„HA BAJ VAN, MEGJAVULUNK…”

Nem is olyan régen történt, úgy 4 hónappal ezelőtt, hogy megint nagy napra virradt a magyar: a kormány ülésezett! Sőt, éppen akkor először a 2020. évben! És láss csodát miről: az egészségügyről is tárgyaltak, több döntés is született – közölte rögvest a kormány feje az első Kormányinfón.

Emlékeztek?

„A kórházak eladósodása nem bocsánatos bűn, hanem fedezet nélküli adósságvállalás, aminek véget kell vetni … az Állami Számvevőszék, mint a parlament intézménye, súlyos megállapításokat tett a kórházi adósságokról szóló jelentésében, amelynek minden szavát komolyan kell venni. Az eladósodást a külföldi cégektől befogadott, nagy értékű szolgáltatások okozzák, „nagy halak” úszkálnak a vízben” – akkor így szólt az ELSŐ EMBER, és folytatta is: „Minden, három évnél régebben felújított kórházban tatarozni kell a kórtermeket, a várókat és a szociális helyiségeket”.

Ennyit. Aki hallotta, röhögött vagy sírt, ha az egészségügyben dolgozott a fejét verte a falba. Az úr(acska) dott is meg nem is, igazándiból – ahogyan szokott – csak szónokolt.

Aztán az is elhangzott akkor, januárban(!), hogy „a kormány 2,5-3 év alatt mintegy 72 százalékkal emeli az ápolók bérét”, de mert nem lehet(ett akkoriban se) mindent egyszerre, ezért az orvosok bére föl sem merült. És láss még egy csodát: februártól ingyenesek lesznek a meddőségi vizsgálatok, mert „a kormány valamennyi, mesterséges megtermékenyítéssel foglalkozó szolgáltatót megvette az országban, egy kivételével, amellyel még folynak a tárgyalások” – így a miniszterelnök.

Aztán beba@ott a vírus.

Festésre most nincs idő, a béremelés helyett jó lesz a bruttó 500 ezer is, a többit meglátjuk.

Biztosan rosszul emlékszem, hogy így volt.

Tegnap aztán – a válsághelyzet 27. napján – az ELSŐ ember elment az Országos Korányi Pulmonológiai Intézetbe tájékozódni: „ha baj van, megjavulunk és minden működik” mondta (végre) maszkban, miközben a kórház falán néhány cserép hiányzott, szerencsére a plafon nem…

2020. 04. 08. szerda

ALUL SEMMI: KILÓG A (LÓ)LÁB…

Nézem a képet. Amit ti is láthattok. Az ifj. Lomniciről. A NER oszlopos dúcolójáról. Felül „díszben”, alul összegányolva: kosárcipőhöz focilabda.

Amilyen a NER: ami látszik, ami propaganda, az „csicsás”; ami nem, az ganéj, „az annyit is ér”.

Amilyen a nagy csinnadrattával bejelentett „történelmi csomag”, a gazdaságvédelmi akció-terv is: ami látható, az csak-csak; ami nem, az annyi.

Erről írt ma Kovács Gábor a HVG-ben egy rövid cikket: „A kormány gazdaságvédelmi alapjának harmada kopizás, és nincs meg a fedezete” címmel. Ebben a legfontosabb megállapítása az, hogy „Jelentős részben nemhogy átcsoportosításokkal, de egész egyszerűen átnevezésekkel hozta össze a kormány a járványvédekezési és a gazdaságvédekezési alapokat.” Ez bizony alul semmi!

Hallgatom este a Kereskedelmi Kamara vezetőjét, aki szenvtelen hangon, vállát vonogatva válaszol(?) arra a kérdésre, mi lesz a munkanélkülivé válókkal, a szegényebb nyugdíjasokkal: nem az ő asztala, de a költségvetésben erre nincs pénz, a gazdaságot kell beindítani, arra van, arra kell. A többi néma csend: ez bizony alul megint semmi!

Próbálom értelmezni a bérek (vagy a bérköltségek, nagyon nem mindegy) egy részének az átvállalásának a módját, értelmét, fölsejlik az elhíresült rabszolgatörvény – ez bizony megint alul a nagy semmi!

