dr. Radnai György bejegyzései

A lavina elindul?!

A pofon jóval
az elcsattanás előtt
megszületik,
az ütés maga,
már csak technika!
A pogrom is.
A csőcselék lincsel,
mégis: a pogrom
idejét, helyét, módját
nem ők találják ki.
A leszámolás
már csak technika.

„Teljes bizonyossággal tudhatjuk
például, hogy negyed század
elmúltával se jelent meg
az egykori nyilasokban
a leghalványabb bűntudat sem.” Zoltán Gábor

Bennünk van. Már több mint kétezer éve hurcoljuk magunkkal. Ott lappang a tudatunk mélyén; ott lüktet az ereinkben, a szívünk minden dobbanásában; a végén ott feszül az öklünk lendülésében. Közben gyűjtögetjük, mint a mézet. Aztán már nem bírjuk tovább, nem tudjuk elnyomni, magunkba szorítani, bezárni: kirobban belőlünk, mint a vágy; a mindent: félelmet, szégyent, gátlást, elsöprő akarat; és bódultan, teli szájjal, hihetetlen gyorsasággal bezabáljuk. Egy ideig mámoros jóllakottságot érezünk; majd van, aki egy kis ürességet, mások azt se.
Aztán kezdődik minden elölről.
„Először csak karon ragadtak. Mindjárt azután már rángatni kezdtük. Majd hatalmas pofont kaptam, hogy majdnem hanyatt estem. Menten elcsattant a második, amire a másik oldalról jött a harmadik is: egyre többen és többen ütöttük. Már a kezemet se bírtam fölemelni, hátra zuhantam és összegömbölyödve, behúzott nyakkal próbáltam a záporozó ütések elől legalább a fejemet védeni. Valahonnan előkerült egy vasrúd is, amivel már csontját is törtük, a fejét is bezúztuk, akkorra a vére szerteszét fröccsent és az egyik karja furcsán kitekeredve nyúlt el a teste mellett. De erre már nem emlékeztem…”
Velem, veled is megtörténhet: akár így, akár úgy. Akár így is, akár úgy is!
Tényleg megtörténhet? És kikből lesznek az ütők, és kikből a megütöttek? És bárkiből lehetnek lincselők is, vagy akár meglincseltek? És vajon mitől lesznek ezek vagy azok? Miért akkor, miért nem előbb vagy később? És hogyan kezdődik, és mikor? És miért kezdődik el újra és újra?

Az indulás
Mert mindig, (újra és újra) szavakkal kezdődik. Szavakkal, amelyek „ a meg nem gondolt gondolatok”-on alapulnak. Persze ez a jóindulatú megközelítés: nem érti, amit mond! Nem is arra gondolt. Nem is azt akarta mondani. Félreértették, sőt: félre értelmezték! Mert az nem lehet, hogy valaki, aki szóra nyitja a száját, programot ad, irányítja „népét”, az ne tudná, mit beszél. Az nem lehet, hogy véletlenül kiszalad a száján egyszer, aztán még egyszer, aztán már csak erről beszél és semmi másról. Az nem lehet, hogy a figyelmeztetések, az enyhe rosszallások nem jutnak el a tudatáig.
Vagy mégis?!
Először észre sem vesszük. Föl sem tűnik. Olyan természetesnek érződik. Hiszen csak egy hang a médiában. Vagy csak egy köszöntés ünnepkor. Esetleg egy kitüntetés egy zenekarnak, vagy valaki „… példaértékű újságírói tevékenysége…” elismerése, tán egy könyv megjelenése. Egy miniszterelnöki beszéd. Talán nem is egy. Csak egy interjú. Szinte figyelemre sem méltó. Aztán az ország házában is fölhangzanak ugyanazok a szavak. Egyre gyakrabban hangzanak föl ugyanazok a szavak. Állandóan azok, és mindig úgy szólnak.

A kivitelezés előkészítése: a beetetés
És már jönnek is a szakértők. Akik elmagyarázzák. Bizonyítják. Hogy úgy és akkor és ott. Aztán vita van. Vitának tűnő vita. Aztán már az se. És egyszer csak lesznek példák. A példák, amik mindig a semmiből keletkeznek. Úgy keletkeztetnek. Hogy jönnek. Hogy itt vannak. Hogy még mindig jönnek. És büdösek, piszkosak, terjesztik a kórt. Az életünkre törnek. A lányaink, asszonyaink megbecstelenítésére. És ez így kezdődött régebben is. És akkor is ellenünkre törtek. De mi állunk a vártán! És a példák tovább sokasodnak. Már csak azok hallatszanak. Mert nincs olyan harsona, amiből más szólhatna! Jönnek a célok: győztessé tesszük az országot, az élére állunk! Aztán megérkezik a „fokozott éberség van itt, elvtársak.” És már meg is értettük. Már készen is állunk.
És a végrehajtás már nem is érdekes. Az mindig, mindenütt ugyanaz. Csak türelem. Ki se kell adni az utasítást, anélkül is azonnal és rengetegen végrehajtják; szóba se kell hozni, hogy parancs, csak mondani egy kétértelmű beszédet, bólintani kell egy picit vagy félrenézni, esetleg rámutatni valakire, csak úgy, viccesen és máris le fog zúdulni a lavina…
„Jaj néktek képmutató írástudók és farizeusok! …” (Máté 23:14-25), jut eszembe a figyelmeztetés.

