dr. Radnai György bejegyzései

ÁLRUHÁBAN …

Hol kezdjem a mesémet? A varázsnál, a lónál, vagy a dakota varázslónál? Igaz-e, nem igaz-e, ki tudná azt megmondani? Élt egyszer a nevesincs királyságban egy csudaszép, egykoron snájdig király, aki híres volt nadrágjáról, öblös hangjáról, szókimondásáról, s persze arról is, hogy sohasem hazudott, akinek csudaszép neve is volt, úgy hívták: „a mindig győző Viktor”! Nemhiába szerette a nép „a mindig győző Viktor” királyt: nem volt több hozzá hasonlatos királya a magyaroknak: rendre kétharmaddal tudta kormányozni királyságát, de ne firtasd a kétharmad kijöttét, úgyse értenéd. Ma már nem is érdekes ez, mert ugye a mesében minden lehetséges, hát még abban a királyságban.
Történt egyszer, hogy a Viktor király hírét vette a királyi tanácsadóktól, akik rengeteg aranyér’ a Nézőpont Intézetbe tömörültek, hogy bizony a szegény földnép úton útfélen morgásra adta az ő fejét, mert erősen sanyargatva érezte magát: többek között a földi helytartók, a magasrangot viselő hivatalnokok és az ő családtagjaik miatt, no és nem is beszélve a királyi párt – mert akkoriban, az illiberalizmusban ez is lett már – és a szövetséges senki nem ismerte, mérhetetlen párt tisztségviselői és vadászai által. Jól van ez így? – tett föl magának magában a kérdést „a mindig győző Viktor” király és azon nyomban álgatyát, hosszúujjú inget vett magára és a nyakába csokornyakkendőt is kötött, gyorsan elzavarta maga mellől a TEK vitézeket (no nem nagyon messzire, csak két lépéssel hátrébb), kiszállt a VW buszából, a hírmondókat is odébb tessékelte és hozzáfogott a vegyüléshez, hogy színről színre meglássa saját szemével is a földi valóságot, megismerje a panaszok valódiságát. Mert gondolhatjátok: jaj lesz annak, aki nem úgy tesz a királyságban, ahogyan az kell!
Persze a híres falujába ment, oda, ahol született, ahol először látta meg Isten áldott napját: megvan-e vajon még a ház, a porta, hogyan élnek arrafelé a népek, rendben mennek-e vajon a dolgok vagy sem. S láss csodát: mindenfelé betonozott utcácskák, virágos lámpavasak, bitumenes kocsi-beállók, s még egy hatalmas makoveczista építmény is volt, ahol nyilván lovas-póló meccseket lehetett rendezni a nép nagy vígasságára. Ugyan rejtette arcát „a mindig győző Viktor”, de valahogyan mégiscsak tudomására jutott Lölő uramnak a hír, hogy híres vendég érkezik a faluba, ezért a közmunkások díszegyenruhába öltöztek, abbahagyták Lölőék portáján a fűnyírást, díszsorfalba tömörültek, mintha éppen ünnepséget tartanának és vivát, vivát – kiáltották harsányan, mert be volt ígérve a két kupa sör a jó üvöltözésért.
A király álruhában elégedetten mosolygott, igazgatta a nyakán a csokornyakkendőjét, néha a nyelvét is kidugta a szájából, s rövid séta után visszaült VW autójába, hívatta hű kidoboló szolgáját, akit Havasinak szólított: doboljad ki édes fiam, mindenkit tömlöcbe veretek, aki azt híreszteli, hogy gond van e királyságban, azok mind ellenségeink!
Úgy is tett.
Hogy a nép hogyan élt? Ki tudja, csokornyakkendőjük persze nem volt.
A mesémnek hát vége: „Ha hibát követtem el valahol, kerüljön vissza a maga helyére, mentől hamarabb és mentől kisebb zajjal.”

