
Tisztelt Ismeretlen, szolgálatot teljesítő Rendőrnő!
Önnek írok, aki tevőleges írója, szereplője, rendezője volt egy halálesetnek. Ön és rendőrtársa – a hírek szerint – közúti ellenőrzést végeztek egy álló autóban éppen telefonáló úrral szemben. A kocsiban ott ült egy másik férfi is, akit már korábban ellenőriztek. A telefonáló úr arra kérte önöket (szemtanú szerint), várják meg, amíg befejezi a telefonálást. Vélhetően ez az a pont, ahonnan kiindulva az események fölgyorsultak, „intézkedésbe” csúcsosodtak (motozás, megbilincselés, földre vitel) és visszafordíthatatlanul vezettek a tragédiához. A ma nyilvánosságra került információk szerint (Független Hírügynökség) „… a kiérkező mentők a külső jelek alapján már a helyszínen megállapították, hogy a férfi szívinfarktusban hunyt el, ezt pedig a boncolás is megerősítette”.
Tisztelt Ismeretlen, szolgálatot teljesítő Rendőrnő!
Nem ismerem Önt, nem tudom van-e családja, gyereke, hogyan él, mit szeret szabadidejében csinálni: cigarettázik-e, szeret-e táncolni, szórakozni, teázik-e vagy kávézik inkább, olvas-e, hallgat-e zenét, karatézik-e, esetleg imád a kutyájával játszani.
Úgy képzeltem (legalábbis eddig), Ön, Tisztelt Ismeretlen, szolgálatot teljesítő Rendőrnő, ugyanolyan egyszerű állampolgára hazánknak, mint én vagy a szomszédom, vagy éppen a nemrég intézkedés alá vont és ott elhunyt személy, Á. István. Úgy képzelem, Önnek is voltak és vannak álmai, vágyai, megvalósításra váró elképzelései, ahogyan mindannyiunknak is voltak és vannak, ahogyan csak voltak Á. Istvánnak is. Ön is magyar állampolgár, akinek vannak jogai és kötelességei is, mint mindannyiunknak, ahogyan viszont Á. Istvánnak többé már nincsenek.
Tisztelt Ismeretlen, szolgálatot teljesítő Rendőrnő!
Ön szolgál és véd! Talán megérti mindkét szó jelentését, de el kellett volna, hogy fogadja: szolgálni és védeni csak együtt van értelme! Föltette már magának a kérdést azóta: „kit és mit védtem akkor és ott?” Belenézett-e a tükörbe, hogy kit lát visszanézni: aki szolgált és védett, vagy csak szolgált?
Tisztelt Ismeretlen, szolgálatot teljesítő Rendőrnő!
Az egyenruha, a szolgálatba helyezés, a bilincs, a fegyver kötelez, de nem a mindenáron való használatra, éppen ellenkezőleg a megfontoltságra, a higgadtságra, hiszen az erő Önnel volt és van, nem pedig a kiszolgáltatott ellenőrzés alá vont állampolgárnál.
Tisztelt Ismeretlen, szolgálatot teljesítő Rendőrnő!
Belegondolt már abba, hogy egy családtagja, hozzátartozója, esetleg gyereke is kerülhet majd hasonló helyzetbe?!
Tisztelt Ismeretlen, szolgálatot teljesítő Rendőrnő!
Ön előttem megbukott a vizsgán, Ön engem ne szolgáljon és ne védjen tovább!!
Egy egyszerű magyar állampolgár
2017.08.09.
dr. Radnai György bejegyzései
„Apró” hír…

Olvasom a hírt: elkészült egy tervezet, amely „… lehetővé tenné, hogy egy a belügyi szervek titkos adatgyűjtésre alkalmas „megfigyelőrendszerhez” jussanak…”. A hír alapjául szolgáló törvénytervezetet még nem találom az interneten: az még nem tartozik rám, meg persze rád se, majd csak később, amikor már bevezették, addig coki! Dr. Péterfalvi Attila, a Nemzeti Adatvédelmi és Információszabadság Hatóság elnöke, c. egyetemi tanár(?) már véleményezte is a tervezetet. Nem repesett a boldogságtól, pedig Ő inkább repeső típus.
A javaslat szerint ugyanis „… a jövőben a rendőrség, a közterület-felügyelet, a személyszállítási szolgáltatók, a közútkezelők, az útdíjszedők által, valamint a pénzügyi szolgáltatóknál rögzített kép- és hangfelvételeket egy központi szolgáltatóhoz kell továbbítani … az egyenként történő megkeresések mellőzhetők…”. Ez már – az egyébként mindig megbízható és lojális – Péterfalvi úrnál is kiverte a biztosítékot. Más szavakkal arról (is) van szó, hogy innentől kezdve legálisan folyamatos megfigyelés alá kerülök és persze Te is az alá kerülsz! A Nagy Testvér ettől kezdve mindent láthat, hallhat, megfigyelhet, még csak szólnia sem kell nekem, meg persze Neked se egy szót sem, arra sincs szüksége, hogy „aszongya”: nem is te voltál a célszemély, hanem más, csak te is ott voltál éppen és ránéztél a célszemélyre, hát persze, hogy rád (is) mozdult a HATÓSÁG!
Ennyi sem kell.
