dr. Radnai György bejegyzései

És a napok csak mennek, mennek…


Népszabadság. 168 óra. Öregek vernek fiatalokat. A fütyülés túlmegy minden határon. Sukoró ügy. Elfogták mégis körözik. Helikopter. Parlamentből kitiltások. Azok élnek az utcán, akik ott akarnak élni – halljuk. Kórházi fertőzések. Az egész ország egy gyakorlótér! Továbbra is rendkívüli „migráns”-helyzet Magyarországon. Az ismert nyilas rendőrt öl.
Csak néhány hír az elmúlt napok terméséből.

És mi még mindig nem értjük!
Még mindig csak csodálkozunk.
És vitatkozunk, hogy demokrácia, autokrácia, diktatúra – e?!

A hatalom meg vigyorog.
És büszkén hazudik tovább.
És a háttérben írja az újabb és újabb, jogaidat korlátozó és sértő törvényjavaslatait, amit a csápoló lakájai ész nélkül megszavaznak.
Közben a közbeszédben, az írott és nyomtatott, valamint az elektronikus sajtóban, közéletben a nácik „konszolidáltakká” finomulnak, természetes szereplőkké válnak.
Közben a turulszobrász milliós közpénzt kap az MNB-től.

A Jobbik vezér kihívóvá szelídül!
És mi még mindig nem értjük!
Még mindig csak csodálkozunk.
És vitatkozunk, hogy demokrácia, autokrácia, diktatúra – e?!

Barátaim! Érik, nagyon érik!

(Testvérkém, fölakaszthatod magad) Gerilla együttes

2016. 10. 26.

A gázszerelő újságot vett …


Hivatalos. Megvette. A földek, a stadionok, a szállodák mellé már újság is van.
A volt-tulajdonos cég azért döntött a Mediaworks azonnali eladása mellett, mert sokan érdeklődtek iránta, és mert a „Népszabadság kiadásának ideiglenes szüneteltetése kapcsán (amelynek megszüntetése egyszer sem merült fel reális opcióként), félrevezető és rosszhiszemű híresztelések láttak napvilágot”. Hozzátették, hogy a vevő, az Opimus Press a Népszabadság kiadásának felfüggesztését követően tett ajánlatot, és végül azért rá esett a választás, mert kinyilvánították azon szándékukat, hogy hajlandóak a felfüggesztett Népszabadság általunk tervezett újraindításának lehetőségét komolyan megvizsgálni. (MTI hír)
A profi eladó, aki gazdasági okokból, mostani nyilatkozata szerint a megszüntetésnek még csak a gondolata nélkül, függesztette föl a lap kiadását. Mert Ő gazdasági szakember. Meg már akkor tudta, hogy van vevő az újság megjelenése nélkül is. Na, most akkor: vagy a vevő a hülye, hogy mégis megveszi, vagy az eladó, aki leértékelődött lapot ad el.
Vagy egyik sem. Hanem mi vagyunk hülyének nézve! Hogy nem vesszük észre: ez így van megbeszélve, lezsírozva, akár még a legfelsőbb szinttel is elfogadtatva. Hogy még tovább gondolkoznak. A megjelentetésen. Amikor már a vevő-gázszerelő nyilatkozott is, hogy ezzel az aktussal fejeződik be a rendszerváltás. De most gondolkodik. Az újra-indításon.
Neba’meg!
(Testvérkém, fölakaszthatod magad) Gerilla együttes

2016. 10. 25.

56’ 10. 23. – 16’ 10. 23.

Ünnep van.
A 56’ októberének az ünnepe.
Állami, mert ez most aktuális.
A riadólánc bekapcsolt.
A polgármestereken keresztül.
Megint menni kell.
Lesz szendvics is.
Busszal.

Mert azok fütyülni fognak.
A kordonon kívül.
Be nem jöhetnek.
Mi a Duna-part felől fogunk menni.
Közönségzaj nem lesz.
De mi tapsolunk!
Kiabáljuk: Viktor!
A hangunkat se halljuk a fütyüléstől.
Lekeverünk egy-két pofont.
A rendőr nem néz oda.
Mondták, nem fog.
Már vér is folyik.
Megérdemelik.
Minek jöttek ide?
Nem hívtuk őket.
A hazaárulókat.
Mennyi köztük a fiatal!
Hogy kerülnek ide: megtévesztettek.
De szépen beszél a Viktor.
Kár, hogy nem halljuk a fütyüléstől.

