dr. Radnai György bejegyzései

Ne engedelmeskedj előre

(Első lecke – Timothy Snyder)

„A hatalom legnagyobb részét
önként adjuk az autoriter vezetésnek.
Az egyének előre kitalálják
az elnyomó kormányzat szándékait,
majd kérdezés nélkül, önként felajánlkoznak
ennek végrehajtására. A polgár,
aki így viselkedik,
maga tanítja meg a hatalomnak,
hogy az mit engedhet meg magának.”

Már a választások előtt tudtam, itt nagy zakó lesz. De ami végül utána bekövetkezett, az még az én szerény képzeletemet is fölülmúlta. Ugyan a korábbi négyéves országlása már megmutatta, ki is Ő valójában, hogyan fog kormányozni, uralkodni; hogyan működteti majd a mindent behálózó „einstand teso” rendszerét; mit is jelent, a Fidesz tagság elől gondosan eltitkolt, az MKB székház elsíbolásával megalapozott dolomitos háttér, a kezdetben csak atyai-nemzeti tőke gondolata; de arra, hogy ez mivé formálódik, nem számítottam.
Hogyan is kezdődött?
Jöjjön már – gondolták akkoriban ezt sokan, szinte várták már, mint a messiást, annyira elege volt addigra mindenkinek a szoc-lib kormányokból, a reformokból, a hazug ígéretekből, hogy utána majd jobb lesz; az állandó megszorításokból, ami majd növeli a versenyképességet és akkor majd jön a Kánaán; az örökös torzsalkodásból, marakodásból, széthúzásból: egyáltalán, abból a demokratikus vircsaftból, ami pedig éppen a demokrácia egyik lényege; az elmúlt húsz év csalódásából, hogy még rosszabb, mint volt azelőtt. Ami történt, abban tehát nem volt semmi különös, azt várta majdnem mindenki, aki csak egy kicsit is figyelte a hangzavart. A szocik erőlködtek még a kormányzással, próbálták legalább az országot megmenteni az azonnali csődtől, szépen búcsúzni; magukkal, háttér-talpasaikkal, a médiával nem foglalkoztak: hogy mi lesz azután, mindig volt valahogy. Akkor még nem tudták, nem tudtuk, mi következik, hogy nem marad semmi.
És mert nem tudtuk, ezért (is) történt az, ami megtörtént.
Pedig nem észrevétlenül, nem a sűrű homályból, láthatatlanul mászott elő az alattomos csúszó-mászó; pedig a bekövetkező vész előjeleit sem rejtegette, a bűz már akkor és ott, már előtte terjedni kezdett. A hatalom várományosa ugyanis már a választások előtt úgy viselkedett, mintha évtizedek óta ő lett volna a király, mintha minden az övé lenne: szervezte a zsoldosait, a médiát; előre osztogatta a leendő és volt hűbéreseinek a „birtokokat”; küldte a fenyegetéseit, üzeneteit mindenkinek, aki élt és dolgozott és együttműködött az „ancien regime” -mel; egyáltalán: mindenkinek, aki nem volt vele. Már előre kreálta az ügyeket, keltette a feszültséget, korbácsolta az indulatot, gerjesztette a gyűlöletet, kinevezte ellenségeit.
De akkoriban ezt senki nem így gondolta. Még a megvádoltak, az ítélet-nélkül előre elítéltek sem, a leendő (örök) vesztesek sem, hogy a tisztességes(?) haszonlesőkről, a hatalomhoz dörgölődzőkről ne is beszéljek. Csináld már – lihegte a hirtelen tömeggé vált társadalom, jöjjön, aminek jönnie kell! Milyen egyszerű és nagyszerű minden: hiszen kellenek a bűnösök, hiszen nélkülük nem kerek a világ, és itt is van a rendcsináló, keményen rendet tesz, aztán fölépíti, hogy jobb legyen: nekünk, mindannyiunknak!
Ezért hát csinálja már!
Nevezze már meg, leplezze már le a bűnösöket! Gyerünk! Hulljon már a férgese!
És amikor minden napra jutott egy tojás, mert naponta jelentek meg hírek: ez is, az is, amaz is miket csinált, mennyit lopott; és ezt is, azt is, amazt is pórázon, láncon elvezették; vallásra, nemre, politikai elhivatottságra tekintet nélkül, katartikus élmény hatotta át az embereket. De jó, de szép is a világ végre, bűnhődjenek csak a vétkesek!
Hogy tényleg azok-e, hogy tényleg loptak-e, kit érdekelt!
A hatalom mondta, a vezér kiáltotta – nap, mint nap – világgá, akkor biztos úgy van! Akkor annak úgy is kellett lennie, történnie!
Hogy valami bűzlik, hogy talán mégse úgy történt minden, ahogyan azt a házibarát szócsövek, a lakájmédiák, és minden média, minden média, kétszer mondom, hogy mindenki értse, kontroll, mindenfajta kétely nélkül leközölte; hogy okos és hozzáértő emberek „megelemezték”, megmagyarázták, alátámasztották és elhitették!
És mi hittük.
Hittük, hogy a teljes tisztviselői kar felsővezetése, a helyi önkormányzatok tisztségviselői, az állami vállalatok teljes ügyvezetése, a katonaság, a rendészet tábornoki kara, aztán már az orvosok, pedagógusok, egyszerű emberek is loptak, csaltak, hazudtak!
Elhittük.
Akkor is, ha érintettek voltunk és tudtuk, hogy semmi sem igaz, hogy semmi nem úgy van, hogy nem úgy történt!
Akkor még nem tudtam, akkor még nem tudtuk, hogy így kezdődik, hogy ezzel kezdődött. Ki ezért, ki azért fogadta el. Ki ezért, ki azért engedelmeskedett. Én is elfogadtam, tudomásul vettem. Ahogyan Te is, meg Ő is; ahogyan mi is.
Előre engedelmeskedtünk!
Ösztönösen, gondolkodás nélkül alkalmazkodtunk, még ki sem alakult, meg sem erősödött, ki sem fejlődött új helyzethez. Azt gondoltuk, másképpen nem lehet. Azt gondoltuk: a lojalitás, a semleges együttműködés, a hallgatag véleménytelenség elég, és akkor minden rendben lesz.
Persze nem lett elég.
Így kezdődött.
Most meg már itt tartunk: háború(k)ban állunk, mítoszokból gyúrt ellenségek vesznek körül bennünket; kreált, nemzetietlen hazaáruló senkik belülről is rothasztanak, akik…
És még nincs vége…

