(a kertünkről)
Nézem a képet.
A kertünkről.
2024-ből.
Csak néhány napos.
Éppen havazott.
Ötven év múlva: vajon mire gondol majd, aki nézi…
Nézem a képet.
És peregni kezd a „film”: majdnem ötven éve, a hetvenes évek végén is havazott, akkor jöttem ide először; a kocsival-Trabanttal nem is tudtunk bekanyarodni a Szőlőtelep utcába (még nem volt egyirányú), ott is hagytuk azt a Rákóczi úton: akkora volt a hó, alig bírtunk a félcipőnkben lecaplatni a friss-szűz hóban, csak a mi lábnyomainkat fújhatta be utánunk a szél; se kocsiút, se járda nem látszódott, csak a fehér hó, igaz járda se’ volt még akkoriban.
Az ebéd utáni csöndbe néha-néha egy-egy malac-disznó visítás, kukorékolás, vakkantás harsant, de a csípős hideg néma-mozdulatlanságát az se tudta darabokra szakítani.
Akkor nem városba, faluba érkeztünk, gáz-csatorna-kábel tévé nem romolhatott még, a víz is a kerti kútból merítkezett…
Nézem a képet.
Tovább pereg a film, már nem is tölti be a szobákat az olaj szaga, amikor beindítjuk a fűtést; már a kocsibeálló alatt is kockakövek vannak, a kocsi fölött már Jancsi-építette tető van, ahogy a teraszok fölött is; még fönn a parabola antenna a tetőn, de már funkciótlanul, csak egy mementó; már kert van és tó a veteményes helyén; most éppen Thessza hallgatja a kutya-postát és „kiabálva” futkos kerítéstől kerítésig; Mama és Papa már föntről nézik – talán – mosolyogva a havazást…
Nézem a képet.
Vajon ötven év múlva ki nézi majd?
És vajon akkor majd neki milyen film pereg a szemei előtt?
És vajon mi lesz itt, hol egykor „vár állott…”?!
Mire gondol majd?
Talán ránk is…
Nézem a képet.
A kertünkről.
2024-ből.
Csak néhány napos.
Éppen havazott.
- 01. 05. vasárnap