Mit is ünneplünk?
Kurvára nincs semmi közünk hozzá…

2016. 10. 23. 16 óra 30 perc

„Humánusabb”…

„sokkal humánusabb,
ha nem engedjük be őket,
erre tettem javaslatot”
Orbán Viktor
miniszterelnök

Ezt a „humánusabb”-at. Ezt már ismerjük. Mert a kerítés megépítése is humánusabb, ez a mi hozzájárulásunk, ez a mi közösségvállalásunk. Ezt kapja tőlünk, aki ide pofátlanodig. Meg a Brüsszel is ezt vegye tudomásul, ez a magyarok hozzájárulása. Ezt jó megnépszavaztuk. Igaz, nem lett érvényes, de azér’ jó ez még hivatkozásra, alaptörvény-módosításra, további hazaárulózásra. EZ a magyar szolidaritás! Meg a kerítés. A szöges, meg mindenféle elektromos kütyüvel fölszerelt terelő-juhász. Mert ez biztosan nem engedi bejönni őket. Ott tartja, ahová eddig jutottak. Boldoguljanak ott. Ahogy tudnak. Az ő bajuk, az ő gondjuk. Miénk a szolidaritási kerítés!
Ezt már ismerjük. „Humánusabb”! Hát az iskolába is, minek járjon annyi ideig a gyerek, elég lesz az 16 éves korig. És történelem, meg irodalom: a francba velük, még gondolkodni kezd a sorsán a kölök, meg nem marad csöndben, hanem lázadni kezd a végén. Tudjon számolni, meg egy kicsit olvasni, hogy kell a kapát megragadni, annyi elég a tanulásból, még talán sok is. Aztán menjen dolgozni.
Jó, ez a „sokkal humánusabb”. Ezt már ismerjük. Azt mondja ugyanis a másik, akinek most nagy a feje, mert most ő lett az okosember, hogy „annyit ér, amennyije van”. Meg különben is, jó ott nekik, az árokparton, maradjanak is ott, nehogy má’ a többi „sínylje” meg! Meg a francba a kórházakkal meg a sok öreg háziorvossal, majd kevesebb körzet lesz. Mentőautókat meg nem kell annyit futtatni, még a végén sokat fogyasztanak majd az üzemanyagból. Meg a helikopterek sem arra kellenek: mert helikopter nélkül már nem is lehet Debrecenbe menni, pláne nem egy celeb-bulira, a népszavazósdi napon.
Nagyon jó, de tényleg, nagyon jó, ez a „humánusabb”. Éppen most aktuális is, így a hatvanadikon. Igaz, csak a lengyel jön most, szerencsére a lengyelek mindig is jöttek, de legalább nem lesz egyedül a színpadon, mert ez most nem a Múzeum lépcsője! Viszont nem is a Parlament erkélye. Meg most nem úgy kell őt odahívni, lóhalálában, mert úgy követeli őt a tömeg. De nem is fog „Elvtársak”-kal indítani. Sőt, most majd végleg le fog számolni. Velük. Mert 56’ az övé! Úgy övé, ahogy ő akarja.
2016. 10. 22.

56’ 10. 23. (2.)