2017.06.25.

A korlátozhatatlan lehetőségek országa…


• Mit mértetek ma reggel?
• Még nem kaptam meg az eredményeket, zavar van az erőben, akadozik a Metró is meg az internet is.
• Nem kérem a félrebeszélést, férfiasan oldjátok meg a helyzetet: ott vagytok a hídnál, menjetek át rajta.
• Hű, már meg is jött!
• Na, azér’, halljam!
• Melyiket: az igazit vagy a hívőknek szólót?
• Mit ittál ma reggel, össze-vissza beszélsz: mindkettőt, majd megmondom, melyik – melyik.
• Akkor kezdem: a Horthy átértékelés átjött, de még messze van a „gonosz, bűnös, ördög, nagyorrú” Soros támogatottságától, a dinamika azonban jónak tűnik.
• És mit mondunk a médiában?
• A lakosság széles tömegei támogatják Horthy Miklós valódi és reális megítélését, a gaz kommunista rendszerben szajkózott hazugságok leleplezését.
• Rendben, menjünk tovább!
• Elsöprő többség támogatta, hogy Storck maradt, hála istennek a szövetségi kapitány.
• És mit gondoltak még az emberek?
• Hogy ba@@a meg azt a jó…, de nem folytatom, ezt a Csányinak címezték.
• Akkor az elsőt hozassátok le, a Knézy csináljon az M4-en – két egyperces hír között – egy nagy-interjút a Mészöllyel arról, hogy a pokolba és vissza vezető út is jószándékkal van kikövezve.
• Miért a Knézy?
• Neki a szeme sem rebben, bármit elmond, még rögtönöz is, az álmából fölkelve is mondja, amit kell.
• Mészáros Lőrinc gazdagodását a többség támogatja, mert ez újabb példája annak, hogy hazánk a korlátozhatatlan lehetőségek országa, ahol a nép egyszerű, gázszerelő gyermekéből még atomfizikus is lehet.
• Ezt nem értem.
• Én sem, de ez jött ki a felmérésből! Persze a másik érthetőbb: menjen a pi@ába a hülye stróman, vigyék el gázszerelőnek Szibériába.
• Tudják meg, kik válaszolták ezt.
• Tudjuk.
• Akkor azt is tudják, mit csináljanak velük.
• Tudjuk, de a törvény…
• Akkor intézkedjenek.
• De, ez kétharmados…
• Már megint Én találjam ki: tegyék be a sport törvénybe, az feles; terjessze be a Harrach egyéni képviselői indítványként, találjanak egy mailt, hogy a szocik támogatják, aztán coki!
2017. 06. 24.