2018. 10. 06. szombat

BÖZSI NÉNINÉL

– Hogy van, Bözsi néni?
– De jó, hogy kérdezi, drága Viktorom: nem jól.
– Ne mondja már, Bözsi néni, látom a ház rendben, a szőlő is, a tűzifa is megvan télire, most emelem majd a nyugdíjat is, kell ennél több?
– Hát a gyerekek nagyon hiányoznak: kinn vannak London-országban szerencsét próbálni, lehet, hogy már nem is magyarok, mert bárcsak magyarul tudnak, de az unokáim ott születtek.
– Hát csak ez a baj, majd mondok egy másik beszédet.
– Meg az egészség sem a régi: találtak valamit a ketyegőmnél, előjegyezte a Székely doktor a műtétet, de most hallom, már nem doktorizálhat.
– Inkább arról beszéljünk, hogy mennyi minden épült itt a faluban maguknál, Bözsi néni!
– Hát épült alulról locsolós, műfüves, estifényes futszallós pálya, szoktam is látni azt a veszekedős gyereket, na, segítsen már, azt a jólfésültet, akik mindig berendel valakit magához és jól megmondja neki, tudja, akinek a szülei sok pénzzel kedvezményelték, na hogyishíjják?
– Nem érdekes, Bözsi néni, nincs sok időm!
– De Viktorom, ugye elvisz engem egyszer sétautazásra, ahogyan a Schmidt Mariskát is, azzal a szép bumburnyák géppel?
– Bözsi néni, most nem ezért jött ki velem ez a sok riporter: megint hoztam konzultációs ívet!
– De örülök, aztán miről nyilatkozzak?
– Hát a demográfiai helyzetről!
– Jaj, Viktor, maga nagyon huncut gyerek, elkerüli már a gólya ezt a vidéket: inkább az ÁFA lenne kisebb, nem tudná elintézni?
2018. 10. 05. péntek

SORSOK …

„Az Örökkévaló szabad akarattal
ajándékozta meg az embert,
a választás súlyos és minduntalan
erkölcsi következményekkel járó
terhével és lehetőségével.”
(Frölich Róbert–Gábor György–Vörös Kata: ÉS 38. sz.)

Emberek.
Akik szabadon élni, boldogulni akarnak. Magyarok és nem magyarok. Magyarországon és – amikor úgy hozza a sorsuk – máshol. Küzdenek. Van, amikor kudarcot vallanak. Aztán újra és újra megpróbálják. Nem adják fel.
Ettől emberek.

T1. (31 éves)
Elvégezte a SOTE-t, az orvosit. Természetesen szak-vizsgázni akart. Alaposan körülnézett itthon a választható kórházak között, de mindenütt középkori állapotokat; kiszolgáltatottá tevő körülményeket; megalázó szerződési feltételeket talált. Akkor külföldi pályázatok után nézett. A sok lehetőség közül hármat kiválasztott, az összes helyre elküldte jelentkezési pályázatát, azonnal reagáltak rá és mindenütt rögtön fogadták is volna. Választhatott! Választott egyet. Ez négy éve történt. Az évek során többször hazajött körülnézni, mert bármennyire is elégedett volt sorsával, mégsem érezte jól magát odakinn. Itthon mindig ugyanaz az elkeserítő helyzet fogadta: semmi nem változott! Végül sikeresen levizsgázott, miközben önálló egzisztenciát is teremtett. Újra hazajött a friss szak-diplomájával körülnézni, de ugyanazt a lepusztultságot, kilátástalanságot találta, hát visszament. Ősztől szakorvosként, az egyik leghíresebb klinikán fog dolgozni.
Addig járja a világot …

J. (45 éves)
Mire felnőtt, olyan mindenhez konyító, vagány, bevállalós férfi lett. Először az apjával ment nyugatra, segíteni a munkájában, aztán már egyedül: Anglia, Ausztrália, aztán megint Anglia. Ahogy „kupálódott”, úgy mert egyre többet vállalni: már csapata lett, csupa magyar fiú. Aztán megismerkedett egy magyar lánnyal, összeházasodtak, a fiú föladta a vállalkozását, mert a lánynak nagyon szaladt a szekér, úgyhogy azóta besegít neki. Már lakásra gyűjtenek, családra gondolnak.
Megérkeztek…

Zs. (46 éves)
Itthon élte a magyarok szokásos életét: megnősült, gyerekei születtek, vállalkozást indított, amihez kölcsönre volt szüksége. Kapott, visszafizette a dupláját, de még mindig megmaradt a duplája. Mindent fölszámolt, csődbe vitt, majd – nyelvtudás nélkül – a családdal elrepültek szerencsét próbálni. A szerencse nem kacsintott rá, élte a kivándorlók életét: dolgozott, ami jött, fizette, amit kell, ráment a házassága is, de tovább küzd, eszébe sem jut „hazajönni”.
Kallódik…

T2. (55 éves)
Csak úgy élte, éli az életét. Ahogy lesz, úgy lesz. Mindig „csak” próbálkozik, küzd ugyan, de a lehetőségeit nem ragadja meg. 10 éve már külföldön tengődik, de nincs semmi baja: kaja-pia-cigi-nők mindig jönnek-mennek. A jövő nem érdekli, ami csurran, addig elég, amíg; és még futja utazásokra is. Hát akkor nincs is semmi baj?!
De mi lesz 10 év múlva?!

