dr. Radnai György bejegyzései

„Rendezzük meg” …

 Anya, nekünk is kéne egy nagy kerti-partit rendeznünk
 Ne bomolj, apus: hova, mikor, minek, miből?
 Megérdemeljük, már annyi helyen és annyiszor voltunk kerti-partin, mi vagyunk a legsikeresebb kerti-parti látogatók, most már végre mi jövünk, ez nekünk is kijár, a többieknek is meg kell ezt érteniük
 De apus, nekünk nincs is kertünk, csak egy kis hátsóudvarunk a szemeteskukáknak meg a kóbor macskáknak
 Előre hozzuk az udvar átépítését, úgyis beszéltünk már róla, hogy milyen szép és jó lenne
 Ez igaz, apus, de csak úgy, két kávé mellett cseverésztünk róla, egyikünk se gondolta komolyan az átépítést
 Nem baj, akkor is előre hozzuk, én már beszéltem is a szomszéddal, tudod, a Lajossal, Ő annyi mindenhez ért, meg benne van a négy legjobb tereprendezőben, itt a környéken, látatlanban csinált egy gyors tervet is, már néhány millióból ki is jönne, persze ebben nem lenne Áfa, mert azt tudod, megoldanánk
 Te, apus, megvagy teljesen veszve?
 A kajapénzből már adtam is neki, hogy tervezze meg az egészet, aztán…
 Most már elég: beszéljük ezt meg nyugodtan, ebbe a gyerekeknek is lenne beleszólásuk
 Szerintem ezt Ők is megértik, mert ez össze fogja hozni a családunkat, ez olyan lesz, mint a nemzetegyesítés, és ez mindent megér, mert ebből lehet építkeznünk
 Tudod mit lehet ebből a nagy összeborulásból csinálni: veszekedést, leégést
 Te anyus, most mért bontod föl a konszenzusunkat, a közmegegyezésünket, már a kávét is megittuk
 Hagyd abba, apus, ennek semmi értelme: se pénzünk, se kertünk, nézd meg: hogy néz a lakás, festeni kéne, a nyílászárokat is lecserélni; a drága mama is beteg, ide kellene vennünk, magunkhoz, neki is kéne egy ágy, meg az orvosa is sokba kerül; aztán ott vannak az unokák is, folytassam?
 Hát nem érted, anyus, ez akkora erőt adna nekünk a jövőre nézve, hogy csak na, tele lennénk vállalkozó kedvvel, ötletekkel, hiszen idejönnének hozzánk a vendégek, akik …
 Most már aztán tényleg elég legyen, apus
 Te nekem ne magyarázz, anyus: én hordom a nadrágot, itthon, nem bújok a szoknyád mögé
 Akkor a vitát lezártuk, momentán nem rendezek erről a kérdésről népszavazást…

2017. 02. 22.