A nagy ember dolgozik…

Komoly arccal ül az íróasztalánál. Mögötte hatalmas, súlyos függönyök, az ablakredőnyök félig lehúzva, a nappali fény keveredik a sárgás műfénnyel. A levegőt hűvösnek, enyhén borzongatónak érezhetnénk, ha a video képes lenne a hőmérsékletet is közvetíteni. De még nem képes. A szagot se. Minden nyugodt, békés, magabiztos: győztes szobában vagyunk!
Ő dolgozik. Igen megfontoltnak tűnik. Nagy az Ő felelőssége: rajta a falu, a leendő megyei város minden búja-bánata és gondja. Meg az Akadémia is nyomasztja, nyomja a vállát, hogy már majdnem belegörnyed. Nem is beszélve az országos ügyekről: a Népszabadságról, az Echo tévéről, a hatalmas építkezésekről, meg a még hatalmasabb befektetésekről! Meg mindig jön valami újabb üzenet, és akkor abba is bele kell vágnia.
Táskás redők rezegnek a szeme alatt. Fekete haja csillog ugyan, de már néhány ősz szál belezavar a látványba: reggelente Katikának kell átnézni és ollóval lecsippentenie, de ma reggel a nagy rohanásban ez is elmaradt.
Pedig megint itt van egy gonosz, ellenséges, mindenre képes tévé.
De Ő nem hátrál: ellenáll, cinikusan felel, már tudja jól, mi és hogyan kell reagálnia. Az jár azoknak, semmi más. Cinizmus, csak abból értenek. Meg az erőből. Akkor behúzzák a fülüket meg a farkukat is. Úgyhogy fekete pulóverében, kékes-szürke ingjében, tökéletesen megborotválva állja a kérdéseket. Belülről meg rázza a röhögés. Legszívesebben hangosan fölvinnyogna. De ezt nem lehet. Ez most itt egy piár, vagy hogyan a francban mondják. Persze nem mindig volt ez így. Sokáig félt a kamerától, a mikrofontól meg a megszólalástól különösen. De mára már kikupálták, bemagoltatják vele mindig, amit mondani kell. Most is jött hajnalban valaki Pestről és odaadta a szöveget, aztán kikérdezte. Most már rutin.
Közben dolgozik. Mert a munka nem áll meg. Mert a keréknek forognia kell, a gépnek működnie kell. És tulajdonképpen Ő is csak egy láncszem, egy jelentéktelen kapocs, ami kell a működéshez; hogy a kitalált ötletekből csilingelő mani legyen, hogy minden percben sokasodjon a zsozsó. Meg elégedett legyen a főnök.
Ez a legfontosabb. Mert tud ám dühöngeni, amikor úgy mennek a dolgok. Vagyis úgy nem mennek, akkor jobb nem lenni a közelében. Akkor félelmetes légkör van körülötte, szikrázik, szinte lángol minden. Akkor persze mindenki kussba vágja magát, mennek le az a székükben, mint a fogorvosnál.
Szerencsére neki nem kell gondolkodnia. Csak toll kell minig, amivel alá tudja írni, amit éppen akkor és ott kell. Hol ezt, hol azt. Nem is tudja követni, átlátni meg végképpen nem. De minek is. Arra mások vannak. És ha gond van, azok viszik el a balhét.
Most valami kézilabda csapatot kell venni. Nem nagy ügy. Csak egy aláírás. Fölrémlik előtte, hogy még tíz éve is maga hurcolászta a kis szerszámosládikáját, a sok kombinált fogóval, csavarhúzóval, szelepekkel, meg már maga sem emlékszik, mi mindennel. Nem volt neki még egy trógere se. Nyakig szaros volt mindig. Akkoriban alig jutott ötről a hatra, csak a gürcölés, meg a loholás, a nap végén alig bírt lefeküdni, elaludni.
De ennek vége lett. Hirtelen lett vége. Azóta semmi gond. Még a széket is betolják a segge alá. Elég csak gondolnia valamire, már ott is van az asztalán.
Milyen könnyű is volt ezt elfelejteni.
„Egy tollat kérek, Kati!”

