Archívumok

MEGINT A TÉRDEPLÉSHEZ

„ÜGYÉSZ: Mr. Chamberlain, Ön ellen az a vád, hogy 1938. szeptember 30-ának estéjén illetlen módon, mindössze egy darab papírba öltözötten közszemlére tette magát otthona, a Downing Street 10. ablakában, és azt kiáltozta: „Becsülettel kivívott béke!” Bűnösnek vallja magát, vagy ártatlannak?

Chamberlain: Magam sem tudom.” (Alan Bennett: Negyven év múltával, 1969)

„BÉKE!” – harsogta világgá főcímében a Daily Express, miután leszállt Chamberlain gépe 1938. szeptember 30-án a hestoni repülőtéren, amely a miniszterelnököt hozta haza a Hitlerrel folytatott tárgyalásáról. Azóta tudjuk, mennyit ért az a harsogás.

Ez jutott eszembe arról a bejegyzésről és képről, amit „derék” Hoppál Péter osztott meg a Facebook oldalán: „a magyar focisták a náciknak sem voltak hajlandók karlendíteni, most pedig nem hajlandók a liberálfasisztáknak térdelni”. A (derék) Hoppált nem zavarja, hogy a náci karlendítése elmaradása a csapat reakciója volt: a magyar állam akkor már egy éve csatlakozott a német-japán szövetséghez (antikomintern paktumhoz), kiléptünk a Népszövetségből; Magyarországon (is) folyt a rasszista árjásítás, a zsidó (magyar) sportolók tömeges kizárása a sportból, majd néhány év múlva… Itt a sportolók: Csikós, Pákozdi, Sárosi, Bíró, Király, Balogh, Kincses, Sütő, Toldi, G. Tóth, Kalocsay (nagy respect nekik!) tiltakoztak, nem a magyar állam, vagy annak miniszterelnöke (kormányzó ellentengernagya) utasítására. Az angolok – talán a hamis illúziójuk miatt, hogy az európai békét mentik, de nincs mentség tettükre – nagyot hibáztak, mint miniszterelnökük.

A „derék” Hoppál Péter biztosan emlékszik a 2018-ban rendezett labdarúgó VB döntőjére, amit Horvátország és Franciaország vívott, persze, hogy emlékszik, hiszen 2018. július 15-én azt írta a Facebook oldalára: „A foci persze arról szól hogyan küzd két csapat a pályán. De a foci ennél mindig sokkal többről szól. A világbajnoki döntőnek Európa jövője szempontjából is fontos üzenete lehet, hiszen egy bevándorlóország játszik egy nemzeti identitására büszke, keresztény országgal. Már csak ezért is hajrá Horvátország!” Ugyanezt mondta a magyar miniszterelnök is: a horvát foci „a mi kutyánk kölyke”. Mert ugye a foci politika (is), nem egyszerűen játék, ami ott történik, az sok mindenre kihat, akár a választásokat is befolyásolhatja, nem mindegy, hogy mi történik a pályán, még az sem: ki és mi ellen, pláne hogyan tiltakozik! Micsoda dolog lenne, hogy MAGYAR EMBEREK „letérgyepeljenek”, nem is beszélve arról, miért!

Na most képzelje el a „derék” Hoppál Péter, ha 1940. április hetedikén a kormányzó (úr) beleszólt volna abba, hogy a „fiúk” márpedig lendítsék föl a kezüket, most mire hivatkozna…

  1. 06. 13.vasárnap

NAPLÓSZERŰEN

(34.)

Ma végre nyár van! Minden fényárban úszik, bár a tavirózsáink még nem dugták ki a „fejöket” a vízből, még nem nyílnak, pedig ilyenkor már mindig színes volt a kis kerti tavunk: de talán, „ami késik, nem múlik”.