És tényleg: előbb van a gondolat, aztán jön a cselekvés; előbb van a terv, aztán lesz a tett!

A lavina…

2017. 01. 05.

Új év, új remények…


Arról szeretnék írni, ami izgat. Ami foglalkoztat. És ami szép, ami jó. Már többen is figyelmeztettek, hogy nem kéne annyit politizálni. Meg az Orbánról írni. Mert abból baj lesz.
Meg minek.
De: arról kell írni, ami van. Ami itt van a szemünk előtt, itt hever a lábunk előtt. Mit csináljak, ha szerintem: Ő hever itt! A lábunk előtt. Azaz, dehogy hever, olyan aktív, olyan cselekvő: még személyi edzője is van a Puskás Akadémián! Telik a 23 milliárd közpénzből, ami a markukat ütötte. Mert az Orbán az Orbán! Akinek, ha szerencséje van, lemegy „… este edzeni Felcsútra, de általában nincs …” szerencséje: legalább is ezt mondja, hogy nincs.
Persze lehetne írni a befagyott tavakról, a jégcsapokká dermedt forráscseppekről; a havazásról is. Az milyen szép. Ahogyan minden fehérbe borul: amikor sétálunk, ropog a lábunk alatt. De most nálunk nem havazik. A Semmeringen igen, de nálunk nem. Akkor a havazásról mégsem írok.
Hiszen Thaiföldről is írhatnék: amikor – tizenöt évvel ezelőtt – ott voltunk, Kovács János Mátyás könyvét olvastam. Meg elefánton „elefántolgattunk” is. Meg lakatlan szigeten élveztük a csöndet, meg az óceán tiszta vizét és a hullámzást. Aztán ellátogattunk a Hídhoz, amit a Kwai folyó két partja közé építettek meg leromboltak az angol katonák. Meg…
Szóval ezekről is írhatnék.
De akkor megjelenik a hír a számítógépemen: „A finnek élesben is elindították az állampolgári jogon járó alapjövedelem tesztjét”. Aztán az is, hogy a skótok is kóstolgatják, bele-bele csípnek; talán még kísérletileg be is vezetik. Igaz, a svájciak nem szavazták meg, de náluk legalább nagy vita, és persze valódi népszavazás is volt a bevezetéséről. Nálunk, 2014. január 11-én „A LÉT” címmel született egy szakértői, számokkal és a következményeket bemutató szimulációval, politikai szándék esetén megvalósítható menetrenddel egy ajánlat a magyar társadalomnak, de akkor a kezdeményezést nem kísérte társadalmi támogatottság: akkoriban is az „össze-fogósdi” ment a tévében. Később, a Párbeszéd Magyarországért a zászlajára tűzte „Javaslat az Alapjövedelem magyaroroszági bevezetésére/Nincs másodrendű állampolgár!” címmel. De és de: a robbanó visszhang, az érdemi diskurzus, a szakmai vita elmaradt, a „megmondóemberek” most sem voltak hajlandók elgondolkodni: sem a problémán, sem a javaslaton.
Azér’ egy posztot csak megér a Facebookon. Hátha. Talán. Mégiscsak. De nem kellett volna. Az elutasító kommentek ugyanazt és ugyanúgy, mint néhány éve: zsigerből tüzelnek. „Naplopó” -król beszélnek, „nekik büdös a munka” előítéletből indulnak ki, „hatalmas blöffnek” gondolják, „hülyeségnek” tartják, mintha nem is lennének számok a javaslatok mögött, amik önmagukért (vagy cáfolatért) beszélnek. A „talán” megint elmarad. Lesz helyette „szociális diagnózis”, ami személyre, egyéni szükségletre lesz szabva. Ami megy már évek óta: az eredmény meg önmagáért beszél, kiált, „dögölj meg az árokpartján”!
Mer’ „Szeméttel fűt a fél ország…”, és ez „nem csak szociális kérdés…”. De az is. De az most nem érdekes. Most más világ van. Itt már akárki nem mehet be vacsorázni valahová, mert lezsidózzák és kidobják, majd büszkén kiposztolják a Facebookra (aztán nehogy beleolvass a kommentekbe, mert rögtön rosszul leszel)! Itt és most, nem úgy általában a migráns, meg a zsidó, meg a libsi nem mehet be egy étterembe; ez itt maga a hús vér valósága; hogyan is mondta a miniszterelnök: „2017 a lázadás éve lesz”, tehát a lázadás! Az emberek, a nemzet, a középosztály lázadása. Ez most így kezdődik. Hát aztán ki nem szarja le. Elkezdődött, na és: „… nem a kormány lázad, hanem az emberek, és a kabinet azt képviseli, amit az emberek akarnak …”. Az élére áll, ahogyan eddig is.
Itt semmi nem változik.
Minden marad a régiben. Újév ide, új év oda: semmi.
Igaz: még csak három nap telt el…
2017. 01. 03.

