dr. Radnai György bejegyzései

Stációim …

(bejáráson)

1. Megszülettem. Anyámnak alig volt teje. De ez, akkoriban, a negyvenes évek végén nem számított különlegességnek. Valahogy mindig csurrant valami, ha nem, akkor kaptam mást, máshonnan. Így hát megmaradtam. Úgy mondják: még szép is voltam. Persze, ki nem szép (még ha csúnya is), amikor még csak egy kis „csecsszopó”, akiben majd (talán) megnő az értelem. Sokat sírtam: nappal is, meg hangosan, erőszakosan éjjel is; éhes lehettem, vagy már akkor készültem az életre és próbálgattam a hangomat, ki tudja. Apám mindenesetre a lábujjára madzagot kötött, a másik végét a bölcsőhöz erősítette, és úgy „ringatott” álomba, vagy legalább is csendességbe.
2. Az egyik első(?), valódinak gondolt élményem, hogy anyám berobog a szobába, ahol én a telefon mellett ülök, vagy talán félig fekszem éppen a fotelban és rámrivall: mért nem veszed föl, nem hallod, hogy csörög? Nem hallom. Úgy hatéves vagyok akkor. Aztán orvoshoz be, orvostól ki, és ez így megy sokáig. Fülszúrás, lékelés, üvöltően fájdalmas lüktetések minden szívdobbanásnál, félelem, mandula ki, mandula csonk marad, majd a csonk is ki. Ébredés a kórteremben, jobbkézzel azonnal nyúlok a fejem mellett lévő, a falból kilógó fülhallgatós rádióhoz, teszem a fülemre: a balon hallom, a jobbon semmi. Belép az ajtón anyám, majd közvetlenül mögötte Babuka, hozzák a madártejet, hallasz?, az egyikre, legalább annyi. Annyi.
3. Tavaszi napsütés, nyárias meleg van, ezért már lehet pántos, rövidnadrágban rohangásznunk a lakások előtti gangon. Persze csak mi, kisgyerekek meg az „anyuk” vagyunk otthon, a nagyobbak iskolában, a még nagyobbak dolgoznak. Mi, kicsik most lerohanunk a ház négy oldalával „befalazott” földszintre, a köves udvarra, ami mindenoldalról középfelé lejt egy kicsit, oda, a rácsos lefolyóhoz, az nyeli el a kis, színes golyóinkat. Az udvar egyik sarkában most is ott ágaskodik a kétkeresztléces poroló, amire imádunk fölmászni és ami a legjobb foci-kapu a földkerekén. Focizni kezdünk éppen, amikor nyílik a bejárati kapu és egy nagy fadobozt cipel be három ember, viszik némán, látjuk, hogy föl a harmadikra, ahol mi is lakunk, megállnak a lépcsőház mellett, az első lakásnál, leteszik a fadobozt és bemennek. Ott Ilus néni lakik, akitől, ha kinn van, mindig kapok csokit, amikor elszaladok az ajtaja előtt. Meghalt, ugye tudod – mondja Peti mellettem, aki éppen egy nagyot rúg a labdába, az mi, kérdem és minek az a nagy doboz, az koporsó, abba teszik bele Ilus nénit és temetik el a föld alá örökre, de már el is fordul tőlem és rohan a labda után, Én nem mozdulok, csak állok ott a belém szorult kérdésemmel: Ilus néni örökre ott marad?
4. Nyár van. Indulunk a „Nyári napközi” táborba: apu visz bennünket a Moszkva térre, onnan indulunk a külön-villamossal a Hűvösvölgybe, a rádió-tv táborba. Öcsém is velem együtt, ma számháború van: Ő a kékekkel én a pirosokkal; engem gyorsan leolvasnak, megyek az „elfekvőbe”, közben látom a számát, megsúgom valakinek, Ő is kiesik, jön Ő is velem. A rohadt spiclivel.
5. Iskolaudvar, salakos, de van két kézilabdakapu is, választunk, én vagyok az egyik, Farkasinszky a másik. Mi ketten vagyunk a legjobb focisták, mi választunk embereket. Ő kezdi és mindig a legjobbakból választ, én meg pont fordítva, a gyengébbekből, hogy ők is játszhassanak. ha nem így lenne, akkor ők soha nem állhatnának be. Csak nézhetnének bennünket. Viszont ők soha meg nem állnak, nem veszekednek, hanem izzadnak, futnak, ugyan többszőr lemaradnak. Néha nyerünk is. És haverok leszünk. A gyengébbek és én. Azóta is.