Persze nem rögtön, 23-án mentünk le a pincébe, az később történt. Akkor este még mindig csak hárman voltunk otthon. Azt hiszem, akkor este, bár nekünk is volt külön-külön ágyunk, mindhárman együtt aludtunk a nappaliban, anyámék széles ágyában. Ezt mindig nagyon szerettük, különösen, amikor „apu” is otthon volt, reggelente odabújni hozzá: maga volt a mennyország. De most csak hárman voltunk: Csupi volt középen, én az ablak-felöl, ami „apué” volt, anyu meg a másik oldalon. Sokat forgolódtunk, vagy gyorsan aludtunk el, már nem emlékszem, de mi, gyerekek, biztos gyorsan. Anyámat nem hiszem, hogy hamar ledöntötte az álom.
Reggel aztán kezdődött minden elölről: mi randalíroztunk, anyám telefonált, a rádió az ablakban. A furcsa az volt, hogy délelőtt nem mentünk sétálni, pedig minden nap, amikor így voltunk otthon, a délelőtt sétával, vásárlással telt. A Ráth György utca sarkán volt egy zöldséges, anyám mindig ott vett zöldséget, gyümölcsöt, krumplit; alig lehetett elférni a kisboltban: élivel kellett be és kijönni onnan. De nagyon szerettünk odamenni: jutott egy dió vagy egy mogyoró nekünk, gyerekeknek.
De aznap, 24-én, nem mentünk az utcára. Megebédeltünk, aztán lefeküdtünk aludni, persze csak mi, gyerekek, de a nappaliban mindig az ablakban volt a rádió: hol zene bömbölt belőle, hol meg egy hang, hogy nemsokára Nagy Imre fog beszélni. Meg Kádár János. Aztán meg mégis a Szepesi György hangját hallottuk: őt már én is ismeretem, vagyishogy tudtam, hogy ki a csoda, egy riporter, aki mindig meccseket közvetít és kiabál végig, nagyon szerettük hallgatni, olyan volt, mintha látnánk is. Szóval Ő szólalt meg a rádióból, vagy nem is onnan, nem a Bródy Sándor utcából, de mégis Ő beszélt: hogy jó lenne, ha megint a focimeccseken lehetne szurkolni, meg nem kellene balhézni, meg mindjárt itt az olimpia is, az egész sport-társadalom arra készül. Meg ilyesmiket mondott, pedig Ő nem ilyesmikről szokott beszélni.
Egyszer csak csöngettek, rohantunk ki, az előszobába, anyám alig ért utol engem, öcsém csak úgy totyogva rohant: Bandi bá’ állt az ajtóban. Hurrá, kiáltottuk, Babuka is jön, kérdeztük izgatottan, mert Babukát nagyon szerettük, mindig volt valami csokiféle a ridiküljében. Nem, most csak én jöttem, mondta Bandi bá’, de engedjetek már be. Bejött, gyorsan becsukta az ajtót, levette a kabátját, katonai egyenruhában volt: már nem jutottam vissza a laktanyába, nem engedtek be, mondta és lehuppant egy székre. Menjetek játszani, szólt ránk anyám, hagyjatok beszélgetni Bandi bá’-val. Megpusziltuk, majd mi berongyoltunk a nappaliba, ők meg kiültek a konyhába.
Még aznap este megérkezett apánk, úgyhogy aznap éjjel már öten aludtunk: mi az ágyainkban, anyámék az övékében, Bandi bá’ meg kinn, a cselédszobában. Aznap még nem kellett lemennünk a pincébe, az óvóhelyre.
De akkor már minden olyan furcsa, szokatlan volt. Lehet, hogy csak most gondolom így. 60 évvel később, de azt hiszem, már akkor is furcsa volt: Bandi bá’ nem szokott ott aludni nálunk, különösen nem egyedül, Babuka nélkül.

2016. 10. 21.

56’10.23.

Még nem voltam 7 éves se. Apám éppen külföldre ment a munkája (a DIVSZ gazdasági igazgatója volt) miatt, Bécsbe kellett utaznia, anyámmal és öcsémmel voltunk otthon a Déli pályaudvarhoz közeli lakásban. Hatalmas lakás volt, (lehet, hogy csak azért, mert én kicsi voltam akkor még) persze nem a miénk, a DIVSZ-é volt Igazi budai, nagypolgári lakás volt: a három szoba mellé, a konyha mögé még egy „cselédszobát” is építettek. Az ötemeletes ház harmadik emeletén laktunk, pont a lépcsőház túloldalán, a nyitott körfolyosó végén. Mindig a fal mellett igyekeztem menni, mert féltem lenézni a belső udvarra. A kövezett udvaron egy nagy poroló állt, sokat ugráltunk alatta és rajta is, a házmester bácsi (vagy néni, már nem emlékszem) emiatt sokat kiabált velünk. A gangon haladót, végig-körben, díszes, inkább még csicsásnak is mondható vaskorlát védte. Egyszer be is akadt a kantáros nadrágom, de nem szakadt el, hanem odarántotta a fejemet a korláthoz, úgy fölvágta a homlokomat a halántékomnál, hogy össze is kellett varratni. De ez, talán félévvel később történhetett.
Szóval, hárman voltunk csak otthon. Ilyenkor anyám mindig idegesebb volt a kelleténél, meg persze mi is jobban randalíroztunk. A lukas zoknikból – egymásba göngyölve azokat – összemesterkedtünk egy rongylabdát, és az egész falat beborító (mert a gyerekszobával közösre volt építve) cserépkályha előtt, azzal fociztunk. De öcsém még alig múlt három éves, úgyhogy ő csak sikongott, meg ide-oda futkározott, foci címen. Elég meleg lehetett, mert anyám kinyitotta a nagyszoba ablakát, az a Greguss utcára nézett. Egy idő múlva azt vettem észre, hogy anyám, még a szokottnál is ingerültebben szól ránk, de mi rá se hederítettünk. Csupi öcsém tovább sikítozott, én meg tovább rugdostam a gólokat: hol az egyik falhoz, hol meg a másik kapuba, a függönyre. Persze nekünk – apám munkája miatt – telefonunk is volt, ami aznap sokat csöngött. Ez nekem csak most tűnik föl, akkor csak az volt furcsa, hogy anyám mennyit szaladgál be a konyhából a nappaliba, ahol a telefonunk volt. Egy idő múlva a kisasztalt odahúzta az ablakhoz, a másik asztalról átrakta a rádiónkat – aminek három billentyűje, meg két nagy gombja is volt, amit szerettünk csavargatni – és felhangosította. Nem értettük, hogy ezt miért csinálja, hiszen a rádióban hol zene szólt, hol meg egy hang azt mondta, hogy a tüntetést nem engedélyezik. Aztán meg azt, hogy engedélyezik. Majd megint szólt a zene. És ez így ment, egész nap.
Apám meg nem volt itthon.
Másnap, vagy harmadnap jött haza, nem maradt kinn, pedig a Kongresszus vagy valami más miatt fontos lett volna, de Ő hazajött. Nem maradt kinn…
Aztán együtt, az egész család, meg a ház többi lakója is, leköltözött a pincébe.