A bizalmasa lettem …


Kurva sötét van. És csönd. Csak a „vendég”, a menyét, talán nyuszt, (lehet, hogy nyest) motoz a padláson. Az agyam, az agyam az viszont jár, nem hagy nyugodni.
Megint jött a telefon. Hogy kiírták, lehet pályázni, a listát majd küldik, az összekötő nevével együtt. A szokásos módon intézzem: szervezzem a kimaradó pályázókat is, a jutalékokat is rendezzem, ahogy eddig is. Szóljak, akinek kell a mieink közül, most megint mosógép, hűtőszekrény, meg ilyesmi cseréjére lehet pályázni, meg a lakásfelújításokra. Most a Dunántúl lesz a miénk, nem kell új céget bevonni, mehet a múltkori módon. Ez most nem lesz akkora durranás, de itt nem a „kis pénz, kis foci” elve érvényesül, itt minden forint – forint: szaporodik, aztán osztódik. Már gondoltam is egyszer arra, hogy végig-gondolom, mennyi helyre is jut, de aztán elvetettem: jut is, marad is; itt nincs helye az irigységnek. Meg aztán jobb, ha nem tartom nyilván, még fejben se. Mert a gondolat-rendőrség még oda is befészkelheti magát. Még ha a mieink is! Szóval: akkor indítom ezt is.
Ez a héten már a harmadik telefon volt. Fölgyorsultak az események, alig győzöm. Még szerencse, hogy már rutinná vált az egész, bezzeg, amikor kezdtem, először de szar volt. Azt se tudtam hogyan, kivel, mennyiért. Hogyan is volt? Talán pálinkáztunk egy ebéd előtt, vagy kávéztunk a Fő utcán lévő kávézóban a Pistinél, vagy söröztünk a meccs szünetében, igen, emlékszem már, söröztünk. Azt mondta, lenne itt néhány lehetőség, élnünk kéne velük, át kellene váltanunk most már nagyobb ügyekre is, ezek a kispályás dolgok nem érik meg. Én néztem csak magam elé, nem egészen értettem, mit akar, de hát mégiscsak Ő a Főnök, Ő tudja, mit akar. És mikor azt kérdezte, belevágunk-e, persze, hogy azt mondtam neki, hogy bele! Így kezdődött.
És ennek már 7 éve!
Az elején mindentől féltem, semmit se értettem: mért kell annyi céget alapítani, meg a beszélgetni Lajossal, eladni meg venni ismeretlenektől, tárgyalni még ki sem írt pályázatokról. Úgy kerültem a sajtót, mint a leprásokat, azt se tudtam, mit mondjak, ha kérdeznek valamit. Még jó, hogy az Árpi annyit segített! Most meg, benne vagyok, szügyig: „nézhető, jó jobboldali tévét akarok”. A felét se értem, mi történik, az adóbevallás is latin, hiába segítenek. De mégis, a fene érti, mégis: úgy megy minden, mint a karikacsapás: még dél sincs és „… már két céggel és sok ezer hektárral…” gazdagodtam megint!
És ez így megy, minden nap! Csak föl ne ébredjek!
De mégis, egyszer csak fölébredtem: semmit sem értek, ja, lehet, hogy álmodtam az egészet?!
Kurva sötét van. És csönd. Csak a „vendég”, a menyét, talán nyuszt, (lehet, hogy nyest) zörög a padláson. Az agyam, az agyam az jár, nem hagy nyugodni.

2017. 02. 20.

Fodrásznál …


Kivágódott a Pláza fodrászatának, a Schwarzkopf Professionalnak az ajtaja és berobbant a helyiségbe egy ötvenév körüli férfi. Helló mindenkinek az asszony vásárol benn és elengedett mert én csak zavarom de sokáig nem maradhatok csak egy percet kérek és egy centi vágást a hajamból és már rohanok is – hadarta el egyszuszra, és sürgetően kezdett kopogni a vendégeket fogadó hostess pultjánál. Kilences vagy lehet tizenegyes is a gépi vágás, csak gyorsan – folytatta tovább, majd hirtelen körülnézett és mosolyogva mondta: ott van egy üres szék is, oda lehuppanok és már jöhet is valaki vágni. Tele volt az üzlet, többen várakoztak is és türelmesen olvasgatták az asztalról fölvett lapokat, de most mindenki fölkapta a fejét: na, most mi lesz? A férfi elhelyezkedett a székben, mindkét karját a karfára helyezte, megigazította a hasán a szétnyíló ingét és újra belehangoskodott az éterbe: akkor, jönne már valaki, nem érek rá, megöl az asszony, ha nem érek vissza hozzá időben.
A pult mögött ülő hostess, aki valójában a fodrászat vezetője, bérlője volt, idegesen körülnézett, vajon hogyan reagálnak a várakozó vendégek a helyzetre, nem tudta eldönteni, mi lenne a jobb: előre engedni ezt a fószert, vagy vállalni a konfliktust, a balhét is és rendreutasítani a férfit. A dolgozó lányok idegesen hol a palira, hol meg a főnökasszonyra pillantottak, miközben kezükben az olló szélsebesen csattogott a vizes férfifejeken. A háttérben közben halkan szólt a Boney M Greatest Hits CD-je, de ez most mégsem hatott nyugtatóan. Na, mi lesz már – harsant megint a férfi, és ekkor a főnökasszony intett az öltözőből éppen kilépő fiúnak, csináld és hangosan ennyit mondott csak: sietünk!
A fiú odalépett a székhez, a férfire terítette a világoskék leplet, eligazította a nyakánál, kiválasztotta az egyik ollót, akkor kezdhetjük – kérdéssel följebb mozdította a férfi fejét és hozzáfogott. De aztán szép legyek, mert nem állok meg a lábamon az asszony előtt, ha elront valamit – harsogta, és levegőt sem véve folytatta, olyan legyen mint a Kövér Lacié mert Ő a kedvencem meg az asszonyé is csak nekem nincs kackiás bajuszom meg nekem a másik oldalon van a választék! A fiú, aki már lerakta az ollót és beigazította a hajvágó borotvába a kilences kést, olyan lesz – válaszolta, és gyorsan elkezdte vágni a férfi haját. Szeretem azt az embert mert olyan egyenes szókimondó igazi magyar nem olyan mint az a sok libsi mitugrász áruló akiknek még az olimpia sem kell – dörögte túl a Boney M-et, na, kész van már? A fiú csattogott még egy kicsit az ollóval is, aztán fogta a kefét, lesöpörte a levágott hajat a lepelről majd a férfi arcáról is: kész!
Na, akkor isten, isten – és fizetés nélkül kirobogott a fodrászatból.
Még öt perc se telt el…