2017. 06. 23.

Horthy…


Két éve átjött hozzánk R egy kicsit tanulni, vagyis inkább beszélgetni a történelemről. Akkor éppen a holokausztnál tartottak és R tartott tőle, hogy másnap Őt fogják kérdezni, neki kell majd jegyért felelnie. Beleolvastam az iskolai tankönyvébe, érzékelni és érteni akartam, miről és hogyan tanulnak. Talán két vagy három bekezdés volt csupán, hogy a németek bevonulása után, amikor már nem Horthy irányította a dolgokat, akkor a németek elvittek sok zsidót és megölték őket; meg hogy amikor Horthy ezt megtudta, leállíttatta az elszállításokat; meg sok magyar ember mentett meg zsidókat is. Valami ilyesmi volt abban a könyvben.
Új időkben új szelek fújdogálnak – gondoltam akkor, beleolvasva a könyvbe. De mit is mondjak R-nek, hiszen Ő holnap vizsgázni fog talán, ezen múlhat az évvégi jegye is, amin meg a továbbtanulása!
De ez csak az igazság egy szelete, így nem is az igazság, hiszen először Európában nálunk vezették be a numerus clausust, aztán végig a Horthy-korszak alatt – hol erősebben, hol halkabban – folyt a zsidózás, a zsidók kiszorítása az életből, vagyonuk elkobzása, tanulásuk szűkítése, magyarságuk kétségbe vonása; ellenük hivatalos „idegenrendészeti eljárás lefolytatása”; aztán meg a „kényszermunkára” telepítésük után , közben (sokszor még el sem hagyták a falujukat) a házaik rekvirálása, javaik kirablása.
Hiszen ezek a tények! Még ha az a könyv nem is ezt írja, még ha a Veritas frissen kinevezett „történésze) másként is gondolja.
Na, akkor most mi legyen – tettem föl magamnak a kérdést.
Tudod, R-kém, ha nekem kéne felelnem, akkor én arról beszélnék, cudar volt az a világ, mert ott különbség volt magyar és magyar ember között, ott nem az számított, hogy ki mit csinált, hogyan teljesített, hanem más; de ez olyan felnőttes beszéd – mondtam neki, Te csak azt mondjad, amit a saját szavaiddal el tudsz mondani, amit érzel, amit anyádéktól is hallottál.
Ez két éve történt. R-nek „szerencsére” nem kellett másnap felelnie.
Szerencsére?!
Pedig akkor már vastagon benne voltunk.
Pedig akkor már nemcsak egyedi példákat hallhattunk.
Pedig akkor már elhangzott megint a parlamentben, hogy össze kellene írni…
Pedig már akkor is sunyított és kétnyelvűen beszélt a miniszterelnök.
Pedig akkor még nem is vált hivatalossá, hogy mindezt Horthy Miklós „kivételes államférfiúnak köszönhetjük”…

2017.06.22.

Légy résen, ha fegyvert kell viselned …

(Hetedik lecke – Timothy Snyder)