„Lefutottam a félmaratont …”


Milyen volt ez az év? – teszem föl szűk családi körben, karácsony harmadik napján az ilyenkor szokásos hülye kérdést. Ízlelgetem, forgatom a számban, magam se tudom: kiköpjem-e, vagy lenyeljem.
Hát milyen lett volna, lefutottam a félmaratont – jön hirtelen a vidám válasz a fiatalabb unokahúgtól, aki idén áttért a futásra. Ugyan csak 2 óra felett sikerült teljesítenem a távot, pedig alatta akartam, de majd legközelebb – folytatja élénken a választ. Nekem sem volt rossz évem – hallom most a nővért, sokat láttam itt is, ott is, bebarangoltam fél Európát. Nekünk is elment, csak a Tara gyógyuljon meg – kapcsolódik be anyám húga is.
Tényleg, milyen is volt ez az év? – csócsálom magamban a kérdést. Hiszen élek – súgom magamnak, csak maradj nyugodtan, csak semmi idegesség. Kaja van bőven a frigóban, könyvek a könyvespolcokon, meg a fotelom mellett egymáson, a lábamnál is, sőt: a kutyák is megvannak, meg a meleg is a lakásban, amikor kell – szóval? Még sí is volt, meg Párizs is az unokával – hát akkor? De idén is „ment el valaki” a családból, meg van készülődő is – morfondírozok tovább magamban, szóval akkor milyen is volt ez az év?
Elakad a beszélgetés, már a kávéscsészék zörgése hallik, ahogyan kevergetjük a most lefőzött kávét, miközben fiamnak kellene összehoznia a mini ipadon a video-hangot és a képet segítve a rokon filmnézését. A kávé is finom, a hang is passzol a képhez. Jó ez az év!
De mégis, igazából, milyen volt? Hiszen jó is, akár szép is lehetett. Talán hiányzott valami is? Vagy lemaradtam valamiről, amiről nem akartam volna? Hiszen ma már itt van a világ, a szobámban, benne a dobozomban, a számítógépemben. Hiszen csak megcsörrentem a Skype-ot és már látom is, beszélek is vele, velük. Nincsenek is (olyan) messze: „nem is messze már a messze”! Szóval akkor?
Milyen volt ez az év? – dobol mégis, egyre idegesítőbben a fülembe, ahogy nézegetem a rokonokat, akik kipirulva mosolyognak felém: talán az én válaszomat is várják. De én csak belül lapozgatok tovább: papiékat is meglátogattuk Farkasréten, Babukát is, meg Pétert, Pista bá’-t is – folytatom az előbb elkezdett sort, de minek. Hiszen mi, megvagyunk. Hiszen mi, itt vagyunk. Isszuk a kávénkat, leesszük a fáról a habcsókokat, még álmodozunk is, amikor éppen úgy adódik a kedvünk. És, nálatok, hogy telt a szenteste? – hallik a kérdés, tudod, hogy nem vagyunk olyan jóban, Ő másképp látja a világot, jobb ez így, távolabbról – érkezik a válasz azonnal.
De én már nem vagyok itt. Más jár a fejemben: „Milyen volt ez az év?”, a kérdésem nem hagy továbbra sem nyugodni. Mintha nem akaródzna magamnak sem válaszolni, mintha valami nem stimmelne a válaszolóval. Csak félrenézek, csak zavartan kavargatom a kávémat, pedig cukor nélkül iszom, csak nem akarok belevágni. Még gondolatban sem. Mit mondhatnék? Hiszen már igazán jó tervem, ötletem sem volt. A túlélés nem terv, nem cselekvési program! „Im itt a szenvedés belül,/ám ott kívül a magyarázat.” – de ma nem kell a magyarázat! Hiszen jól van az úgy, hogy „… csilló véletlen szálaiból törvényt/ szőtt a mult szövőszéke … s láttam, a törvény szövedéke/mindíg fölfeslik valahol.”
Hiszen volt már olyan, hogy legyen egyenlőség; aztán inkább esély-egyenlőség; aztán majd teremtünk szociális piacgazdaságot; még később jött „az előbb a vállalkozók kapjanak”; majd nincsen ingyen-ebéd, meg rohadt potyautasok – na, elég, „mára már nem hasad tovább”!

Ő legalább mégiscsak lefutotta a félmaratont…
2016. 12. 28.

Karácsony után …

 

