Vélemény kategória bejegyzései

A GONDNOK

A GONDNOK

(fikció)

Pedig milyen jól indult a nap – fordult este az ágyban az asszony felé Kovács, a gondnok; izzadt kezével az asszonyhoz kapott, erőteljesen magához rántotta, nyirkos, hurkás testéhez tapadt vízfoltos pizsamája, miközben szájából dőlt a Kőbányai világos savanyú szaga. Az asszony nem szólt semmit, beletörődve a megváltozhatatlanba tűrte a gondnok erőszakát, várta a gyorsan bekövetkező hörgését.

Néhány perccel később a gondnok cigarettára gyújtott, miközben az asszony kiment a fürdőszobába mosakodni, majd visszajött. A gondnok – mintha semmi sem történt volna – belefogott szokásos esti  monológjába: képzeld, ma fölhívott a Szarka ezredes, bemutatkozott, hogy ő a főnököm és támogatom-e, mire én rögtön azt mondtam, hogy ez csak természetes, mi mást tehetnék, hisz kell az a kis zsozsó, mire azt kérdezte, voltam-e katona, ilyen hülyeséget, persze, hogy voltam, erre azt válaszolta, hogy akkor most parancsot ad, amit végre kell hajtani, mert most megint háború van, azonnal vegyem magamhoz a kulcsokat, ki ne adjam a kezemből, zárjam be a Durable formatervezett, biztonsági hengerzárral fölszerelt kulcstartó dobozba, jobb, ha utána hazamegyek, de előtte zárjam be az összes helyiséget, amit csak tudok, hogy ne mehessenek be a színinövendékek tanulni, mert most szünetet és fertőtlenítést hirdetett, mire én mondtam neki, hogy már nem tudok minden termet bezárni, mert benn vannak és randalíroznak, kiabálnak a fiatalok, amit ők tanulásnak hívnak, mire Szarka krákogott, ahogy a katonák szoktak, majd megismételte a parancsot, hogy nem baj az, de amit tudok, azt zárjak le, erre én mondtam neki, hogy akkor indulnom kell, mire csak annyit mondott, hajrá Magyarország, hajrá magyarok, és lerakta a telefont.

Az asszonynak rossz érzései támadtak, de nem akarta fölidegesíteni az urát, mert olyankor kijön belőle az állat és mindig üvölteni kezd és aztán végül mindig megüti, ezért inkább hallgatott. Az apjára gondolt hirtelen, akit nagyon szeretett, és aki azt mondta neki egyszer, hogy óvakodjon azoktól, akik meghallanak egy parancsot és gondolkodás nélkül végrehajtják azt, mert abból mindig rossz sül ki, de elhessegette magától az emléket, mert végül is az ura nem rossz ember, kaphatott volna rosszabbat is, és legalább van, és különben is: már túl volt a mai napra rendelt megaláztatáson.

Az ura nagyot szívott a cigarettából, a hamu az ágyneműre pottyant, de már csak szürkén porladt, nem volt benne egy szikrányi parázs sem és folytatta: körbeszaladtam az épületben, kezemben a kulcsokkal, amelyik helyiség üres volt, azonnal lezártam, már nem sok terem maradt, röhögtem egy jót, hogy mit szólnak majd a fiatalok, amikor nem tudnak bemenni, úgy utálom őket, mert fiatalok, mindenre tudnak válaszolni azonnal, vidámak is én meg nem, mert reggel be kell jönni ide a portára, van, mikor éjjelre is, ennyi pénzért, soha nem emelik, csak mindig újabb és újabb feladatokat adnak, milyen világ ez, de én majd leverem ezeken a gyerekeken, letörlöm a mosolyt az arcukról, aztán visszamentem fölhívtam a Szarka ezredes urat, jelentettem neki, hogy megtörtént a lezárás a parancs szerint, mire azt felelte, hogy most egy darabig nem lesz pihenj, mert a háború már csak ilyen, de föl a fejjel és kitartást kívánt. Akkor lerakta megint a telefont és én egyedül maradtam.

Pedig milyen jól indult a nap…

  1. 10. 21. szerda

(Kép: mérce)

NAPLÓSZERŰEN…

(6.)

Most süt a nap. Melegszik az idő is, de a kedvem…

Ma elővettem megint Adyt.

Amikor annak idején a „Jóskában” (a József Attila gimnáziumban) 52 évvel ezelőtt Gyürei Vera nénivel, a magyar tanárnőnkkel olvasgattuk, értelmeztük, elemeztük Adyt, nem nagyon szerettem: túl direktnek, tőlem idegennek éreztem szimbólumait, képeit.

Ma éppen ellenkezőleg látom, érzem. Vajon miért? Talán mert most megint egyértelmű, világos beszéd kell(ene)? Ma megint nem lehet finoman, eltartott kisujjal, tudálékosan fogalmazni?