Aztán itt van az „ágazatok újraindítása” kérdése, ami közismerten a „falubeli gázszerelő” egyik fontos biznisze, hasonlóan az egészségiparhoz, amiben szintén könnyedén fel lehet fedezni „családi” szálakat, ahogyan a többi újra-indításos ágazathoz – akkor ez most felül, de mi van alul?

Végre itt van a tizenharmadik havi nyugdíj, amit a „felhatalmazott” jelentet be, ami nem más, mint egy heti kiegészítés, ami 1,9 százalékos egyszeri juttatás lesz(?), miközben a svájci indexálás megszüntetése 1000 milliárddal növelte 10 év alatt a költségvetési lehetőségeket, azaz a nyugdíjasok támogatták a „soha nem látott sikereket” elérő gazdaságot – ez bizony „lófütty”!

Tegnap arról írtam, hogy a kutyám nem érti, meg persze én sem, mert: „…határvonalat húzott a vírus a kilátástalan helyzetbe kerülők és mindenki más közé. Most ugyanis minden, ami eddig rejtve volt a (talán nem is olyan) mélyben fölgyorsulva a felszínre tör, nyílttá válik, és akkor válaszolni kell a kérdésre: hogyan tovább?! De vajon látjuk-e, hogy most ez a kérdés? Vajon erre keressük majd a választ?”

Ma már határozottabban mondhatom: nem erre keressük.

De már értem…

2020. 04. 07.kedd

A KUTYÁM SEM ÉRTI…

A dolgozószobámban fejemet a hátrakulcsolt két kezemre téve, hátradőlve ülök a székemben, merengve nézek ki a nyitott ablakon. Kinn szikrázó napsütés, a fenyőnk már az eget ostromolja, a tuják is ágaskodnak a magasba, de körülöttük rezzenéstelen csönd, a rigók is valahol messze, zümmögő bogarak sehol. Minden mozdulatlan. Sóhajtok, előrehúzom a kezeimet, megigazítom a szemüvegemet és elkezdem püfölni a gépem: A KUTYÁM SEM ÉRTI…

A hátam mögött ekkor az ajtó – alig érzékelhetően – megmozdul (nem tudom tökéletesen becsukni, valamelyik kábel nem engedi a „kinyithatatlan” bezáródást), alig hallhatóan surranó hanggal kinyílik és öreg-kutyám, Kyra ide-oda billegve besomfordál, megáll mellettem, csak áll, nem szól semmit, csak meleg szemeivel kérdően vagy talán esdeklően fölnéz rám, látja, hogy nem mozdulok, hát – mintha mellső lábával lemondóan legyintene – a székem mögé lép és lehuppan oda, előre-nyújtva lábait, fejét ráteszi és elalszik. Nem érti, ilyenkor mindig nagy sétákat tettünk korábban.

De most „csak” itthon vagyunk.

Reggeltől-estig. Estétől-reggelig.

A házunkban. Néha a kertünkben.

Már három hete.

A kutyánk, Kyra is itt van velünk.

De most ő másképpen viselkedik.

Mert ő: nem érti.

31 napja kezdődött. Mármint nálunk, Magyarországon. Addig itthon a hülyítés ment: a magyarok karakterérről; a soha nem látott gazdasági sikerekről; a konzultációs demokrácia felsőbbrendűségéről; a keresztény Európát elsöprő migráns-áradatról; a buta, tanulni sem akaró cigánygyerekekről; a magyaroknak még ennél is jobb lesz matolcsys-ábrándjáról. És akkor berobbantak az iráni diákok(?), és néhány nappal később megváltozott a hang, mert már komolyabbra, majd komolyra fordult a történet.

A kutyám, Kyra minderről semmit se tudott. Akkor még nem is volt mit tudnia, értenie. Csak sétálni akart, élvezni az „olvasást”, ami neki a fák, bokrok tövének a szaglását jelentette; a „vadászatot”, mert a séta az volt mindig, vadászat.