2016. 10. 20.

Kitüntetés…

Ünnep lesz. Ilyenkor záporoznak a kitüntetések, aki jó helyen áll, azt eltalálják vele, ami aztán olyan, de olyan dicsőséggel jár…
Kitüntették. Az operatőrt is. A László Petrát, tudjátok: a menekülő kisgyereket és az apját fölrúgó, bátor magyar honleányt is. Ahogy korábban a mocskos-szájút is kitüntették. Ismeritek: az ötös párttagkönyv (vagy a hatos, lehet, hogy a hetes, ki tudja ebben a rohanásban) tulajdonosát is. Aki gyakran zsidózik egy jót, akinek általában 18 éven felülieknek karikával jelennek meg az írásai. Aki aztán megígérte, hogy többet sohase, de azóta is, ugyanúgy. Ahogyan a Wittner is megkapta, amit megkapott. Meg a Bencsik is, meg a Schmidt Mária is. Ők a példaképek! A minták. A gyerekeink előtt fölmutatott erkölcsi nulla pontok, vagy kiinduló pontok, a kutya tudja, hogy kell ezt ma megírni. Őket kell utánozni, követni – ez a magyar kor szava, az Új Egység üzenete.
De ne aggódjunk: szerencsére van még utánpótlás! Gondoljatok csak a gázszerelők gyöngyére, a Mészárosra, az új közgazdaságtan megteremtőjére, a Matolcsyra, vagy a helikopteres kis Rogánra, hogy Vajnáékról el ne feledkezzek, vagy az asszonyverő Knézyt ki ne felejtsem.
Ünnep lesz. Ilyenkor záporoznak a kitüntetések, aki jó helyen áll, azt eltalálják vele, ami aztán olyan, de olyan dicsőséggel jár.
Csak agyon ne üsse…
2016. 10. 18.