Kinyílik a könyv a SZÉTVEREK MAJD KÖZTETEK című versnél: „Úri szamárságom/ Velem szolgáltatja/ (Jaj, be szánom-bánom)/ Okos ellenségimet.” – olvasom az 1909-ben írt sorokat, „Ők ütnek örökkön/ Szép, póri ütéssel/ S én ellágyult öklöm/ Alighogy mutogatom.” Mintha ma írta volna. Mintha a mai viszonyainkról, szembenállásainkról, gyengeségemről, gyengeségeinkről szólna. „Én várom, csak várom/ Ő vak térdelésük/ S ők fényes orcámon/ Rugdosódnak vakmerőn.” – folytatódik a vers, ahogy a mindennapos rugdosások is: a 133 bátor ember röhögve megszavazta Varga Zs. Andrást a Kúria elnökének, miközben a magyar bírók önigazgatási fóruma korábban szinte egyhangúlag utasította el főbíróvá jelölését, Zs. korábban egy percig sem volt bíró (igaz: Szécsi Tamás sem volt úszó, Polgár Judit édesapja sem sakkozott versenyszerűen, de ezek a tények mégsem perdöntőek); a MOK több mint 70 kérdésben fogalmazta meg kételyeit az új jogállási törvénnyel kapcsolatosan; a csaholó lakájok folytatják harcukat a SZFE színinövendékei ellen (van, akit már be sem engednek az óráikra). „Hát gyertek, ti végek,/ Nagy, paraszt haraggal,/ Minden ellenségek/ Versengve alázzatok.” – folytatódik Ady verse.

Közben a magyar parlamentben, „… a hozzáértő, dolgozó/ nép okos gyülekezetében” mit tesznek a honatyák: „Az erőszak bűvöletében/ mit bánja sok törvényhozó,/ hogy mint pusztul el szép fajunk!” – ugrik be József Attila is.

Most süt a nap. Melegszik az idő is, de a kedvem…

Ennél biztosan szebb lesz délután: „Egy szép délutánon/ Kemény lesz az öklöm/ (Jaj, be szánom-bánom)/ S szétverek majd köztetek.”

  1. 10. 20. kedd

TEGYÜK FÖL…

TEGYÜK FÖL…

Tegyük föl (bár barátaim korábban figyelmeztettek arra, ezen már régen túl vagyunk, de mégis ez egy reális kiindulási opció lehetne), hogy Orbán Viktor (na jó, Dúró Dóráról ezt nem föltételezem) tényleg a gyermekeket óvandó mondta, „Van egy vörös vonal: hagyják békén a gyerekeinket” és nem a hatalmát megőrzendő akarta a melegek ellen hangolni az embereket. (Persze az, hogy Orbán semmi konkrétumot nem mondott, nem hivatkozott semmi megfogható példára, csak a szokásos módján kinyilatkoztatott óvatossággal tölt el.)

  1. Írom: tegyük föl. Hát uccu, megveszem a könyvet és elolvasom, hiszen a puding próbája mégiscsak a fogyaszthatóság. „Ennek a mesekönyvnek minden gyerekszobában ott van a helye, ahol fontos a világ okszínűségének megértése, ahol a gyerekek körül nincsenek tabuk, s ahová a szülők úgy lépnek be, hogy tudják, hogy a gyerekükön keresztül nemcsak a jövőt formálhatják, hanem a jelent is.” – írja a külső borítón Gyurkó Szilvia, gyermekjogi szakértő.

Föllapozom a Házasodik a királyfi című, Csehy Zoltán által megverselt és átdolgozott mesét. A mese a hercegről, az anyjáról és hát az udvari macskáról szól; arról, hogy az öreg királyasszony már nagyon unja a trónolást (lehet, hogy ez nem tetszett Orbánnak, hogy lehet unni a „trónolást”) és nyugdíjba akar menni. De ehhez az kéne, hogy a „haszontalan, lomha lajhár” fia, a hétalvó herceg végre megházasodjon. És „beindul” a mese, ahogyan annak módja szerint kell, jönnek a hajadon királylányok, hercegnők innen is, onnan is, még Grönland lánya is eljön, Bombayból egy manöken, Texasból Dolly, a zsonglőr, de, ahogy az már a mesékben szokott történni a királylányokkal, akarom írni, itt a herceggel, egyikük sem hatott rá, de a hoppmester addig mesterkedett, mígnem belépett egy kis hercegnő, ja és a fivére… de innen már te is tudod a mese végét, kedves olvasó, de nem árulom el neked, (legföljebb annyit: „Az egér is a templomban/ örömkönnyet hullat mostan,/ ahogy írom, ahogy mondom:/  örömkönnyet hullat mostan.”) inkább olvasd el te is. Ez lenne az a borzalom, ami vörös vonalként hat a miniszterelnökre?