2017. 02. 19.

Nem ugyanaz …


„… Orbán Viktor miniszterelnök és Tarlós István, Budapest főpolgármestere péntek este hosszabb megbeszélést folytatott a budapesti olimpiai pályázat további sorsáról – tájékoztatta az MTI-t közös közleményben Szűcs-Somlyó Mária, a Fővárosi Önkormányzat kommunikációs igazgatója és Havasi Bertalan, a miniszterelnök sajtófőnöke.” „Az Országházban lezajlott tárgyaláson megállapodtak abban, hogy jövő szerdai ülésén a Fővárosi Közgyűlés és a kormány is külön-külön áttekinti a helyzetet. Ezt követően – még szerda este, de legkésőbb a csütörtöki nap folyamán – Orbán Viktor és Tarlós István újból találkoznak, és megvitatják a további szükséges teendőket – áll a sajtófőnökök tájékoztatásában.”
Az ország és a főváros első embere találkoztak, ahol valószínűleg emberek életéről, generációk sorsáról beszélgettek és kétórás kávézás, pogácsázás és eszmecsere után döntöttek a teendőkről. A részletek nem tartoznak a nagyérdeműre, a népre, a polgárokra; nekik majd csak el kell viselniük a döntés következményeit. A kommunikációs igazgató és a sajtófőnök láttamoztatta a kiadandó kommünikét, majd fölhívták a háttérmegmondó embereket, szakértőket, trollokat és beindították a gépezetet.
Egyébként a találkozóról, a döntésről, a várható fejleményekről sehol semmi hivatalos konkrétum nem jelent meg!
Ez olyan, mintha a Paris Saint Germain – Barcelona meccsről, a meccs után, de még másnap sem jelenik meg az eredmény, a góllövök nevei és az edzők nyilatkozatai a visszavágó várható kimeneteléről.
„Vagy szerda este még vagy csütörtökön legkésőbb találkozunk újra miniszterelnök úrral, és akkor megbeszéljük, eldöntjük, hogy mik a, hát hogy is mondjam, etikai és praktikus alapon is kívánatos lépések olimpia-ügyben…” – nyilatkozta Tarlós, ami semmivel sem konkrétabb, de még szellemesebb sem a „… Súlyosan el fogok gondolkodni a pályázat visszavonásán … ami pontosan azt jelenti, hogy súlyosan el fogok gondolkodni a pályázat visszavonásán” közlésén. Persze ezen senkisem botránkozott meg, mert a sajtó munkatársai már hozzászoktak a „Nincs logika, csak!” válaszokhoz.
266151 aláírás ide, vagy oda, nem érdekes! Ők akkor is összedugják a fejüket egy sötét, elfüggönyözött, TEK által ellenőrzött parlamenti szobában, és úgy döntenek, ahogyan akarnak: pontosabban, ahogyan Orbán Viktor akarja.
És ehhez senkinek semmi köze.
Előtte Lengyel Laci nem találkozott Gyurcsány Ferenccel. Akkora balhé tört ki a létre se jött beszélgetésből, mintha a Duna eltérítéséről, a főváros Felcsútra helyezéséről vagy a romániai magyarok autonóm köztársaságának a kikiáltásáról (nem) lett volna szó!
Értitek, mert én nem!

2017. 02. 18.