Te csak menjél az utcán gyanútlanul; nyugodtan fújjad a pipafüstöt; állj meg vagy menj át a pirosnál; fordulj csak vissza, amikor elmegy melletted egy csinos lány (bár már nem tudod miért); menj be egy könyvesboltba és vedd meg az 1984-et; olvasgathatod az utcán József Attilát: „Számon tarthatják, mit telefonoztam /s mikor, miért, kinek. /Aktákba írják, miről álmodoztam /s azt is, ki érti meg. /És nem sejthetem, mikor lesz elég ok /előkotorni azt a kartotékot, /mely jogom sérti meg.” – és látni, nézni fogják! És persze INTÉZKEDNEK majd!
Soha nem leszel egyedül ezután! Még az ágyadban sem, a WC is operatív területté nyilvántatik! Nem lesz egy sarok, egy bokoralja sem, ahova elvonulhatsz. Még csak okostelefon sem kell, vagy Facebook. Semmi.
Azt mondják: érted van ez, nem ellenedre. Érted? Hát persze, hogy értem. Mert én félek, meg Te is, kedves olvasó: nem ŐK?!
De persze magányos lehetsz, azzal nem lesz baj. Nem azért figyelnek majd, hogy segítsenek, amikor bajban vagy, mert éppen egy rendőr – csak úgy – kiparancsol az autódból, rákényszerít a forró motorháztetőre, durván szétrúgja lábadat, majd szenvtelenül odaszól a társának: „Te tudsz újra-éleszteni, nem, akkor ennek annyi”. Dehogyis azért! A frászt! Éhes is lehetsz, meg szomjas is, kivert kutya, az rendben lesz. Persze akkor is húzz a picsába, mert ott a helyed, nem a kamerák előtt!
Ez így kerek.
Ez így egész.
A többi néma csönd…
2017.08.08.
„ Les hommes protégés” …
„… az ember jórészt azzal teszi tönkre az éltét,
hogy rettegve vagy reménykedve
folyton azt várja, mi lesz holnap…”
Robert Merle: Védett férfiak
„Iránba látogatott a hétvégén Federica Mogherini, az Európai Unió kül- és biztonságpolitikai főképviselője, hogy részt vegyen az újraválasztott Haszan Róháni elnök beiktatásán és tárgyaljon is az államfővel.” – szól a hír, ami azonnal fölrobbantotta az internetet! Hiszen megjelent az iráni parlamentben Nyugatról egy NŐ. Egy kétlábon járó NŐ! Az iráni parlamentben. (Mintha komondor szabadult volna el, vagy a Keletiben a földön alvó szíriai lány, aki később a Vizes VB-én a hontalanok csapatában úszott akart volna burnuszban fölszólalni a magyarban.)
Közben Dúró Dóra képviselő asszony új javaslattal bombázza az általános választójog – amúgy is több sebből vérző – intézményét: „Általános iskolai végzettséghez kötni a szavazati jogot egyáltalán nem antidemokratikus, hiszen például az sem szavazhat, aki már dolgozik és adót fizet, de még nincsen 18 éves. Egyébként egyértelmű, hogy jogilag nagyon finomhangolt szabályozásra van szükség, mert például 1945 előtt nem volt kötelező a nyolc osztály, a háború miatt is szünetelt, illetve sokak számára végleg megszakadt a tanítás. A cél az, hogy csak olyanok válasszanak, akiktől minimálisan elvárható a tájékozódás és a felelős döntés képessége. Egyébként a hatálya alá tartozókkal szemben sem lenne jogfosztó egy ilyen törvény: ha valakinek nincsen meg a nyolc (vagy idősebbeknek kevesebb) általánosa, de szavazni szeretne, megteheti, hogy befejezi az általános iskolát.” Ő is azonnal vihart arat, pedig Ő aztán igazán híve a kerítésnek, a határvadászatnak, a határmenti lágereknek.
És már megy is a csócsa: tulajdonképpen és mindazonáltal, meg azt is érdemes lenne, meg egyáltalában nem is olyan, meg aztán különben is nem egy „Szent Tehén” az általános választójog: gondolkodni csak szabad?! Hiszen már ma is van szavazójoga a határon túli magyaroknak, még adózniuk sem kell; meg aztán ők levélben is voksolhatnak, szemben a külhonba kényszerített (kényszerült) és jövedelmük egy részét hazaküldő magyarokkal. És már csak alig van egy év a választásokig: most kell neki esni a törvénynek, minek arra annyi idő, meg érlelés, meg ellenőrzés. Volt már itt úgy fővárosi önkormányzati és főpolgármester választás, hogy a választáskor még a nagyra-becsült választó azt se tudta, mi lesz a főpolgármester tényleges funkciója, feladata; az attól függött, hogy a nép jól választ majd vagy se.
Ez a javaslat is csak arra jó, hogy hancúrozzon egy jót a publikum, jöjjenek elő újra az indulatok, erősödjön tovább a rasszizmus, a cigányellenesség, a szegényellenesség és legalább nem a kiváltó okokon meg a megoldásokon kell tépelődni.
„Jézus adta a Tízparancsolatot az embereknek!” – hallom a lelkész-miniszter penetráns baromságát: neki van nyolc általánosa? És ha van, és ha nincs, he csak egyszerűen ilyen, magától? Azér’ csak szavazhasson! Biztosan meleg volt ott, meg éppen megráncigáltak egy nőt is, úgy kellett kimenteni őt, hátra-csavart kézzel, bilincs akkor nem volt kéznél, meg forró motorháztető sem, így nem kellett a lábát szétrúgni, meg se halt szegény. Ez zavarhatta meg a fejét a szegény lelkész-miniszternek, majd a szavazáson nem néz oda, ha lenne ilyen.