Nemá’!

Lehet, hogy mégse „Tegyük föl”?

2. Tegyük föl, hogy a miniszterelnök tényleg komolyan gondolta és mondta (nemcsak a kincstári és a propaganda optimizmusa sugallotta): a koronavírus elleni harcban „minden emberéletért harcolni kell”, van haditervünk is, aszerint haladunk. Meg a WHO protokoll szerint. Közben az elmúlt héten duplaannyian haltak meg, mint tavasszal a legrosszabb héten, Európában is a halálozási arányokat nézve hátul kullogunk; a WHO protokolltól meg már annyira eltértünk a tesztek számát illetően (annyit kellene tesztelnünk, hogy a napi új megbetegedések aránya ne haladja meg a 12%-ot, mi már 15% fölött vagyunk!), hogy már a WHO-nál is rínak a magyar adatokat látva.

Nemá’!

Lehet, hogy mégse „Tegyük föl”?

3. Tegyük föl, a miniszterelnök komolyan gondolta, amikor kimondta: „feladatunk, hogy homo christianusoknak neveljük a gyermekeket”. Ő vajon milyen példával jár elől? És kormányának a tagjai? És a családja? És külföldi politikus barátai?

Nemá’!

Lehet, hogy mégse „Tegyük föl”?

„Este van, este van: kiki nyúgalomba!/ Feketén bólingat az eperfa lombja,/ Zúg az éji bogár, nekimegy a falnak,/ Nagyot koppan akkor, azután elhallgat.”

2020.10.19. hétfő

(Kép: hallgatniaranyt)

„MANIPULÁLT” INTERJÚ D. TAMÁS-sal

(egy budapesti propaganda-sajtótájékoztató, amiről lemaradtam manipulációja alapján)

Vasárnap D. Tamás, akiről sok legenda kering a városban, de valóságtartalmukat sem megerősíteni, sem cáfolni nem akarta (mert ezt nem kérdezték tőle), nagysikerű One-Man-Show előadója volt.

A nagy(szájú)hajú politikus szuggesztív erejű monológot tartott, ami a jelenlevő kormánypárti újságírókat, szerkesztőket, operatőrnőket lenyűgözte. Nekem utólag sikerült elérnem D. Tamást:

  • Mi a véleménye arról, hogy az elmúlt héten kétszer annyian haltak meg Magyarországon koronavírusban, mint tavasszal a legrosszabb héten?
  • Új „öszödi beszédnek” lehettünk tanúi, amikor meghallgattuk Donáth Anna felvételét, amiben lelkesen bevallja kapcsolatát Vera Jourovával, akivel rendszeresen egyeztet azért, hogy dezinformációk felhasználásával Magyarország ellen hangolja az EB-t. Donáth Anna lebukott, ahogy a többi álnok baloldali magyar EP-képviselő is.
  • Értem: és ennek a hírnek mi köze van a koronavírus magyarországi terjedéséhez?
  • Főállásban „áskálódnak”, árulkodnak, álhíreket gyártanak, „hakniznak”, előadásokat tartanak, leveleket intéznek, jelentéseket írogatnak „baloldali elvtársaiknak”, és mindebben számíthatnak a „Soros-szervezetek” támogatására, nézze csak Dobrev Klárát, aki a koronavírus-járvány közepette konferenciát szervezett Brüsszelben, amelyen megkérdőjelezte a 2018-as magyarországi parlamenti választások jogszerűségét.
  • Hallom, bár nem értem, de hadd kérdezzem meg, mit szól Dúró Dórához, hogy ledarálta a Meseország mindenkié című könyvet?
  • Cseh Katalin (Momentum) a jelen egészségügyi helyzetben orvosi végzettsége ellenére hetente olyan tanácskozásokon vesz részt és beszél, amelyek a heteroszexuális többségétől eltérő irányultságú emberek Európa-szerte tapasztalható állítólagos jogsérelmeivel foglalkoznak, ennyi.
  • És mint sokgyermekes és (sok)nagycsaládos ember: hogyan vélekedik arról, hogy Szarka úr hazaküldte a SZFE diákjait beszélgetni a szüleikkel?
  • Ujhelyi István (MSZP) azt mondta Brüsszelben: a magyar házszabály úgy módosult, hogy baloldali képviselők már nem tudnak felszólalni a parlamentben. Ez „ordas egy nagy hazugság”.
  • És mit szól ahhoz, hogy Közpénzből fizethették az Alapjogokért Központ mintag 200 milliós militáns kampányát?
  • Ugyanezekben a „nettó hazugságokat terjesztő akciókban” vesz részt Molnár Csaba (DK) és Gyöngyösi Márton (Jobbik) is. A baloldal „régi bolsevik szokásnak megfelelően” szándékosan olyan kifejezéssel illeti a „zsarolási akciósorozatát”, amelynek pozitív a jelentéstartalma: a jogállamiságért folytatott küzdelem.
  • úr, jól van, nem kér egy kis… izé, vizet?
  • Tavasszal a baloldaliak mindenütt azt nyilatkozták, hogy a koronavírus-járványra hivatkozva olyan törvényt fogadtak el Magyarországon, amely felszámolja az Országgyűlés működését. A diktatúra kiépítéséről szóló kritikus állítások azonban minden valóságalapot nélkülöztek. A magyar baloldali képviselők azt tekintik a küldetésüknek az EP-ben, hogy minél többet ártsanak a hazájuknak, ezzel szemben a Fidesz-KDNP-nek Magyarország az első, ők ennek jegyében dolgoznak Brüsszelben.
  • Köszönöm, kimerítő beszélgetés volt…
  1. 10. 18. vasárnap