Tegnap megint „unokás” napunk volt, ezért már tegnap is ragyogott az égbolt! A szobai játszadozás – sakkoztunk egy jót, bebarangoltuk a szobát a LEGO-helikopterekkel, dinókkal, elkerültük a vadállatokat – után „irány a cukrászda” felkiáltással útnak eredtünk. „Most egy másik cukiba menjünk, az sokkal olcsóbb, majd vezetlek benneteket” – mondta Krisztián, aki ősztől isibe fog már járni és úgy is történt. A „kertek alatt” haladtunk, az utca-építések miatt kisebb kitérőkkel, míg megérkeztünk a Cukrászdához, éppen szembe Krisztián leendő iskolájával. „Zárva”, lógott az ajtón az „ítélet”, „látod, ez tényleg olcsóbb lesz” – nézett ránk szomorúan, „tényleg” – válaszoltam neki, majd elkezdtünk beszélgetni leendő iskolájának névadójáról, az olimpiai bajnok vízilabdázóról; Erik rögtön abbahagyta az ide-oda rohangálást és érdeklődve figyelt, majd megszólalt: én is olimpiai bajnok leszek! Ebben maradtunk, hisz rögtön eszembe jutott a hatvan évvel ezelőtti történet, amikor Rákoskerten nyaraltunk és a házigazdánk pörköltöt főzött, amiben úszkáltak a nokedli-darabkák, persze, hogy borral kellett (volna) rásegíteni az ebédre, de én önérzetesen (Papp Laci akkor nyilatkozta, hogy sohasem ivott egy korty szeszt sem) azt feleltem (tíz-egynéhány évesen): soha nem iszom, mert olimpiai bajnok akarok lenni. Rég volt…

Aztán este leülök a tv elé: jön a meccs! A felvezetőt nem nézem, annyira nem vagyok mazochista, nyomogatom a távirányítót, inkább a Roland Garros-t, aztán vissza, már a himnuszok mennek, kimegyek a hűtőhöz, nagyot húzok a hideg, buborékmentes MAGNESIA flakonból és visszahuppanok a fotelembe, kezdődik. Látom, az írek letérdelnek szolidaritásból, a mieink nem, néhányan a trikójukra mutatnak, a háttérben a közönség tombol, fütyül, láthatóan fölhevülten tüntet, haragszik. Nem figyelek a riporterre, csak szégyellem magam és dühöngök. Aztán ma, mielőtt hozzáfogtam volna az íráshoz, átnézem a híreket, kiderül az MLSZ tegnap kiadott egy közleményt: „Az UEFA és a FIFA szabályai nem engedik a politizálást a pályán és a stadionban sem, amit az MLSZ nem csak elfogad, de egyet is ért vele. A válogatott a mérkőzések előtt nem térdeléssel fogja kifejezni a gyűlölet bármilyen formájának elítélését.” Marhák! Hazugok! „Tégy a rasszizmus ellen” – ugrik be az UEFA és a FIFA évek óta zajló akciója, ahol a csapatok a meccs előtt mindig közös fotózáson tiltakoznak a rasszizmus ellen, amiről az MLSZ nem vesz tudomást, hisz az politika(?). „Én nem értek a focihoz”! – rémlik föl, süvölt a fülembe a közelmúlt, az azóta már „kegyvesztett”, meghurcolt politikus mondása. A levitézlett politikusé, aki hiba állt be a sorba: Orbán ledarálta. Talán el kellene gondolkodnia végre a sok szekértolónak: miniszternek, államtitkárnak, csaholó újságírónak, riporternek: vajon mindez hova vezethet, mi ebben a felelőssége, szerepe neki, mi lesz majd a következmény?! „… Rákosi mindig is nagyon szerette volna, hogy nemzeti magyarnak lássák. Az a „nemzeti” (nacionalista) kurzus, amely most folyik, az eléggé szerves folytatása Rákosi hazug nemzeti kurzusának. Akkor mindenki röhögött rajta, és a népben csak az antiszemita reakciókat erősítette.” (Hargittai István Jeremiás nyomában Beszélgetések Komoróczy Gézával Magvető 2021. 352.old)

Viszont Griezmann ollózós gólja nagyszerű volt: ja, nem a mi meccsünkön…

Ma végre nyár van! Minden fényárban úszik, bár a tavirózsáink még dugták ki a „fejöket” a vízből, még nem nyílnak, pedig ilyenkor már mindig színes volt a kis kerti tavunk: de talán, „ami késik, nem múlik”.

