelenség a Városházán, a városi korrupciók, a polgármester pénzügyei; és természetesen a nagy-politika kérdései is, a menekültek migránssága, a reménytelen szegénység, az oktatás elbutító követelményei. Ilyenkor aztán elszabadulnak a gondolatok, az ötletek, szabadon szárnyalnak az ideák is. Szóval nem üres kézzel indultam, nem is gondolattalanul, sok minden volt nálam, amit át akartam adni a föntieknek.
De nem találtam. A tábla körül tébláboltam, már majdnem egy óra is eltelt, igaz, még így sem ütött az óra kilencet. Csak egy ember volt a közelben, eléggé furcsa alkat: lezserül állt ugyan, de valami sehogyan sem stimmelt vele. Talán a kackiás bajusza, talán a ruházata volt különös: valamilyen egyenruhában lehetett, tányérsapkáját a kezében tartotta, a nyaka szabadon maradt, gallérja kihajtva, és az inge vállára és a melle fölé mindenféle mintás díszek voltak varrva. Mintha a múltból szalajtották volna. Mégis magabiztosan, egykedvűen szívott bele a cigarettájába, mintha nem is lenne más dolga a világon.
Egyszer csak megmozdult a föld, először egy kis morgást éreztem, mintha a tábla mellett egy darabon a fű odébb mozdult volna. Egy rúd nőtt ki a talajból, és mintegy három méter magasba emelkedett. Aztán egy lapocska lebillent a tetejéről és egy tükörszerű gömb jelent meg a lap helyén. Néhány másodpercig semmi sem történt, lehetett az talán egy perc is. Mintha nézelődött volna, de biztosan csak képzelődtem. Aztán még hangosabb mordulás hallatszott, azon nyomban kiemelkedett egy fedélzeti felépítmény, és akkor megláttam, hogy egy tengeralattjáró jelenik meg a Budapest tábla közvetlen közelében. Egy tengeralattjáró! Már csak az ellentengernagy úr hiányzott. Ránéztem a mellettem ott sétafikáló emberre, de ő nem csodálkozott, még csak meglepettnek sem látszott. És most, jobban megnézve észrevettem, hogy tengerész egyenruha van rajta: kihúzta magát és azt hiszem díszlépésben odamasírozott a tengeralattjáró mellé. Megállt, szétvetette lábait – akkor már a fején volt a tányérsapka – és „pihenj”- be helyezte magát.
Hát ez meg mi a csoda – kérdeztem az őrembertől, mi lenne – válaszolta, a Gondolat-tárház. De ez egy tengeralattjáró – folytattam, mért, mi tiltja, hogy az legyen a Gondolat-tárház – kérdezett vissza, nem minden él nélkül. És hogyan lehet oda bejutni, mert hoztam egy csomó gondolatot vidékről – folytattam a különös beszélgetést. Oda nem lehet csak úgy bemenni, pláne nem lehet mindenféle gondolatot bevinni – próbálta lezárni a disputát az őrember. Máshol is van bejárat – faggatóztam tovább, mert akkor inkább ott próbálkozom. Persze, hogy van, 2010 bejárat létezik, de ott sem jut be – szigorodott el az őrember. De hát én gondolatokat hoztam, amiknek itt van a helyük – kísérleteztem újból. Hát először is – kezdett bele egy hosszabb kioktató monológba az egyenruhás, már ott hibádzik a dolog, hogy gondolkodni is csak a kiválasztottaknak szabad. Másodszor is, még a kiválasztottak gondolatait is szűrőbizottságok tanulmányozzák át tüzetesen, és azokon a vizsgálatokon átjutni szinte lehetetlen. Harmadszor – emelte most már föl a hangját az őrember, ha a gondolat rendben is lenne, még akkor is egy „C”típusú átvilágításon kell átesnie a kiválasztott gondolkodónak, amit aztán el kell fogadnia az Ország Gyülekezetének. De még ezzel sincs vége az eljárásnak, mert ekkor az Ellentengernagy úr Agytrösztje értékeli a gondolatot nemzetbiztonsági, államháztartási és sportpolitikai szempontból, s ha minden rendben van, akkor nyithatom ki a tengeralattjáró csapóajtaját. És hozott már ide gondolatot bárki is – folytattam a kérdezősködést. Megőrült – felelte, kinek van erre ideje meg energiája, különben is, van még egy biztonsági rendszerünk is, ami eddig mindig segített – próbálta lezárni a kioktatást. És az micsoda – dühítettem tovább az őrembert. Hogy még ezt sem tudja – csodálkozott el, hát kiépült már mindenkiben az elő-önszűrő védekező cenzúra, ami már eleve blokkolja a gondolkodást. De hát akkor én, mi mégis hogyan tudtunk gondolkodni – ijedtem meg és már a sokk kerülgetett. Hát ez az – fejezte most már be véglegesen az eszmecserét, minden öt évben van egy hiba, ami valahol előjön, és ott közbe kell lépnünk és tisztogatásba kell kezdenünk. Most maguknál kell ezt megtennünk, de semmi gond: majd jönnek a lejáratók, a besározók, a hamis tanúk, az ügyészek, a bírák és minden visszazökken a normál kerékvágásba. És bármikor is, vittek már innen el gondolatot – próbálkoztam még egyszer. hova gondol, innen, el, ugyan már.
A Facebook egy sajátos, általad torzított tükör-napló. Benne vagy te, a világod, a szeretteid, a barátaid és a kívülállók; érzéseid és gondolataid; fajdalmaid és örömeid. És benne van a külső világ is, amiben létezel: ami hat rád, ami kivet vagy befogad, ami segít vagy elgáncsol, ami enged vagy kényszerít. Érdemes – újból és újból – visszanézni, visszaolvasni és újragondolni az elmúlt éveket!
• Antikám, most, hogy te lettél a te lettél, milyen volt a mai szózatom?
Körpanoráma
Tervezés
• megcsinálták a Nézőpontosok?
• a Város Napja lesz megint