Képzelt beszélgetés egy képzelt rendezésről …


 Alapító atya úr, akinek már az ükapája is alapító, a Magyar Olimpiai Bizottság alapító-elnöke volt, hogy van?
 Köszönöm a kérdését, ami ebben a politikailag kiélezett és áthatott világban nagyon jól esik, khm, de honnan is jött Ön?
 Innen az utcáról, az aluljáróban fölállított, rendőrökkel körülvett, védett és ezért elzárt, alig megközelíthető stand mellől, ahol gyűjtögetjük az aláírásokat a budapesti olimpia megrendezéséről, pontosabban a nem-megrendezéséről szóló népszavazáshoz
 Szóval, akkor maga egy ilyen, hogyan is mondjam: „… az olimpia egy eszköz saját politikai ismertségének a növelésére…” típusú emberféle?
 „Csak” egy budapesti polgár vagyok, aki aggódik egy kicsit a gyerekei jövője miatt
 És ebben én mit tudok segíteni?
 Hát, Kuratóriumi elnök úr, Budapest 2024 Pályázati Bizottság védnöki testületének tagja úr, az olimpiai projekt nemzetközi nagykövete úr, szakközgazdász bankár úr, nem is tudom, talán elég sokat
 Kezdje csak
 Akkor még egyszer nekifutok, hogy van, kedves egykori öttusázó úr, aki majd csak az aláírásgyűjtés lezárása után lesz hajlandó az olimpia budapesti megrendezéséről érvelni?
 Miközben természetesen jól vagyok, visszautasítom a tendenciózus, politikai tartalommal is bíró kérdését: az Olimpia szent dolog, azt nem szabad alantas politikai célokra fölhasználni!
 Értem, akkor most Ön szerint arról van szó, hogy az olimpia megrendezésére való jelentkezés nem politika, hanem nem is tudom: milyen döntés volt?
 Civil: ÉN kezdeményeztem „2005-ben Magyarország 15 meghatározó vállalatával és több mint 100 közismert személyiséggel közösen … a BOM (Budapesti Olimpia Mozgalom) elnevezésű közhasznú civil egyesületet”, létrehoztuk és elkezdtük szervezni a pályázatot
 Aha, értem, aztán ez a kezdeményezés úgy dagadt, mint a jól előkészített kelt tészta
 Mert igazi civilek voltunk, csak a szent célt néztük, semmi mást
 Értem: AEGON, CONCORDE, IBM, Keler, KPMG, MET, PWC, Telekom, mint civilek, aranyos; aztán persze „váratlanul” és „véletlenül” jött a „2016. évi LVIII. törvény a XXXIII. nyári olimpiai és XVII. nyári paralimpiai játékok pályázatáról és rendezéséről”, benne a kormány garanciájával; majd a Ríoi Olimpián a főember nyilatkozataival, hogy ezt mi is meg tudnánk, még jobban is képesek lennénk, ide nekünk a lehetőséget
 Na, jó, ez igaz, de a Kósa tanár úr az ATV-ben mégis azt mondta, hogy ehhez nekik annyi közük van, mint a Diósgyőr focicsapatának az összeállításához
 Segítsen nekem: van olyan kérdés e világon, ami nem bír politikai tartalommal?
 Persze hogy van, csak most erről nem akarok beszélni
 Akkor most már tényleg áttérhetünk arra a kérdésre: minek akarunk olimpiát rendezni?
 Ne ugorjuk ilyen gyorsan át a népszavazás kérdését: vegye tudomásul, hogy ugyan egykor ÉN is akartam, de most már nem tartom aktuálisnak a népszavazás megrendezését, már túl vagyunk azon, hogy ilyet le lehessen bonyolítani
 Tényleg? Mert maguk, „néhányan” eldöntötték, hogy legyen Budapesten olimpia, ezért már nem időszerű megkérdezni az embereket, mint más jelentkező városokban megtették
 El akarjuk kerülni a blamázst
 A blamázst, azzal, hogy nem lesz népszavazás, ez még viccnek is gyenge, ha ezt a Bödöcs hallaná…, miért nem kezdeményezték maguk a népszavazást, még korábban, akkor most nem lenne politikai felhangja
 Nem volt rá pénzünk se, meg hagyományunk se
 Nem is értem a válaszát, megismételné?
 Nem volt pénzünk arra
 Azt hallottam, de nem értettem, de most már értem, hogy megismételte
 Ha érti, akkor rendben
 Mondja: és akkor is, minek nekünk olimpia?
 Egyesíti majd a nemzetet
 Mit csinál?
 Egyesíti, ezért nem szép, amit maguk csinálnak: elárulják a nemzetegyesítést
 Aha, egyesítés, ahogyan egyesegyesítők akarják, ha más nem úgy akarja egyesíteni, akkor áruló
 Ez érzelmi közelítés, ami nagyon jó közelítés
 Az árokpartján is, ahová annyian kiszorultak?
 Nem értem, amit mond: az olimpia majd gazdaságélénkítő, gazdaságfejlesztő lesz, és akkor majd több fog lecsurogni alulra is
 Tudja mit, inkább ne csurogjon: már eddig is sok csurgott, nem is volt benne köszönet…