Aztán fölállt a „törzs” és azonnal (ugyanúgy, ahogyan azt a kormány korábban is mindig tette) „tájékoztatni” kezdett: mindenből van elég, de azér’ építünk egy konténer-kórházat is; a maszk és a teszt ló@art sem ér; a fiatalok és a középkorúak nyugodtan lófráljanak, menjenek a kormányzati sajtótájékoztatókra, rájuk nem hat a vírus (hogy ők is terjeszthetik, arról nem volt „tájékoztatás”); a foci a világ legjobb sportja, meccsekre lehet menni; azér’ vigyázzunk a migránsokkal, mert ők „ki tudja”; az iráni diákokat kizsuppoltuk, mert randalíroztak; az öregek az igazán veszélyeztetettek, vigyázzatok rájuk; egyébként meg urai vagyunk a helyzetnek. Aztán megírták a felhatalmazási törvényt a „főparancsnoknak”(??), amit aztán – kisebb csetepaté után – el is fogadtak. A hírek ömlöttek az internetről, a tévékből, rádiókból: Európa elesett, már Amerika is, Magyarországon is elkezdtek emelkedni az elrettentőszámok. Az emberek persze a kezdeti „engem úgysem érint” közömbösségéből hirtelen felelősebben gondolkodó, aggódó emberekké váltak, felismerték és elfogadták a helyzetet, alkalmazkodtak a helyzethez; maszkot kezdtek varrni és viselni, tudomásul vették a kérést: „maradj otthon”. És akkor nem valami megállt hirtelen, semmi nem úgy ment, mint ahogy azelőtt. A vírus persze köszönte, megvolt továbbra is.

A kutyám viszont nem találta a helyét. Idegesen föl-alá rohangált, nem hagyott a helyemen, folyton hívott: menjünk már, mint azelőtt. Aztán abbahagyta, talán elfáradt, olyankor a lábamhoz feküdt, nem mozdult.

Kinn a szabadban elcsendesedett minden: az autók eltűntek az utcánkból, gyerekzsivaj sem zavart bele a csöndbe, a kutyák sem ugatták az idegent, mert nem jött idegen, mindenki behúzódott a vackába. Az emberek vártak: volt, aki bízott, mert a kormányfő hatalmas mentőcsomagról beszélt; mások – az elmúlt évek páviántáncai után – már nem hittek az ígéreteknek: az összefogás helyett újból ketté vált az ország. (Nézem Röhrig Gézával, aki most New Yorkban mentőzik a video-interjút, aki arról beszél, hogy elképesztő és szívet melengető az emberek szolidaritása egymás és a mentősök, orvosok, ápolók felé, mindenki ugyanazt akarja, együtt akarja.)

A kutyám erről mit se tudott, ő a gazdi közelségének biztonságában, a szagok és ízek elbűvölő világában élt, a mindennapi séták és önfeledt játékok tobzódását élvezte, ami most hirtelen semmivé foszlott: a gazdi alig mozog, nem viszi vadászni, mi történhetett?

De nem is a „hívekre” és a „bizalmatlanokra” szakadtság volt az egyetlen kettéosztottság az országban. Ennél sokkal élesebb határvonalat húzott a vírus a kilátástalan helyzetbe kerülők és mindenki más közé. Most ugyanis minden, ami eddig rejtve volt a (talán nem is olyan) mélyben fölgyorsulva a felszínre tör, nyílttá válik, és akkor válaszolni kell a kérdésre: hogyan tovább?! De vajon látjuk-e, hogy most ez a kérdés? Vajon erre keressük majd a választ?

A kutyám nem érti, csak fekszik mögöttem és halkan szuszog.

Én nem szuszogok.