A tér szélén rendőrök állnak. A forró napsütésben néha lekapják az izzadt fejükre tapadt sapkájukat és vastag, nedves, ragadós ujjaikkal dörzsölgetik a fülük mögé csurgó verítéket. Persze hiába, a viszketés az idegességükből fakad, ami minden bevetés előtt megrohanja őket: az izzadás csak rátesz egy lapáttal, úgyhogy néhány perc múlva mindig újrakezdik a vakaródzást. Csak téblábolnak, nézelődnek, a parancs szerint várniuk kell, hogy megteljen a tér. Addig csak figyelni és várni. Magabiztosan! Ez is benne van a parancsban. Hát magabiztosak, vagyis annak mutatják magukat, még ha nem is tudják, hogy kell.
Megint biztos valami tüntetés lesz – gondolja Bence, a Kecskemétről fölrendelt, nemrég érettségizett újonc, nem kell félnem, majd úgyis jönnek a különlegesek, majd azok lerendezik, ha balhé lenne. De azért nem teljesen nyugodt, Hannára gondol, akivel még tegnap este is együtt voltak, fogták egymás kezét, aztán összebújva tervezgették, hogy egyszer majd elköltöznek a szülőktől, otthonról; önállósodnak, saját lakásba, netán kertes családi házba mennek, lesz majd három gyerekük is, s közben simogatták, cirógatták egymást. Aztán nagyon vigyázz magadra – köszönt el tőle végül éjfélkor Hanna, nagyon vigyázz, suttogta még búcsúzásként az utolsó csókjuk után. Rohant haza, mert négykor kellett kelnie, hogy ötkor már indulhassanak is Pestre.
És most itt van. A téren. Még kevesen vannak, csak a színpadot építik, meg a kábeleket húzogatják a színpad oldalán lévő nagy hangszórókba, meg a színpad oldalán lévő keverő-pultba. A szerelők is izzadtak, csapzottak, mégis vidáman, öntudatosan végzik a dolgukat, a szakember rutinjával megerősítve: ők aztán tényleg magabiztosak. A háttérből már zene is szól: kapcsold a Kozmoszra – kiáltja egyikük és már dübörög is a „Mi szabadabbak vagyunk, mint ti valaha lesztek”, aztán meg „A Kedves Vezető”. Nem értem – gondolja Bence, ez kurva jó, ezek érzik, mi kell jó kedvhez. Azért óvatosan körülnéz, lesi a többiek arcát, akik némán, maguk elé meredve állnak a sarkon mellette. Bence is föleszmél, rendezi arcát, de a vakaródzási kényszer csak nem akar szűnni.
Ekkor a tér túloldalán mozgolódás támad, Bence csak a fekete pólókat veszi észre először, aztán már látja, hogy kopaszra nyírt fejű emberek egyre növekvő sokasága közeledik a színpad felé. Néhányan közülük forgolódnak, láthatóvá válik a hátukon a fölirat: „Erdélyt vissza, vesszen Trianon!”. Megállnak a tér közepén Most a vezetőjük kiválik közülük, előre jön és hozzájuk lép: ki a parancsnokotok – kérdezi foghegyről, de a parancs szerint meg se hallják a kérdést. Szerencsére a mellékutcában parkoló parancsnoki kocsiból kipattan a főtörzs’ és odaszól a kopasznak: gyere velem, megbeszéljük – és már mennek is hátra.
Bence nem érti, ahogy a többiek sem, akik ugyanúgy, mint ő, hajnalban más vidéki városból érkeztek. Persze a szemük sem rebben, de a vakaródzás mindegyiküknél egyre elviselhetetlenebbé válik. Szerencsére egyre többen jönnek a térre, sok az idős, öreg ember, akik óvatosan lépdelnek, mintha mezítláb járnának széttöredezett üvegdarabokon. De jönnek fiatalabbak is, kézen-fogva andalognak a színpad felé, mások a kisgyerekeiket terelgetik a fűvel borított fás tisztásra, ami kissé távolabb van a színpadtól. Aztán egyszer csak tele lett a tér, mindenki vidáman trécsel egymással, várják a tüntetés megnyitását.
Ez nem is tüntetés – gondolja most Bence, kár, hogy Hannát nem hoztam el, persze nem is hozhattam volna, komorodik el hirtelen. Társaira néz, azok arca is kisimul, tartásuk is lazábbá válik, már némelyikük mosolyogva néz vissza rá; mintha enyhülne a viszketés is, nem lesz itt semmi, jó buli lesz.
Egyszer csak újra megpillantja a kopaszokat. Ők visszahúzódtak a tér átellenben lévő sarkához, és ahogy Bence látja, hirtelen négyszög alakzaba rendeződnek, és amikor a zene elhalkul, nem a színpadra lépő ember hangja hallatszik föl, hanem egy harsány vezényszó: vigyázz, jobbról fogadás, tisztelegj! És egy teljesen fekete egyenruhába öltözött ember ellépdel a némán, feszes vigyázzállásban lévő kopaszok előtt, majd szembefordul velük: Erőt! – kiáltja, amire jön is azonnal a válasz, erőt, akkor megfordul lépés indulj! És a feketepólós kopasz sereg elindul előre.
Bence először nem is érti, hogy mi történik, aztán látja, hogy a kopaszok pont a békésen játszadozó gyerekeket fogják legázolni pillanatokon belül, ha nem történik valami. Tenni kéne valamit – gondolja, ezt nem lehet így hagyni, de mielőtt elindulna a többiekre néz, akik ugyanúgy, mint Ő tanácstalanul, de ugrásra készen állnak, Ők is látják, észlelik a bajt! De parancs nélkül nem lehet – villan belé rendőrsége, szólni kéne, hogy kapjanak parancsot. Eligazítás – hallja meg hirtelen a háta mögül a parancsot, ami azt jelenti, hogy vissza kell vonulniuk a parancsnoki kocsi mellé a mellékutcába. De addigra letapossák őket – fordul hátra és kiabál a parancsnokkal; eligazításra, harsan föl újra és a többiek szemlesütve araszolnak a kocsi felé.
Bence megfordul, aztán vissza és dühödten futva átszalad a téren, megáll a gyerekek előtt, szemben a kopaszokkal, a csizmák dobbanása egyre közelebb és közelebb hallik, már sikítozás, lárma és sírás keveredik egymással, Bence kiabál, hogy állj, aztán elesik, minden sötétbe borul, csak Hanna mosolyát véli fölfedezni az egyre sötétebb és sötétebb kút mélyén.