Karácsony után valami igazán szépet akartam először írni a blogomba.
Mert már négy napja nem írtam semmit.
Ezért olyan felemelőt akartam. Ami mindannyiunkról és mindannyiunkhoz szól. Azokhoz is, akik családban; meg azokhoz is, akik egyedül vannak; akik éppen hazajöttek, vagy éppen kimentek és megérkeztek. Meg, akik várják, meg, akik hiába várják, hogy eljöjjenek.
Mert megint karácsony volt. Most (is) szeles, ónos-esős, kicsit borongós, mégis szép volt. Ady halkan szólt a háttérben, Szabó Gyula borzongatóan mondta: „De jó volna tiszta szívből/- Úgy mint régen – /Fohászkodni, /De jó volna megnyugodni.”
Mert olyan szépek voltak a karácsonyaim! Sötétedéskor és mindig zenével indultunk: először lemezről, majd később szalagos magnóról, cd-ről és a végén meg a You Tube -ról csendült föl a dallam. Eloltottuk a lámpákat, meggyújtottuk a gyertyákat, utóbb fölkapcsoltuk a villogó led-lámpákat, és fölszikráztak a csillagszórók is! Gyerekként is, már akkor is nekem kellett osztani az ajándékokat, ahogyan később is. A rengeteg kicsi és nagy ajándékot: a játékokat, könyveket, lemezeket, csokikat és a cukrokat. Meg az elmaradhatatlan szürke zoknikat apámnak! Mindennek örültünk, sokáig élveztük az ajándék adás és kapás boldogságát. Majd sokáig beszélgettünk, emlékeztünk: milyen is volt egy évvel korábban. És folytattuk a vacsora mellett. És ez így ment a következő napokban is: mert jöttek a rokonok, barátok, ismerősök.
Most is ilyenekről akartam írni.
Karácsony után.
De most már nem papírra írok. Már nem is tollal. Bekapcsolom a számítógépemet, elindítanám 2016-os word-öt, de először az internet ugrik be, a „Hírkereső”, az „Index”, a „444”, meg a „Kettős Mérce”!
És már nem is karácsony van!
Győztessé tesszük! – villog bele a pofámba, harsog bele a fülembe. Mert ezzel van tele karácsonykor az ország. Hogy hekkelés történt, hogy meghamisították, elferdítették, meggyalázták! Mert pechére, dehogyis: mázlijára, meghekkelték a harsogást. Ezért még azok is elolvassák, akik nem is akarják. Akik még olvasni sem is tudnak. Pláne azok, akik nem is értik, hogy mit olvasnak. Hogy „aszongya”: „nőnek a nyugdíjak, és a fizetések, csökkennek az adóterhek, cél, hogy megérje dolgozni, semmi sem maradhat úgy migránsügyben, ahogy eddig volt, a brexit és Trump győzelme lázadás, ami 2017-ben is folytatódni fog, de Magyarország stabil sziget, keleti származású nép vagyunk, de a nyugati világhoz tartozunk, 5 százalék alatt a munkanélküliség, csökkent az államadósság, nő a gazdaság teljesítménye, jövőre is töretlen fejlődés jön, az egészségügy és az oktatás a legjobb úton halad, Áder Jánost jelölik államfőnek, ha vállalja”. De hekkelés történt: „… mi kikértük az emberek véleményét, BÁR NEM ÉRDEKELT MINKET”; „… és az ápolónők bérét 2017-ben és 2018-ban is folyamatosan emeljük. A KÓRHÁZI HULLÁK SZÁMA IS EMELKEDIK.”, „A korrupciós vád mint politikai lejárató eszköz teljes mértékben megszokottá vált. MI IS HASZNÁLJUK.”, „Azt kívánom, hogy MINÉL TÖBBEN TALÁLJANAK VISSZA A KARÁCSONY POGÁNY ÉRTELMEZÉSÉHEZ, hiszen mégiscsak a Megváltó születését várjuk.”!
Megint volt egy karácsonyunk.
De jaj nektek: „Jaj néktek képmutató írástudók és farizeusok! …” (Máté 23:14-25)
2016. 12. 27.

„Jöjjön el a világbéke!”


Az megvan, amikor a Beépített szépségben Sandra Bullock a legendás kérdésre először nem azt válaszolja, hogy „VILÁGBÉKÉT”, hanem kezdi sorolni a jobbnál-jobb ötleteit, aztán látva a világ (bocsi: a műsorvezető és a nézők) megdöbbent értetlenségét, csak kivágja a „hejes” választ: „VILÁGBÉKÉT”?
Mert az nagyon ott van!
Vagyis nincs.
Mert, hát a világbéke idén sem érkezett meg. Pedig ugye, hogy vártuk, és állítólag mindent meg is tettünk érte. Vagy, ha nem is mi, de legalább a vezetőink. Azok aztán mindent, a választott vezetőink: itthon is, meg ott is, kinn a világban is. Mert Ők idén is tényleg értették a csíziót, ők aztán ismerték a dörgést. Meg úgy is cselekedtek.
A mi vezetőink.
De hát: mégse jött el!
A francban: az idén se.
Pedig, annyi minden történt; annyi mindenben volt részünk. Pedig mennyi fogadalmat, ígéretet, „szót” kaptunk; aztán jött helyettük a terror, a bombázás, az aleppói armageddon, meg nizzai, berlini kamionok; meg a kerítések, a szigorított határellenőrzések, a kilométeres sorok az újra leeresztett sorompók előtt.
De az a fránya, (állítólag) nagyon várt világbéke nem akart megérkezni.
Még vitáztunk is. Meg – állítólag – „végre” irányt is váltottunk. Már nem kell a PC, már le az ósdi libsi dumával, meg a jólfésültek magyarázataival, hogy így a nyitottság, meg úgy a befogadás, az elesettek gyámolítása. Mit dumál bele a nagyok dolgába az a pápa is: a magyar püspökök csak jobban tudják!
Mégse jött el.
Nézem és hallgatom, ahogyan az argentin rabbi és püspök együtt énekel a „HANUKARÁCSONY” -kor; ahogyan mosolyogva lapogatják egymás hátát, ahogyan élvezik a közös éneket, ahogyan nekik mégis eljött!
Lehet, hogy mi nem is akarjuk annyira?
Aztán megyek vásárolni. Rengeteg emberrel találkozom az utcán: csak ámulok. Mindegyikőjük kezében egy fenyőág, egy üveg bor, csokoládé, egy kis otthon sütött, „én készítettem, aranyoskám” bejgli. Mennek, a szomszédjukhoz. Akit ismernek. Akivel napról-napra, néha veszekedve, mégis együtt élik életüket. Az arcuk ragyog, szemük csillog: ajándékoznak; tudnak még ajándékozni!
Nekik most béke van!
2016. 12. 23.