NAPLÓSZERŰEN…

(5.)

Ma végre, mintha tisztulna. Legalább már látszik az ég! Csak így tovább, bár a homály lassabban oszlik.

Most utalok a Várkonyi Zoltán Alapítványnak egy kis pénzt, beírom az összeget, a kedvezményezett nevét, a közleménybe: FREESSZFE! és aztán a „kész” gombra a nyíl és enter. Már cincog is a telefonom, üzenet érkezett, a pénz meg a „helyére”. Először arra gondoltam veszek egy guriga ementáli sajtot meg üdítőket és odaviszem „piros-szalaggal” körülkerített, „védett” házhoz; de aztán erről lemondtam: és ha nem szeretik a sajtot, ha nem olyan üdítőt innának, amilyet viszek. Emlékszem, mennyire ki voltam akadva az „Erzsébet utalványos” könyöradományon, miért szabja meg nekem a kormány, hogy ami a törvény szerint jár nekem, azt mire költsem. Ők tudják, akik most éjjel-nappal benn vannak, mi kell neki!

De ha odamentem volna, akkor egy jót beszélgetni is lehetett volna velük…

Egyre több helyre kellene utalni, mert másképp nem megy, ha olvasni akarom az engem érdeklő sajtót, tényfeltáró újságírókat, szabadon gondolkodókat, mert őket tartom hihetőnek, tárgyilagosnak, akkor bizony – mert az állam csak a csókosainak utal – nekem (is) kell megteremtenem a feltételeket ahhoz, hogy írjanak.

Nem tisztul az ég eléggé, bárcsak gyorsabban tisztulna, de legalább világosodik.

„Rimánkodik az éghez sok bolond,/ hogy bujjanak beléjük hars erények./ De ők alattomossak és szerények,/ suttyomban élnek, harangjuk kolomp.” – írta József Attila. 85 évvel ezelőtt, érted: 85 évvel ezelőtt! Mintha semmi sem változott volna. Nagynénikém, második anyám, talán a ’70-es évek közepén egyszer azt kérdezte tőlem: „vajon fejlődik a világ?”, amire persze én, az ifjonc ’68-as lázadó, aki „ide nekem a világot, hogy kiforgassam a helyéről” „permanens forradalom” hangulatában éltem rögtön rávágtam: persze! Ma már nem vágnám rá hirtelen. (Ez az öregedés, az öregség vajon?)

Ma is sokan megbetegedtek, elkapták a vírust, a terjedés nem lassul, a meghaltak száma is egyre növekszik. A kormánypropaganda stílusa, hangsúlyai, a győzelmi jelentés jellege viszont állandó. Ma egy új értékelési szempont is bekerült a kommunikációba: „nem összehasonlítható” adatok vannak a világról, mert ők másképpen számolnak. Ez új: eddig azt tapasztaltam, hogy a magyar statisztikák sem koherensek (és ez nemcsak a koronavírus statisztikára vonatkozik), inkább önkényesek. De hát akinek a kolomp a harang, annak ez is jó…

Nem tisztul, megint ereszkedik a köd, a homály, de most ez van, ebben kell élnünk…

  1. 10. 18. vasárnap

(Kép: szeretlekmagyarország.hu)

„ELLESETT” BESZÉLGETÉS

Dudálnak, cikáznak, csikorogva fékeznek az autók, nagy a forgalom a Rákóczi úton. Az emberek rá se hederítenek a zajra, sietősen – többségük maszkban – igyekeznek dolgukra. A szokásos mindennapi élet zajlik a belvárosban. Semmi különös nem zavarja meg a rendet.