T3. (24 éves)
A középiskola elvégzése után – mert angolból is érettségizett – Dániába jelentkezett tovább tanulni. Fölvették. Munkát vállalt, hogy fizetni tudja a költségeit, a tanulás jól megy, megismerkedik egy német sráccal, jól vannak. Portugáliába küldi az iskola, hogy ott ismerkedjen a marketinggel, most Peru van soron, aztán meglátja. Néha hazajön, meglátogatja a nagymamát, aztán megy vissza a dolgára. Most még tanul.
Ő is megérkezett.
André (45 éves)
Francia állampolgár, tanár. Egyszer járt Magyarországon, megtetszett az ország: itt ragadt. egy vidéki városba költözött, tanári állást vállalt egy kétnyelvű iskolában, megtanult magyarul. Ma már osztálya van, él-hal a diákjaiért, akik nagyon szeretik.
Itt ragadt!

Mila (65 éves)
Holland lány, aki még az átkosban költözött Magyarországra, mert tetszett neki az akkori magyarok nyitottsága. Munkát vállalt, ide költözött. Ma már megint Hollandiában él.

I. (66 éves)
Nyugdíjas. Előtte könyvelő volt egy multinacionális cégnél. A lánya férjhez ment és Bécsbe költözött, megszülte a gyermekét. Az unoka miatt kiköltözött hozzájuk, albérletet vett ki hozzájuk közel. Most válik a lánya, még nem tudja mit tegyen.

Emberek.
Akik szabadon élni, boldogulni akarnak. Magyarok és nem magyarok. Magyarországon és – amikor úgy hozza a sorsuk – máshol. Küzdenek. Van, amikor kudarcot vallanak. Aztán újra és újra megpróbálják. Nem adják fel.
Ettől emberek.
2018. 10. 04. csütörtök

NEMZETI KONZULTÁCIÓT!

Honfitársaim, MAGYAROK!
A világ forr, pezseg, a Bombardier Global repülők alacsonyan szállnak: esőt jeleznek!
De MI, MAGYAROK kitartunk!
Nem hagyjuk magunkat becsapni, meg másokat sem békén: érezzék csak a törődést!
Veszélyes időket élünk, már a Századvég, a Heti Válasz, a Petőfi Irodalmi Múzeum sem a régi: nem győzöm figyelemmel, dorgálással, mert MI (ÉN) „sohasem vetemednénk arra, hogy elhallgattassuk azokat, akik nem értenek egyet velünk”, így hát – jó magyar kifejezéssel élve – kirúgjuk őket. De nem nyugszik a határainkon kívül élő ellenség sem: Mindenféle hazug un. „Jelentéseket” gyárt, mindenféle cikkelyekkel fenyegetőzik, meg rendre lepofozza a Vidit is.
Ezt már ÉN sem hagyhatom tovább! Mert „Nem jó az, ha Magyarországon valaki vállaltan keresztény, vállaltan nemzeti gondolkodású és emiatt megbélyegzik, ázsiainak tartják” – még ha onnan is érkeztünk, oda is tartunk, tehát lehet benne valami. De hogy jönnek ahhoz, hogy ők ezt ki is mondják!
Ezért, alig telt el néhány hónap és ÉN már megint kíváncsi lettem, HOZZÁM hű honfitársaim, a véleményetekre: megint konzultációra hívlak benneteket.
„Újra itt van, újra itt van a nagy” lehetőség, éljetek vele!
Nem kell aggódnotok, már az eredményt is tudom: megint nyertünk!
Most a kérdéseim a látszólag a „gyermekáldásról” szólnak majd. Ugyan ettől se születik majd több gyermek e szép hazában, viszont megint lecsipegethetünk rengeteget a közpénzekből a nyomtatásnál, a szétosztásnál, a kihordásnál, a plakátozásnál, a spotok elkészítésénél, ami megint növelheti a saját lábán álló leányaink és vejeink megélhetését.
Bízzatok BENNEM továbbra is!
Hisz bővül, gyarapszik országunk: új börtönöket, stadionokat, kilátó-helyeket építünk mindenfelé, majd sor kerül a HÉV jegypénztárakra is, megláthatjátok, ha győzitek kivárni.
Siker, siker hátán: már az államadósság is az eget ostromolja, de ÉN kitartok, mert imáitokat hallom, érzem lelkemben; s ti tudjátok, a jó munkához és a pénzhez idő kell, amit megadtok NEKEM, tudom!
Hát hajrá magyarok!
2018. 10. 04. csütörtök