2017. 06. 20.

Te így is …

Te így is …

Lehunyja kék szemét a nép,
hullik a vakolat és a máz,
szemét alatt bűzlik a rét –
és Te aluszol így is, kis Balázs.

Lábára hajtaná fejét,
szárnytalan bogár, és darázs,
nem hallatszik zümmögés –
és Te aluszol így is, kis Balázs.

A villamos se fonódik,
– s döglik a pótló buszozás –
munkád sincs, se ábrándozás –
és Te aluszol így is, kis Balázs.

Nincsen szék és nincsen kabát,
szunnyadozó szakadás,
pedig milyen jó lenne a hasadás –
és Te aluszol így is, kis Balázs.

A labda bezzeg, meg a síp,
a stadion, meg a bajnokság,
Böde Dani annál inkább gazdagszik –
és Te aluszol így is, kis Balázs.

A távolság, mint üveggolyó,
elgurul, nem leszel, óriás
se tanár, orvos vagy megbecsült halász, –
és Te aluszol így is, kis Balázs.

Focista bezzeg lehetsz, s határőr-katona!
Fácánokat lelövő vadász!…
Látod, ez az igazi valóság. –
és Te aluszol mégis, kis Balázs.

1935. február 2. helyett 2017. 06. 17.

Elképzelem, ahogy az „Éhező Gyerekek Viadala” versenyző-kiválasztására Hegedüs Zsuzsanna Gabriella, a társadalmi felzárkóztatást, a társadalmi konfliktusok kezelését és megoldását szolgáló jelen- és jövőbeli stratégiák (stb.) kidolgozásával kapcsolatos kérdéskörök miniszterelnöki megbízottja megérkezik a 12. körzetbe, majd kiszáll az irányító zsarnoki Capitoliumtól kapott Audi A6 modelljéből, föllép a Főtéren a Főtemplom főlépcsőjére, ajkát lebiggyesztve körülnéz, egy kicsit vár, majd fölemeli a kezét, mintha köszönne. Ekkor, a már órák óta a rámpára összeterelt, rongyaikat huzigáló és a kiválasztási ceremónia végig-nézésére kötelezett, éhező gyerekek fölemelik eddig (a törvény által kötelezően előírt módon) lehajtott fejüket kórusban lelkes kiáltásba kezdenek; már zúg is: „Zsuzsa asszonynak még egy Audit, mert nem is vagyunk éhesek!”
Zsuzsa asszony ráncos orcáját enyhe pír lepi el, aszott képe mosolyra fakad, töpörödött teste hirtelen megnyúlik és peckesen lelépdel a lépcsőn és beül az Audi A6 modellbe. Induljunk, Magyarországon nincsenek éhező gyerekek – szól oda sofőrjéhez, kérek a miniszterelnök úrtól még egy Audit. A sofőr nem válaszol, direktbe rakja a sebváltót, durván rálép a gázpedálra és csikorgó kerékkel elrobog a 12. körzet földútján. A jó qu@va anyádat – sziszegi magában és közben elkezdenek potyogni a könnyei…

2017. 06. 16.