6. Benn vagyunk az osztályban, a VIII/a-ban, leoltják a lámpát, kezdődik a vetítés, az első pillanatokban teljes a sötétség, gyorsan hátra-ülök, Eszti mellé, már előre kinéztem, van ott egy üres szék, és Eszti kis cicije már gömbölyödik, már most izgatóbb, mint a film. Először a kezét fogom meg, nem száraz, inkább kicsit nyirkos, izzadt; majd óvatosan fölcsúsztatom a kezem a karján, csak a mozigép zümmög, mi még levegőt se veszünk, fölértem a vállához, az ujjam becsusszan a vállpántja alá, a blúza alá, melle egy kicsit megemelkedik, Ő kissé előre dől. Másnap Krasznai tanár úr kiküldi a lányokat levegőzni az udvarra. Csak mi, fiúk maradunk benn a teremben. Krasznai tanár urat nagyon szeretjük, mert mindig mindent meg tudunk vele beszélni. Meg Ő mindig őszinte. Mit gondoltok, ha nincs kerítés az almáskert mellett, akkor mehettek a fákhoz megdézsmálni? – jön a kegyetlen kérdés, és mert ti erősebbek vagytok a lányoknál, akkor már mindent szabad(?), akkor értjük egymást.
7. „Beszél a fákkal a bús őszi szél…” dadogom magamban egy padon ülve a Feneketlen Tó partján kezemben egy füzet amibe írom a házi feladatom mert másnap biztosan én jövök a Vera néninél felelésre már csak nekem nincs egy jegyem se ebben a félévben mellettem ül Mari a rövid szoknyájában frufrus szőke hajával némán figyel rám nem szól semmit mert írom amit érzek és olvasok „Egyik kezemben édes szendergőm/Szelídeden hullámzó kebele…” és ugyanazt érzem amit Petőfi is érzett akkor ott Koltón „Nem bírom tovább/Sajnálom magam, s sajnállak téged/s sajnálom azokat, kik úgy szeretnek,/mint mi,/hirtelen öleléssel, s nem lassú vággyal/ölelnek, s ölnek, mint a méreg,/s izgatottan várjuk remegését a földnek…”
8. Már egy törülközőn fekszem a Sportuszoda medencepartján, előttem egy Közgazdasági Szemle, fölöttem a tiszta ég, szikrázó napsütés, az utolsó vizsgán is túl vagyok már: okleveles közgazdász, tervmatematikus lettem. 6 év közgáz-egyetemi tanulás van mögöttem és most vége. A „hova menjek dolgozni” kérdés hamar eldőlt: Juszt Lajos keresett, olyan frissen végzett közgazdászokat, akik tervezést, elemzést is tanultak, egy kis matematikai vénájuk is van, én meg pont kéznél voltam (a végzés előtti szakmai gyakorlatot is ott „dolgoztam le”, még matematikai statisztikai tudásom is hasznosult egy előrejelzés-korrelációszámításnál) és Ő „fogadott” magához a Pénzügyminisztériumba, a VIII. Társadalmi Közös Fogyasztás főosztályra lépek majd be. Két nap múlva. És onnan kezdve minden megváltozik.
9. Fekszem Aya Napán, a szálloda úszómedencéjének a partján, olvasgatok, élvezem a nyarat, Viktor a medencében úszik, én fölnézek, rengeteg csinos lány mindenütt, az egyik különösen vonzó, barna, hibátlan teste van, kedves arca, hullámos haja, nézem egyre … és Ő nem néz vissza.
10. Jövünk ki a Jad Vasem múzeumból, némám, magunk elé meredve csak, nincs más: le kell ülnünk az Igazak kertjébe, a fák hűsítő lombjai alá. A huszadik század végén járunk, már jóval a magyar rendszerváltás után is. Vagy tízen vagyunk, köztünk heten egyetemi tanárok, professzorok, a haza elmés ékességei. Egyikük megszólal: nem is volt holokauszt! (Aznap éjjel apám megint kiabált az őrökkel.)
11. Hiszen szabad vagyok már. Azt írok, mondok, amit csak akarok. Ha akarom, szidhatom a miniszterelnököt, a házelnöknek a bajuszát is húzogathatnám, meg válaszolhatok is a kérdésre, amit levélben kapok, egyre sűrűbben. Igaz, ha más a véleményem, akkor rögtön hazaáruló vagyok, migráns-párti magyargyűlölő. Meg szavazhatok is négyévente: igaz, szavazatom nem ér annyit, mint másé, de sebaj. Meg le se csuknak, nem is jön értem a fekete autó, a gyereket se fenyegetik: igaz, csak szemből nem.
12. Szóval: megöregedtél, öreg vagy már, nem kell neked a nagyok dolgába beleszólnod, foglalkozz te csak az emlékeiddel, rendezd az irataidat, püföljed csak dühödten a laptopodat, a többit bízd a fiatalokra, a nálad idősebb seggnyalókra. Fölértél!
2017. 03. 06.