2017. 02. 17.

Az illuzionista …


A színpad már szemkápráztató fényárban úszott!
A háttérben végig, a baloldali oszloptól egészen a jobboldalon állóig mozdulatlanul, mégis méltóságteljesen fonódtak egymásba a zászlók. Az egyszemélyes pulpitus elülső oldalán magabiztosan világított az „ERŐSÖDIK” mindent elmondó jelszó. A két mikrofon egymás felé kacsintva várta, hogy végre közvetíthesse a mai megszólalást.
A főszereplő késett. A várakozás mégsem volt bántó, inkább a beteljesülést megelőző, bizsergető érzés, előjátékot keltető izgalom. Ő még be se lépett a terembe, de mégis ott volt már, nem lehetett menekülni varázsa elől, persze senki nem is akart elmenekülni, éppen ellenkezőleg: át akarta élni a pillanatot, a felejthetetlen ejakulációt, ami eddig, minden ilyen alkalommal be is következett!
A nézőtéren egy széknyikorgás se hallatszott, a nézők elcsendesedtek, mereven ültek a helyükön, az izzadságcseppek is csak csöndben, mozdulatlanul, csillogtak egyesek homlokán.
Minden készen állt!
Hirtelen – megelőlegezve a biztosan bekövetkező sikert – a nézők robbanásszerű dübörgésbe, hangos éljenzésbe és tapsolásba kezdtek: az oldalfüggöny mögül, mosolyogva, nyelvét – mintha kígyó-nyelv lenne és azzal akarná érzékelni a világot – néha-néha kidugva, előlépett az est főszereplője. Tömzsi testén szürke, karjánál gyűrött öltöny feszült, pocakosodó hasát a nadrágba bújtatott öv alig bírta összefogni, de ez senkit sem zavart, éppen ellenkezőleg, „milyen elegáns megint” suttogó, elharapott mondatok hallatszottak mindenfelől. Az egyre erősödő tapstól kísérve előrelépett, az első sorban – kicsit előre hajolva, de fejét fölszegve – minden előkelőséggel (oda csak a kivételezettek ülhettek) kezet fogott, amitől a megérintettek azonnal a mennyben érezték magukat. Aztán középen megállt, kicsinysége ellenére is most hatalmasnak tűnt, megigazította narancssárga nyakkendőjét, lesöpörte a nemlétező pihéket az öltönyéről és föllépett a színpadra: megkezdte a mutatványát, miközben az már javában folyt!
A pulpitus mögé lépett, megkocogtatta a mikrofonokat: nem azért, mert nem volt biztos abban, hogy azok működnek, hanem azért, hogy most már mindenki csak Őt figyelje, ami persze már belépése óta így is történt. Ekkor oldalról – az előre megtervezettek szerint, hogy egy kicsit még tovább húzza az elkerülhetetlenül bekövetkező beteljesüléshez kellő időt – bejött egy ember, kezében egy tálcával, amin egy vízzel teli pohár volt, illedelmesen lerakta a pulpitusra, egy kicsit biccentett a fejével, majd némán, ahogyan bejött, ki is ment a színpadról.
Most már tényleg elkezdte. Tisztelt… kedves… kedves… meghívóim…. Hölgyeim és Uraim, jó látni Önöket – krákogta bele a mikrofonba, de érdekes módon a hangja nem rekedtesnek, disszonánsnak hallatszott, hanem egyenletesen ércesnek és melengetőnek. Ma megint … fittyet hányunk… fityiszt… liberális… nagyokosok… mi, a szuverén országok állunk szemben az unionistákkal… És mondta és mondta és mondta. Mintha ”… lovaglóostorát, melynek hurkát lecsúsztatta karjáról, egy ízben kurtán megsuhintotta …” volna a levegőben, mindenki elbűvölten nézett rá, hallgatta, nyitott szájjal figyelte minden szavát és mozdulatát. „- Ez én voltam – csúfolkodott” tovább, de ezt már senki nem hallotta, mert csak azt a szöveget hallhatták, érthették, amit a szónok akart; ugyanis már csak üveges tekintettel révedtek maguk elé. Ha akarnám, mindannyian egyszerre kinyújtanátok a nyelveteket is – gondolta, vagy pofon vágnátok egymást, de ennek még nem jött el az ideje, várjátok csak ki, türelmesen, miközben hangosan és nekik ezt mondta: hadállások… Az érvelésalapú demokrácia helyett beköszöntött a korrektség alapú demokrácia… a valódi hatalmat… világhálózatba fogott emberek kezébe, a médiagurukhoz… országokat pályaudvarrá alakítják, mindenki szabadon járkálhat ki-be…
Mi, a szuverén országok állunk szemben az unionistákkal – harsogott bele a mikrofonba megint.
És ekkor, teljesen váratlanul és kiszámíthatatlanul, valahol hátul, a karzat alatt a huzat becsapta az egyik nyitott ajtót, és az hatalmas robajt hallatott! A legutolsó sorban a varázs megtört, az egyik meghívott szeme megrebbent, döbbenten nézett maga köré és belekiáltott a megbabonázottok némaságába: ezt már hallottam egyszer, 1933-ban, akkor „… már senki sem vallotta magát européernek; mindnyájukról kiderült, hogy ők már régóta pánszlávok, pángermánok vagy egyszerűen csak lett, bolgár, ír vagy szlovák hazafiak. A húszas-harmincas évek egész Európájában már csak a zsidók voltak európaiak.” De a szónok csak folytatta … mi lesz ebből?… így áll hát a világ tisztelt Hölgyeim és Uraim, tisztelt Elnök úr, 2017-ben, télvíz idején…
2017. 02. 14.