Á, nem változik itt semmi, bármi történik is…
2017.08.07.
Levélféle a Fidesz-szavazóhoz…

Tisztelt Fideszre szavazó honfitársam!
Ön az egyike – országunk jelenét és a jövőjét nagyban meghatározó, igaz, bármikor lecserélhető – a Fideszre szavazó állampolgárok közül. Ön hol hangosan, hol halkabban egyértelműen állást foglal: szavazatával, újság-vásárlásával, tévénézésével, mosolyával, bejegyzéseivel, kommentjeivel, informális jóváhagyásával – hol arccal, hol arc nélkül, de –, mindig kinyilvánítja egyetértését a regnáló hatalommal, támogatásáról biztosítja minden, hangsúlyozom: minden törekvését!
Tisztelet érte!
Ugyanakkor élünk itt e kis, lángoktól ölelt országban, akik szintén magyarul gondolkodó, beszélő; a magyarok múltjára: Szent Istvánra, Mátyásra, Rákóczira, Thökölyre, a nyelvújítókra, Petőfire, Széchényire, Adyra, József Attilára, Radnótira, Babitsra és még sorolni sem tudom ki mindenkire büszke állampolgárai vagyunk hazánknak. Honfitársai vagyunk önnek, ugyanolyan egyszerű, itt élő állampolgárok.
De tényleg honfitársa vagyok Önnek?
Én biztos vagyok a válaszban: és reménykedem, hogy az Ön válasza is megerősít véleményemben majd engem.
Nem tagadom: rengeteg kérdés, kétely, gyanú fogalmazódig meg bennem (remélem Önben is); szinte nincs is pont, ahonnan ki tudnám zökkenteni a világot, hogy aztán helyrehozni se legyek rest. Azt tanultam az iskolában (igaz, az „átkosban”), hogy a jó kérdésben már meg is lelhetjük a jó választ: ha tudunk jól kérdezni, akkor tudunk jó válaszolni is!
Ezért most kérdezek Öntől:
• Elhiszi Ön, hogy a Momentumos Fekete Győr András azért indította el a magyar rendezésű olimpia ellen a kampányát, mert korábban francia lány volt a barátnője?
• Elhiszi Ön, hogy Soros György hívott össze egy rendkívüli nyári parlamenti ülést?
• Elhiszi Ön, hogy a komondor kutyában botlik meg egy feleség, és szerez lila-zöld-kék foltokat a testén?
• Elhiszi Ön, hogy minden migráns terrorista és emiatt jön Európába?
• Elhiszi Ön, hogy Mészáros Lőrinc 2010. után megvilágosult, hirtelen szikra lobbant az agyában, otthagyta szakmáját, még polgármesternek sem választották meg előszörre Felcsúton, úgy kellett törvényt alkotnia a parlamentnek, hogy másodszorra sikerüljön, egyszer csak elkezdett vállalkozni és néhány év alatt tehetségével, önerejével az ország egyik leggazdagabb embere lett?
• Elhiszi Ön, hogy Európa ellenünk van, csak öli belénk a pénzét azért, hogy belénk rúghasson?
• Elhiszi Ön, hogy aki nem ért egyet a kormánnyal, a regnáló hatalommal, az mind ellenség?
• Elhiszi Ön, hogy ennyi ellenségünk van, hogy csak ellenségünk van?
• Elhiszi Ön, hogy a konzultációs levelezés egyenlő egy népszavazással?
• Elhiszi Ön, hogy 99 százalék?
• Elhiszi Ön, hogy a Felcsúton (Mezőkövesden, Újpesten, az Üllői úton, Debrecenben, Balmazújvárosban, Dunaszerdahelyen stb.) fölépült stadionokra az országunknak éppen most van szüksége?
• Elhiszi Ön, hogy a magyar egészségügy képes világszínvonalú teljesítményre, csak mert azt mondta a házelnök?
• Elhiszi Ön, hogy Vajna, Mándoki, és még ki tudja ki támogatása viszi előbbre most országunkat?
• Elhiszi Ön, hogy jobban él, mint tíz, öt évvel ezelőtt?
• Elhiszi Ön, hogy a Polt család milliós jövedelme jár a családnak, mert Matolcsy György úgy látja?
• Elhiszi Ön, hogy a törvény előtt mindenki egyenlő?
• Elhiszi Ön, hogy a szentatya rosszul látja a világot és Bayer Zsolt látja jól?
• Elhiszi Ön, hogy a szegény ember megérdemli a sorsát, mert mindenki annyit ér, amennyije van?
• Elhiszi Ön, hogy úgy helyes: az egyik fácánokat lőhet, a másiknak fára sem telik, ezért lopja a tüzelőre valót az erdőből, ezért azonnal börtönbe vele?
• Elhiszi Ön, hogy bilincsben kell elvinni újságírót, politikust, informatikust?
• Elhiszi Ön, hogy aki fizet, az már lehet magyar állampolgár, de aki csak úgy jön, az nem, mert az terrorista?
• Elhiszi Ön, hogy a lelkész-miniszter érti is amit mond, vagy csak mondja?
• Miért nem hiszi el, hogy valami nincs rendben?!
Nagyon melegem van. Gondolom Önnek is, hiszen Ön is, én is itt élünk. Ahol most árnyékban is negyven fok van. Jó volna együtt sörözni egyet, vagy hideg narancslevet szopogatni…
Üdvözlettel: egy magyar állampolgár
2017.08.05.
„Elgondolkodni?”

Hogy mik vannak?!
Hogy kik vannak?!
