dr. Radnai György bejegyzései

Szolidaritás…


Ma a szolidaritásról akartam írni. Arról, hogy tegnap becsöngetett hozzánk egy fiatal lány, talán éppen ment az egyetemre, vagy onnan jött, hogy mostanában többször erre felé jár haza és ez a fekete kiskutya mindig itt, nyüszít a kerítésen kívül. talán nem vesszük észre és ezért nem engedjük be. A lány nem volt tolakodó, se szemtelen, inkább a kutya iránt érzett aggodalom nyomathatta meg a csengőt vele, hogy egy ismeretlen helyre, ismeretlenül becsöngetett. Elmosolyodtam, hogy oldjam az idegenségből adódó feszültséget, és a feszültségből következő ideges félelmet is: a szomszéd kutyája, mindig kiszökik, biztos valahol lukas a kerítésük, most meg, hogy tüzel a miénk, állandóan errefelé tekereg. Majd hazamegy, zártam le a beszélgetést, és még egy „Szép napot”-tal is elköszöntem. Magának is, mosolyodott most már el a lány is, aki talán éppen valamelyik egyetemre ment tanulni.
Szóval a szolidaritásról akartam ma írni, amikor az egyik adón megjelent egy, nekem nem ismerős, fideszes (kereszténydemokrata, jobbikos) politikus, akit a magyar alaptörvény (2011. április 25.) és (előrelátható 2016. novemberi) módosításának az értelméről, összefüggéseiről kérdezgetett a riporter. Arról, hogy most, immár hetedszer („A hetedik te magad légy!”) kell kiegészíteni azt, ami egyébként évszázadokra szól(na), és ezért, a változtatás egészen egyedülálló a világon: öröm és büszkeség, már megint valamiben nyertünk, mi vagyunk a legjobbak, ebben is verhetetlenek vagyunk! (Az Amerikai Egyesült Államok alkotmányát 1789 óta mindösszesen huszonhétszer módosították, legutóbb 1992-ben.) Egyszóval a módosítás volt a kérdés, meg az, hogy mit is jelent valójában a kereszténység az alaptörvényben, hiszen ahhoz szorosan kapcsolódik, a ne lopj, ne káromkodj, ne csald meg a feleséged, ne hazudj, és hát enyhén szólva is a ma politikusa nem tartja ezeket a parancsolatokat (se) tiszteletben. Akkor meg, minek hivatkozni a kereszténységre? A nekem nem ismerős, fideszes (kereszténydemokrata, jobbikos) politikus csak mosolygott: ezt ti nem értitek, ez nem a ti ügyetek.
Szóval a szolidaritásról akartam ma írni, amikor a kezembe került egy könyv és a szemembe ötlött az egyik mondata: „… a rossz irányba tett legkisebb lépések is katasztrófa felé vezethetnek egy nemzetet…”. Hiszen a „New York Times szerkesztőségi állásfoglalásban” írt arról, hogy Orbánék olyan ellenségeskedést kelthetnek, ami 100 éve világháborúhoz vezetett. A felkorbácsolt gyűlölet-cunami következményei beláthatatlanok, nem is „legkisebb lépések”. Az elvesztett népszavazást letagadó penetráns hazudozás mára már beteges önfelmentéssé, és további ellenség-képzéssé változott. Hogy a Népszabadság aljas és sunyi, mert nyíltan föl nem vállalt lefejezése valaminek a kezdete, hiszen már újabb einstandokról is szól a mese. Úgy tűnik: nincs megállás!
A szolidaritásról akartam írni. Hogy másképp nem megy, mert nem vagyunk egyedül. És a becsöngető lányra gondolok, „A hetedik”-re gondolok, az íróra is, aki figyelmeztet minden kis lépés veszélyére. De akkor beugrik a rokon, a barát, akinek gyereke van, és azért nem; az ismerős, akinek éppen fut a szekér, és azért nem; a barát, aki most utazott külföldre, és azért nem…
A szolidaritásról akartam írni…

2016. 10. 13.