Stadionavatás…


Megöregedett.
Egyedül maradt. A fájdalmaival, a nyavalyákkal: a szeme állandóan könnyezik, egyre homályosabban lát, szinte csak foltokat észlel. A TV is inkább csak háttérként megy, alig nézi; olvasni, ugyan, arról már régen leszokott. Új könyve sincs, csak a régiek, az átkosból. Ki bírja ezeket az árakat. Bár a könyvespolcán ott van sok klasszikus, mindet olvasta, többször is, de hát a szeme. El kéne ajándékozni mindet, legalább mások olvasnák.
Ez a vakaródzás is. A bőrén újabb és újabb foltok jelennek meg, már a tükörbe se mer belenézni. A lába állandóan görcsben. Minden egyre nehezebb: fölkelni, kimenni a konyhába, hozzáfogni a leveshez, még lefeküdni is. Naponta, egyre hamarabb megy ki belőle az erő, meg a kedv is. Csak a Klubrádió megy egész nap, azt hallgatja. A Bolgár urat, a megbeszéljük-öt, vagy beszéljük meg-et, mindegy, de azt szereti. Mintha saját magát hallgatná. Akkor valami mindig visszajön.
Néha lemegy a boltba venni valamit, mert mindig hiányzik ez-az. Még neki is. Enni csak kell, még ha egyre kevesebbet is. Kenyér, zsír, valami fölvágott-féle, meg valamit inni, bár azt már egyre ritkábban. De már lemenni se nagyon szeret: mindig összeveszik az eladóval. Mert nem bír magával. Ki kell mondania, ami a szívén, az a száján is. Ezt tanulta annak idején, és ez most már örökre vele marad. A sorban ugyanis rögtön előjönnek a mindennapok semmiségei. De számukra mégis legfontosabbak. Mögötte valaki most is megszólal: már megint tüntetés volt tegnap, az egész város megállt, az unokám emiatt egy órát várt, és akkorát kellett kerülnie, hozzám se tudott följönni. És már megy is a vita, kiabálás. Ne mondja már, a hétvégén soha nem megy magához az unokája – szól oda valaki, örüljön, ha kéthavonta meglátogatják. Mi a baja azzal a tegnapi tüntetéssel – hallja most saját hangját ingerültebben, mint ahogy akarta mondani, ki lehetett bírni azt a két órát, mért ment arra az unokája, ha nem tüntetett, megérdemelte. Na, már megint kezdi – veszi vissza a szót az unokás, mert maga meg utálja ezt a kormányt. Persze, hogy utálom, mért is szeretném, alig tudok megélni – és már ömlött is ki belőle minden fölgyülemlett fájdalma, sérelme. Mert maga visszasírja a Kádárt, azt a gyilkost, aki sor tüzeltetett és megölt egy csomó embert, pont most kezdi, a szent és szépséges ünnep előtt – szólal meg az eladó is, az én nagyapám is ott volt, éppen hogy megmenekült, folytatja, miközben a keze jár a pénztárgépen. A közelébe nem jönnek ezek a Kádárnak, hallja megint magát, ezek most nem golyóval ölik az embereket, de ölik, többet tettek földönfutóvá nyolc év alatt, mint ahány volt a Kádár egész országlása idején; akkor akik akartak, azok jutottak ötről a hatra: lehet, hogy nem volt szabadság, meg csak háromévente lehetett kimenni nyugatra, már aki tehette, de mégis, biztonságban voltunk – akarja lezárni, de még hozzáteszi, szabadság, hm, ez nektek szabadság, duma. Szóval maga fütyült a héten a stadionban – veszi át a szót megint az eladó, ahelyett, hogy tapsoltak volna, meg örültek volna, a sok büdös … – de hirtelen abbahagyja, nem fejezi be a mondatot. A sorban állók a földet nézik, nem szólnak egy szót se, már mennének ki a boltból, de még nem lehet. Tudja – veszi át megint szót, amikor én tanítottam a gimnáziumban, akkor… , de ő is abbahagyja a mondatot. Minek, gondolja magában, hiszen megint minden újra kezdődött.
Berakja a kenyeret a szatyorba, kiszámolja a pénzt a pultra, lép kettőt az ajtó felé, majd anélkül, hogy bárkinek is búcsút intene e világon, összeesik és nem mozdul többet.

2016. 10. 17.