Tegnap megint nagy nap volt: benne volt a tévében a Mráz Ágoston Samu nevezetű seggnyaló, a többmilliárd forint közpénzzel kitömött Nézőpont csoport vezetője. Namármost, amikor a Mráz Ágoston Samu benne van a tévében, még ha csak a leggusztustalanabb, a leggyűlölködőbb hazudozóban is, amit persze papíron a Vezér táskahordozója tulajdonol, és hangját, mondanivalóját olyanná formálja, ami az „elvárás”, akkor mindig történik valami.
Most például fölszólította a nézőket, hogy gondolkodjanak el egy kicsit. Mert azok a hülye nézők, akik azt a leggusztustalanabb, a leggyűlölködőbb hazudozó tévét nézik, nem szoktak gondolkodni, csak sörözni, meg „megbotlatni az asszonyt a komondorral”. Elképzelem, ahogyan Pali bá’ – Kati néni mellett a már szürkére koszolódott, korábban fehér lepedővel letakart – karosszékben ülve, éppen gurgulázva dönti le a torkán a negyedik Borsodiját, amikor meghallja a Mráz Ágoston Samu nevezetű seggnyaló fölszólítását: gondolkozzon el. Azonnal eldobja az üres üveget, ránéz Kati nénire, végiggondolja, hogy pontos j-vel vagy ly-nal kell-e írnia a nevét, a biztonság kedvéért behívja a kutyát is és el kezd gondolkodni.
Aztán hirtelen rádöbben: nem tudja, hogy miről. Meg különben is: minek. Megint az üveg után nyúl, de látja, hogy üres, hozz még egyet, mordul oda Kati nénihez, aki rögtön ugrik és hozza az ötödiket, milyen szépen beszél az ott a tévében, próbálkozik, hátha ma másképp lesz, hátha ma végre beszélgetni is fognak egy kicsit, nemcsak az a sör, meg aztán a horkolás. De Pali bá’ csak iszik, nem beszél, csak böffent egyet, szóval a szeretője francia annak a szőrösnek, azér’ csinálta, morog maga elé, de úgy, hogy Kati néni is hallja, szóval francia a kurvája, de apjuk, a mi unokánk is franciául tanul, szól vissza halkan Kati néni; azonnal vegyétek ki onnan, nem járhat oda, tanuljon törökösen meg azerül, arra van szükség!
Aztán csönd lesz, súlyos csönd. Csak a sör bugyogása hallik.
Csak gondolkodnak…
2017.08.03.
Majdnem dohánybolt” …

Amióta a Nagy Nemzeti Izék vannak hivatalban, valahogyan mindig nehezebben jutok hozzá, amihez éppen akarok. Először még csak egy kicsit bosszantott, hogy valamit nem találtam a helyén, gondoltam majdcsak kinővik a gyerekbetegségeket az új, bagóért tulajdonhoz jutottak, a többnyire fiatalabb csókosok, de a helyzet nem változott. Pipa-filtert, pipatisztító folyadékot, pipaszurkálót keresek – vágtam a közepébe a köszönés után. Mik azok – jött először a válasz, majd a hölgy elővett egy katalógust, mutassa meg, legyen szíves, akkor majd hétfőre rendelek. Megmutattam. Azóta több-száz hétfő is elmúlt már, de a helyzet nem változott. És milyen dohányuk van – kísérleteztem a mentő kérdéssel. Az most nincs, mert a jövő hónaptól új áraink lesznek, majd utána.
Ott hagytam őket. Minek dühítsem magam, majd találok máshol.
De persze máshol sem találtam. Csak ugyanezeket vagy hasonló válaszokat kaptam.
Magyar kapitalizmus – gondoltam.
Aztán dél-Magyarországon egy kisvárosba sodort az élet, sétáltam a város főterén, nézegettem a megújult parkot, a szökőkutat, a „híres” emberek szobrait, aztán: miért ne – gondoltam magamban, egy próbálkozást megér, és benyitottam a Nagy Nemzeti Izé lefüggönyözött ajtaján. Kellemes hűvös fogadott, a polcok dugig mindenfélével, a humidorban kecses szivarok kívántatták magukat, amikor rám köszönt egy középkorú úriember: szép napot, mivel kínálhatom? Szép napot, pipatartozékokat keresek –válaszoltam, és Ő már rakta is ki a szurkálót, a tisztítót, a filtereket, a folyadékot és kezdte sorolni a dohányfajtákat is, amikből választhatok majd. És új pipáink is vannak, ha arra is szüksége van. Rákérdeztem: mióta öné ez az üzlet – nem az enyém, jött a válasz, csak volt, most visszabérlem, a polgármester úr lányáé lett, ő meg fölajánlotta, hogy csináljam én tovább, csak adjak neki 25 százalékot meg tízet másnak is, én meg számolgattam, hogy ez sehogyan sem lesz jó, de aztán mégis eljutottunk a megegyezésig. Azóta rám sem nézett, csak telefonon hív, hova utaljak. Valahogy csak elműködik a dolog, harapta el a végét és zárta rövidre beszélgetést.
Bevásároltam. Ennek már közel egy éve.