„Ne félj, hagyd őket, gyere, beszélgessünk …”


Szilvi, azonnal állj meg – csattant élesen a reggeli iskolába-menet. De Szilvi nem állt meg, sietősen kapkodta tovább lábait a járdán, szinte már futott. Nem is nézett se jobbra, se balra, talán csak a lába elé pillantott egyszer-egyszer, inkább iszkolt előre, ahogy csak bírt. Szilvi – hallotta megint a háta mögül, állj meg!
De Ő, mintha meg se hallotta volna.
Korához képest fejlett, nagytestű kislány volt, a ötödiket fejezi be éppen, aznap már az ”…áció!” naphoz érkeztek meg, már móka volt az egész iskola: az udvaron játszottak, meg néha-néha volt egy óra is, ahol a javítani akaró gyerekek még bizonyíthattak. De Szilvi már túl volt ezeken a bizonyításokon, neki már minden jegyét lezárták, olyan lett a bizonyítványa, amilyen szokott: se túl jó, se túl rossz; még elmegy.
Otthon ebből a szülei korábban sem csináltak gondot, elfogadták Szilvikét olyannak, amilyen. Csak a bratyója, csak Ő nem akart ebbe beletörődni: nem tudta elfogadni, hogy Szilvi nem az első, hogy nem a legjobb, de még csak nem is második. Állandóan csesztette, hogy tanuljon, kérdezzen, ha valamit nem ért, sőt, még ki is kérdezte Szilvikét, amikor együtt voltak. Kemény volt vele, több, mint szigorú, éppen, hogy csak nem verte, de amivel csak tudta büntette: amikor úgy ítélte meg nem engedte se játszani, se olvasni, még tv-t nézni sem. És sokszor ítélte úgy.
A bratyó szerette ugyan Szilvit, mégis élvezte, amikor látta rajta, hogy félelemből tanul, fogad neki szót, olvassa tovább a tanulnivalót. Emlékezett rá, hogy Ő is mennyire félt az apjától, amikor meg kellett mutatnia az ellenőrzőjét és abban az az üzenet állt: „Fia megint verekedett, állandó közbe-kérdezéseivel zavarta az órát, ezért szigorú figyelmeztetésben részesítem, Némethné Kollár Aranka osztályfőnök”. Ilyenkor összegömbölyödve várta a pofont, ami rendre el is csattant. De Ő nem ütötte meg Szilvit, nem akarta. Minek. Ütés nélkül is félt tőle és mindig tette, amire utasította.
Szilvi sohasem szólt a szüleinek, hogy a bátyja terrorizálja, hogy fél tőle, hogy kerülné, ha lenne még egy szobájuk, ahová elmenekülhetne, de nem volt. Így, hát minden ment tovább a maga útján.
Mindig együtt mentek iskolába: fölkeltek, megmosakodtak (mindig a bratyó ment előbb a fürdőszobába), aztán megreggeliztek, fölkapták a tanyójukat és irány a suli. Még útközben is kérdezte a bátyja a leckéről, figyelte, mennyire tudja az anyagot. Még ott sem hagyott békét neki.
De ma reggel előbb akart beérni az iskolába, mint a bátyja. Ma mindenképpen előbb! Úgy akarta intézni, hogy mindenki lássa: ma nem a bratyóval jött, egyedül!
Mert volt egy találkozója. És oda egyedül akart érkezni. Azért vette föl a húsvétra kapott új szoknyáját és blúzát, amit Ő választhatott. Még anyu kölnijéből is öntött egy kicsit magára. Már a rágót is kiköpte.
Mert a hetedikből a Lalival ezt beszélték meg, hogy reggel egy kicsit beszélnek, hogy mikor és hol fognak az udvaron „összefutni”.
Ezért sietett előre.
Állj meg – harsant megint mögötte a bratyó, most már artikulálatlan hangja, és akkor utolérte és durván hátba-vágta, hogy elesett és elszakadt az új szoknyája, a könyöke fölhorzsolódott és vérezni kezdett a lába is…
Fölötte nevetés hallatszott, az ismerős lányok vihorásztak, a fiúk gúnyosan röhögtek és akkor Lali odalépett hozzá: „Ne félj, hagyd őket, gyere, beszélgessünk …”

2017. 06. 15.