ÉS AKKOR …

És akkor bezárták a tanszéket, ahol kutatott
És akkor rögtön kirúgták, mert „csak”
És akkor utánanyúltak és máshol sem engedték dolgozni
És akkor nem tarthatta meg az előadását sem
És akkor nem szólalhatott föl a parlamentben, mert „csak” az Európai Unió Parlamentjének volt a tagja
És akkor rendszeresen együtt jártak meccset nézni: a miniszterelnök, a MOL vezér, a gázszerelő, a bankelnök, a repülőgép-tulajdonos és a Legfőbb Ügyész
És akkor még mindig nem történt semmi ELIOS ügyben
És akkor már harminc éve egy közpénzekkel kitömött oligarcha repülőgépével járt a magyar miniszterelnök külföldre meccset nézni
És akkor megígérte, hogy továbbra is így jár majd
És akkor nem volt fűtés a Fóti Gyermekvárosban
És akkor sürgősségi osztályok zártak be orvos, ápoló és műszerezettségi hiány miatt
És akkor a kilakoltatások napi rutinná váltak
És akkor az utcán már nem szabadott életszerű életet élni
És akkor a Soros és a migráció a kormányzati propaganda sláger-témája maradt még mindig
És akkor 34 ezer forintra büntették, mert kijavította a járdát
És akkor, ha a hülyeség fájt volna, az egész ország üvöltött volna…

2018. 10. 03. szerda

HANGULAT-JELENTÉS …

„… gyűlés a legalább két személy
részvételével közügyben való
véleménynyilvánítás céljából tartott
nyilvános összejövetel”
2018. évi LV. törvény
a gyülekezési jogról

Pintér Sándor miniszterelnök-helyettesnek, belügyminiszternek
Rogán Antal miniszternek, Miniszterelnöki Kabinetiroda Vezetőjének
Budapest

Tisztelt Miniszterelnök-helyettes úr, miniszter úr!
Jelentem a mai nap úgy indult, mint a többi, de aztán mégse: még nincs 10 óra, de már több riasztást regisztráltak a kollégák, mint az elmúlt héten mindösszesen: a telefonjaink megállás nélkül csöngenek, már az összes járőrkocsink kinn van az utcán, a pihenő és a tartalékos állományt is be kellett hívnunk szolgálatra, mert annyi bejelentés érkezett.
Jelentem: ma mindenki előzetes bejelentés nélkül, spontán gyülekezik!
Majd később személyesen tájékoztatom az igen tisztelt és szeretett miniszterelnökhelyettes és miniszter urakat, előzetesen összefoglalom a legfontosabb bejelentéseket:
– 1. sz. bejelentés: 6 óra 30 perckor egy XV. kerületi óvoda előtt egy anyuka három ikergyermekével veszekedett, mert a gyerekek nem akartak bemenni az óvodába, a szóváltásba bekapcsolódtak az utcán gyermeküket vezető más szülők is, véleményüket nyilvánították óvodai közügyekben, a hideget és a meleget mondtak, szidták az óvónőket, később elhangzott néhány trágár kifejezés is különböző nagynénikről, a kivonult szirénázó járőröket a gyerekek örömmel fogadták, később a sikert beárnyékolta a szülők igazoltatása, ami mentes volt a kényszerintézkedésektől, de mégis sírást váltott ki a gyerekekből;
– 2. sz. bejelentés: 6 óra 38 perckor egy XVI. kerületi buszmegállóban 3– majd 5 perc elteltével további 8 – ember gyűlt össze, mert buszkimaradás történt, amiről elfelejtették tájékoztatni az utasokat és a fölbőszült utasok a munkahelyükről való várható késés miatt közügyekről kezdtek véleményt formálni, többek között 17 alkalommal elhangzott Miniszterelnök úr neve is nem leírható szó-összefüggésekben, a kiérkező rendőrök föloszlatták a buszra várakozókat és kihívták a közmunkásokat összeszedni az elszórt csikkeket;
– 3. sz. bejelentés: 6 óra 43 perckor az agglomeráció egyik kisvárosának iskolája közelében a felfestett gyalogátkelőnél nem álltak meg az autók, mert a jelzőlámpa elromlott és a gyalogosoknak mindig pirosat, az autósoknak mindig zöldet mutatott, 87 iskolás gyűlt össze, aki először rágyújtottak egy-egy cigire, majd a tornazsákjukkal elkezdtek focizni és egy kis idő múlva közügynek nyilvánították a lámpa elromlását és elkezdték szidni a lámpa-karbantartók édesanyját, a kiérkező rendőrök összeszedették a tornazsákokat és 4 kilométeres elterelő útra vezették a gyerekeket, aki így az első órát kihagyták;
– 4. sz. bejelentés: 7 óra 00 perckor az utóbbi időben a sajtóban gyakran szereplő kórház sürgősségi osztálya előtt az utcán 47 ember gyűlt össze, mert a sürgősségi ellátásra várók sorának vége már a kórházon kívülre került, többen lefeküdtek a járdára és az úttestre, mert állni nem tudtak, akadályozva ezzel a normális forgalmat és életet, részükről hangos szó nem hangzott el, némán, sípoló tüdővel fejezték ki véleményüket a közügyekről, a kivonuló rendőrök velük szemben kényszerintézkedést alkalmazva enyhítették a sürgősségi osztályra nehezedő nyomást, gyógyításra azonban nem került sor;
– 5. sz. bejelentés: 7 óra 12 perckor az egyik XXII. kerületi kocsma előtt megjelent néhány női személy, akik a kocsma előtt fetrengő, vélhetően illuminált állapotban lévő, férfiaknak tűnő homosapienseket akartak hazatérésre bírni, miközben cigány és zsidó összefüggésben trágár kifejezéseket használtak közügyekben, a rendőrség fönntartotta a rendet;
– 6. sz. bejelentés: 7 óra 22 perckor a Czinege utcában 6 gyanús külsejű, fekete öltönyös embert láttak, akiknek a füléből drót lógott ki, időnként összeverődtek, megálltak, morogtak valamit, majd meghatározott rendben újra szétszéledtek, a kiérkező rendőrök később elnézést kértek a TEK őrző-védő embereitől.
Kérek személyes meghallgatást!
Tisztelettel: ügyeletes tiszt
2018. 10. 01. hétfő