Csak én sem értem…

2020. 04. 06. hétfő

EZ MOST KOMOLY LESZ – NE OLVASD EL
Amikor nem értjük, nem tudjuk a választ, akkor mindig kell valaki, lesz is…
Voltam az idegenszívű zsidó. Aztán a migráns. Később a cigány. Aztán az iráni. Aztán a vírusnak drukkoló ellenzéki. Most az öreg vagyok.
Mert terjed a vírus. Szinte megállíthatatlanul. Sötétben tapogatódzunk, mit is kéne tennünk. Ellenszer nincs. Már egymillió ember megfertőződött, és a terjedés nem állt, nem áll meg: földrészről földrészekre rohan. És az emberek nem értik, nem értik a lényegét sem, így nem tudják a választ sem aggódó kérdéseikre.
Sokszor volt már így. A vesztes országokban az emberek nem értették a Nagy Háborút lezáró békét, ami csak pillanatnyi békességet hozott, aztán viszont nyomort és viszályt. Akkor sem értették az emberek: de hamar elfogadták a magyarázatot. Hát jött Oswiecim meg az újabb világégés. Nem értették és értik a menekülőket; a nélkülöző, de számukra nem elfogadható cigányembert sem; most meg a járványt és következményeit sem.
Ahogyan korábban is, most is „kapnak” válaszokat. Mert válaszok mindig születnek. Aztán az idő majd eldönti: jó vagy rossz válasz született-e.
De sajnos a válaszadók (a „prefektusok”, a kancellárok, a kormányok…) mindig az „egyszerű”, közérthető, emészthető válaszokat szeretik, hát ezeket adják. Mert hogy arra van igény. Az ad reményt. Az nem okoz pánikot. Mert a pánikot mindenáron el kell kerülni. Bármi áron! Mert akkor változatlanul és változatlan módon folytathatják tovább „áldásos” tevékenységüket. Azt, amit várnak tőlük. Azt, amit ők vélnek, gondolnak, hogy várnak tőlük.
Most megint itt a nagy baj, megint kellene az „ok”, kellene a válasz is: hát legyen legalább az az ok megnevezve. Ami a bajok elindítója, kiváltója. Az se kell, hogy igaz legyen. Az nem szükséges föltétel. Hihető legyen – az a szükséges. Ahhoz meg sokszor kell elmondani. Mindig ugyanazt. Hogy már kívülről tudja mindenki. Persze ne legyen bonyolult. Viszont legyen képszerű. Olyan megfogható. Mint a Soros.
Mert most baj van. Nagy baj.
De mi a baj?
Ebben legalább egyetértés van?
Nem igazán.
Pontosabban szólva: szerintem nincs!
Többen azt mondják, nem most van baj, hanem amennyiben a világ reagál a járványra, és „bezár a bazár”, annyiban megáll majd a gazdaság, leáll a világ; akkor kezdődik csak a baj: mert munkanélküliség lesz, annak következtében nem lesz az embereknek pénze, éhezni fognak, nem lesz kereslet, a tőke nem térül meg, ami tovább erősíti majd a lefelé menő spirált.
Mások szerint viszont már itt a baj, mert a járvány már most is emberéleteket, soktízezer emberéletet követel, amit el kellene kerülni, de legalább minimalizálni kellene, ahhoz meg – mert nincsen hatékony ellenszer – meg kellene fékezni, le kellene lassítani a járvány terjedését, hogy az egészségügyi ellátórendszer, intézményhálózat képes legyen mérsékelni a bajt; ez viszont a gazdaság átmeneti leálláshoz vezet.
Hát akkor megérkeztünk. Akkor ez egy „egyszerű” költség-haszon feladat: melyik változatra adott válasz vezet a célfüggvény optimális megoldásához.
De mi is a célfüggvény: kevesebb gazdasági veszteség, kevesebb emberélet elvesztése?
És itt „jönnek be az „öregek”, ahogyan az a napi kommunikációban elhangzik: az akut betegséggel rendelkező idősek, akik a legnagyobb kockázatnak vannak kitéve. (Akiknek a halálakor a tisztifőorvos mindig azt mondja, hogy a betegségére tapadt rá a vírus, tulajdonképpen annyira betegek voltak…) Őket kell(ene) megvédenie a rendszernek, ami nagyon sokba kerül. De hát ők renitensek, sétálgatnak, kijárnak az utcára, nem tartják be, amit be kellene tartaniuk, és persze ők halnak meg, a magas vérnyomásúak, szívbetegek, gyengébb immunrendszerrel rendelkező ahogyan azt a statisztika is bemutatja és sulykolja. Már megy is a morgás, a tiltakozás, sokba kerülnek már most is, hát még később… Pedig már most is a gazdaságra kell(ene) figyelni, azt kell(ene) működőképesen tartani, arra kell(ene) a költségvetési milliárdokat költeni. De a nagy kockázatú emberek (öregek) megvédése miatt sok pénz fecsérlődig el, nem is beszélve a már elbocsájtottak, munkanélküliek szegénységét, nyomorát, (várható) éhezését, a megsegítésüket segítő milliárdokról (ami persze késik)! És rögtön megszólalnak a TŐKE felkent hirdetői, képviselői, kijárói és már alakul is az ALAP, gyűlnek bele a költségvetési források.
Néhány napja a beteg kutyám nem jött közel hozzám, menekült elölem, mindenáron el akart rejtőzni; pedig előtte állandóan bújt a simogatásért, olyankor hálás szemei ragyogtak; de akkor már tudta, nagy a baj, készült el, a boldog(abb) kutya-vadász mezökre. Az állatvilág így oldja meg.
Ismert (és cáfolt) a Tajgetosz legendája…
És a XXI. században mi lesz a válasz?
Hisz’ elvonulhatnánk mi is, elbujdoshatnánk, hogy ne kelljen leállnia a gazdaságnak, ne kelljen forrásokat fecsérelni az egészségügyre, hogy visszaálljon a rend, ami folytatja majd tovább azt, amit eddig is: nem vesz tudomást a természet korlátairól, az emberek elidegenedettségéről, kiszolgáltatottságáról, a gátlástalan tőkéről, amely embertelenné tesz…
Így meg mi értelme lenne nem „ágyban, párnák közt halni meg…”
Amikor nem értjük, nem tudjuk a választ, akkor mindig kell valaki, lesz is…
2020. 04. 03. péntek