„- Ment-e A könyvek által a világ elébb? …” Vörösmarty Mihály: Gondolatok a könyvtárban

„Hol a nagyobb rész boldogsága?” – kérdezhetném Vörösmarty 1844 végén írt szavaival a ma is aktuális kérdést, hiszen „… míg nyomorra milliók születnek, /Néhány ezernek jutna üdv a földön…” most is, itt is. És akkor azt halljuk a miniszterelnöktől: „legyen bármilyen vastag vaj a kenyéren„, az emberek elégedetlenek, nekik soha és semmi nem elég! Miközben „Magyarországon a „jövedelmi szegénységi arány” 14,5%, a „szegénység vagy kirekesztettség kockázatának kitettettek aránya” pedig 26,3% (KSH: A háztartások életszínvonala 2015). A gyakran emlegetett, 40% körüli arány pedig a megszüntetett, de a szakszervezetek által, KSH-módszertannal, 2015-re is kiszámított mutató, a létminimum alatt élők aránya.” (Havasi Éva)
Szóval „- Ment-e /A könyvek által a világ elébb?” – ötlik föl bennem minduntalan a kérdés, amikor olvasom a híreket, hallgatom a beszédeket, szemezgetek a kommentek között; amikor kérdezősködik az unokám: miért… Kérdezik a Magyar Művészeti Akadémia megtámadhatatlan és megfellebbezhetetlen elnökét: rendezzünk-e olimpiát, meg kell-e kérdezni az embereket erről, számít-e majd a véleményük. És már jön is a válasz: „Nem tartozik az emberekre”, semmi közük hozzá, ez az állam dolga, és az állam tudja, mit és miért csinál!
„- Ment-e /A könyvek által a világ elébb?” – lüktet bennem minden dobbanásnál. „És itt a törvény – véres lázadók /Hamis birák és zsarnokok mezéből /Fehérre mosdott könyvnek lapjain.” De hát ezt nem is ma írta, pedig mintha most történne! „Irtózatos hazudság mindenütt!”, hogy az „önsajnálat nagy istencsapása volt az országon, az volt a szocialista kormányzás kultúrája …” de mára az országnak „végre sikerült átlépnie az önsajnálat kultúrájából a cselekvés kultúrájába”, mondja tovább a magáét a miniszterelnök, és észre sem veszi – mert a zsarnokok nem veszik észre –, már régóta nevetik.
„- Ment-e /A könyvek által a világ elébb?”. Hát lehet ez kérdés, hiszen ma már minden ember kezében lehetne akár két mobil is, ma már nem kérdés, hogy a föld el tudja- tartani az emberiséget? Persze, ha közben nem robbantja föl, nem írtja ki magát!
„- Ment-e…”
2017. 02. 12.