Megint elképzelem…


Elképzelem, hogy én is ott ülök közöttük, egy ismeretlen nagy teremben és velük együtt várok valamire. Illetve próbálok dolgozni. A kölcsön laptopon. Egy új mail címet is létrehozok a gmailon, és próbálom felidézni az ismerősők mail címeit. Akiére emlékszem, annak írok, hogy küldje már vissza csatoltan, amit pénteken (pénteken, csütörtökön, szerdán, kedden, hétfőn…) küldtem neki, mert nekem már (most) nincs meg. Sunyin, olyan szokásos-fideszesen ellopták. Azt mondták, csomagoljak be, nyugodtan rakjam be a dobozba, ők majd átviszik, az új helyünkre, ami a régi lesz (volt). Nagy buli és pizza is lesz. Ahogyan (átverően és mindig is) mondják (mondták): 2022-től fizetésemelés lesz a közszférában, az orvosok, pedagógusok, a katonák bére csillagászati magasságokba emelkedik majd. Aztán nem emelkedett, nem emelkedik. Ahogy most sem érkezett meg a becsomagolt csomagom. Meg persze én se. De a csomagom, az nagyon hiányzik. Mert nagyon kéne. Mert folytatni akarom.
Elképzelem, hogy az egyik fideszes (rémálom) parlamenti (önkormányzati) képviselő vagyok, aki szombaton reggel éppen fölébredek, megmosom a fogaimat, megiszom a kávémat és titokban – hiszen itthon vagyok, és itthon (még) lehet – benyomom az ATV-t (Hír TV-t, Klubrádiót) és meghallom a hírt, hogy nol.hu szünetel, mert új koncepció formálódik. Aztán jön az újabb hír, hogy oda a Népszabi is. Zakson, gondolom, ez legyen a legnagyobb bajunk. Aztán bevillan: te jó isten, mit fogok erről nyilatkozni, ha valaki kérdezi? Mert biztosan kérdezni fog, az a sok barom indexes, meg 444. hu-s, az a sok liberális gágogó, akik engem csak macskajancsinak láttatnak. Hívom is a Tónit, ő majd megmondja, hogy mit is mondjak. Bár most neki sem egyszerű, bántják szegényt, mert neki futja helikopteres útra. A sok irigy marhája. Már csörög is: gazdasági lépés, mert veszteséges, csak ezt mondjátok, meg sajnálkozzatok egy kicsit, azér’ ne nagyon, de egy kicsit; nehéz lesz, de majd megoldjuk, de akkor se csodálkozzatok, amikor a rezsibiztos elengedi magát majd a nyilatkozatánál, mert a krokodilkönnyező álláspont csak egyedi lesz, legfeljebb a bayerjózsi fog még így szólni. Akkor rendben van, ha ők tudnak róla, és kézben tartják a gyeplőt, akkor minden rendben lesz. A Viktor nagyon tudja ezt csinálni.
Aztán elképzelem, hogy Wittner Mária kapja az idei Emberi Méltóságért kitüntetést, amit Lomnici Zoltán, Lomnici Zoltánnak, a Legfelsőbb Bíróság volt elnökének a fia, az EMT elnöke nyújt át neki. Aztán meg azt képzelem, hogy a Petőfi Rádió az Avanti Ragazzi di Budapest című dalára szövegírói pályázatot hirdet.
Hirtelen elképzelem, hogy reggel hat óra van és csöngetnek és belépnek a „szervek”: de mi ez a zaj, riadok föl félálomban, ránézek az órára az éjjeli szekrényen, hat óra, csöngettek…

2016. 10. 12.