CSAPDA…

„Csak egy csapda volt, és ez a 22-es csapdája volt, amely leszögezte, hogy bárki, aki közvetlen és valós helyzetben saját biztonságára gondol, az döntésre képes elme természetes működéséről tesz bizonyságot. Orr őrült, tehát le lehet szerelni. Csak annyit kell tennie, hogy kéri a leszerelését, de ha kéri a leszerelését, akkor nem lehet őrült, és további bevetésekre küldhető. Orr lehet őrült, ha további bevetésekre megy, és lehet egészséges, ha nem megy. Ha egészséges, akkor viszont mennie kell. Ha megy, akkor őrült, és nem kell mennie; de ha nem akar menni, akkor egészséges, és mennie kell.” (Joseph Heller: A 22-es csapdája)
Szóval akkor most mi van?!
Tombol a járvány: már Európa a góc, folyamatosan vezetnek be mindenütt az emberek életét (az ő érdekükben) korlátozó intézkedéseket, az élet kizökkent a normális kerékvágásából. A határok lezárva, a „maradj otthon” utasítás kiadva, 71 vállalatnál már katonák, néhány napon belül az utcán is, hétfőtől várhatóan(??) a kormány ellenőrizhetetlen hatalmat kap a magyar parlamenttől. Közben nem ismertek az igaz tények, csak a valódivá silányítottak: 85-7-3-116-3007 (2020.03.20. 11:17); minden eszköz a rendelkezésre áll – mondja a „TÖRZS”; hiány van – mondják a frontvonalon „harcoló” orvosok, gyógyszerésze, mentősök, ápolók; nem kell szűrni – kell szűrni; csak az öregekre veszélyes – nemcsak rájuk; folytathatnád, ha akarnád, de nem akarod.
Az emberek ezt félelemmel vegyes türelemmel veszik tudomásul, próbálnak partnerek lenni, hisz’ róluk, életükről van szó.
Most mi lesz? Mi vár ránk? Mi fog holnap történni?
Együtt kell működni a kormánnyal. Együtt akarok működni a kormánnyal.
És a kormány ezt akarja, ezt várja tőlem?
Vagy „csak” alattvalói, gondolkodásnélküli parancs-végrehajtást?! Arctalan, hangnélküli összejátszást?! Ha nem így teszek, akkor én már „a vírusnak szurkoló” leszek?
Az ember nem megy egyszerűen a „kolomp” után, akkor nem ember: egyszerű csorda-tag, vagy birka. Ennek már sajnos ismerjük a kimenetét. Akkor miért ezt várják tőlem?
Aggódom. Aggódunk: „rongyos” életünkért, szeretteinkért; féltjük munkahelyünket, jövedelmünket, nyugdíjunkat; már elfogadnánk a kisebbik rosszat is akár, hisz lemondanánk megszokott életvitelünkről; mert, itt „a város peremén” már tudomásul vennénk a „véges végtelent” is, csak látnánk, hogy tényleg ezt kell tennünk, hogy elhinnénk, úgy igaz, ahogy írva, mondva van, hisz’ „… itt vagyunk, gyanakvón s együtt … Emeljétek föl szivünket!”.
Segíteni akarunk. Együtt akarunk működni.
Közben kirúgjátok a digitális(?) oktatás miatt fölöslegessé(?) vált pedagógusokat; megrendelt közvéleménykutatásokkal manipuláljátok a lakosságot; politikai ellenfeleiteket továbbra is ellenségnek mutattatjátok; csöpögtetitek az igaz információkat; nem segítetek a bizalom helyreállításához.
Pedig tényleg együtt akarok, akarunk működni.
Mert most nincs más út.
De nem birkaként!
2020. 03. 20. péntek

