A két öreg csoszogva bandukolt előre a járdán, észre sem vették a Főutcán mellettük elrobogó autókat, egykedvűen tekerő bringásokat, magukkal, lépegetésükkel voltak elfoglalva; csak néha-néha álltak meg egy pillanatra, szuszogtak egyet, letörölték homlokukról az izzadtságot és csoszogtak tovább. Tizenkét éve, amióta nyugdíjba mentek, minden nap így tettek: együtt sétáltak ki a HÉV megálló parkjába, hogy beszélgetéssel ott töltsék el a napot; kezdetben sokkal gyorsabban, vidámabban haladtak, határozott hangjuk élesen harsant a kisváros reggeli csöndjébe, az emberek mosolyogva nézték őket, a két öreget. De mostanra tényleg megöregedtek.
Egyikük sem akart nyugdíjba menni: szerencséjük volt a munkájukkal, azt csinálhatták, amit tanultak, amit szerettek; munkatársaik is tisztelték, becsülték őket, amikor kellett, kiálltak értük; és hát a fizetésük is tisztes megélhetést biztosított nekik is, családjuknak is. Aztán becsapott a NER, no nem a semmiből, de „visszajött” Orbán és – sokak számára váratlanul – új „REND”-et vezetett be; de előtte még mindenkit kirúgott, kirúgatott, akiről azt gondolta, soha nem lesz belőle „csókos”, akiben nem bízott (nagyon sokan, többen voltak ilyenek), mert első bukásából azt tanulta meg: „akiben nem bízol, azt el kell lehetetleníteni, folyamatosan kell fenyegetni, nem szabad neki levegőt se hagyni, gebedjen meg, ott, ahol van”. Megölni nem kell, mert ez a XXI. század. Hát ők sem tudtak elhelyezkedni, vállalkozni, munkát kapni: maradt a nyugdíj. Kezdetben tartották a kapcsolatot a „régiekkel”, az „övéikkel”, próbáltak összeállni, szerveződni; négyévente reménykedtek a változásban, de aztán rádöbbentek: nem egy-két évről lesz szó. Akkoriban szoktak rá a közös sétára, a kimeríthetetlen beszélgetésekre, a közös értékelésekre, tervezgetésekre. Később egyre kevesebb lett a tervezgetés.
A séták a HÉV megálló parkjába viszont megmaradtak, életük részévé váltak – bár egyre lassúbbak, csoszogósabbak és lihegősebbek lettek bandukolásaik. Végre megérkeztek a padjukhoz, lehuppantak, ahogy szoktak a helyükre, aztán csöndben üldögéltek, mintha bóbiskolnának. A HÉV szerelvények közben befutottak az állomásra, siető emberek léptek le a peronra és már ott sem voltak: senki nem vetett egy pillantást sem a két öregre, semmi látnivaló nem volt bennük.
„Emigrálnunk kéne” – szólalt meg halkan az egyik, aki mindig elkezdte a beszélgetést, „emigrálnunk”, erősített rá ismét, mire a másik fölemelte a fejét, rápillantott, mintha azt vizslatná: normális-e a padtársa, lassan lesimította a nadrágját, krákogott egyet. „Aztán hova mennénk?” – tette föl a kérdést, de maga is tudta a választ, mégis beszélgetni akart. „Mindegy, bárhova, az se baj, ha maradunk, de el innen, legalább IDŐBEN!” – és szemei szikrát kezdtek el szórni, mint annak idején, amikor még dolgozott és nem úgy alakultak a dolgok, ahogyan akarta. „Ez jó, és hogyan gondolod” – vette föl a beszélgetés fonalát, „nem vagyunk mi ehhez már öregek?”, kérdezte kissé pikírten, de azért érdeklődve várta a választ, hátha kisül még valami a mai beszélgetésükből. „Öregek, mi? Különben is, ehhez nem kell semmi különös: se pénz, se paripa, se fegyver, minden ott van a fejünkben, oda röpülünk az IDŐBEN, ahova csak akarunk! Mások is megtették már ezt az utat!” – aztán várta a reakciót. De a másik csöndben maradt, nem reagált, csak az agya kezdett hirtelen őrült ketyegésbe: tulajdonképpen nem is rossz az ötlet, sőt óriási, maradnának is, meg nem is; mennének is, meg nem is; legalább kilépnének ebből a rohadt világból és oda repülnének, ahova csak akarnak; miért is ne, még mozdulni se kell hozzá, mert a mozgás bizony már nehezükre esett. „Aztán hová repülnénk: előre vagy hátra?” – kérdezte kicsit csúfolódva, „mert az nem mindegy!” – zárta le a kérdését. „Nekem aztán olyan mindegy; a múltat ismerem, a jövőt nem, az jobban izgatna, csak attól semmi jót nem várok” – felelte megfontoltan, „menjünk inkább visszafelé” – suttogta alig hallhatóan. „Jó, de hova menjünk, hol álljunk meg: csak a szépet, a jót nézzük újra, vagy mert túléltük a rosszat is, hisz’ már úgyis mindent >békévé old az emlékezet<? És kivel találkozzunk, kivel ne? Veszekedjünk velük, mert mi már tudjuk a végét?” – hadarta egy szuszra. Akkor elhallgattak. A HÉV szerelvények viszont sikítozva fékeztek, majd megálltak, kiköpték magukból izzadt utasaikat és újra robogásba kezdtek.
„Nem tudom, csak el innét, itt minden hazug, itt mindenki hazudik, nincs egy szilárd pont se, ahonnan ki lehetne fordítani sarkaiból a világot, el innét, minél gyorsabban el” – morogta hirtelen; „nem ismerek rád, mitől dühödtél föl, hisz megvan mindened: házad, család, nyugdíj, séta, minek ez a lázadás, úgysem változtathatsz te már semmin, élvezd legalább, ami van, emigráljunk indulatok nélkül, éljük újra, hátha máshová vezet” – felelte a másik és mélyről hangosan köhögni kezdett; „tudod mennyien élhetnék át ezt a földönfutást az IDŐBEN? És mennyien menekülnek a múltjukba?”, zárta le hirtelen.
„Te öreg, nem kell nekünk ugrálnunk az IDŐBEN, hiszen most se ma van, ez nem a 2021. év, ez nem a XXI. század, ez a harmincas évek döbbenetes kezdődő sötétsége, az >új ordas eszmék< uszulásának régen letűnt és újraéledt korszaka, nem kell nekünk ugrálnunk, ugrál az IDŐ helyettünk” – rontotta el véglegesen a hangulatot és rögtön fölállt a padról: „na menjünk, öreg”…
- 08. 10. kedd
(Bálint György: Az idő emigrációja alapján)