„De miért” …


 Jaj, kicsikém, üljél már végre le a TV elé
 de miért
 mert amikor a Viktor bácsi évértékelőt mond, akkor le szoktunk ülni a készülék elé megnézni és meghallgatni
 de miért
 mert most már tizenkilencedik alkalommal hívja meg Őt a Magyar Polgári Együttműködés Egyesülete beszélni az övéi előtt, hogy ne az Országgyűlésben kelljen beszélnie és esetleg válaszolnia a kellemetlenkedő ellenzéki bábok, akarom mondani bácsik kérdéseire
 de miért
 mert Ő nagyon de nagyon okosakat, érdekeseket, mulatságosokat, tanulságosokat, történelmileg és nemzetközileg „beágyazottokat” szokott mindig mondani és azt mindenkinek meg kell hallgatnia, ha akarja, ha nem
 de miért
 hát, mert mi most egy ilyen országban élünk
 de miért
 na, látod, ezt nem tudom, de a kockázatokról és a mellékhatásokról kérdezd meg inkább apádat…
2017. 02. 10.

Magyarország erősödik…

„Magyarország erősödik” – hallom a magyar kormány hangoskönyvéből a csicsergő hangot. Az, tudod te mi erősödik – gondolom magamban tovább a hallottakat, a fű, az alulról fűtött felcsúti arénában, az erősödik, de minden más megy a lecsóba, duzzogok tovább. „Magyarországon 26 éve nem dolgoztak annyian, mint …” – dumál tovább bele a pofámba a csaj, miközben mindenki tudja a számokról, hogy sumákolás, „kreatív kozmetikázás” eredményei, köze sincs a valósághoz! „A béremelés 2018-ban is folytatódik” – mondja egykedvűen a hang tovább, de persze az arcát nem adja a mondaandóhoz, csak a hangját. Persze megértem: attól kezdve, ki se mehetne az utcára, mert beleröhögnének az agyonsminkelt arcába.
Pedig igazából nem is neki kéne szégyellenie magát! Hiszen ő „csak” egy kikiáltó ripacs, aki ráadásul olyan unalmasan mondja a magáét, (mit magáét: a leírtakat) hogy hallgatni sem érdemes.
„A magyar gazdaság egyre jobban erősödik, és ez lehetővé teszi…” – hallatszik tovább az együgyű beszéd, közben pedig látom az interneten a táblázatot, ami azt mutatja, hogy szinte alig férünk föl alulról arra a táblázatra, ami az európai jövedelmeket mutatja!
„Magyarország erősödik” – hallom megint, de már nagyon bántja a fülemet, mert közben olvasom a cikket: „Vödörrel merik a vizet a kátyúból…”; a mentők nem győzik a lábukat kitörő embereket elszállítani a jeges utcákról; a sürgősségi betegosztályokon alig van orvos; „Egymillió ember fagyoskodik fűtetlen lakásban Magyarországon…”!
Dühödten próbálom megállítani az mp3 lejátszót, de nem megy: az istennek sem hagyja abba a manipuláló-dumáját, csak mondja és mondja és mondja tovább. És közben dúl a szippantó-autós, rendőrsorfalas, „lezárt-területes” demokrácia Magyarországon, ahol cigány-embert verni és azt lájkolni, még rendőrnek is szabad!
Mert „Magyarország erősödik” –, de hidd már el: tényleg erősödik, hisz annyit, de annyit mondják…

2017. 02. 10.