HŰBÉRI SZERZŐDÉS …

És akkor a király leült a trónszékre, körülnézett a teremben, ahol némán, térdüket behajlítva, fejüket előre biccentve álltak az urak, a hűbéres vazallusok. Mind eljöttek, ott voltak a Matolcsyk, a Kövérek, a Lázárok, a Rogánok, a Garancsik, a Mészárosok, de még a Tiborczok is, jöttek a hívó-utasító mail-levélre mind egy szálig, hisz nem is tehettek volna mást. Meg aztán itt mindig jól érezték magukat, mert rajta voltak a meghívottak listáján, ami dicsőséget és pénzt, sok-sok (uniós és köz) pénzt hozott a kasszába. Persze, ha nyomta a lelkiösméretüket valami sajtónyilatkozat, vagy részegségükben kikotyogott király-káromlás, akkor rettegtek, mert az mindig megtorlásra, még a fő vesztésnél is többe került.
A király köhintett kettőt, a strázsamester kis-Gulyás hármat koppintott a ceruzájával, s még a csöndnél is nagyobb csönd lett akkor.
– Hűbéres vazallus lovagjaim! Nagy idők, újra Magyar Idők szeleit érzem Nagy-Pannóniában borzongatni, ami megrengeti majd Európát és az egész világot! Eljött megint a Mi Időnk, a történelem olvasókönyvébe megint csupa nagy betűvel írják majd nevünket, a MAGYAR nevet, amit csak rettegve mer kimondani a muszlim világ, mert mi nem vagyunk bevándorló ország!
– Úgy van, úgy van! Nem vagyunk, nem vagyunk! – zúgott a terem és egy emberként lendültek előre a kezek a kardokkal, csillogtak a szemek, dobogtak a lábak, csak a TEK vezér, a Hajdú brigadéros szorította jobban kardját, hogy szükség esetén lecsapjon vele.
– Vitéz harcosaim! A kakukkos óra kakukkja a végsőt ütötte el: most és soha!, akarom mondani soha, ha most nem! Egyesíteni, megsokszorozni kell erőnket, mert itt vagyunk a végső kapuban, már csak be kell rúgnunk a labdát, a győztes gólt: ahogyan azt Puskás Öcsi bácsi mondta egykoron: ide a nagypénzt és lesz nagyfoci is! Hát odalöktem nektek a nagypénzt, most ti jöttök, híveim, a kétharmad várja már a nagyfocit, hát rajta!
– Nagyfocit, nagyfocit! – kurjongatták a Felcsúti Teremben (már így hívták a Nándorfehérvári-termet), s itt-ott fölhangzott Böde Dániel neve is, de csak bizonytalanul, óvatosan.
– Híveim, magyarok, Meráni Gertrúd leszármazottjai! Új szerződést kötünk! Mert most odasújtunk! Most nem vétjük el! Minden Bombardier Global 6000 típusú luxus-magánrepülőgépre, minden Benetti Crystal 140 típusú jachtra szükségem van! Garancsi, Mészáros hűbéreseim, ne habozzatok, a királyi fenségemnek szüksége van rájuk! Mert kezdődik a gyerek-csinálási konzultációm, fölgyorsul Macron király, Merkel királynő elleni harcom, meg ott van az a Trump gyerek is, az amerikai focijával: meg akarom nekik mutatni a magyarok istenét és nyilait!
– Mutassa meg nekik, mutassa meg – zúgták újfent a hűbéres nagyurak, mert tudták, megint ömleni fog a (köz és uniós) pénz, csak győzzék elkapni.
Kinn, a hajdan Kossuthról elnevezett téren néhány jobbágy, kéregető és öregember lassan elindult a városon kívülre, az erdőkbe, mert a királyi rendelet szerint a köztereken tilos életvitelszerűen élni…

