„Még mindig átmeneti nyugdíjas vagy?” – kérdi reggel tőlem az asszony mosolyogva, miközben reggelizem éppen, ő meg a kávét melegíti. Tovább „csócsálom” a kaját a számban, aztán kortyolok a kakaómból, miközben Thessza óvatosan a combomra rakja fejét és türelmesen tovább várakozik a lábamnál a jutalom-falatjára. A kérdés, „mint egy kedves vacsora melege, száll…” a nappalinkban elillanatlanul és megválaszolatlanul.
Már tizenkét éve!
Tulajdonképpen semmi váratlan nem történt: jött megint a zOrbán-kormány és ugyanúgy, ahogy korábban is azonnal és kíméletlenül kirúgott a munkahelyemről, egy kicsit kegyetlenebbül, csinnadrattát csapva körülöttem, lehetetlenné tette az elhelyezkedésemet a szakmámban, nem engedte, hogy azt csináljam, amit egész életemben tettem, szerettem. Persze nem voltam egyedül: mindenkivel ezt tette, aki nem állt be a sorba, akiről azt gondolta, soha nem áll be mögé a sorba. Azt hittem akkor, azért szakmában el tudok helyezkedni majd, „csak feküdj nyugodtan…”, de nem, más világ jött.
Már tizenkét éve.
Jó, akkor, kikutatom honnan jöttem, ki vagyok, aztán majd megírom. Napokkal később már nem így láttam, az nem lehet, hogy én, csak úgy lemondjak a cselekvés lehetőségéről, a „tevésről”, engem nem olyan fából faragtak: beszállok az internetes közösségi kommunikációba, írni fogok, véleményezni, csattanni fognak a mondataim, aztán majd meglátjuk: hisz’ ez sem tart(hat) örökké. Elindítottam a blogomat, formálgattam a szavakat, a mondatokat, próbálgattam a formákat – vártam a „becsapódásokat. Nehezen, nyögvenyelősen indult, aztán beindult, jöttek a követők, az olvasók, a kommentelők, akik volt, hogy értelmezték, magyarázták az írottakat, mások indulattal melegebb éghajlatra küldtek.
Már tizenkét éve.
Olvasom a kezembe került Baranyi könyvet, benne a verset az apjáról:
„És majd az első hajnalon,
hogy nem csörög a vekker,
apám a csöndtől felriad
s tápászkodó szemekkel
zavartan ébred arra, hogy
még órákhosszat alhat,
s – életen át kimélt ruhát –
felölti a nyugalmat:
feszít s feszeng is benne, a
szomszédoknak mutatná,
s mert benne mozdulni se mer:
a székkarfára rakná,
attól, hogy akár délig is
alhat – nem bír aludni
…
felkel, a ház körül topog,
végül havat lapátol,
szemébe friss szelet s vonatfüttyöt suhint a távol.”
Tizenkét év…
És közben mennyien mentek el mellőlem, mennyien hagytak itt „havat lapátolni”, miközben alig „esett hó”, viszont semmi nem változott, semmi sem változik, csak a kétely állandósul és feszít egyre jobban belülről. Akkor? Legyintek egyet, nagyot csapok a levegőbe és megragadom akkor is a lapátot…
„Még mindig átmeneti nyugdíjas vagy?” – kérdi az asszony mosolyogva, miközben reggelizem éppen, ő meg a kávét melegíti. Tovább „csócsálom” a kaját a számban, aztán kortyolok a kakaómból, miközben Thessza óvatosan a combomra rakja fejét és türelmesen tovább várakozik a lábamnál a jutalom-falatjára. A kérdés, „mint egy kedves vacsora melege, száll…” a nappalinkban elillanatlanul és megválaszolatlanul…
- 11. 13. vasárnap