És amikor a SAS hazaérkezett a moldovai halaszthatatlan útjáról és felhörpintette az utolsó korty pálinkáját is, azonnal megmosták kezeit, rögtön táskahordozójához fordult és berendelte magához a nemzet gázszerelőjét. A gázszerelő helikoptere néhány perccel a SAS leszállása előtt a bázisra érkezett, és akkor megindult Magyarország sorsát eldöntő beszélgetés:
– Lölőkém, hogy ityeg a fityeg?
– Nem panaszkodom: duing gud biznissz.
– Örülök neki: ha neked megy, akkor NEKEM is!
– Örülök, hogy örül, FŐNÖK.
– Hanem most nagy dolgok vannak alakulóban: óriásplakátok!
– Készülnek a rettenetes migránsokról, a közkérdezéses levelekről.
– Megtanulhatnád már végre: Konzultációs Kérdőív!
– Mindegy nekem, FŐNÖK, ha időben jön a pénz, akkor mindegy.
– Az időben megy majd, hanem Lölőkém, álmom volt az éjjel.
– Az jó, FŐNÖK, aludni én nem tudok az idegességtől, hát még álmodni.
– Aludj nyugodtan, amíg ENGEM látsz, meg a Péter.
– Az már igaz, addig igen.
– De térjünk a tárgyra: az álmomban megszállt ENGEM valami, nem is értem MAGAM, szóval új plakátok kellenek!
– Meglesz, FŐNÖK: a Giro-ról, az atlétikai VB-ről, az aranylábúakról, mi legyen?
– A koronavírusról akarok használható információkat látni az egész országban: hogy tudják a nagymamák, nagypapák mit kell tenniük, hogy a még nagyobb bajt elkerülhessük; hogy a pedagógusok is tudják; hogy a szolidaritás a legfontosabb eszközünk; fölajánlhatnál néhány milliárdot lélegeztetőgépek vásárlására, védőruhákra, szájmaszkra; átcsoportosítok majd a költségvetésből az orvosoknak, ápolónőknek.
– FŐNÖK, jól van?
– Persze.
– Mert még így nem hallottam beszélni.
– Nem is fogsz, Lölőkém: most is csak vicceltem!
– Jó vicc volt, FŐNÖK, jó vicc…
2020. 03. 12. csütörtök
ui: a beszélgetést nem erősítette meg H Bertalan, a gépelést sem ellenőrizte, ezért felelősséget nem vállalunk

MIT KELL TENNI JÁRVÁNY IDEJÉN

(Kovács Pisti ötödik osztályos tanuló, 12 éves leszek, év-vesztes)