2018. 09. 29. szombat

REPÜLŐN …

(Biztosan nem így történt.)
A páncélozott VW kisbusz hangtalanul gördült a kifutópályán álló Bombardier Global 6000 típusú luxus magánrepülőgép mellé. Még meg sem állt, de a vezető mellett, fekete öltönyben ülő testőr már ugrott is ki a kisbuszból, körülnézett, de semmi mozgást nem tapasztalt, elhúzta az ajtót és háttal állva biztosította a védett személyt. Ő még nyújtózkodott egy pillanatig, vállára terítette a zakóját, hóna alá kapta a dossziéját és kilépett a betonra, ahol egy pillanatra megborzongott a kora-délutáni kezdődő lehűléstől, majd föllépett a repülő lehajtható lépcsőjén és eltűnt annak gyomrában.
Jó estét kívánok – hallotta bentről az ismerős kánon-hangokat, mormolt valamit, s közben biccentett, majd lehuppant a szabadon hagyott fehér bőrfoteljébe. Már hozták is NEKI a pálinkát – a stewardess tudta, hogy a whiskyt nem szereti, mert olyan „szocilista” bárók italának tartja –, amit azonnal fölhajtott és már kettőt koppintva kérte a következőt.
Ma nyerünk, nyernünk kell, aztán jön a „na ugye” – gondolta magában, és hangosan megkérdezte: mi lesz, mire számítotok? Nyerünk, MINISZTERELNÖK úr – mondta a gép „tulajdonosa”, ma végre bejön az igazság, nem lehet ennyiszer pechünk, több góllal nyerünk, fejezte be magabiztosan. A másik, az elnök üzletember – kezében whiskyvel – hallgatott, nem szólt semmit. Tulajdonképpen unta az egészet, már átkozta a napot, amikor a fölkérésre igent mondott, de hát nem tehetett mást, ismerte a dörgést: aki visszautasít, az mehet, amerre lát, márpedig ő nem akart elmenni, még emlékezett arra, amikor a MINISZTERELNÖK első kormányzása után mennyire szorongott, mert nem hívta meg őt a valami összejövetelre, mert fogadta a Fletót, aki elzarándokolt hozzá a pénzügyminiszterével a bankadó miatt, de ezt sem nézte jó szemmel, pedig akkor tényleg bukott néhány milliárdot. Szóval el kellett vállalnia, mert továbbra is részt akart a koncból, még több részt, mert soha nem elég, így hát elnök lett. És nyomta bele a pénzt ebbe a szar magyar fociba, ahogy kellett. Persze nem panaszkodott, mert sokkal több folyt vissza; meg aztán bekerült a legszűkebb belső körbe, ahol eldőltek az ügyek, márpedig ott kell lenni, az ár nem számít! Ezért aztán ő is mindig jött a repülőre, bárhova is kellett menni. Készült is, már formálta a gondolatait, mert üzlet az üzlet, nincs megállás. De még várt, ki akarta puhatolni, milyen hangulatban van a miniszterelnök, mindenképpen odafele kell beszélni, visszafele rizikós, ha vesztés lesz, akkor isten ments bármit is szóba hozni, az pedig benne van a pakliban. Most még várt: előbb jön a vacsora, aztán egy kis iddogálás, talán aközben.
Már elérték a repülési magasságot, komótosan elfogyasztották a beefsteaket, aztán hozzáfogtak sörözni. A MINISZTERELNÖK már lazán elterpeszkedett, az inge kigombolódott a hasán, de nem törődött vele, a többiek meg igyekeztek nem oda nézni, a második sör után már jól érezte magát, a napi feszültség föloldódott és a meccs izgalma kezdte átvenni a szorongás helyét. Egyelőre nem foglalkozott a holnappal, majd visszafele, ráér arra még. Különben is, minden rendesen elő volt készítve, csak a szokásos elszámoltatások várnak rá, idegeskedjenek a hangyák, az a dolguk. Sándor, minden rendben, olyan komor vagy – fordult az elnökhöz, aki letette a söröspoharát és óvatosan belefogott: munkába állt a szövetségi kapitány, a srácok örülnek neki, a Leekens morog, de nem kell neki a végkielégítés, majd máshogy elrendezzük; a Puskás-stadion többe fog kerülni, kellene majd még egy kormány-határozat, majd az ÁFA többlettel magyarázzuk, az meg költségvetési pénz lesz, de Antiéknak be kéne segíteni, mert megint huhogni fognak a huhogók; Dzsudzsi nem jön a Vidihez, vannak megint egy ajánlatai az araboktól, de lehet, hogy nem is baj; a hitelezési piac meglódult, végre ott is van üzlet – vett hirtelen egy kis levegőt, kortyolt egyet a söréből, s ránézett a MINISZTERELNÖK-re, hogy vajon mit szól az eddig hallottokhoz. Semmit nem tudott leolvasni az arcáról, Ő hideg szemekkel, rideg, szenvtelen arccal hallgatott. A TAO pénzek lassabban csurognak, a tv közvetítési jogdíjak még rendben jönnek, de lehet, hogy az év végére elfogynak, kellene a tartalékból valami – folytatta, aztán Pista is keresett, több milliárd kellene neki, valami újabb pályázatról, meg a Lőrinccel való üzlet-egyesítésről lenne szó, de aztán inkább az MKB-t választotta – zárta le hirtelen, mert mindig óvatosan kell adagolni a kéréseket. A MINISZTERELNÖK rá sem nézett, inkább magának mondta: jó, majd szólok a kis-Gulyásnak, és már fordult is a gép-tulajdonoshoz, nálad minden rendben, ugye – de meg sem várta a választ, hátra-döntötte foteljének támláját és horkolva elaludt.
Arról álmodott, hogy egyre messzebb és messzebb szállt a géppel, egyre több és több stadionba látogatott el, aztán egyszer nyertek is egy meccset, de mielőtt hazaérkeztek volna megszakadt az álma és fölébredt…