Most megint hetek óta keresek pipaszurkálót, mert a „régi” már elhajlott a sok használattól. Megint vidékre kellett utaznunk, egy gyógyvizéről híres faluba, na, gondoltam, majd ott kapok, mert persze a mi Nagy Nemzeti Izénkben most se volt. Strandfürdő, CBA, kocsma (abból persze több is), focipálya (esti fénnyel), néhány motel, egy főút, meg néhány becsatlakozó kis utca – ennyi a falu. Ezer ember lakja. Zömében idősek. Benyitok, két ember tölti ki a lottót, egy termetes asszonyság a pult mögül: miben segíthetek – szólít meg, pipaszurkálója, van-e – kérdem, az meg mi fán terem, jön a riposzt, már éppen fordulnék ki, amikor rám kiált: várjon, van egy olyan izé, ami három izéből áll, megkeresem, egy darab van belőle, ha az pipaszurkáló, akkor vigye, és már kotorászik is a lim-lomok között, majd előhúzza, na ugye, ez az? Az – válaszolom, és hogyér’ adja? Nem tudom, azt a vonalkódizét kellene megnézni – és már forgatja is a szurkálót, de nem tudja szétnyitni, látszik, hogy még sohasem próbálta, várjon, adja, majd én – szétnyitom neki, odarakja a leolvasó elé, háromszázötven, és folyadék, filter – ütöm tovább a vasat, tudja, itt csak hárman pipáznak: a Józsi, a Berci, meg a Lajos, nekik meg nem kellenek ilyen flancos kütyük. Ő biztosan nem bérli – gondolom még elköszönés közben, de legalább megkaptam…
2017.08.03.
„Majdnem olimpia” …
„Jövőink eleve multak…
Valahol utat vesztettünk…”
Ady Endre: Fáradtan bíztatjuk egymást
Nézem és hallgatom a lelkendezést. Olvasom az istenítő bejegyzéseket, kommenteket. Próbálom én is élvezni a felhőtlen boldogságot, ami olyan jó, melengető, andalító, legalább néhány pillanatra elfeledteti a mindennapok egyhangú kilátástalanságát, reménytelenségét.
„Minden idők legjobb…”, „Magyarország két év alatt megcsinálta…”, „megcsináltuk a lehetetlent…”, „kedvet kaptunk hozzá, hogy megint, bármikor…”, „megmutattuk a kétkedőknek…”, „ez már majdnem olimpia…”, „ilyen nincs máshol, ez az érzelmi fűtöttség…”!
Belgrád, Cali, Berlin, Guayaquil, Madrid, Perth, Róma, Perth, Fukuoka, Barcelona, Montreal, Melbourne, Róma, Sanghaj, Barcelona, Kazán után (végre?) BUDAPEST! Mi is megrendeztük! Méghozzá hogyan: a világ csodájára, két év alatt. És milyen ragyogással, pompával, Budapest gyönyörű díszletével: hűha! Pedig most volt a legnagyobb: ’73-82 között „csak” 37 sportágban, legfeljebb 52 nemzet részvételével; aztán ’86-98 között is „csak” legfeljebb 51 sportágban, 121 nemzettel; most meg már 75 sportágban közel 200 nemzet, közel 3000 sportolója részvételével! Világcsúcs! Csattanós válasz, pofon a kétkedőknek!
Tényleg megcsináltuk! Jogos a kalapemelés!
Aztán ránézek a listára, az elmúlt 30 évben rendező városok felsorolására, amikortól már ténylegesen világeseménnyé vált az esemény. Bambán elmélázok a rendezők fejlettségén, hátterén, anyagi lehetőségein! „Hiszen a tatár se lehet jobb”, nálunk, magyaroknál! Próbálom őket összehasonlítani magunkkal. Nem megy: nincs az a módszer, nincs az a algoritmus, skála, ami alapján ráférnénk egy a4-es papíron ugyanarra a grafikonra!
Azér’ hát mégis elvállaltuk és megrendeztük! Bekerültünk a tévékbe, ugyan nem hatmilliárdan nézték a képeket, az ugrókat, az úszókat: Katie Ledeckyt, Hosszú Katinkát és a többieket, mégis fölkerültünk a Wikipediára: hivatkozási alappá váltunk végre! Ez már egy igazi dobbantódeszka: innen már nincsenek határok, már láható a csillagos ég is, az OLIMPIA, mert arról nem mondhatunk le, pontosabban: Ő nem mond le!
100 évvel le vagyunk maradva! Ezer éve nem tudtunk ezen változtatni! Gyűjtögettünk, halászgattunk, vadászgattunk, portyázgattunk, rabolgattunk (míg be nem verték a fejünket, hogy alkalmazkodjunk); ők meg már földet műveltek, városokban éltek, kereskedtek. Akkor, István király fölismerte: „Hazánk nem maradhat jelen helyzetében…”!
És cselekedett!
És rákerültünk a térképre, bekerültünk a vérkeringésbe: megmaradtunk!
„Hazánk nem maradhat jelen helyzetében…”! – zakatol a ma is, megint aktuális, érvényét nem vesztett eötvösi mondat a kisagyamban. Valamit tenni kellene ma is, valamit meg kellene változtatnunk most is; de hogyan: hagyjuk érintetlenül az egészet, a részleteket javítsuk; vagy dobjuk el az alapelveinket és újítsuk meg azokat?! Toldozzuk-foltozzuk gatyánkat vagy vegyünk teljesen újat?!
Mi, most Vizes VB-t rendeztünk.
Megcsináltuk.
És?!