  1. 06. 09. szerda

FÜRJES BALÁZS KÉRDEZ

Belevágtak!
Érzik, jövőre (talán) már nem lesz elég annyi: „FOLYTATJUK!”
Hát kérdeznek.
Most éppen dr. Fürjes Balázs („2018 májusa óta a Miniszterelnökség Budapest és a fővárosi agglomeráció fejlesztéséért felelős államtitkára”) Pokorni Zoltánnal (polgármester) és Gundel Takács Gáborral (riporter) kérdezi a budaiakat: merre tovább? Hisz Fürjes Balázs indul a képviselőségért.
Fürjes eddig nem kérdezett, pedig eddig is lett volna miről: a 2024-es olimpiai pályázatról; a budapesti FINA vizes világbajnokságról; a 2022-ben Budapesten rendezendő férfi kézilabda Európa-bajnokságról; a 2023-as IAAF atlétikai világbajnokságról; a 2027-es FINA vizes világbajnokságról; az FTC, a Ludovika Campus, a Gül Baba, a Duna Aréna, a DVTK, a MOME, a Puskás Aréna beruházásairól. Pedig mindegyik közpénzből valósult (valósul) meg.
Kérhetne véleményt a Fudan Egyetemről, a Dalai Láma, az Ujgur Mártírok, a Szabad Hongkong és a Hszie Si-kuang püspök útjáról is.
Ja, arról nem: azok pestiek.
Bezzeg a budai (Bayer Zsolt-féle) bérlakásokról nem kérdez!
2021. 06. 02. szerda