Zolika igazat mond …


• Na, Kovács Zolika, Lázár Janika, Havasi Bercike, mit tanultatok ma az iskolában?
• Hogy mindig igazat kell mondani, vagyis azt, amit igaznak tartunk
• És amikor az nem PC, akkor is?
• Akkor azt először gyorsan le kell tagadni, hogy az nem úgy volt, meg nem úgy hangzott el, meg mit kérdezősködnek mindenféle firkászok
• Még akkor is, ha azt igaznak tartjátok és komolyan gondoljátok?
• Akkor utólag azt kell mondani, hogy elírás történt: valakik, lehet, hogy terrorista betolakodók vagy más etnikailag vagy kulturálisan nem homogének elírták a leiratot
• Pedig most háború van, és ha nyernétek, „végre visszatérhetünk a politikai korrektség megbénító kényszerétől megszabadult, egyenes, őszinte beszédhez”, ahogy azt a cserkészcsapatotok főparancsnoka szokta volt mondani
• Hm, a tanító bácsi erről nem mondott semmit
• És Te, mit gondolsz?
• Kicsi vagyok én ehhez még, meg bizonytalan, mert a Krisztián bácsi meg más nagyon okos bácsik is bizonytalanok: mondanak, írnak ezt is, azt is
• Pedig valahová kell állni, ezt azért már megtanultad, nem?
• Szerencsére nincs annyi népszavazás, meg különben is vannak, akik gondolkodnak helyettünk
• Nem ússzátok meg!

2017. 03. 03.

Bolondok …


Kiengedték végre. A Tomit. Szerintem nem is volt semmi baja a fejének, de hát én nem vagyok orvos. Meg aztán nem is kérdeztek. Egyszerűen bezárták. Mert egyik este leült a rakodópart alsó kövére és nézte az elúszó dinnyehéjakat. És akkor éppen mínusz 9 vagy 10 fok volt, de lehet, hogy még kevesebb. Ő meg átfagyott rendesen, már a bajusza is annyira deres volt, hogy le lehetett volna törni belőle egy darabot. Kihívták a mentőket, azok meg odavitték. Aznap éjjel ugyanis már máshol: menhelyeken, melegedőkben nem volt hely. Olyan hideg volt akkor és annyian fagyoskodtak odakinn. Csak ott volt, ezért odavitték. Aztán ott tartották, ott ragadt. És most kiengedték.
Ott, benn jól éreztem magam – mondja most nekem, hogy újra leültünk kávézni, a bolondok közt nem is volt rossz. „Kétszáznyolcvanketten voltunk bolondok. Csináltam egy nagy körkérdést. Meginterjúvoltam őket a politikai kérdésről” – hadarta, mint aki siet valahová és mégis el akar mindent mondani; hogy kire szavaznának, kit választanának meg szívesen fő-ápolónak; tudod mit mondtak, hogy aki most is a fő-ápoló, mert azt már ismerik, tudják mikor és hová fog ütni, meg rúgni, meg kit fog lekötözni, vagy bezárni, mert vele biztonságban vannak.
Egy pillanatra elhallgatott, mint aki végig akarja gondolni, mit is mondott valójában.
Aztán hadarva folytatta: később azt kérdeztem, hogy mi a legjobb nekik idebenn, tudod mit feleltek, hogy mindig ugyanaz van, hogy semmi rendkívüli nem történik, hogy tudják, mi a jó, mi a rossz, és ezt már el is tudják fogadni, mert ettől is biztonságban vannak.
Kinn már tavaszodott, csak enyhe szellő borzolta össze a lányok haját, egy-egy autó suhant el az ablak előtt, minden olyan békés volt.
Mindig reggeli után beszélgettünk, akkor volt egy kis időnk magunkra, nem figyeltek ránk az ápoló őreink, mondta tovább a magáét, a Lali volt a legjobb haverom, ő néha zsidózott egyet, meg „megy a vonat Auschwitzba” kiáltotta bele a szobába, de olyankor kacsintott nekem, hogy tudjam, dehogy gondolja ezt komolyan, de ezt kell mondania, hogy higgyenek neki, mert hát az ápoló őreink mindig jelentettek a fő-ápolónak, az meg tovább az orvosnak, az meg a főorvosnak, aki meg beírta a papírunkba, hogy ez marad, és persze ezt akartuk, mert ez jutalom volt nekünk.
Hát ez nem semmi – gondoltam magamban, hogy így is lehet élni.
Persze másról is beszélgettünk magunkban, amikor csak mi voltunk a rácsozott ablakú, vaspánttal bezárt, hullóvakolatú tizenhatágyas teremben, hallottam monoton hangját megint, hogy kitől, mit vettek el, hogy megint ki nem kapta meg a csomagját, hogy mit kell leadni a látogatóknak, mielőtt bejönnek hozzánk, hogy látták a fő-ápoló Jaguár, ezüstszínű autóját, hogy az milyen szép, és mennyibe kerül, és miből tudta megvenni, de legalább bejöhettek látogatni, zárta le hirtelen a mondatot.
A számhoz emeltem a kávéscsészémet, megittam az utolsó kortyot is, nem tudtam, mit mondjak.
Visszamegyek – mondta Ő végül, olyan elköszönők-tőled-szerűen, ott benn őszintébbek, szerethetőbbek élnek, ha bolondok is…

