Fociznak. Önfeledten. Hosszúnadrágban-rövidben; pólóban-ingben; papucsban-félcipőben-meztélláb, fiatalok-középkorúak. Szakállasok, borostásak vagy megborotválkozottak. Van, aki csak nézi őket: ülve, állva vagy az oszlopot támasztva. Bíró se kell, partjelző pláne nem. Hisz játszanak. Ki ügyesebben, ki kevésbé. Ki rúgja a gólokat, ki pedig kapja. Ki ügyesen cselez, ki csak szaladgálva keresi a labdát. De ez nem fontos. Csak a játék. Most arénában vannak: talán a Maracanában, talán a San Siróban, de nem a Keletiben. Az biztos. Talán negyedóra, talán fél vagy egy egész. Örökkévalóság. Maga a csoda, a boldogság.

Amiért érdemes élni.

Most nincs éhség, szomjúság, fáradság, kialvatlanság. Itt és most nincs félelem, nincs szorongás, nincs kilátástalanság. Most tíz perc alatt futnak annyit, mint korábban egy hét alatt tettek meg. Itt nincs csalás, bunda, alattomos becsúszás. Itt csak ők vannak, meg a játék. Nincs FIFA, nincs Blatter sem, meg les szabály. Csak a foci. Most nem hallják Orbánt, nem látják a pengés kerítést, most ők nem gazdasági, terrorgyanús bevándorlók, plakátra valók, akik elveszik a magyarok munkáját, megeszik előlük a sült galambjukat.

Most ők focisták.

2015. július 26.