LUJZA ÉS JENŐ

LUJZA ÉS JENŐ
(utánzat)
– Jenő, menjünk ki Londonba!
– Rendben van, menjünk: nagyokat sétálunk majd a Hyde parkban, fölülünk az óriáskerékre, megnézzük a panoptikumot is.
– És beszélgetünk majd magyar emberekkel is, akik már hét éve kitelepültek Jobbágyiból és a szüleik szeretik a magyar miniszterelnököt?
– Jól van, beszélgetünk majd velük, olyanokkal, akiknek fogalmuk sincs: mi történik itthon.
– És Jenő, majd te is kezet csókolsz a szakácsnőnek a beszélgetés végén.
– Lujza, hagyd abba, nem vagyok én Orbán Viktor.
– Hála istennek, nem is baj, Jenő, és mit veszel föl majd az utazáshoz?
– Lujza, biztosan esős idő lesz, tehát esernyőt viszek magammal.
– Jól van, és megborotválkozol majd előtte?
– Persze.
– Jenő, ne borotválkozz és a pörköltszaftos zakódat is hozzad, ha nincs, majd főzök pörköltöt és …
– Lujza! Miért ne borotválkozzak?
– Mert akkor nem ismernek majd meg Londonban! De Jenő: már bánom, hogy mindketten beoltakoztunk, nem kellett volna!
– Miért is nem, Lujza, így megszereztük a védettséget!
– De azt mondta a Novák Katalin, hogy „a magas átoltottság még jobban vonzza a migránsokat”!
– Tényleg azt mondta, én is olvastam az alelnök asszony nyilatkozatát, de nem kell mindent komolyan venni, amit mondanak.
– Jenő, miért nem kell komolyan venni, a Katalin asszony felelős politikus!
– Talán éppen azért: a rezidenseknek is visszamenőleg megszüntették a „képzési díjnak” nevezett pótlékjukat, még jó, ha nem kell visszafizetniük azt a kis pénzt.
– Tényleg? Nincs elég pénz rá?
– Erre nincs, ’oszt jó napot!
– Jenő, te is egy „egyszerűen nagyon okos magyar ember” vagy?
– Miért kérded, Lujza?
– Mert az angolul nagyon jól beszélő Orbán Viktor ezt felelte egy angol újságírónak, aki a Sorosra kérdezett.
– Hagyd már az Orbánt, Lujza, annyi szép és érdekes dolog van a világban.
– Például a foci, hogy megverjük a portugálokat!
– Honnan veszed ezt?
– Mert a Csányi azt nyilatkozta, hogy a Ronaldo már öreg és nem a régi, a Csányi csak ért a focihoz, nem gondolod, Jenő?
– Minden magyar ember ért hozzá!
– Az asszonyság is?
– Lujza!
– Jól van, abbahagyom, de Jenő: filmet akarok csinálni!
– Csinálj, Lujza!
– De ahhoz sok pénz kellene, már a címe is megvan: „Én soha nem hazudtam!”!
– Ez nagyon jó cím, olyan ironikusan találó!
– Egy fiatal férfiről szól majd, akit soha nem érnek utol, mert nagyon jól focizott egykoron, aki nem szerette a kövér katonákat se, lesz egy honlap is: „Minden mérkőzés addig tart, amíg meg nem nyerjük”!
– Lujza, nem kéne…
– Miért nem, Jenő, már tükröt is találtam, amibe aki belenéz, a 33. évfordulón önmagát láthatja.
– Lujza, menjünk inkább Londonba: nem borotválkozom, fölveszem a pörköltszaftos zakómat is…
2021. 05. 30. vasárnap

NAPLÓSZERŰEN

(33.)

ÖSZÖD, NEMÖSZSÖD – NEM KAPSZ MÁST

Ma végre elállt az eső, kisütött a nap, már a fűtés sem megy a házban. Thessza is boldogan rohangál a kertben, a virágok is szétnyitják szirmukat, mintha mosolyognának a bogarak csipkelődésén: még magasabbra emelik „fejöket”. A dunnák, párnák most nem mi alszunk, szellő borzolja huzatjukat, kinn lebegnek, levegőznek a terasz korlátján.

Minden csodaszép!

Végre!

Kiülök a teraszra a „Jeremiás nyomában” beszélgetéseket olvasni és megelevenedik a múlt, a múltam hirtelen: lerakom az ölembe a könyvet, már nem is ott ülök a kerti székben, a napfényben, hanem egy filmben, a filmemben szerepelek, amit nem közpénzből és propaganda célokra forgatnak, ami az én történetem, amit én láttam, csináltam, tettem az életemben, ami tele van vidámsággal, örömmel és sikerekkel, ami és ahogyan (szerintem) történt, ami másképp is történhetett volna, de mégsem történt másképp, és peregnek már a kudarcok, a tévedések is, ez nem lett végül vígjáték.

Talán a képzelgésemtől, a filmemben látottaktól melegem lesz hirtelen, szinte nyár van már, bevonulok a szobámba, benyomom a laptopomat és már oda a „ragyogás”, „oda Buda”, mert ömlenek a „HÍREK”: „Elképesztő módon felerősödött az illegális migráció a magyar határon” – nyilatkozza a belbiztonsági főember; „A lakástörvény ellen tiltakoznak a Kossuth téren, de nem tehetik le a földre a hangfalat” – írja a 444; „Naponta ötször adott engedélyt az igazságügyi miniszter az év első 3,5 hónapjában nemzetbiztonsági célú titkos információgyűjtésre a titkosszolgálatoknak” – így a 168óra; és akkor megjelenik egy reklám, egy filmelőzetes, megjelenik a Facebookon a magyar miniszterelnök kérdése „ 15 éve történt. Ki hol volt, amikor először hallotta az őszödi beszédet?”; már a konferenciáról olvasok, amit a kormányzati szócsövek harsognak…