Bambán bámultam magam elé, és se azt nem tudtam kinyögni, hogy ne menj, se azt, hogy jól teszed…

2017. 03. 02.

Gyerek-csevej …

I.
• Be, én homogén vagyok
• Be, és akkor, mi van
• Be, de én etnikailag vagyok az
• Be, én azt se tudom, mi az
• Mert Te össze-vissza vagy keveredve vérileg és múltilag
• Tényleg: Anyu sokat mesél, meg énekel, és én nem is értem, mert …, de olyan szép és megnyugtató
• És miről szólnak a meséi meg az énekei?
• Gyere föl hozzánk és hallgasd meg, Neked is tetszeni fog
• Jövök, menjünk már…
II.
• Be, nekem van …
• Be, nekem is
• De még nem is mondtam, hogy mi
• Én se
• De én az apukámtól kaptam
• Én is
• Meg az anyukámtól
• Az enyém is adott nekem
• De nekem anyu azt is mondja, hogy okos vagyok
• Azt nekem is mondja az anyukám
• Meg, hogy ügyes is
• Pedig nem is vagy
• Most ezt mért mondod?
• Mert mérges vagyok Rád
• Mért vagy mérges
• Mert én nem vagyok olyan, mint Te
• Miből gondolod?
• Mert Neked szép göndör, fekete hajad van, a füled mellett is hosszú, göndör fürtök lógnak le kétoldalt, a szemed is állandóan csillog, mindig mosolyogsz, meg segítesz a másiknak, ha kéri, ha nem, meg mindenkivel tudsz beszélgetni, játszani, még olyankor is, amikor ők bántanak Téged
• Te is szép vagy, Téged is szeret mindenki
• Segítesz megírni a leckét?
• Persze, mi a volt föladva?
• Barátságok …
• Ugye mi barátok vagyunk…

2017. 03. 02.

Köz-száját járatja …

Minden vélemény számít!