2018. 09. 27. csütörtök

A NAGY UTAZÁS…

– Nagypapa, az osztállyal megyünk Krakkóba.
– De jó lesz Neked, én is voltam többször, nagyon sok látnivaló van ott!
– Már körül is néztem az interneten, annyi minden van: a Főtér; a Posztócsarnok, ahol a földszinten majd tudunk mindenfélét vásárolni; aztán ott lesz a Városháza is; meg a Mária-templom; aztán biztosan elmegyünk a Wawel-dombra is; meg megnézzük a katedrálist is,
– Ha lesz időtök, sétáljatok a Visztula partján is.
– Aztán egyik nap átmennénk Auschwitzba, Birkenauba is, megnézni a magyar barakkot, meg a rámpát, de ez nem biztos: több lány az osztályból nem akar odamenni, mert ott nem is magyarok haltak meg, csak zsidók, meg unják már ezt a témát…

Mi a magyar? – kérdezte 1939-ben Szekfű Gyula kortársait: Babits Mihályt, Keresztury Dezsőt, Kodály Zoltánt és még másokat is. Szekfű bevallja, a könyv ötletének megfogalmazásakor nem vették észre a veszélyeket, pedig azok már akkoriban (1935-ben) ott leselkedtek rájuk: „Bevallom; mi sem éreztük a veszedelmek igazi nagyságát, de szorongó érzésünk volt és arra gondoltunk, hogy ezzel a könyvvel útbaigazítsuk azokat a jóhiszemű magyarokat, αkik a kíméletlenül ránk rohanó szellemi áramlatok, propaganda káoszában, amikor magyar magyarra mutat, mint rossz, gyönge, hamis, beteg magyarra, nem tudják többé, mi is az igazi magyarság. Valami normafélének szántuk ezt a könyvet, hogy öntudatossá tegye az emberekben magyarságukat és megóvja őket a tévelygésektől, az illúziótól, az ingoványba süllyedéstől.” Nagy visszhangot keltett a kérdés: „Megindult a könyvek és cikkek lavinája, s benne ott kavargott a magyar jellem, a fajtakép, a nemzeteszme, a nép, a mi a magyar?, a ki a magyar?, a mi volt a magyar? és mivé vált vagy lesz a magyar? kérdése …”.
A közben gyülekező felhőket észre is véve, mégis bizakodók voltak.
Mi a magyar? – kérdezte 2005-ben Romsics Ignác és Szegedy-Maszák Mihály Esterházy Pétert, Fejtő Ferencet, Kányádi Sándort, Kornai Jánost, Korniss Mihályt, Ormos Máriát és még sokan másokat. Gerő András a kötet előszavában semmiféle veszélyt nem érzékel: „Magyarország ma Európa és az Európai Unió tagja … nyugati típusú demokrácia … az ország alkotmánya garantálja a személyes szabadságjogokat … ma a történelem győzteseinek az oldalán állunk …”.
2005-ben nem látszódott semmiféle gyülekező felhő, veszély, miközben ma már meg sincs az az alkotmánya Magyarországnak, s a Sargentini jelentés 12 pontban fogalmazza meg a magyar kormánynak az európai értékekkel szembemenő gyakorlatát a sajtószabadság, az emberi szabadságjogok, a bírói függetlenség stb. megsértésének az ügyeiben.
Mi a magyar?
Ki magyar?