Ma végre elállt az eső, kisütött a nap, már a fűtés sem megy a házban. Thessza is boldogan rohangál a kertben, a virágok is szétnyitják szirmukat, mintha mosolyognának a bogarak csipkelődésén: még magasabbra emelik „fejöket”. A dunnák, párnák most nem mi alszunk, szellő borzolja huzatjukat, kinn lebegnek, levegőznek a terasz korlátján.

Minden csodaszép…

  1. 05. 26. szerda

A „HÁZMESTER”

A „HÁZMESTER”

És akkor KÖVÉR LÁSZLÓ, miután Jakab Péter a „Jut eszembe, mi a helyzet a rabszolgatörvénnyel, ficsúrok?” kérdést szegezte a Fideszes képviselőkhöz imigyen szólt közbe: „Ne sértegesse képviselőtársait, mert el fogom venni a szót. Ez az utolsó alkalom, hogy figyelmeztetem, legközelebb nem fogok ezt megtenni. Folytassa”, majd miután Jakab fölnézett a pulpituson – őszülő, kókadó bajusszal, egyre mérgesebben – ülő „HÁZMESTERRE” rögvest hozzá intézte kérdését, „Ugye önről is lehet ez a véleményem”? A „HÁZMESTER” ezután élénkvörös arccal, idegesen kapkodó ujjakkal őrült gombnyomkodásokba kezdett és elnémította a képviselőt. A vita ezután már egyenlőtlen föltételekkel zajlott: a „HÁZMESTER” bekapcsolt mikrofonján keresztül tovább sorozta a megválasztott képviselőt („Foglaljon helyet és tanulmányozza a házszabályt, amelyben több helyen van arról szó, hogy nem sértegetheti a képviselőtársait és a házelnököt és az ülésvezető elnököt meg különösképpen nem”), míg a képviselő szavai („vegyél perzsaszőnyeget, ficsúr”) a „Tisztelt Ház” légterébe szálltak magasan.

És akkor a „HÁZMESTER” tízmillió forintos „vesszőzésre” ítélte Jakabot.

Néhány évvel később, amikor már a nemzetközi fórumokon, a Strasbourgi Bíróságon is befejeződött a per, az ítélet jogerőre emelkedett és természetesen vissza kellett fizetni a büntetés-pénzt a képviselőnek: a „HÁZMESTER”-t a magyar állam kártérítésre kötelezte, amit a „HÁZMESTER” közmunkával váltott ki: élete végéig, napi hat órában kapált, egyelt egy bolgárkertészetben…

  1. 05. 22. szombat

(Szöveg a Hang.hu; Fotó: MTI/Az Országgyűlés Sajtóirodája/Pólya-Petõ Dávid alapján)

ÜNNEP

ÜNNEP

És akkor a tizedik évforduló tiszteletére a Magyar Közlönyben megjelent határozatnak megfelelően letisztogattam a „Gránitszilárdságú” asztalkámat, óvatosan rátettem az ereklyéimet: Viktor izzadtságát őrző mezét, széttaposott félpár focicipőjét, egyszer-egyszer viselt piros-fehér-zöld maszkját, a fehér ingéről a kitüremkedő hasa miatt leszakadt gombját, dedikált képét és Récsölék eldobott, mégis megtalált pelenkáját, meggyújtottam egy mécsest, kitöltöttem egy pálinkát és …

akkor az a qur@a szomszéd átkiabált, hogy „hallotta, szomszéd, már ötszázan tüntethetnek is maszk nélkül, ha akarnak, a CÖF már szervezi”!