Indulatos vélemény terror ügyben…


Ül a romokon. A leszakadt, összegyűrődött, kifacsarodott tetőpalán. Az ajtókeret és az ajtónélküli ház-bejárat előtt. Az aleppói utcán. Mindenütt por, hamu, törmelék. Itt „Az Ördög dirigál, rángatva rossz fonálunk!/Ki enyhülést akar, a rondaságba váj,/s mindennap közelebb az alvilági táj,/hová egykedvüen, bűzös homályba szállunk.” Egy fiú ül a romokon. Ül, a már régen eltűnt, szétbombázott világán. Zokog. Vigasztalhatatlan. Csak dörzsöli, dörzsöli, mintha meg tudná törölni a szemét. Mert folynak a könnyei. Elapadhatatlanul folynak. Előtte két letakart test: az egyik piros tornacipőben, a másik csak zokniban. Egyikük, a kisebbik, barna takaróval beterítve. A másik test, a nagyobb, szakadt feketével. Néhol látszódnak is. Ahogyan fekszenek. Az egyikük, a kisebbik, az oldalán. A másik hanyatt. Kiterítve. Az anyja, meg a nővére.
Minden csupa por és reménytelenség. Mindenütt elszóródva, kifacsarodva testek. A porban. Nincsenek betakarva. Csak fekszenek. Mozdulatlanul. A reménytelenségben.

A cipőtalpa. A sok járkálástól már agyonkoptatott a cipőtalpa. A bal lábán lévő cipő bőrtalpán az első réteg, a talp külső fele felé szinte teljesen ledörzsölődött. A másik még nem annyira. Egy kicsit balra biceghetett, amikor lépett. A nadrág – derékszíjjal összefogva – takarja a zoknit, pont, ahogy kell. A kigombolt zakó szétnyílott és láttatani engedi a többi ruhadarabot. Az ing már kívül a nadrágon, a pulóver is fölgyűrődve, a nyakkendő egészen furcsán, abnormálisan kitekeredve.
Itt most minden természetellenes.
Mellette a másik. Elegánsan. Kifogástalan öltözékben. Európai ruházatban. A cipőt, mintha egy órával előbb vette volna. A jobb lábát éppen kissé megemeli, mintha lépne, vagy a ritmust dobolná. A nadrágja neki is pont a cipőjééig ér, mintha rászabták volna. A zakó lezserül szétnyílva, a nyakkendő a fehér inge előtt elegánsan lelóg. Minden „tökéletes”!
Pisztolytartó kezében az ujja már nincs a ravaszon. Már nem kell, már bevégeztetett. Vállalta: neki is!

SCANIA kamion. A szélvédőben beszorulva fenyőágak és fenyődíszek. Az üveg szétroncsolódva. Talán mögötte fekszik holtan a lelőtt lengyel sofőr. A SCANIA kamion körül ledőlt fenyők, széttört bódék, mintha orkán söpörte volna végig a vásárt. Amott egy egyenruhás, talán rendőr, telefonál. Jobbról már érkezik egy másik, piros láthatósági ruhába öltözött ember is. Minden ez, csak nem egy karácsonyi vásár. Itt most tizenketten haltak meg; 48 sérült is van. De ez még nem végleges: tizennégyen életveszélyben vannak. Mert hétfőn este egy kamionnal, hatvan kilométeres sebességgel, vasrudakkal megpakolva behajtott valaki a vásárra. Már vállalták is a tettet.
Gyilkolni. Megfélemlíteni. Nemcsak a berlinieket, nemcsak a németeket.
Féljen az egész világ!

Csapás-csapás hátán! Támadás-támadást kíván! Muszlim keresztényt, keresztény muszlimot. Nincs vége. De táplálni kell. Nem csillapítani. Minden esélyt meg kell ragadni. „A hétfő esti berlini merénylet egész Európa ellen irányult, így Magyarországot is támadás érte” – értelmezi rögtön a helyzetet a magyar kormányszóvivő. „Nem lehetünk naivak (…), az elmúlt másfél évben Európa biztonsági helyzete drasztikusan romlott”, aminek elsődleges oka az illegális és ellenőrizetlen migráció – folytatja dörgedelmesen. És már dübörögnek is Budapest utcáin a TEK páncélozott, fölfegyverzett harckocsijai. És persze mindenkivel együttműködnek az illetékes szervek. De „arra” nincs információ. Másra se. De dübörögnek. Fölbőgnek a motorok. Tovább pörögnek, mert pörgetik, az indulatok. Mert ezt már a majom is érti. Csak a kétkedők nem értik. Az európai nagyhatalmú vezetők, meg a „főemlős” képviselői a „zeurópai” sajtónak; meg a „a Magyarországon telephellyel rendelkező liberális sajtó …, a polkorrekt bullshit” nem érti. Pedig qurva egyszerű a képlet: „Piros gomb = banán, terror = iszlamista”…

Hát, ba@@átok meg: ezért folytatódik!

2016. 12. 21.