Halk suttogás, izgatott várakozás: „mindjárt jön”, „már itt is van”, „az a mosoly az arcán”, „de szeretem…” – duruzsolás az egész terem. Bemutatsz majd Neki? – kérdi az egyik a bennfentes másiktól, ha lesz mód, majd utána, az állófogadáson, az aperitif és a pogi között, súgja vissza a másik. Az arcuk fénylik, a tenyerük nyírkos, pedig nem is gyerekek, nincs is elviselhetetlen meleg odabenn: de ez a pillanat, ez a varázs! Ők a hívők. A hívek. A gondosan, többszőr is ellenőrzött kiválasztottak. Most éppen vállalkozók, most éppen kis és nagytőkések, vállalati vezetők: az aktuális „biodíszlet”! Akik most itt lehetnek, és akik most itt akartak lenni.
És akkor megérkezett. Mindenki fölpattant a helyéről, a telefonok elkezdtek villogni, ahogy az exponálás megtörtént, a hátul levők nyújtogatták a nyakukat, hogy megpillantsák, lássák Őt; hogy esetleg láttassanak: mi is itt vagyunk! És Ő bejött, pontosabban bevonult a terembe. Az első sorban is már álltak, és Ő mosolyogva, felsőtestét egy kissé előre-döntve, nyelvével a szájaszélét nyalogatva mindenkivel egyenként lejattolt. Majd a másik oldalról fölment a színpadra, megnézte az asztal közepén lévő kártyákat, szembefordult a publikummal, rájuk emelte tekintetét, azonnal csönd lett a teremben, és Ő akkor kigombolta a zakóját, komótosan leült és egy kicsit zavaróan láthatóvá vált a hasán azonnal, egy kissé szétnyíló inge alatt a nadrágot szétfeszítő hasa.
A háttérben, zöld alapon, fehéren virított: „DINAMIKUS GAZDASÁGOT, BEFOLYÁSOS ÉS EGYSÉGES NEMZETEI KAMARÁT”. Gyorsan lementek az „előzenekarok”, az elnök, a „pirospöttyösseggű” és a halk szavú végrehajtó előadásai. Talán nevetettek is néha, lehet, hogy mondtak is valamit, de a várakozás miatt ez senkit nem érdekelt.
Várták Őt, az Ő megszólalását!
És már jött is: a lámpákat hirtelen fölkapcsolták, a fények a vártnál még erősebbek lettek, a színpad, pontosabban a pulpitus máris fényárban úszott. A semmiből azonnal előjöttek az operatőrők, a kameramanek, a segédoperatőrök, a riporterek és teljesen betöltötték az első sor és a színpad közötti teret. Hang nélkül dolgoztak, csak a kezük meg a kamerájuk járt. A testek párolgása, az izzadság enyhén savanyú illata szinte robbanássá fokozta a várakozás feszültségét.
És akkor megszólalt.
Mindenről mondott valamit. Kijelentő módban. És azt komolyan gondolta. Akkor. Ott. Abban a pillanatban. (Atán később, máskor majd mást gondol. És akkor meg azt mondja majd.) Nagyon kellett figyelni, hogy majd, amikor idézik Őt, mikor és mit fognak Tőle idézni. Mert lehet, hogy amikor majd beszélnek a „szájával”, amikor idézik majd Őt, amikor majd hivatkoznak rá, akár már másnap, vagy harmadnap, már nem is az lesz a véleménye!
És a hangszórókból fölzúgtak szavai: „kulturális egyneműség”, „etnikai homogenitás”, „az olimpia egy bordatöréssel”, „5 százalék feletti növekedés”, „az alapjövedelem egy valószínűtlen ötlet”, „védekeznünk kell a migráció ellen”, „brüsszeli politikával szemben”, „olcsó energiáért meg kell harcolnunk”, „tudunk mi küzdeni remény nélkül is”, „hogyne tudnánk, ha még remény is van”!
Aztán hirtelen vége lett, és bementek gyorsan a másik, pincérekkel agyonzsúfolt terembe, a fehér abrosszal leterített asztalokhoz, ahol a szendvicsek, pogácsák, röviditalok sokasága várta a pusztítást. Ez fantasztikus volt, megint megmondta a tutit – hallatszott mindenfelől, ez megint nagyot fog szólni, te hogy értetted az etnikai homogenitást?, hogy mi magyarok, csak magyarok, senki idegenszívűt; és az egyneműséget?, hát hogy a mi kultúránk a legjobb, amit másoknak kell követnie; hát azt, hogy az olimpia?, fogunk mi még rendezni, meglátod!
És a szemek csillogtak, az ital fogyott, a szendvicsekből is alig maradt az asztalokon: ez jó buli volt…

2017. 03. 01.