Előttem – ahogyan meg tudom állapítani – két középkorú hölgy sétál, láthatóan nem sietnek sehová, talán nem is várja őket senki otthon, semmivel és senkivel nem törődve, élénken gesztikulálva hangosan beszélgetnek. Ahogy közelebb érek hozzájuk érthetővé is válik a beszélgetésük.

  • Ez a mesekönyv kiverte a biztosítékot sokaknál, mert mégiscsak a természetnek van egy rendje…
  • Az van, az nem is változott, nem is változik, de ez csak egy mesekönyv, ami nem is azért született, hogy ezt a rendet megváltoztassa.
  • De tegyük föl, bejön az osztályomba egy gyerek, akit két férfi vezet kézen fogva, mit mondjak a gyerekeknek, mit gondolhatnak vajon?
  • Megelevenedne a mese? Akkor már nem is mese lenne. Szerinted mit gondolnának a gyerekek?

Lassítanak, egy kicsit megállnak, láthatóan régóta barátok, figyelnek egymásra. Semmi különös nincs bennük, nem feltűnőek, nem hivalkodóak, sétáló-beszélgető emberek.

  • Nem tudom, de biztosan elcsodálkoznának a látottakon, biztosan nem értenék.
  • Az persze nem lenne baj, a rácsodálkozás nagyon jó kiindulás, akik rácsodálkoznak a látottakra, azok el is kezdenek gondolkodni a látottakon és az vezet is valahová, én azokat a gyerekeket szeretem, akik erre, mármint a rácsodálkozásra képesek, azokban van valami, ami reményt kelt.
  • Na jó, de mit mondjak?
  • Ha akkor kezdenéd csak, ha nem lenne előzmény, akkor biztosan nehezebb lenne, de biztosan már korábban is beszélgettetek arról, hogy sokféle ember van, nagyon különbözők, és el kell fogadnunk ezt a különbözőséget.
  • Jó, ezt tudom, nem is erről lenne szó, de itt valami nagyon más lenne, ami nem természetes…
  • És akkor mi van? Attól még valódi lenne a szitu. Hisz látnák, érzékelnék.
  • Tehát, mit mondjak nekik: mert persze, tudom én is, lehet ilyen, van is ilyen, de meg kell ítélni, állást kell foglalni, ott és akkor, és a gyerekeknek egyszerűen, világosan kell fogalmazni, mert a hamisságot azonnal észreveszik.
  • Hát ne legyél hamis, mondd akkor azt, amit tényleg gondolsz. Tényleg: mit gondolsz erről a helyzetről, mit gondolsz a „két-férfis” vagy „két-nős” családról?

Egy gyerek biciklizik el mellettük, óvatosan kikerüli őket, izzadt, csurog róla a víz, nincs rajta maszk, de láthatóan jól érzi magát a nyeregben, talán el is mosolyodik.

  • Nem természetes, nem tudom jó szívvel támogatni, tőlem idegen, nekem talán elfogadhatatlan is.
  • Nem baj, úgy látod, ahogy akarod, az a véleményed, ami; de van ilyen, lehet ilyen, és szerethetik ők is egymást, uram bocsáss: még boldogan is élhetnek, egészséges és szabad embereket nevelhetnek a családjukban a gyerekekből, miért kéne félni ettől?
  • Hogy mintává válik, követendő példává!
  • Ne bomolj, egy mesekönyv, amit talán 1200 példányban nyomtatta ki, ugyan már: többeket késztetett elgondolkodásra a Dúró darálása, az Orbán megszólalása, mint maga a könyv, ne félj előre a kérdéstől, a szembesüléstől, meg fogod oldani a helyzetet!

Aztán közelebb lépnek egy kirakathoz, észreveszik a megújult, „egyetemi campussá” váló épületet, megállnak, majd tovább folytatják a sétát.

  • Egyébként mit szólsz a Vatikán kínos titkaihoz? Most olvasom: tudod mi a megrázó nekem, nem az, hogy a szerző szerint a Vatikánban lévő papok, püspökök, bíborosok nyolcvan százaléka meleg, ahhoz semmi közöm nincs, de hogy az egész már rendszerként működik, hogy azok az emberek bort isznak éjjel és vizet prédikálnak nappal, hogy úgy hazudnak, mint a vízfolyás.
  • Ne is mondd, borsódzik a hátam, most képzeld el a hívő barátnőmet, aki ezzel szembesülne, teljesen összeroppanna, nem tudná földolgozni ezt a traumát, inkább ne is tudjon róla!
  • Én nem így látom: ha hívő, akkor nem a papoknak hisz, nem bennük hisz…

Fölgyorsítok, elhagyom őket, megyek le a Metróhoz, még látom alakjukat, ahogy kicsit kacsázva, hol-hol megállva élénken beszélgetnek, nevetésüket nem hallom.