Tele van a város, de nem szerelemmel, amit a Vörös Pista énekel olyan ritmusosan, hanem ezzel a vírus-izével, a koronával, amit azok az iráni csávók hurcoltak be magukkal hozzánk, a mi szépséges medencénkbe, ide a világ közepébe, ahonnan minden eredezve van, ahogyan azt mindig hallom a tévéből. De nálunk az emberek élete és a biztonsága az első, ahogyan azt Magyarország első embere is mondotta három nappal ezelőtt, mert láttam a hivatalos koronavírusos oldalon a legelején az aktualitásokban, mert ennél nincs is aktuálisabb azóta se, még a Kásleres doktor se tudott jobbat mondani ennél, pedig ö aztán szokott. Amikor először hallottam erről a hírről, akkor nagyon rácsodálkoztam a hírre, mert nem értettem, hogy mi a franctól cidrizik mindenki egy kis köhögéstől meg slájmtól, vagy hogy a köcsögbe mondják, az még nem lesz a világnak a vége. Aztán beszélgettem a Gabival, aki a legokosabb az osztályból, pedig nem is év-vesztes se ismétlődő, és ő azt mondta, hogy az apja statisztikus és modellekkel foglalkozik, de nem repülőkkel, hanem ami előre jelzi, hogy mi fog történni, ha minden úgy alakul, de persze nem alakul minden úgy, mert emberek is befolyásolhassák és akkor még rosszabban alakulhatna. Szóval a Gabi azt mondta nekem, mert ő azért többször szól igazat, mint én, hogy ez a koronavírus egy terjedő izé, ami mindig gyorsabbá válik, mint a Ferrari is, de ez olyan exponenciálisan is tud gyorsulni, amit én nem tudok, hogy micsoda, de a Gabi szerint az egyre gyorsulóbbat és egyre gyorsulóbbat jelent, hogy a végén hamarabb odaér, mint hogy mi is észrevennénk. Szóval a világban is így ment a többi országban, hogy az első napokban alig írtak róla valamit az újságokban, aztán a második héten már többet és aztán elkezdődtek szájmaszkolások, már ahol voltak és lehetett kapni, aztán a karanténozások is, meg a mindenféle fölvásárlási lázak, meg az utcák kiüresedése is beindult. Aztán a ráta is beindult, de ezt már ne tőlem kérdezze a tanárnő, hogy mi a csoda, mert a rátát azt nem ismerem. És mindenütt így volt: ottan is, ahol ügyesebben szerveződtek védekezésileg, bár ott lassabban és nem olyan erősen, de ottan is; és ottan is, ahol titkolóztak meg azt mondták, hogy nem így lesz az, mert föl vagyunk mi kérem-szépen jól készülve, mert nekünk például ott van a 120 éve épült Szent László kórházunk, amink még most ott áll a helyén, míg a dél koreai kacsalábas kórházak mindenfélével fölszerelve csak néhány éve épültek, a miénket meg már mindjárt kifestik is, igaz, csak a várótermeket. Szóval én most nagyon nem aggódok, csak egy kicsit féltem a nagyit, mert nehogy legyen vele valami, mert akkor kitől kapok majd pénzt a bulira. Azt mondja a Gabi, hogy ez a korona nem az a korona, ez nem tesz ember és ember között különbséget, teljesen mindegy neki, hogy kire szavaztál, hogy kitöltötted-e a konzultatív kérdőmarhaságot, bár, ha jársz magyar meccsekre, akkor nagyobb a kockázatod, hogy nem csak röhögni fogsz a fiukon. Szóval a vírus egy igazi szocilista vírus és nem illiberalista, mert végre nála minden ember egyenlő! Csak azt nem értem, hogy másban miért nem egyenlő minden ember, de ez most nem ide tartozik. Én inkább nem akarok egyenlő lenni, inkább nem kockáztatok és magamban hallgatom a szobában a Vörös Pistit: „Tele van a város szerelemmel! Nem baj, ha egyedül vagy!”

2020. 03. 08. vasárnap