A gyilkos …


Bogár László megint megszólalt. Tudjátok: az árokparti „gyilkolós”, aki aztán azt mondta: kiforgatták a szavait!
Most megint „kiforgatják majd”! Mert újfent töpreng professzor Bogár, megint elmélkedően szól híveihez. Aszongya, bocsánat, azt írja ugyanis, hogy azért van minden felnőtt állampolgárnak szavazati joga a mai demokráciaértelmezés szerint, mert evidenciának tekintik: „… mindegyikük univerzálisan képzett és tökéletesen kompetens a társadalmi lét minden kérdését illetően …”; és mert ez szerinte nem így van, ezért fölveti „… miért nem jelenhet meg a gyakorlatban úgy, hogy nem feltétlenül ér ugyanannyit minden személy szavazata?”; miért nem vesszük tudomásul az emberi létezés legalapvetőbb jellegzetességét, a „szellemi hierarchia” létét! mert szavazni könnyű, mert véleményt nyilvánítani könnyű, ha nem párosul felelősséggel! (Hogy ezt az egész zavarosságot még leönti az SZDSZ ócsárlásával is, az már csak a professzort minősíti!)
Gondoljunk bele, csak egy kicsit, nem nagyon, mert arra mi, földi halandók, nem vagyunk képesek, arra csak a professzor úr képes, de mégis, tegyünk egy kísérletet: térjünk át a műveltségi jogon alapuló választójogra! (Persze ilyen alapon – csak –, visszatérhetnénk bármilyen, pl. életkori, vagyoni, nemi, vallási alapulóra is; de ezt most ne bolygassuk.) Azaz: vizsgáztassuk le a szavazni akaró állampolgár nebulókat, írjunk elő nekik kötelező tananyagot, olvasmányokat, iskolákat. A tananyagot Mészáros Lőrinc írhatná, lektorálhatná, adhatná ki jegyzetformában, a főúri család lehetne a vizsgabizottság, a diplomát a Récsőr-Tiborc kettős írhatná alá. Törvényt is lehetne alkotni róla, sőt az alaptörvényt, a gránitszilárdságút is módosítani lehetne és újabb bőrkötésű példányokban szétküldeni az oskoláknak. Vajna Timike férje – persze busás haszon fejében – orrán-száján reklámozhatná a tévéjében, a kaszinóiban, szervezhetné az utóvizsgákat is. Székelyföldön könnyített vizsgaanyag lenne, mert ott külhoni magyarok élnek: nekik csak a levélcímzést kellene elsajátítaniuk! Semjén Zsolt fehér lovon vinné ki nekik a bizonyítványt. Persze minden szavazás előtt speciális vizsgát kellene tenni, mert más „tudás” kell az olimpiai szavazáshoz, meg más a paksi szavazáshoz, a gyerekek éjszakai „buszoztatásáról” nem is beszélve! Persze: kivételeket lehet tenni: ha a legfőbb ember kérdezi a népét, arra lehetne vizsga nélkül is válaszolni; a nemzeti inzultáció (bocsi: konzultáció) mindenki számára szabad!
Imigyen töprengtem magányomban, amikor kettőt vakkantott Kyra, a kutyám: menjünk már sétálni!

2017. 02. 28.

Oscar! – Gratulált …


„Wow! Két éven belül két Oscar-díj. Gratulálok Mindenkinek, aki részt vett az alkotásban // Wow! Two Oscars in two years. Congratulations to everyone who took part in the production of the movie.” – írta hajnalban, majd előre nyúlt és fölemelte a pálinkás poharát és leengedte a torkán a reggeli pálinkáját. Büszkén fölállt a foteljéből, nyújtózkodott egyet és kiment a fürdőszobába letusolni eltunyult testéről a nagy izgalmak okozta izzadságot.
„Wow!” – gondolom magamban, lehet, az önfeledten ünneplő nem érti a csíziót, nem látja a fától az erdőt? Nem veszi észre, hogy …
És akkor az eszembe jut mindenki Árpi bácsija, akit a gratuláló elárult, majd megpróbált megalázni, csak mert nem úgy dalolt, ahogyan Ő akarta! De amikor megjelent a temetésén, nem csend, néma tátogás, hanem „Édes Istenem”; „Szégyelje magát”; „Menjünk innen, de gyorsan, fúj” hurrogás kísérte.
„Wow!” – gondolom magamban, persze, hogy nem érti. Hiszen Ő volt, aki kiadta a parancsot (egyetértett vele, nem akadályozta meg) a Népszabadság elnémítására, bedarálására, az internetről is lesöprésére, megszüntetésére, csak mert nem tetszett a hangja, a riportjai, a leleplezései!
„Wow!” – gondolom magamban, persze, hogy nem érti. Hiszen a Momentumosok is „persona non grata” lettek, kiközösítettekké tette őket, rájuk küldte a csahos kutyáit, csak mert nem „úgy” daloltak az olimpiai kánonban, ahogy énekelni kellett volna!
„Wow!” – gondolom magamban, persze, hogy nem érti. Hiszen nem kellett neki Alföldi sem, most meg már Jordán Tamás se, csak mert …
„Wow!” – gondolom magamban, persze, hogy nem érti.
Hiszen az Erika nénik, akarom mondani Magyarország énekkar vezetője nem is értheti…
Még szerencse, hogy a gyerekek értik!
2017. 02. 27.