Dudálnak, cikáznak, csikorogva fékeznek az autók, nagy a forgalom a Rákóczi úton. Az emberek rá se hederítenek a zajra, sietősen – többségük maszkban – igyekeznek dolgukra. A szokásos mindennapi élet zajlik a belvárosban. Semmi különös nem zavarja meg a rendet.

  1. 10. 17. szombat

(Kép: 24.hu)

VAS UTCA

Ott voltunk: fiatal egyetemisták, középkorú érdeklődők, idősebb támogatók, nők és férfiak, akik egyetértenek a hallgatókkal. Énekeltünk, tapsoltunk, fölnyújtottuk a szétnyitott tenyerünket. Nem fáztunk. Ja: nem kötöttünk el tankot, nem gyújtottunk föl autót, nem szedtük föl a Kossuth Lajos utca köveit. De erősek voltunk!

Amikor kell: mindig ott leszünk!

Most azért kellett odamennünk, mert az ezredes – a hatalomból elkezdvt(??!) a „gesztus-gyakorlás” politikáját – haza akarta küldeni a hallgatókat beszélgetni a szüleikkel. Mert szerinte a hallgatóknak ki kellene kerülniük „ebből a pszichotikus állapotból”, amiben vannak. Az ezredes azt gondolta, ehhez is ért. Akik ott voltunk, nem így gondoltuk.

Közben beszélgettünk: mi lesz ezután, mi fognak a hatalom bástyái mögül kezdeményezni, vajon eljutnak-e valamikor annak a fölismeréséhez, hogy mégis tárgyalni kell a hallgatók kezdeményezéséről, vajon az Alkotmánybíróság mikor és mit fog dönteni?

Mert ez az egyetem-foglalás már másról is szól: ez már a korlátlan hatalomgyakorlás elleni tiltakozás, az egyén kultúrához, világnézethez, valláshoz, szabad élethez való jogáról is.

Amik a NER-ben eltűntek.

Ez nemcsak az ezredesről, Vidnyánszkyról; nemcsak arról szól, hogy mit oktassanak az SZFE-n. Ez már arról is szól, hogy ne lehessen tovább büntetlenül hazudni, hogy nálunk a legjobb, nálunk minden rendben van, mert kevesebben halnak meg, mint Németországban; hogy lehessen szabadon mesét olvasni, értelmezni; hogy nem baj, ha a bőröd színe egy kicsit sötétebb, mint a padtársadé; hogy nyugodtan gondolkodj a világról és az se baj, ha másképp látod…

De ezt úgyis tudják az egyetemisták, a színészek, már tudják az orvosok, az ápolók és a pedagógusok is.

És tudod te is, barátom.

Hát legközelebb gyere, köztünk a helyed…

  1. 10. 16. péntek 

(Kép: SZFE HÖOK)

NAPLÓSZERŰEN …

(4.)

Még sötét van, ez nemcsak a szürkület, az október: ilyenkor még ágyban kellene feküdni, állig betakaródzva durmolni, esetleg álmodni egy mesét, ahol győzni lehet. De már fönn vagyok, túl a reggeli – egyre lassabban és nehezebben menő – tevékenységeken, kávén: ma megyek kenyérért a pékhez. Rápillantok a kinti hőmérsékletet mutató hőmérőre, tíz fok, pulóvert veszek, fejemre a baseball sildes sapkát és elballagok a pékhez. Csöndes minden, néhány gyerek igyekszik a nulla órára, a kutyák se ugatnak, pedig itt a sarkon a kuvasz mindig köszönteni szokott. De most nem.

A pék előtt négyen állnak, mindenki maszkban, egymástól távol, mégis türelmesen várakoznak, beállok a sor végére. Benn egy ember van, meg Marika, az eladó, mindketten maszkban, Marika keze jár, mint a motolla: kenyér, kalács, briósok sorakoznak már a pulton, aztán be a szatyorba, fizetés és nyílik is az ajtó, belép a következő vásárló.