Minek rendeztük meg; megbeszéltük, megvitattuk, aztán eldöntöttük és megszavaztuk egyáltalán?! Mi volt a cél(unk) a megrendezéssel, miért költött(ünk) rá közel 200 milliárdot (a tizedét ígértük), épített(ünk) föl monstrumokat (amik közül néhányat azon nyomban elbont(unk)), másokat meg már másnap sem bír(unk) finanszírozni, a medencéjét vízzel megtölteni; mit ért(ünk) el vele, közelebb került(ünk) céljainkhoz?! Néhány nap örömért, dicsőségért, nagyzásért; netán jutalékért, haszonszerzésért, a csókosok kifizetéséért; esetleg az Ő kitüntetéséért? Egyszerű kérdések, de már látom, hallom, olvasom: rohadt „libsikommenistahazaárulósorosista”!
Néhány napra meghívtuk, és rögtön ide is lovagolt – hófehér paripáján – a királyfi, de mégsem vette el senkit. Azt hittük: elég, ha megvesszük a lottót, kitöltjük és már meg is nyertük már a főnyereményt: kettesünk se lett. Fölültünk a Vidám Parkban az óriáskerékre és már is a holdra képzeltük magunkat, miközben Budapest határáig se láttunk el. Megterveztettük a bicikli-hidat, aztán mégsem szabad rajta biciklizni.
A magyar családok közel fele nem megy el idén nyaralni. Több-százezer családnál szeptemberben, megint gond lesz az iskolakezdés, még ha néhány nappal előbb is kapják a családi pótlékot. Leállnak kórházi osztályok az orvos és nővérhiány miatt. Magyar gyerekek százezrei éheznek, nem látták még Budapestet, a Balatont. A kőleves újból nem mese már!
„Valahol utat vesztettünk…”, járhatatlan, sehová nem vezető ösvényre tévedtünk: „Nyergelj, fordulj!” – harsan újra a tábori jelszó, és a huszárok indulnak azonnal a hazát menteni: indulnak?! …
2017.07.31.
Nyilatkozat…

Boczkó Gábor Gyula – 1977-ben, Tapolcán született, 192 cm magas, 87 kilós, párbajtőr csapatban olimpiai ezüstérmes és így tovább – magyar állampolgár a Magyar Vívó Szövetség főtitkára és nem mellesleg az EFC (European Fencing Confederation), az Európai Vívó Szövetség végrehajtó bizottságának is a tagja.
Magyarul elmondva: nincs kiszolgáltatva a hazai szelek csapkodásának!
Ez a nagyszerű sportember, aki a Magyar Köztársaság Érdemrend lovagkeresztjét a Magyar Érdemrend tisztikeresztjét is megkapta már vezette a magyar küldöttséget a lipcsei vívó világbajnokságon, amelyen a magyar sportolók szép sikereket értek el.
Most megbukott.
Tényleg megbukott?
• Anya, gyere már, ezek nem nyugszanak!
• Kiről beszélsz, apus?
• Azokról a nyavalyásokról, akik elveszik tőlünk a kulturálisunkat!
• Mit vesznek el?
• Azt nem egészen értettem, amikor hallottam a tévében, valami kulturálisan volt.
• Minek nézel ilyeneket, apus?
• A Híradó volt, azt meg nézni kell, mert abból tudom: hogyan élünk.
• Dehogy abból, apus, tudod te azt anélkül is.
• Nem károgj már, gyere nézd meg te is, most a Buzgó Gábort hívták telefonon, aki Lipcsében van.
• Ki a csoda?
• AZ nem érdekes, de amit mond: már nem is a spájzban, Lipcsében vannak a migráncsosok, csecsemőket rabolnak, randalíroznak, nem hagyják aludni a drága magyar fiainkat meg lányainkat, a rendőrség meg sehol.
• És miért nem hívták őket?
• Anya, ne bomolj! A rendőrök nem tudnak magyarul, hogyan beszéltek volna velük?
• Hát németül.
• Hol élsz, anya, már régen nem a k. u. k. országban élünk, sajnos.
• Nem?
• Most a V4-ekhez tartozunk, az a menő.
• És ott milyen nyelven beszélnek?
• Már ők sem tudják, pedig nagyon jól indult.
• Akkor most mi lesz?
• Mi lenne, előbb jön a családi pótlék.
• Jaj de jó lesz, akkor a gyerekeknek több lesz.
• Anyus, nem figyelsz, előbb adják, nem még egyet: szeptemberben nem is kapnak majd!
• Ja, akkor értem.
• De ez a Buzgó gyerek, nagyon karakán magyar fickó, egy igazi Toldi Mátyás!
• Miklós.
• Nem mindegy, anyus, a lényeg, hogy magyar és jól megmondja a magáét.
• És papus, biztosan igaz, amit mond?
• Persze, hisz bemondta az M1 is, meg valami MTI is, meg tudod, a Józsi, a Bayer Józsi is.
• Akkor biztosan úgy lehet?
• Biztosan. Még ugyan a repülős Tóni nem mondta, de majd ő is mondani fogja. Meg a Szilárd is. Biztosan.
• Biztosan.
• Hogy ezek a hülyék, ezek a németek, miért nem csináltak már szöges drótkerítést maguk köré, hiszen volt már tapasztalatuk ebből.
• Papus: talán éppen ezért, nem gondolod?!
2017.07.30.