Már kihaltak?!

https://mno.hu/belfold/orban-viktor-a-momentum-az-uj-szdsz-1387430
„… Ki fogsz halni… Te nem vagy jó nekik. Gyanús vagy. Nem igen tudnak rólad semmi bizonyosat, de mendemondák és feltevések alapján gyanítják, hogy időnként megengedhetetlen módon vétesz a játékszabályok ellen.
Feltehető, hogy néha eszedbe jut, hogy kutya vagy, és nem alkalmazott vagy játékszer. Feltehető, hogy e pillanatokban nem parancsolódhoz vagy hű, hanem önmagadhoz. Feltehető, hogy ilyenkor önállósítod magadat, és saját törvényeid és hagyományaid szerint igyekszel élni. Feltehető, hogy néha a magad ura szeretnél lenni. Ezért kell kihalnod …” Bálint György: Farkaskutyák, (1940)

Csak azt akarták, hogy kérdezzék meg az embereket: akarják-e! És máris hazugok, hazaárulók, „eszdéeszes” ifjúsági szervezet lettek.
Csak azt akarta, hogy az egészségügyi dolgozókat is emberszámba vegyék! És öngyilkosságot kellett megkísérelnie.
Csak azt akarták, hogy a pedagógusokat is bevonják sorsuk intézésébe, hallgassák meg az ő véleményüket is! Ki lettek közösítve.
Nagy író volt itthon, írt egy indulatos, figyelemfölkeltő és figyelmeztető, utóbb „félreértelmezett” mondatot! Ezután védtelenné, kiszolgáltatottá vált, mert elárulták, nem védték meg az övéi (se)! Kanadába menekült.
És ők? Ők, egyszerűen élni akartak, nincs ebben semmi különös: csak jutni ötről a hatra. Nem is olyan rég, ők is emigráltak.
Így megy ez, ma Magyarországon, pontosabban: így nem megy Magyarországon!

2017. 02. 26.

Nyílt levél egy Közleményre, rádióban elhangzott interjúra …


„Leírhatatlan, amit érzünk”: alig bírjuk szavakba önteni, mondatokká formálni. Mi, e levél aláírói ugyanis, hosszú évek óta – szótlan, néma méltósággal tűrve – élünk megbélyegezve, „komoly szégyen” -ben, „lejáratásban”; mi napról-napra vagyunk „ronggyá verve” és az „annyit érsz, amennyid van”, „47 ezerből is meg lehet élni” szívszaggatóan durva megaláztatásával eltiporva. Nekünk a „hatalmas veszteségek”, a „csak tűrjed tovább” mindennapos csapások; a „hazaáruló vagy” gyakori jelzőnk, de mi mégsem adhatjuk föl „semmilyen véghajrában a küzdelmet”; mi „nem sokkal a cél előtt” sem tudunk kiszállni (még ha sokat is gondolunk is rá), mert gyerekeink, unokáink vannak, és felelősségünk irántuk, irántatok! Nekünk óráról-órára van „szoros versenyünk”, naponta kell részt vennünk „végső megmérettetésen”, miközben tudjuk: esélyünk sincs a győzelemre!
Pedig mi (is) vagyunk Budapest, mi (is) vagyunk az ország: ami jó Budapestnek, az országnak; az jó nekünk is! De azt is értsétek meg: ami viszont rossz nekünk, ami tovább nyomorít bennünket: az rossz az országnak is, rossz Budapestnek is!
Hiszen mi neveltünk föl Benneteket, a győzteseket, hiszen mi is ott izzadtunk, küzdöttünk Veletek, hogy a legmesszebbre, a legmagasabbra tudjatok ugrani, repülni, hogy legyen hol edznetek, legyen miből erőt merítenetek, hogy vállalni tudjátok a megmérettetést.
De most minden erőnket meghaladót vártatok (volna) tőlünk! Azt hittétek, azt hiszitek még most is, hogy pályázati anyagok elkészítése, stadionok fölépítése, rengeteg pénz, anyagi és szellemi forrás befektetése egy álomba, egy illúzióba (egy budapesti olimpia megrendezésének talán-lehetőségébe) néhány év múlva sportosabb, boldogabb emberek megjelenéséhez vezetne. Nem látjátok, talán mert nem is akarjátok észre venni: megrokkant, az ereje végét járja az ország! Nem az, ahol Ti sétáltok, vacsoráztok, szórakoztok, nem az, ahol Ti éltek, hanem a másik, a többség Magyarországa!
Áltatva vagytok Ti is, és áltatjátok magatokat, áltatjátok híveiteket is! Mert a sport, a mozgás fontos, ahogyan fontos az egészség, a tanulás, az egymásra figyelés, a szolidaritás is. Amelyek – nemcsak a, a Himnusz fölhangzásának pillanataira – lehetnének nemzetegyesítők!
„Mindannyian tudjuk, hogy egy kudarc után sem szabad elveszíteni a hitünket”: ezért abban bízom, bízunk, hogy most talán mégis meghalljátok a kiáltásunkat, talán mégis újra-gondoljátok a budapesti olimpia megrendezésének a javaslatát, elfelejtitek a bornírt „álom-gyilkos” minősítést is, és hozzánk lépve, velünk együtt gondolva, ránk is figyelve, támaszkodva próbálunk majd egy szebb országot építeni!