Nem szeretem ezt az időt – szólít meg az előttem álló kalapos úr, de mit csináljunk, ez van, ezt kell szeretni, csak a gyerekek bírják ki, mert ez a vírus már beléjük is csapdos, aztán lejjebb húzza a maszkot az arcáról, előtűnik az ősz bajusza, megvakarja az orrát, majd vissza a maszkot, hogy csak a szeme látszik. Én sem, de ez legyen a legnagyobb bajunk, felelem óvatosan, szinte alig hallhatóan. Mit mond, nem értem – reagál azonnal és folytatja is, hallotta ugye, hogy meghalt három pedagógus is, félek, hogy ez csak a kezdet és nagyot prüsszent. Én elfordítom a fejemet, amikor a kalapos úr előtt álló hölgy (az arcát neki is maszk fedi, így nem tudom a korát, még hozzávetőlegesen sem megállapítani) hátrafordul és rádörren a kalaposra: ne keltsen itt pánikot, a Viktorék jól kezelik a helyzetet, nagyon jól, Európában a legjobban, megmondta, hogy most nehezebb lesz, de együtt sikerülni fog, úgyhogy hagyja abba – és visszafordul a pékség ajtaja felé, ami éppen kinyílik megint. Asszonyság nem kell úgy fölkapni a vizet, de a tények mégiscsak tények, ha fájdalmasak is, nem csinálják jól, hazudnak a számokról, nem tesztelnek eleget, a Cecília meg jobb lenne, ha elmenne valahová máshova, de nem folytatódik a vita, mert az „asszonyságra” kerül a sor.

Csönd lesz, süket csönd. A kalapos az egyik lábáról a másikra áll, aztán mégis hozzám fordul: látja, egy pillanat alatt összeugrunk, pedig nem is tehetünk róla, milyen hülye lett ez a világ.

Aztán én jövök, megveszem a félkilós szeletelt kenyeret, berakom a szatyorba és indulok visszafelé. Séta közben előveszem a telefonomat, babrálok vele, előugrik egy vers: „Megy a mező, mint a viz./ Cincog a fűszál is./ Egér lett a búza is,/ Egér a bogár is./ Egymás vállán kis kezük,/ Táncra kerekednek,/ Fölrugják az életünk/ Arany porfellegnek./ Nyüzsög, izog, föltolul,/ Ráncolódó bunda./ Akasztotta fene úr/ Ide a nyakunkba./ Szegény paraszt reményét/ Megeszi a kórság,/ Tántorodó kéményét/ Megüti a grófság.”

Éppen hazaérek, mire végig olvasom…

  1. 10. 16. péntek

NAPLÓSZERŰEN …

(3.)

Az aranyhalaink élvezik. A kis kerti tavunk teljesen megtelt friss esővízzel, az esőcseppek kis buborékokat keltve csapódnak a kerti tóba, majd zavaros hullámokat verve szétoszlanak. A halak ide-oda cikáznak, majd lebuknak a „mélybe” és hirtelen vissza. Nagyon élvezik.

„Nincs ostobább kérdés, mint azt kérdezni, hogyan jutottunk ilyen sorsra – noha nem értjük, hogyan jutottunk ilyen sorsra. De ez éppen a sors, és mindenki megfizet azért, mert meg mert születni, noha erről ugyanúgy nem tehet, akár a haláláról. Ma este felmértem a mélységet, amely az erkélytől az aszfaltig tátong, és visszariadtam. Pedig előbb-utóbb cselekednem kell.” – írta Kertész Imre 2001. november 5.-én a „Mentés másként” című könyvében. Kertész akkor már zömében Berlinben élt, Budapesttől, annak politikai klímájától keserű búcsút vett, s talán nem is gondolt arra, hogy egykoron kik fogják műveit „gondozni”, kik fogják sunyi törekvéseiket – nevével takaródzva – leplezni; akik most úgy élnek, mint az aranyhalaim a frissen töltődő kerti tavunkban.

Nem tudom megszokni, nem tudok idomulni ehhez az „új”, hazug helyzethez, a gátlástalanul hazudozó hatalomhoz. Áder aláírta – olvasom a hírt – az orvosbér törvényt és közleményében tudatta (országgal-világgal): „… a döntés ritkán tapasztalható szakmai, politikai, szakbizottsági konszenzussal született meg…”, hogy nem szakad rá azonnal az ég: az egészségügyi érdekvédelmi szervezetek, a MOK nem győznek tiltakozni, hogy nem ilyen lóról volt szó, ehhez nem adják a nevüket, a NER (mert nem a miénk) köztársasági elnöke meg lazán annyit ír: „A még nyitott kérdésekre a végrehajtási rendeletek – a törvény hatályba lépéséig – választ adhatnak”. És ha nem adnak? Akkor jöhet az SZFE effektus: az ezredes legföljebb lekapcsolja majd az internetet…

Fölállok, kimegyek megint a halakhoz, érdekes, ilyenkor, ha meglátnak, de mindig csak a tó egyik oldalánál, azonnal odagyűlnek, följönnek a felszínre, tátognak, mintha beszélgetni akarnának ezzel az öreg emberrel, de lehet, hogy csak a kaját várják. Nem: beszélgetni akarnak velem, ők igen…