És akkor odalett a varázs…

2021. 05. 21. péntek

PÉNTEKI „ÖNINTERJÚ”

(képzelgéses)
– Túl vagy már a mai disznósajton?
– Te engem ne tegezz!
– De ismerlek már azóta, hogy megszülettél!
– Akkor se! Neked ÉN „uram” vagyok és kész!
– „A népnek joga van elkergetni…” – mintha ezt mondtad volna valamikor!
– Ne tegezz! És különben is, hogy jön ez most ide, amikor disznósajtot eszem!
– Sehogy, de ez egy interjú: azt kérdezek, amit akarok
– Nem ebben maradtunk előzetesen!
– Nem is beszéltünk „előzetesen”.
– Nem mondta a Havasi, hogy mit kérdezhetsz?
– Ki az a Havasi, ja, aki mindig kísér téged és „őriz és véd”, amikor túl közel merészkednek hozzád az újságírók?
– Ne tegezz!
– Hagyd már abba a nyafogást, még kiderül, hogy félsz.
– Én nem félek semmitől, senkitől: magyar vagyok, aki sosem elégedett!
– A hallgatók sem, de ez téged nem érdekel.
– Az már biztos, „engem csak a foci érdekel”!
– Egy „magadfajta” jogász számára ez egy érdekes hobbi, de már régen fociztál, ahogy nézlek.
– Ne tegezz, mert a végén mg tényleg bedühödök: a Karigeri meg nem tud angolul!
– Ami azt illeti, te sem vagy egy Shakespeare, de mindegy: meddig marad a veszélyhelyzet, erről is beszélgettetek az „asszonysággal”?!
– Ne „asszonyságozd” „a ma élők között a legismertebb magyar”-t!
– „Te tetted ezt, király!”, korábban, amikor a Sinopharm meg a Szputnyik lázában égtél!
– Az más, én más vagyok! De most büszke vagyok a magyar nemzet hentes lányára, akit bármikor fölhívhatok, hogy a tanácsát kérjem…
– És hívtad már?
– Ne tegezz! Még nem kellett, mert mi vagyunk a magyar nemzet, és én tudom, amit tudok.
– Te tudod, szóval a veszélyhelyzet meddig marad?
– Amíg jónak látom, egy perccel sem tovább, egy perccel sem.
– Most jónak látod!
– Persze.
– A járvány miatt…
– Minek kérdezel ilyeneket: jónak látom és kész, ha én egyszer jónak látom, akkor…
– Már csak egy kérdés: megnyerjük az EB-t?
– A Ronaldo már nem a régi, ahogy a Csányi is mondta!
– Akkor további jó disznósajtozást…
2021. 05. 15. szombat
(Kép: Pápai Gábor)

A „JÓL-ISMERT EMBER”

A „JÓL-ISMERT EMBER”