Aki határon innen van, mindenki? És akit hazaárulónak tart valaki? Akit megbélyegeznek, mert fütyül, ha kedve tartja? És aki hazaárulót kiált a másként gondolkodókra, és fejjel lefelé fölakasztja a bábuját? És aki határon túl magyar igazolvánnyal bír? És akinek nincs papírja, mégis annak vallja magát: mert magyarul beszél, Adyt, Vörösmartyt, Berzsenyit ért, sírja a himnuszt, velük mi van?
Ki a magyar?
Aki kereszténynek tartja magát, s tudja a rovásírást? S aki magyar zsidónak és érti a hébert? Aki magyar cigánynak, s cigányul énekel? És akinek egy kissé sötétebb a bőre színe? És aki benősült, betelepült, gyógyít, tanít, magyar iskolába járatja a gyerekét?
Ki a magyar?
Aki itthon maradt, mert nem mert, tudott elmenni? És aki kitántorgott, mert már enni sem volt mit itthon, de odakint magyarul beszél, olvas, gondolkodik, kolóniába szerveződik, követi az itteni eseményeket? És aki visszajött, majd újra elment?
Mi bennük a közös? Mi bennük a magyar?
Van értelme a kérdésnek egyáltalán?
Vagy megint a politika kreálja, találja ki a kérdést?
Mert mi védjük meg Európát? Mi vagyunk a végvár? A kerítés-építő harcosok? Mi látjuk egyedül jól?
Mi az, hogy „bevándorló ország”?
Szembenéztünk-e már valóban a múltunkkal? Ki néz vissza ránk a tükörből?
Emberek vagyunk.
Aztán magyarok…
2018.09.24. hétfő

MOZIBAN …

Tegnap este megnéztem a Napszálltát: nekem bejött, fantasztikus film! Időszerű, aktuális, rengeteget kérdez, és aztán – elmenekülhetetlenül – a nézőre bízza a válaszadást.
Mi ez a film: krimi, korrajz, család-történet?!
Belép egy fiatal lány egy kalapszalonba Budapesten, valamikor az 1910-es évek elején, az eladó-lányok azonnal kalapokat ajánlanak, fölpróbálják, a fejére igazítják, dicsérik és már egy másikat proponálnak neki: hiszen akár vevő is lehetne, pedig „csak” munkát keres a szalonban.
Hogyan, miért kerül ez a lány a film végére a háború poklába, egy lövészárokba?
Miért lettek egyáltalán lövészárkok?
Megfejthetetlen találós kérdések, kibogozhatatlan szövevények; csak a kérdések biztosak, a válaszok a néző válaszai lesznek: a békéből hogyan lesz háború; miért robban szét a biztosnak tűnő élet és válik borzalommá; hogyan foszlik semmivé a hazugságra, a sunyiságra, a gátlástalanságra, a hatalmi arroganciára épülő – öröknek képzelt – rend hirtelen? Ki-ki hogyan és miért változik, válik mássá, marad ugyanolyan; miért vállal föl elvállalhatatlant, aztán miért fut el előle?!
Ki vagy Te, s kivé leszel?!
Mintha nem is az 1910-es évek Magyarországa, a Trianon előtti Magyarország elevenedne meg a vásznon, amiről mára már tudjuk, szükségszerűen vezetett el a tragédiához.
Csak nehogy megint …

2018. 09. 23. vasárnap