„Tornaóra” …

Hideg van. Mínusz 4 fok. A kutyámra is kabátot adtam már. Mert sétálunk. Ahogyan minden reggel, most is. Ropog a lábunk alatt: no, sajnos nem a hó, az ónos, össze-dzsuvásodott eső, meg a hegy felől lemosódott mindenféle szmötyi. A kis kavicsok, gyanús hordalékrögöcskék, hányadékok beragadnak a cipőtalpam recéi közé és minden lépésnél bántó karistolással (ahogyan mi is) csikorogják: itt vagyunk!
Amúgy, szép idő van. Hideg ugyan, de száraz és tiszta a levegő. Még nincs nyolc óra. Alig vannak emberek az utcán: akinek dolga van, az már el is ment a HÉV-vel; akinek meg nincs, az otthon durmol még a jó meleg paplan alatt.
De mi – a kutyám meg én – sétálunk az utcán. Ő már olvasott is egy sort, meg-megállva nyomta az orrát az avarba, a kerítés alá, a fák nedves tövébe: már tudja is, mi történt tegnap éjjel, ki járt erre, ki-kivel veszett össze, kit ért támadás. Mintha újságot tartana a szeme előtt, amiben minden benne van. Mintha az internetes portálokat böngészné, tolja előre az orrát a dermedt gazon keresztül és „falja” a híreket. Már majdnem mindent elolvasott, mégsem ér a végére.
Indulás előtt én is benyomtam a laptopomat beleszagolni a hírekbe. Iszonyat árad mindenhonnan: bűz, gennyes okádékok, Aleppót lebombázták, az orosz nagykövetet lelőtték, kamionnal belehajtottak a karácsonyi bazárba Berlinben, és persze „Hiába kérte, nem Budapesten temetik el Gábor Zsazsát”. Beindult a gépezet: így is, úgy is. Tolom előre az orromat én is.
Hideg van. Mínusz 4 fok. Hó-nélküli telünk van megint. De legalább a levegő éles és tiszta. Az orrom is, a fülem is pirosodik, a szemem is könnyezik. A szám széléről a La-bello is már régen leszáradt. Sétálunk: Kyra vidáman rohangál, én elbambulva, agyamba, gondolataimba zárva baktatok. Csönd van. Egy autó se tülköl ránk, a kukásautó sem zörgeti föl a kutyákat: majd szerdán.
Egyszer csak gyerekzsivaj hallik, labdapattogás ütemes pattogása töri meg a dermedt némaságot. Leértünk az iskolához. Az udvaron megkezdődött a tornaóra. De lehet, hogy már hét óra óta tart, mert a „nulladik” órában elkezdődött. Mert kevés a terem, kell a „nulladik” is. Meg a tornaterem is hibádzik. De udvar az van. Télen is. Lőtér ugyan nincs, meg lelátós stadion se. Meg helikopter-leszállópálya se. Meg az udvart se fűtik, alulról. Mert ez nem futball pálya, még csak másodosztályú se. De új tanterv van: több sporttal, testedzéssel, kötelező bennmaradással, fegyelmezéssel.
Az udvaron. Kinn a szabadban.
Mínusz 4 fokban.
2016. 12. 20.

Az OLGA …

Az ATV volt az igazi forrás. Minden reggel – munkába indulás előtt, később a nyugdíjas évek kezdetén is – azzal keltem, este azzal zártam a napot. Hétvégén az ismétlések is mentek. Függő voltam, betegesen függő. Az lett az origó. Az etalon. 2010 után (egyre inkább) már csak az maradt. Legalábbis azt gondoltuk. Benne bíztunk. Mert jó kis csapata volt. Mert nem tűnt megalkuvónak. Mert kimondta azt, amit gondoltunk. Vagy amiről azt hittük, hogy gondoljuk. Élő volt! Mindig aktuális. De jó is volt!
Különösen az Egyenes Beszéd. Benne az OLGÁ-val! A köz baloldali, informális, közfelkiáltással „megválasztott” miniszterelnök-jelöltjével. Vele a műsor mindig igazi ünnep volt! Ahogy Ő kérdezett, értelmezett, bizonyított! Oda már érdem volt bejutni is. Ha leleplezett, akkor is: elegánsan, kicsit ironikusan, de soha nem bántóan tette. Amikor élő adásban „belerúgtak, vagy próbálták megalázni”, mosolygott, de nem esett ki a szerepéből. Igazi megmérettető volt: mindenkinek! Csak a gyávák, a Matolcsyk, a Kövérek; meg a fővezér nem mertek megméretődni. Soha! Persze, amikor nem Ő vezette a műsort, érezhetően savanyú lett a szőlő. Nem volt olyan édes: éretlennek bizonyult. Micsoda órák voltak!
Az utóbbi időben viszont eltört valami. Hamis lett. Előbb büdöskés, aztán egyre büdösebb. Persze egyedül nehéz lehetett. Meg a perek is. Hogy minden parlamenti párt kapjon lehetőséget. Mert az úgy demokratikus. Meg a kiegyensúlyozottság is számít. „Hallgattassék” meg a másik is. Mert a média törvény így, meg úgy. Blablába az egész. És egyszer csak a korábban „szóba se álljunk velük” párt mindennapos vendég lett. Szinte már főszereplő! Belesimultak a közröhejesbe. Polgárian demokratikusakká váltak hirtelen. Aztán jöttek a „TÁRSADALMI HÍRDETÉSEK”! A hazug, fölháborító förmedvények. Mert a pénz, a júdás-pénz, az kellett. Meg egyre jobban kellett. Meg egyre jobban is jött: a tulajdonosoknak. A néző meg le lett sza@a! Aztán a néző is lesza@ta az ATV-t. Mert a néző se hülye.
Már én se nézem. Se sokat, se keveset. Az OLGÁ-t se. Pedig hiányzik. Nagyon hiányzik. Mert nincs kivel beszélgetni: a képernyő innenső oldaláról. Pedig nagyon jó volt vele. De amikor a csatorna hamissá válik, amikor a műsort biztosító házi-adó „elhiteltelenedik”, akkor a műsor is gyanússá idomul!
Remélem ezt érezte meg az OLGA. Ezért megy el. Ezért vált csatornát. Mert innen el kell(ett) mennie. Ahogy másnak is: el kell(ene) menni! Mert ez már nem ugyanaz. Ez már egy teljesen megváltozott házigazda adó. Sajnos. Még a sárdobálást is vállalni kell! Mert az lesz. Mert az már van! Nyilatkozott is ízibe’ a Sándor, a Németh. A főpap. Hogy megdöbbent. Mert neki rögtön egy salamoni mondás jut az eszébe. A kóbor kutyáról szóló. Mert szerinte az OLGA fölkínálta magát! Nem a Sándor kínálta föl magát, hanem az OLGA: a Sándor szerint. Szerintem a főpap, a Sándor már régóta fölkínálta magát. És kellett is. Amikor egyháza bekerült a pikszisbe. Amikor hozzájutott a levesestálhoz. Nem is hugyozott oda, a kerítés tövébe, hanem hozzájárult az építéséhez. A Péter is, a legendás alkotmányjogász is.
Iványi nem kínálta föl magát. Nincs is ott, a tűz közelében! Mégis Őt illeti meg a tisztelet!
És most már OLGA se!
Mégis: félek. Mert a Hír TV, meg a tulajdonosi köre. Meg az üzenetei. Nem is tudom. De, akkor hová?!
Előbb, utóbb: minden kiderül…
2016. 12. 19.