Egyszerű budapestiek, vidékiek, öregek, betegek, munkanélküliek, állampolgárok
(lejegyezte: Radnai György)
ui: Minket nem kért, utasított sem miniszterelnök, sem pártfőtitkár, még csak frakcióvezető vagy párttá szerveződő mozgalom sem arra, hogy megírjuk és aláírjuk ezt a levelet
2017. 02. 24.

Visszalépés vagy Pseudocyesis (álterhesség)…


Már biztosan nem születik meg. Nem becézik, nem is mutogatják, a világ se jár majd a csodájára. Nem lesznek felejthetetlen pillanatai, kabalababái, jelei, kedvenc dalai se. Persze az is lehet, hogy meg se születhetett volna. Mert csak álterhesség volt: buta kitaláció. Az impotencia, az élhetetlenség, a családi konfliktusok takargatására. Mert ez egy ronda, durva, mocskos trükk volt csak – álomnak becézve.
Tulajdonképpen most már mindegy is. De legalább nem vettük meg a gyerekágyat…
Viszont az indulat, a gyűlölködés, a „meg nem gondolt gondolat” már megint belezabál a ’főztünkbe’, már megint kiszabadult: igaz, még nem az utcán van, még csak a parlamentben, a fővárosi közgyűlésben, a médiában, a nyilatkozatokban, az interneten van, de már megint „emberből emberbe szalad”.
Már megint követendő minta!
Csak nehogy még nagyobb baj legyen belőle!
Akkor most a tények: megjelent a 1093/2017. (II.22.) Korm. határozat „A 2024. évi XXXIII. nyári olimpiai és XVII. nyári paraolimpiai játékok rendezési jogáért kiírt pályázat helyzetéről”. Az Orbán Viktor s. k. által jegyzett határozat szerint a Kormány megállapította, hogy a szervezés nemzeti ügy (volt) és egyetértés kell(ett) a képviseletéhez; ez korábban megvolt; de ez fölbomlott és pártügy lett; ami az ellenzéki pártok bűne! Ezért esélytelen nyerni, vissza kell vonni a pályázatot!
Akkor tehát meghozták a döntést: mégse!
Ez rendben is lenne, mert a sánta kutya megint hamarabb eliszkolt a hazugság helyszínéről, és csak a szegény hazugság maradt ott pőrén a tett színhelyén, akarom mondani a házfalakon a plakátokon. Mert ott aztán dögivel hirdettek a jöttét! Persze volt már ilyen, hiszen a migráns népszavazásból is nagy verés lett, amiből csak újabb, még nagyobb és lemoshatatlan hazugság árán próbáltak a kiírók menekülni!
De akkor mért kell mégis tovább hazudozni az egyetértésről, a támogatottságról, a rendezés elnyerésének realitásáról; meg arról, hogy ez mennyibe kerül, milyen előnyös az országnak, a fővárosnak, a népnek; hogy csak nyerünk vele, mert ez aztán beindítja a motort, meg a gól-lövő csukák is újra jó lábakra kerülnek …
De akkor mért kell tovább hazudozni? Mért kell hazaárulónak minősíteni embereket, csak mert véleményüket nyilvánították? Mért kell „hányni”, csak mert egy kérdésben többen mondtak nemet, mint arra számított a Kormány? Mért kell megint háborús retorikai fokozatba kapcsolni, ellenséget kreálni, csak mert nem megy el az olimpiai láng Felcsútra, mért kell gyávának minősíteni mozgalmakat, miközben a minősítők rohannak ész nélkül a budira?!
A gépezet megint beindult: a megmondóemberek megint megmondanak; a házimédiák megint papagáj-kommandóként szuperálnak; az interjúalanyok megint fölolvassák a papírt, amiből megtudják a véleményüket…
Elvetélt? Nem bírta kihordani?
Nem: ez álterhesség volt!
2017. 02. 23.