Az osztály játszik


Gyerekek, ma játszani fogunk – nézett körül az irodalomtanárnő az osztályban és rögtön folytatta is: dráma-játékot fogunk rendezni, ahol persze mindenkinek őszintének, nyíltnak kell lennie, tudnia kell bevállalni a véleményét. A játék lényege, hogy kört formálunk a székekből, mindenki leül egy székre, csak egyvalaki áll majd közületek középen, neki nem lesz széke. Ő majd mond egy állítást és akire az az állítás igaz, annak föl kell pattannia a helyéről és el kell foglalnia egy másik széket, ami fölszabadul, mert ott is valaki olyan ült, akire igaz volt az állítás. Persze ezt a játékot csak akkor lehet játszani, ha mindenki vállalja az őszinte játszást, vállaljátok? – zárta le a bevezetőjét hirtelen egy kérdéssel a tanárnő.
Az osztály hosszú percekig néma maradt. Mindenki csak nézett maga elé. Senkisem tudta, hogy mit feleljen a tanárnő kérdésére: tulajdonképpen féltek. Mi lesz, ha valaki olyat állít majd, amire nem akarnak majd őszintén „fölállni”, őszintén válaszolni; meg különben is: kell ez nekik, érdemes megnyílni, megnyilvánulni mások előtt, hiszen akkor kiszolgáltatottakká, sebezhetővé válnak majd, és azt már tudták, azt már megtanulták egymástól, meg azt hozták magukkal otthonról, hogy az nem jó! Mert ilyen ez a világ!
Tehát hallgattak. Vártak a másikra, hogy az bevállalja-e. Vállalja-e a megmérettetést, a „levetkőzést”, a kitárulkozást. A csönd először hosszúvá, aztán már nehézzé, végül elviselhetetlenné vált: nem is értették, hogyan lehet egy csönd ilyen dermesztő. A tanárnő is hallgatott. Ő értette a csöndet. Ő értette a feszültséget, amit okozott. Pedig még nem is játszunk – villant át az agyán, még bele se kezdtünk, még nem is állítottunk semmit, hogyan lesz ebből játék, hogyan lesz egy igazi osztály, és mi lesz belőlük később, zakatoltak benne tovább a kérdések.
Aztán Lali nem bírta tovább: én játszom – morogta magában, mégis hallhatóan, vállalom. Megtőrt a jég: én is, én is, én is – hallatszott egyre több hangból, és már mindenki részt akart venni a játékban, hiszen már a kimaradás lett volna a szégyen. Na, akkor fogjátok a széketeket, tegyétek körbe és Lali álljon középre – irányította a játékot a tanárnő, kezdjük!
Álljon föl, akinek van testvére – szólt Lali, amikor mindenki elhelyezkedett és izgatottan leült a helyére. Rögtön fölpattantak hatan és hangos sikoltozással máris megindult a székfoglalás. Most Barbara, a szőke, kékszemű lány maradt szék nélkül, középre penderült és elkiáltotta magát: álljon föl, akinek busszal kell iskolába jönnie! Most nyolcan ugrottak föl a helyükről, a zsivaj rögtön hangosabb lett, mint az előbb és most Gergő, akinek egy kicsit sötétebb volt a bőre, mint a többieké maradt szék nélkül.
Végre beindult a játék, ez nem is olyan vészes – gondolták mindannyian és önfeledten játszottak tovább. Álljon föl, aki nem szereti a cigányokat – csattant most bele az állítás Gergő szájából a halk zsongásba. Mindenki fölkapta a fejét, lopva a másikra nézett, idegesen szorongatni kezdte a széke karfáját és hirtelen egyikük sem tudta, mit csináljon: fölálljon-e, amit a szabályok szerint kellene csinálnia, vagy azt mutassa, amit „kell” és maradjon ülve. A mozdulatlanságba belecsattant a tanárnő éles hangja: akkor most módosítunk a szabályon, innentől kezdve, aki nem tudja megindokolni, ha az állítást megfogalmazó kéri, hogy miért marad ülve, vagy áll föl, az befejezi a játékot! Gergő, tied a szó – zárta le a szabálymódosítást.
Gergő nem hagyta magát: álljon föl, aki nem szereti a migránsokat!
Mindenki ülve maradt. A csönd talán még fájdalmasabb volt, mint a játék előtt. Gergő éppen kérdezni akart, amikor a tanárnő ráette a kezét Gergő karjára és megszólalt: ne szólj semmit, nem kell kérdezned senkitől, befejeztük a játékot, a következő órán ezzel kezdünk!
Éppen megszólalt a csengő…

2017. 02. 08.