Hogy az ég nem szakad rájuk …

Volt egy lakásügy: „bagóért csókosnak” néven terjedt az akció. Csak be kellett jelentkezni rá. Pontosabban egy lakásra a műemlékileg (világörökségileg, történelmileg) védett városrészben. Aztán gyorsan regisztrálni és beírni a Fidesz tagkönyv számát. Vagy a kormányzati titulust, vagy a képviselői ülésnek a helyszámát. Az akció az első kerületben lett nyilvános. Ja, nem is csak ott: több helyen is. Terjedt, mint a halszagú dal a közrádióban. A fideszes vezetésű városokban, kerületekben. És most csak fideszes vezetésűek vannak. Akkor ez most országos projekt lett. De valahogy kitudódott. Mert megint egy újságíró belefújt a nullás lisztbe. Ezeket nemcsak a parlamentből kellene kitiltani: mit ugrálnak meg írnak mindenfélét összevissza. A Berci is, a Havasi, milyen jól kizavarta azt a csajt az Orbánról, mit keresett ott, nem azér’ kapta az akkreditációs kártyáját, hogy használja is. Miért nem volt elég neki a pogi az előtérben? Ezek hordanak össze hetet-havat, aztán meg csodálkoznak, hogy a Polt rabosítja őket. Mert „ezek” nem értik: itt „közösségi értékmegőrzés alapján történik”. Na persze: Te, édes komám, nem vagy annak a közösségnek a tagja!
Hogy az ég nem szakad rájuk …
Aztán meg jön a karácsony. A kurzus egyik legnagyobb ünnepe. Hű, ez megint jó lesz fényezni a jelent, a jövőt: legfőképp a Vezért! Mily nagyszerű is Ő, mily hatalmas, mennyire szereti népét és a nyugdíjasait. Megjutalmazza őket Erzsébettel. Utalvánnyal. Négy darab két-ezressel és két darab ezressel! Életművükér’! Emlékeztek: egyszer volt, hol nem volt, talán az Óperenciás tengeren is túl, ahol a kurtafarkú malac túr, amikor az a gaz, átkos, internacionalista Gyurcsány és bandája vezette az országot, tehát valamikor réges-régen volt a Szép-kártya. Na, de azért a kártyáért sok boltban lehetett ezt-azt kapni, olyanokban is, ahol nem(csak) a „fideszes csókosok” szedték le a sápot, a busás haszonról nem is beszélve, hanem sok mindenki más: multik, nemzetközi jöttmentek, becsületes szerződöttek is. De ez micsoda skandalum! Gyorsan beindult a gépezet, a „mindegymilyentörvénytfogadunkeldeelfogadjukmertaFőnökmondja” nyomógombosok gépezet, és máris megszületett Erzsébet! A csókosok Bözsije! Amivel csak náluk lehetett vásárolni. Eljött végre az áldott világ! Igaz, ezér’ most „Több mint hétmilliárd forintot fizethet a magyar állam az egyik elkergetett cafeteriacégnek”, de ez már kit érdekel. Majd kifizetik a nyugdíjasok (is). A tízezerből. Majd telik rá.
Hogy az ég nem szakad rájuk …
Jön a karácsony. Aleppóban is. Csak ott nem érzik ezt. Ott csak hullanak az gyerekek, az emberek, az ártatlan civilek, mint Guernicában 1937. április 26-án. Nekik a menekülés (lenne) a karácsony. De azt már nehogymá’! A magyar Vezér szerint: „meg kell védeni a határokat; akik bejöttek, azokat ki kell vinni; akik pedig be akarnak jönni, azokat az EU-n kívül kell őrizni és különválogatni”! Így: „különválogatni”, mint a barmokat: ez egészséges, ez járványt okozó; ez mehet, ez marad; mint a rámpánál, jobbra vagy balra. Karácsonyra.
Hogy az ég nem szakad rájuk …
Aztán meg a Tiborcz gyerek, az ország veje, a „saját lábán álló” férje, a trágyalopó a traktorral. Most perelni fog. Vagy nyer, vagy nyer. Mert lesz olyan bíró. Mert ugyan ő hülyére nyerte magát a közbeszerzéseken, de már eladta azokat a cégeit. Most meg vigyáz(na), hogy ne nyerjen (annyit), vagy legalábbis ne látszódjék, hogy nyer annyit. Mert azt nem cáfolja, hogy nyert, csak azt, hogy „…nem volt taggyűlés…”! De erre már ki emlékszik…
Hogy az ég nem szakad rájuk …
Terjed ez, mint a bubópestis, az „orbán-kór”! Már Lengyelországban arat. Vagy legalábbis hozzáfogott az aratáshoz. De ott még ellenállnak. A könnygáznak is. Már ellenségekké is váltak: puccsistákká! De még gyülekeznek, gyűlnek. Majd meglátjuk. Mert jön a karácsony.
Hogy az ég nem szakad rájuk …
2016. 12. 18.