A nézőtéren a zsongás – mintha vezényszó hallatszott volna valahonnan – hirtelen megszűnt, mindenki elcsöndesedett, a szuszogását is lenyomta a gyomrába, csak a levegő vibrált némán a zárt helyiségben. Már az utolsó „itt van, megérkezett, már jön is” suttogás is abbamaradt, csak izgatóan idegesítő bizsergés remegtette a hallgatóságot. A színpadon méltóságteljesen és mozdulatlanul ágaskodtak a magasba a büszke zászlók, a pulpitus a két mikrofonnal fényárban várta a főszereplőt, az igazit, az egyetlent, a szónokot. Ekkor a nézőtér mögötti ajtó lassan kinyílt, az összes reflektor fénye hirtelen egyetlen csóvává összpontosult, először halk, majd egyre erőteljesebb dobpergés rázta meg a levegőt, minden fej az ajtó felé fordult, az arcok kipirultak és akkor megjelent az ajtóban a „jól-ismert ember”, mindenki azonnal fölpattant a helyéről és a dobpergés ütemére tapsolni kezdett. A „jól-ismert ember” fölemelte jobb kezét, fejét egy kissé előre biccentette, őszülő és középen elválasztott haja szétterült a fején, arcán rögtön megjelent az elmaradhatatlan, kissé gúnyos vagy inkább cinikus mosoly és a szokásos kacsázó járásával elindult a színpadhoz vezető „hosszú menetelése” útján. Ahogy hátulról-előre elhaladt a székek közötti fényárban úszó folyosón, a névtelen-kiválasztottaktól haladva a Méltóságos urak és feleségek felé az emberek lelkesedése egyre erősödött, ki díszmagyarban, ki sötét öltönyben, fülig érő szájjal mosolygott, kilátszódtak a hiányos és sárgálló fogak, mindenki biztonságban és legyőzhetetlennek érezte magát. „Tudják ezek, hogy csak általam vannak, s csak addig, amíg én akarom?” – kérdezte magától a jobbra-balra biccentgető „jólismert ember”, „persze, hogy tudják, hisz’ aki erről elfelejtkezik, akár csak egy pillanatra is, annak vége, nem lehet másként, amíg világ a világ”, és ment előre rendületlenül tovább, mert ezt a hangos önfeledt ünneplést nem lehet megunni, ez a jól-megérdemelt jutalma, amit a végletekig ki akar élvezni, mert persze nem ez a cél, hanem a pénz, a vagyon meg a hatalom, de mégis ez is kell, ez is hozzá tartozik, hozzá nőtt az életéhez, ez az rövid pillanatig tartó felhőtlen boldogság, öröm, élvezet, ami most is átjárja az egész testét. Lassan haladt, mert ahol elhaladt, ott a közelben-távolban fölcsillantak a szemek, már íródtak a történetek arról, hogy „amikor elment mellettem és rám nézett a „jól-ismert ember”, akkor általa én is ismertté váltam hirtelen és örökké”, hát élvezzék csak ki a pillanatot, ha elég és ez kell nekik, élvezzék, amíg lehet. Tudta, hogy mindegyiküket a markában tartja, hipnotizálja, akár Cipolla, mert ő is egy varázsló, egy erőszakos és gunyoros mutatványos, aki, bármire képes, hogy közönségét követésre késztesse, kényszerítse; aki, ha kell, akkor ripacs is lesz akár vagy kézcsókot imitáló úr; aki dicsér, osztogat, ha kell, akkor elvesz, lefokoz, büntet és bebörtönöz; de nyomozni sem enged, ha úgy látja jónak; törvényt alkot, vétót emel; biztos lehet mindenki, aki követi és elfogadja hipnózisát, az elnyeri „méltó” jutalmát. Most hirtelen megáll, odalép valakihez, meghajolva összeöklözik vele, aztán zsebébe dugja kezét és kicsit kacsázva tovább lép.

A „jól-ismert ember” elégedett magával, csak így tovább, csak nehogy jöjjenek az írástudatlan pincérek …

  1. 05. 09. vasárnap

NAPLÓSZERŰEN

(32.)

Az órám 12 fokot mutat odakintre, megint borongós, esős idő van, a nap sem süt szikrázóan odakinn, a napernyőt sem kell még fölhúzni, viszont a vászon szakadtan, „viharverten” lóg az állványon…

„Csengetett a postás, alig hittem el … Ma végre jó a kedvem” – dúdolom ennek ellenére Zsuzsával, de nem várom a postást; ha érkezik és csönget mindig összerándul a gyomrom: a jó hírek mostanában elkerülnek, bezzeg a rosszak mindig megtalálnak, hiába, tényleg öregszem. Annak idején izgatottan és várakozással téptem föl a leveleket, mindig a csodára vártam, valamire, ami persze soha nem „levélben” érkezett. Aztán, a „delelőm” után úgy terveztem, amikor majd nyugdíjas leszek, beülünk az autóba Marival és megyünk, csak megyünk, amerre látunk és élvezzük az utazást, a rácsodálkozást, a napokat. De közbesszólt a „de”, aztán másképp alakult: és persze még mindig „alakul”, azaz inkább „alakulhat”.