„Mit vezet a magyar felső tízezer? Íme, a gazdagok kedvenc autói!” – olvasom a „headline”-t, persze megnyitom az oldalt: „A statisztikák szerint a leggazdagabb magyarok csak G-s Mercedesekre 2,8 milliárd forintot költöttek…”. Nagyszerű. Aki tud, az tud. Élni. Hogyan is mondta a hódmezővásárhelyi elkullogó, most meg lassan visszabaktató: amennyid van, annyit érsz, nem, nem így mondta, „… akinek nincs semmije, az annyit is ér. Aki nem vitte semmire az életben, az annyit is ér, ezt tudom mondani. Annak annyi az élete….”. Krumpliország vagyunk – súgom magamnak. mit kell ezen annyit morfondírozni. Már megint a herceget várják a lányok, a fiúk meg János vitézekké válnának hirtelen, de a mese, az csak mese; a tandíjat meg nem tudják megfizetni…

Kezembe akad a kemény-fedeles, 1955-ben nyomtatott József Attila összes versei kötetem. Apámé volt, de én is ebből tanultam a gimiben. Már a gerincborító kemény burok leszakadt, benn van a könyvben jelzőként. Fölnyitom ott a könyvet, Szegényember szeretője, a ceruzás bejegyzéseim (ilyen volt 52 éve az írásom?) elmosódottan néznek vissza rám: „ellentét, semmije sincsen, konkrét, kényszer, amíg nem változtatod meg a sorsod, addig tudomásul kell venned”… „Szegényember akkor lop, ha éhes,/ Akkor se lop, dehát nagyon éhes./ Akkor is csak szegényebb szegény lesz./ S míg lesz szegény, mindig több szegény lesz.”.

De legalább az aranyhalaink élvezik…

  1. 10. 15. csütörtök

NAPLÓSZERŰEN …

(2.)

Leesett az első hó Kékestetőn. Itt most csak csepereg az eső. Följebb, huszonegy és félre állítom a termosztátot, rögtön kigyullad a kazánon a piros lámpa, egy kis morgás hallik és bekapcsol a fűtés: tíz perc és melegebb lesz.

Már közel egy hónapja csöndes a ház, hirtelen és nagyon gyorsan mentek el a kutyáink: Kyra Dance és Röfi is. A hajnali és a délutáni séták, „ni csak, ott jön a kutyás-bácsi” találkozások, a kekszes jutalom-osztogatások már a múlté. De a dolgozó szobámban a széket még mindig óvatosan, előtte hátra tekintve gurítom csak odébb; éjjel fölriadva még körül pislantok, hol fekszenek összegömbölyödve, de tányérjaik már kinn hevernek és áznak a kutyaházuk előtt…

Már érzem is a meleget, szinte simogatóan ölel át. Csak a nyavalyáim, azok hagynának békén.

Belepislantok a hírekbe: „A kuratórium befejezettnek tekinti…”; Bagdy Emőke tiltakozik; Demeter Szilárd cinikusan ironizál a „Haladó újságírás”-on; mára már több mint ezer magyar halottja van a COVID19 járványnak, viszont a magyar labdarúgó válogatott…

Ránézek a magyarnemzet.hu oldalra: Soltész Miklós egyházi és nemzetiségi kapcsolatokért felelős államtitkár magabiztosan és (vigyorogva) mosolyogva magyaráz a szószék védelméből, kapja is a kérdést, az állam hogyan támogatja az egyházakat, válaszol is: „Mintegy háromezer templomot sikerült felújítani Magyarországon és a Kárpát-medencében, és 130 új templom is épült.”, és Iványiék, jön az újabb kérdés, minden rendben, lett a válasz. Én biztosan rosszul tudom. Meg Iványi is.

Viszont a dolgozómban egészen kellemes lett az idő, igaz, a lámpa ég, pedig dél van, de a meleg és a pipám egészen vidámmá tesz egy pillanatra.

Megint belepillantok a hírekbe: a szegedi tudományegyetem rektora (Rovó László, így, zárójelek között én írom) kirúgta az egyetem pszichiátriai professzorát, aki a MOK megyei etikai bizottságának az elnöke is, ők kezdeményezték a vizsgálatot a rektor ellen, miután a rektor vírusosan operált. Persze az egyetem „cáfol”, mert a professzor (hirtelen) 22 pontban alkalmatlanná vált. Röhögnék, ha nem dühöngeni volna kedvem… Aztán látom: „Majdnem válaszolt egy kérdésünkre az operatív törzs” – írja a 444. A „majdnem” tetszik az egész hírből, pontosabban csak az…

„Négykézláb másztam. Álló Istenem/ lenézett rám és nem emelt föl engem./ Ez a szabadság adta értenem,/ hogy lesz még erő, lábraállni, bennem.” – írta József Attila (Az Isten állt a hátam mögött…) című versében: hát mögöttünk, vajon kiáll?

Leesett az első hó Kékestetőn. Itt most csak csepereg …

  1. 10. 14.szerda