Magyarország erős …


Bayernek elege lett, Orbán faszagyerek, Vona-dömping az ATV-n, talán ennyi is elég lesz, hogy jókedvre derüljek, tele optimizmussal gondolkodjak e: mit is kéne venni a gyerekeknek, unokáknak karácsonyra. Közben a háttérben büdösen, úgy a gyomor legmélyéről fölböfög a „TÁRSADALMI HIRDETÉS”, mi milyen erősek is vagyunk. Mint 2006-ban, hogy „rosszabbul élünk, négy éve”; csak most pont fordítva, most erősek lettünk! Mint a rövidpályás úszó VB-én: ott is, az éremtáblázaton, az USA mögött közvetlenül mi következtünk, micsoda csoda, világraszóló eredmény! Ja, hogy a Katinka egyedül is második lett volna, nélküle meg huszonkettedik a magyar csapat, az kit érdekel: Magyarország erős!
Hát: ha hazudni kell, ám legyen, nem nehéz!
Szóval: Bayernek elege lett. Már Ő se bírja a kiképzést. Aminek pedig Ő a kitalálója, aminek Ő a védjegye, az apja, a reklámarca! Ami fantasztikusan működik, amikor Ő mondja meg, Ő írja meg, hogy ki legyen az alany. Az érintett meghurcolt, az áldozat! Mert akkor az rendben van. Akkor mindent szabad: gyűlölni, uszítani, zsidózni, lemenni a pöcegödör aljára is akár. De nehogy má’ a nyúl vigye a puskát; nehogy má’ az „orsós” írja meg a tutit, a „az”, a büdös, taknyos, féreg zsirnyákja „@urva-anyázza” le a becsületes, keresztény, gyűlöletmentes, békés, befogadó magyart: húzzon el a pi@ába; akkor inkább le kell tiltani a kommentelést! Így, karácsony előtt, a nyitottság és az illiberalizmus nevében!
És különben is: semmi nem úgy volt, semmi nem úgy történt, nem is ő írta, nem is ő mondta, még csak nem is hallott róla. Ilyet csak az a sok rohadt „Sorosista” állíthat! Mert a „Sorosozás” sem zsidózás ám, pláne nem az, ha azt a regnáló miniszterelnök, Orbán Viktor gyakorolja és kiáltja bele a világ és az „erősödők” pofájába. Neki és hasonszőrű politikus és zsurnaliszta társainak esze ágában sincs ilyenre, még csak gondolni sem. Persze nem árt(ana), ha ezt mindenki „jól” értené, és aszerint is cselekedne! Mert itt kérem jövőre „lázadás” lesz, mert 2017. a lázadásé lesz, megláthassa majd mindenki, akinek van egy kis esze, meg szeme az ilyesmihez. Mert beindult végre valami, nem csak a stadionok épülnek, meg a Vizes VB „szimbóleuma”, a Dagály, már közel egy százasért, no nem fémszázasért, milliárdért! Mert eljött végre az idő, az erősek ideje, a „self-made” -ek, az egyszerű emberek, a Trumpok kora: akik megváltoztatják, amit meg kell változtatni: kiverik ezt az aberrált liberalizációt, mint a Simicska tv-k helyére lépő csatornákon teszik a pornókirálynők.
Hát: ha hazudni kell, ám legyen, nem nehéz!
Mert most az erőpolitikáé a jövő! Nem véletlen: nem ünnepeltünk Nemzeti ünnepet december elsején, erősítjük meg a hadsereget, járőrőzünk a határon, tárgyalt Tiborcz István azzal az „ujjlenyomat-nélküli” figurával, vett TV-t a legendává vált gázszerelő. Itt és most „regionális erőközpontokat” kell létesítenünk, mert ez kell nekünk, és képesek vagyunk rá!
Hát: ha hazudni kell, ám legyen, nem nehéz!

2016. 12. 16.