Járulékos költségek …


• Zolikám, minden rendben?
• Természetesen, Főnök.
• Nehéz időket élünk mostanság, és nagy ügyek megoldása vár még ránk, ugye látod Zolikám?
• Természetesen, Főnök.
• Harcban állunk megint a világgal, mert nem értik meg az én időmnek a szavait.
• Természetesen így van, Főnök.
• Már néha én is fáradok, lassabban meg a dekázás is, alig győzöm már átadni az új stadionokat, Vizes Blokkokat, kár, hogy a gyalog-híd csúszik, meg kéne gyorsítani az építését.
• Természetesen, Főnök.
• Az ifjúságunk sem a régi.
• Természetesen, Főnök.
• Erősebbeknek, edzettebbeknek, határozottabbaknak, harciasabbnak kell lenniük!
• Természetesen, Főnök.
• A Parragh is megmondta: nekünk nem olvasni, írni, számolni tudó gyerekek kellenek, akik József Attilát, Radnótit, Babitsot, Adyt olvasnak, meg a forradalmakról beszélgetnek a történelem ürügyén; meg minek nekik biológia, fizika, földrajz: azt az őrülten vagány Trumpot is zavarja a klímaizé, minek azt, így kell gondolkodni nekünk is; azaz nekünk kell gondolkodnunk, nem a gyerekeknek!
• Természetesen, Főnök.
• Elindult már a minden iskolába tornatermet meg a legyen lovaglási kurzus a városi iskolákban akció?
• Természetesen, Főnök.
• Akkor most tovább lépünk: legyenek lőterek is az iskolákban!
• Természetesen, Főnök. De nem lesz ebből baj, még lelőnek valakit.
• 32 ezren halnak meg, csak úgy, pedig nem kéne nekik meghalniuk; háborúban állunk, Zolikám; háborúban: ezek a járulékos költségek …
2017. 06. 14.

Akár lehettem volna én is, vagy te is …


Most olvasom a hírt az MTI-től, itt Füllinsdorfban, hogy „Jogerősen letöltendő börtönre ítélték a sukorói telekcsere két vádlottját”; és már látom ugyanezt a CNN-en is: „Supreme court sentences suspects in Sukoró case to prison”.
Na végre: megvannak – sóhajtok föl 1200 kilométerre kis hazámtól, akkor helyre áll végre a rend. Mióta folyik a fogáskeresés, az előzetesbe helyezés, a vádalkudozás, hogy végre el lehessen ejteni a nagyvadat, a „zelmúltnyocév” fő-atyalapatyaláját. Annak idején még Őt is beidézték, az ügyész elé citálták, hogy mondja el a nevét meg a tajszámát is, meg talán beszélgessenek el arról, hogy … miről is?
És most végre elkapták őket. Végre megkapták méltó büntetésüket is. Most már ülhetnek a cellájukban szégyen szemre.
Hogy ez „csak” harmadszorra sikerült? Hogy elsőre még minden milyen szépnek tűnt, aztán a másodfok belerondított a tányérba? Ki emlékszik már arra! Hogy a harmadfokú független bíró(?) politizált egy kicsit, azt vett figyelembe, amit akart: kit érdekel? Hogy nem volt mód cáfolni, bizonyítani, érvelni? Kit érdekel?
Győztünk – kiált föl boldogan a siserehad, végre-valahára!
Nemhiába a sok bíró-csere, az észnélküli fiatalítás, a bírói fizetések szinten-tartása, a korhatár bevezetése, a Tünde asszony kinevezése.
Beérett a gyümölcs!
Az áldozatok meg: magukra vessenek; miért nem gondolták meg előbb, miért nem voltak együttműködőbbek, miért nem értettek az üzenetekből, a rejtett jelzésekből: hiszen itt élnek, Magyarországon. Ne csodálkozzanak: ez a NER igazságszolgáltatása!
Végre beindulhat a „bayeri zsigeriség”, most végre a schifferes kiscserkészek is megszólalhatnak és „ugye megmondtuk”-ozhatnak, lehet megint „gyurcsányozni, libsizni, ellenségezni, hazaárulózni” és utálkozva szidni mindenkit, aki nem követi vakon a Führert!
Aztán elmélázok egy kicsit, hiszen lehetnék akár én is most áldozat; hiszen kaptam én is jelzéseket, fenyegetéseket annak idején, amikor megérkezett a stadion-építő, a kisvasút-építő ERŐ, hogy húzzak el a retkesbe, nehogy eszembe jusson tiltakozni. Hiszen lehetne most akár a többi közszolga, tisztviselő is, akinek a bűne annyi volt, hogy az államapparátusban dolgozott korábban is. Vagy iskola igazgatóként, szakszervezetisként – kell folytatni a sort?!
Hiszen lehetnél akár Te is, ki most éppen olvasod ezt a bejegyzést, ha nem vagy eléggé lojális, alkalmazkodóan támogató, csak élni akaró állampolgár!
Szóval: így olvasd barátom ezt a hírt!
2017.06.09.