Enyhül, de nem múlik a járvány. Tovább terjed, újabb és újabb mutánsai jelennek meg, szedi betegeit, áldozatait. A baj lehetne „jó” is, az összehozhatná az embereket, hisz’ „Bajban mutatkozik meg, hogy ki jó barát, hisz jó körülmények közt van barát elég” – írta egykoron Euripidész, és most érzem, mennyire igaza van. És nálunk most, most és itthon: vajon így van-e – teszem föl magamnak rögvest a kérdést. Nincs, nálunk nincs így: olyan megosztott az ország, amilyen történelme során mindig is volt Istvántól és Koppánytól kezdve, soha nem múlóan. Mint a járvány tombol a gyűlölködés most is, már mindenhová belopódzott: ott van a villamoson a sárga maszkot levágó, arcot sebesítő késben, a halált kívánó kommentekben, a családokat is mérgező megosztottságban, a miniszterelnök péntek reggeli megszólalásaiban, aki hivalkodóan írta oldalára, mint annak idején a „Na ugye”-t, hogy „Hajrá, magyarok! Határ a csillagos ég // Go, Hungarians! The sky is the limit! 🇭🇺🇭🇺🇭🇺”! És persze a reakciókban is, nincs menekvés, „a 2×2 józansága” nem hull ránk, pedig mi nem is Zagubice fölött a hegyekben élünk…

Nem tisztul odakinn. Idebenn se. Fehérek-feketék, heterók-melegek, magyarok-cigányok, beoltottak-oltatlanok, vakcina igazolványosok-igazolványtalanok, most ez utóbbiak a meghatározóak; lehetne erről józanul és higgadtan beszélgetni „S a hozzáértő, dolgozó/ nép okos gyülekezetében/ hányni-vetni meg száz bajunk”? Dehogy lehet, ott még jobban tombol a fékeveszett gyűlölet; ott beszélgetni nem lehet, onnan csak a papagájok utánzó csivitelése, a siserehad gúnyos röhögése hallik, a „házmester” eltorzult arca látszik. Hát a „kiművelt emberfők”? Nem tudom: mintha ma számukra (is) fontosabb lenne egy szekérhadhoz tartozni, mint az igazságot kimondani: hiába, nem szóból, pénzből ért a nemzet! Hogyan igazodjon el az egyszerű ember a zűrzavarban, ha a szó, amit érteni vél, nem egyezik a tapasztalataival; ha mindennap mást hall és olvas ugyanattól a szakértőtől, politikustól; ha már a szemének se hihet, mert…

Egyre jobban zuhog, a szél sem bír magával, ahogyan Thessza kutyám sem, de aztán ő megnyugszik, összegömbölyödik és elalszik a szőnyegén.

Mészáros Lölő, a nemzet gázszerelője viszont nem tud összegömbölyödni és elaludni, nem nyugszik, valószínűleg nem is teheti, hisz hajtja a „tőke” halandók számára fölfoghatatlan mókuskereke, vagy ki tudja ki vagy mi hajtja. Ő már annak a kornak a szülöttje és bábja, amelyikben nem szégyen, hanem érdem a közpénzre „utazás”, ahol a „ne mi nyerjük a legtöbbet” már hülyeség, lenézendő gyengeség; ahol a szakmai tudást a mindent behálózó kapcsolati tőke helyettesíti; ahol az erő már erőszakká válik; ahol a törvények alkotói már leplezetlenül szolgálólányokká, prostituáltakká váltak; ahol a törvények csak az alattvalók regulázását szolgálják, a kiváltságosoknak nem szabályok többé.

Egyre jobban borul és szakad, a szél is zajosan erősödik, a tuják szinte hasalnak a földön, a napernyőt is le kellett szerelnem már…

  1. 05. 07. péntek