Hangulat-jelentés HÁ úrnak a 60. ünnepe előtt


Településünkön tulajdonképpen nyugodtan fogadták az esős évszak beköszöntét. Egy kis izgalmat azonban okozott, hogy a vízelvezető árkot valaki(k) tévedésből szemétlerakónak gondolta(ák), és már március óta oda hordja(ák) a szemetet, ami általában nem zacskóban került összegyűjtésre, és ami mostanra már mindkét oldalán az ároknak kicsordult az útra keresztben. De az autók el tudnak (még) menni mellette, így intézkedésre nincs szükség és persze nem is került sor. Viszont a víz már nem megakadt. A település a csodájára jár a képződménynek, sorban állnak az árok kerítésfelöli oldalán, hogy megtekinthessék a látnivalót, a sorszámot előre mindenki letépi, majd a megtekintés után az árokba dobja, egyelőre nagyobb összetűzésre nem került sor. A vízelvezetés akadályával majd a decemberi falugyűlésen fogunk foglalkozni: fölvetjük majd a kérdést az elöljáró úrral együtt. De ez legyen a legnagyobb baj.
Hiszen készülünk a Nagy Októberi Ünnepünk 60. méltó megünneplésére. Ezért, az Unió támogatásával, fölújításra kerültettük a fő megünneplési helyünket, így az igen tisztelt és becsült ünneplő közönség méltóan lesz képes leülni, ünnepelni, énekelni, beszédet elmondani és meghallgatni a beszédeket és a Székely himnuszt is. A gyerekkórus már csak az ünnepi műsort gyakorolja az iskolában, a tananyag ismertetésére majd később kerül sor, de az is lehet, hogy mégsem. Viszont a gyerekek nagyon élvezik, mert az éneklés mellé kapnak a helyi péktől, aki az egyik elöljáró unokatestvérének a férje, kakaós tekercset, amit az elöljáróság, a szociális keret terhére fedez. A pályáztatás ellenére az árat csak 17%-kal emelte meg az unokatestvér, ez is elég volt a győzelemhez.
Nagy fölzúdulás kísérte a stadionavatót. Többen jelezték a feleségüknek, hogy azonnal jöjjenek a képernyő elé, mert olyant láthatnak és hallhatnak, amit csak a gyurcsányi időkben láthattak és hallhattak: spontánul és hangosan kiabáltak a nézők, meg a riporteri is, hogy ne lehessen hallani a kiabálást, de mégis lehetett hallani. Akkor már én is kiabáltam az asszonynak, de a nagy zajban nem hallotta meg a hangomat. Nem irigyeltem a kiabálókat, mert abban a hidegben még a torkuk is megfázhatott volna. Biztosan nagyon mérgesek lehettek. Mindenesetre a településünk elhatárolódott a kiabálástól, és hangosan hívta mindenki a kutyáját.
Közben most látom, hogy az árokba szorult víz már tóvá dagadta magát, és szerencsére a békák brekegése is elnyomta a „tolvaj, gazember, mondjon le” zajt, ami a tv-ből jött. Mert ugye: „Ahol tó van, lesz ott béka is”, ahogyan ezt az igaz szállóigét hallhatjuk mostanában mindenfelől!
Utóirat: Népszabadságot nem kaptunk, most már egy hete nem jön, de érdekes módon a Magyar Időket nem viszik, mindig vissza kell küldenie az újságosnak, már többször jelezte nekem, mert ő meg az én unokaöcsém. Azt is mondta, hogy többen kértek ÉS-t, Magyar Narancsot, 168 órát, de azokat a lapokat mindig a többi lap alá teszi, úgyhogy sohasem adja el.

2016. 10. 16.

Csak tárgyszerűen…

Átadta. Hogy miért Ő, azt csak Ő, meg a Habony tudja. Persze Nélküle nem jött volna létre. Mert ugyan nincs köze hozzá, de mégis Ő döntött. Ebben is. Ahogy mindenben. Nélküle nincs, még egy fakivágás sem. Metró-felújítás sem. Népszavazásosdi sem. Pláne, hogy egy stadion megépüljön. A Deutsch családnak. Még a megnyitón sem volt telt ház. Pedig mindenki tudta: Ő ott lesz. Ahogyan Rigában is ott volt. Mert mindenütt ott van, ahol a haza sorsa eldől. Márpedig Rigában, mi is dőlt el Rigában?
Szóval: átadta. Még beszédet is mondott. Hogy múlt, jelen és jövendő. A haza fényre derül! Egy ékszerdobozban. Amit Ő ad át éppen. És akkor fütyülnek. Mit fütyülnek: ordibálnak, hogy ne lopjon, hogy ne hazudozzon, meg takarodjon. Bár az MTI szerint semmi ilyen nem történt. Az M4-nek még baja lesz ebből. Pedig, milyen szépen indult, zenével, lányokkal, a régiekkel, meg, hogy az MTK, ha nemzet lenne (az lenne csak az igazi bazmeg), akkor 33. lenne a nemzetek rangsorában. A libások, értitek, most persze a nemzet részei! Ilyenkor mi adtuk a legtöbb Nobel díjast a világnak. Arányosan. Meg a legtöbb arany is a miénk. Arányosan. Ah, milyen aranyos.
Egyszóval: átadta! Ünnepélyesen: síppal, dobbal, nádi hegedűvel! Igaz BL meccset itt nem lehet majd játszani. Se olimpiát idehozni. De, átadta. Végre megint átadhatott valamit. De miért nem ad át bérlakást, szociális otthont, iskolát, óvodát, bölcsődét; miért nem segít az elesetteken, miért nem… , hülye vagyok, hogy ilyeneket kérdezek.
Csak tárgyszerűen: átadta…

2016. 10. 14.