Talán most már érteni véli…
Megcsörrent a vonalas telefonja: privát szám, akkor ki lehet az, ilyenkor nem szokta fölvenni, de most a kisördög rávette: szia, behívtak és rólad kérdeztek, mindenről, érted: mindenről!, vigyázz magadra, nem beszéltünk – és már csönd is lett. Ki volt az – kérdezte az asszony, nem tudom, nem értettem tisztán, nem ismertem meg a hangját, a számot meg nem írta ki, olvass csak nyugodtan tovább, kiabálja föl, az emeletre. Ő meg csak ül a fotelben. Dermedten. Bambán bámulja a tévét. Pedig a telefon előtt halálra izgulta magát a thrilleren. Nem tehet róla, tudja, hogy marhaság az egész, mégis imádja a borzongást, a félelmet, a feszültséget. Talán mert az életben meg nem, éppen ellenkezőleg: ott nem bírja. Azonnal rohannia kell a klotyóra, rögtön hasmenése lesz. A múltkor is, az asszony nem jött haza időben, több órát nem tudott róla, kit hívjon, hova rohanjon, és akkor is megcsörrent a telefon: nem merte fölvenni, pedig lehet, hogy Ő lett volna. Aztán persze később hazajött az asszony, lekéste a buszt, az utolsót, vissza kellett kutyagolnia a legközelebbi taxiállomáshoz, az meg időbe tellett. Akkor is ingázott a vécé meg a fotel között. Most is elkezdődött. De nem megy ki, most nem. Csak bénán ül. Nem érti. Pontosabban érti, hiszen sokat gondolt már rá, hiszen ami hét éve elkezdődött, ugyan nem így, nem bárki ellen, hanem célzottan, az mostanra „virágba borult”. Mégse érti, még csak nem is tudja elképzelni.
Ki hívhatta?
Hiszen már nincs is élő kapcsolata sehova. Hiszen az elsők között rúgták ki őt is, meg mindenkit a környezetéből, a vezetőit, még a munkatársait, a titkárnőjét is. Pedig ők ott dolgoztak, még mielőtt ő odakerült volna. Senki nem maradt, senki nem hívhatta onnan, de máshonnan se, persze, ha akarnák, akkor sem mernék. Őt már senki nem ismeri. Az elején még kapott üzeneteket, persze áttételesen, más társaságban beszélgetve, hogy hallottak arról, hogy folyik valami, meg névtelen bejelentés alapján vizsgálódnak, meg a sajtó is napirenden tartotta, de ez már régen volt, már rég leült az ügy, nem is lett ügy belőle, már előtte érdektelenné vált. Akkor meg?
Ki hívhatta?
Nem is tud senkit sem fölhívni, kihez forduljon? Különben is: ismerős nélkül nem megy, csak úgy, az utcáról nem lehet. Pedig, ha tudná, ki hívta, be tudná lőni a veszélyt, a kockázatot, hogy mi történhet, mi következhet? De nem tudja!
És vajon miért hívta?
Biztos segíteni akart, óvatosságra inteni, hogy védje magát, tartsa távol magát, amitől csak lehet, bele ne keveredjen valamibe, mert csak bajt hoz a fejére. Maradjon otthon, nézze a thrillereket, olvasgasson, sétálgassa a kutyát, ne is menjen a Facebook közelébe, pláne ne írjon oda, még kommenteket se, bejegyzésekről nem is beszélve. De lehetne így élni?
Vajon miért hívta?
Lehet, hogy ez csak egy előzetes figyelmeztetés volt? Csak egy első fenyegetés? Hiszen a telefonját bárki ismerheti. Mert olyan hülye volt, hogy az adatlapjára mindent kiírt. Hű, csak ő lehetett ilyen marha, mégse bánja, hogy fölrakta. Hogy lehet bizalmat teremteni, ha ő nincs bizalommal a másik iránt?
És mi lehet az a „mindenről”?
Legalább mondott volna valami közelebbit. Hogy mivel függ össze ez az egész rémség. El sem tudja képzelni. Hiszen most bármivel összefügghet, hiszen most nem is kell, hogy bármivel is összefüggjen, hiszen most elég, hogy fölkerüljön a céltáblára, elég csak kijelölni, rámutatni és már föl is rakják az ügyeletes fölrakók! És azonnal el is kezdnének lőni rá. Nem jössz föl, hallja az asszonyt, még nézem, majd megyek, feleli kissé krákogva, de mégis hangosan, jól van, jön a válasz, aztán csend lesz megint.
Mi lehet a „minden”?
Csak zakatol és zakatol a feje, nem tudja, mire készüljön, mit gondoljon át, hogyan reagáljon, mert reagálni kellene. Mert azt is tudja: semmi nem lehet! Mert semmi nincs mögötte! Mert semmi „olyat” nem tett! De most és itt, ez nem érdekes, mert csak később derül majd ki, de addig?
De mire?
Az egész olyan ismeretlen, annyira váratlan, erre nem tudott fölkészülni, pedig már azt hitte, lesz egy nyugodt néhány éve, utazások, unokák, könyvek, meg talán az írás. Hoppá, lehet, hogy ez a baj?
De mire készüljön?
Mindenkit előzetesbe dugnak, ez ma a gyakorlat, ez már bevett szokássá egyszerűsödött. Legyen az politikus, jóakaratú hacker, zenész, újságíró, ha rákerül a listára, már viszik is kötőféken. Még ha gipszben is van, öreg is, vezetőszárnyon!
El se tudja képzelni!
Az „átkosban” egyszer megszerveztek neki és társainak egy látogatást egy bányába, éjjel alig aludt előtte, mert el nem tudta képzelni, milyen. Aztán lementek Tatabánya környékére, beöltöztek, megkapták a dögcédulájukat is, a párját fönn kellett hagyni és elindultak. Lifttel ereszkedte tíz-tizenöt percet, „és már lenn is voltak”, ahol egy kisvasút várta őket további húszperces vonatozásra: előre vitték őket egészen a fejtésig, ott csak négykézláb, előre-görnyedve, sípoló tüdővel tudtak csoszogni. Félt, azt gondolta: itt a vég! De ment, vánszorgott előre, a dolgozó-fejtő vájárok lerakták csákányaikat félrehúzódtak a kisebb oldalcsapásokba, ahova ő be se tudott volna bújni, és mosolyogva néztek rájuk. Utána még napokig jött az orrából a fekete váladék. Most már el tudja képzelni. Most már nem fél tőle, mert volt ott, mert átélte, milyen!
De mi lesz most?
Gyomra a torkában, szíve a gyomrában, a vérnyomása megint az egekbe ugrott, ebből ma aligha lesz alvás, pedig már a filmnek is régen vége van. Egy másik kezdődik éppen, a holokausztról, persze, hiszen már éjfél is elmúlt. Nézi a filmet, hallgatja az emlékezőket, a túlélőket. Hallja a kérdést: miért maradtak Magyarországon, miért nem mentek el, hiszen már korábban is mindent érezni, tudni lehetett! És akkor neki is bevillan: ő sem értette ezt, hiszen ő is ezt kérdezte mindig, mert ezt nem értette soha: miért nem mentek el, miért nem hagyták a francba az egészet, miért maradtak? És miért jöttek vissza?
És Ő, Ő miért nem megy el? Miért nem köti a hátára azt a kurva batyuját, kapja a hóna alá az asszonyt és húz el a picsába? Hisz a gyerekek már egyenesben, hiszen már más is megcsinálta és csinálja. Miért nem? Már ezt is elképzelte korábban, persze, hogy erre is gondolt, eljátszott a gondolattal, de az mégsem ugyanaz, mint tényleg elindulni.
De Ők sem mentek, sőt: visszajöttek. De minek foglalkozik most ezzel, hogy jön ez most ide? Ja, az a film a tévében.
Kimegy a konyhába, fölbont egy sört, nem is tölti pohárba, csak úgy elkezdi inni.
Talán most már érteni véli…
2017.07.26.
Két perc se kell…

Nézem a kipirult, izzadt arcokat. A hajtincseket, amik éppen akkor összeragadva a szemükbe lógnak, de őket az sem zavarja meg. A „dejóbulilesz”-re összegyűlteket. Meg az öregedőket. Meg a már mimikátlan-arcú, mosolytalan még idősebbeket. A kalaposokat. Az először tapsra lendülő, majd a hirtelen, talán nem is olyan váratlanul ökölbeszoruló kezeket. A fiatalokat ott, kinn a domboldalban: már nem az újabb zenekar várakozásában pillednek. A hullámzó ember-sokaság gyorsan válik arctalanná: egy ütemre hörgő tömeggé.
Mi történik megint? Elég a csengő-bongó kolomp hangja? Hová tűnik a kétely, a kétség, a meggondoltság? Miért válnak a széparcú, kritikus fiatalok is azonnal üvöltőző csordává?
Csak egy csaj fütyül élesen, csak egy hosszúhajú fiatal lány kiabálja világgá véleményét. A tömegben. Egyedül. Körülötte azonnal lendülnek és ütnek a kezek, rúgna a lábak. Hátulról és orvul, a hullámzó fekete hajánál rántják le a lányt a földre. Sipítozva már vért kívánnak néhányan.
Mi van itt megint? Visszamentünk az időben? Egyeseknek túl hosszú volt a béke? Nem érezték jól magukat a gyűlölködést megvető, a soknyelvű és színes Európában? Megint a nemzet, megint a bezárkózás, megint a kerítések, a szögesdrótok világa lett a sikk?
Azóta eltelt már néhány nap. Kimentették – mondja az egyik fő-szószátyár, minek ment a Fradi B-közép közé egy dózsás? Kimentették – erősíti meg, még akkor is, ha hátra kulcsolt kézzel, egy „szekrény”-nagyságú erőember, olyan verőlegényféle. Mert ott vért akartak volna inni! És azóta is ezt olvasom, újra és újra egyes kommentekben; hogy megérdemelte, mert a zavarkeltőnek ez jár; még ha lány is; miért nem maradt otthon gyereket szülni, a konyhában matatni, takarítani, várni az urát, a parancsolóját.
„A HÁBORÚ: BÉKE; A SZABADSÁG: SZOLGASÁG; A TUDATLANSÁG: ERŐ” – villan be a hatalmas transzparens a párt, a vezér jelmondata! És most megint ezt harsogja a szónok, hogy történelmi pillanatban vagyunk, most dől el megint a haza sorsa, Európa sorsa, háborúban állunk, nem hátrálhatunk egy tapodtat se! És erre csak a legjobbak képesek, akik azért szabadok, mert szolgalelkűen követik, fogadják el az egyetlen lehetőséget! Nem kell itt gondolkodni, kérdezni, hogy hol vannak azok a migráncsok, az idegenek, az idegenszívűek, mert a tudatlanság az erő! És ennyi elég is, már meg is van a hatás!
Ezért ütöttek, rúgtak ott! És még nincs vége!
Most majd jönnek az újságírók. Hiszen már elvitték a srácot is: aljasul, hajnalban, hazudva, hogy nem is akart jót, csak balhét. Hiszen elvitték már a politikust, a közszolgát, megalázták a „rendvédelmist”, a pedagógust, az ápolót, a filozófust, akiknek nem lendült ökölbe a keze, amikor kellett (volna)!
„1984” jut eszembe…
2017.07.25.