Hm, de hol van az a dal…

Három nap eltelte után azt tudja megírni a kormány fő-megmondó kitüntetettje, tudjátok: a zsidózó-cigányozó-csúnyán beszélő, majd azt egy kicsit megbánó(?) embere, hogy a Népszabadság munkatársai ellopták a megyei lapok munkatársainak a jól megérdemelt és megtermelt fizetésemelését. Mert a Népszabadság egy rakás szar volt, még nyereséget se tudott termelni, szemben a megyei rokonnal. És ő már csak tudja, hiszen ott (is) dolgozott uszkve 9 hónapot. De ez neki elég volt, mert azonnal mindent átlátott, megértett, amit persze már korábban is tudott, még mielőtt odaszerződött volna, hogy a Magyar Nemzet. Csak a Magyar Nemzet, az az igaz, akinek az van a kezében, az igaz magyar ember, akinek meg a Népszabadság, azt agyon kell majd ütni. És ő, a büdös-szájú, mégis odaszerződött. A Népszabadsághoz. Ki érti ezt? Most meg megmagyarázza. Hogy csőd az az újság. Megérdemeli, amit kapott. Hogy mégis a legnagyobb példányszámban eladott újság volt? Hogy a kormány lapjait legfeljebb egy nullával kevesebb példányban lehet csak eladni. Hogy az állam ott tömi őket , mint a libákat, ahol és ahogy csak tudja. Hogy, ha tényleg gazdasági okok lettek volna a háttérben, akkor éppen hogy nem így kellett volna megszüntetni a lapot, hogy még a maradék értékét is elveszítse. Ez a kitüntetett lakáj-védencet nem érdekli, szerinte itt minden rendben van. A demokrácia működik, csak néhány csótány mászik elő megint a csőből, jelenik meg a falon, de legalább ez a szennylap eltűnt.
Azt írja (mondja) a volt SzDSz tag, liberális gondolkodó, hogy nem azér’, de hol az Mszp, mér’ nem védte (védi) meg a Népszabadságot, mér’ nem beszélünk arról, hogy mi a felelőssége a pártnak abban, hogy ide jutottunk. Hiszen mér’ adta el, mér’ nem kötötte ki az eladáskor, hogy ez a lap a jövőben is csak liberális (nem szocialista) elveket kell, hogy valljon. És így tovább. Szóval: tulajdonképpen nincs is itt nagyobb baj (rendben van ez így?!), csak tudnunk kellene, hogy kik a felelősek az eladás hibáiért. Az, hogy itt egy újabb szöget vertek a sajtószabadság koporsójába, hogy sunyi módon a hatalom megint (vissza)élt hatalmával, hogy egyre fogy a hely, ahová írni lehet, amit olvasni lehet (persze minek is olvasni), hogy egyre fogy a levegő is.
Azt kérdi az alkotmányjogász barát, ha szabad így mondani: nagyra becsült együtt-gondolkodó, hogy hányan tudnák elővenni az elmúlt hetek Népszabadságának egy-egy példányát? Vagyis, sugallja a kérdés, tetszettek volna venni a lapot, megrendelni, akkor most nem lenne baj! De, lenne! Nagyon is lenne! Mert nem emiatt van gebasz, nem itt kellene keresni a problémát és annak a megoldását. Mert itt kérem, cinkelt lapokkal megy a zsuga, itt kérem, csalnak. Itt kérem nincsenek már szabályok, mert azokat akkor és úgy írják, ahogy azt a játék alakulása éppen megköveteli, ahogyan azt az erősebbek, a hatalommal rendelkezők akarják! Mert nekik mindig nyerniük, győzniük kell! És, ha nem, akkor is győztesnek hirdetik magukat, mert azt mondják, hogy győztek. És, ha valaki nem ezt énekeli, ha valakinek másról szól a dala, akkor megy a lecsóba!
Hm, de itt már hol van az a dal…

2016. 10. 11.

Népszabadság

Azt írja a Török Gábor nevű megmondóember a blogjában, hogy „… ettől miért lenne vége a demokráciának?”. Hiszen – folytatja a már majdnem képviselő is lett publicista –, hogyan lehet ezt „összemosni azzal, amikor újságírókat börtönöznek be, lapokat tiltanak be, laptulajdonosokat robbantanak fel?”. Hiszen Magyarországon működik, aminek működnie kell: meg lehet írni, el lehet olvasni, lehet a távkapcsolót nyomogatni, le lehet leplezni – és így tovább, amíg csak meg nem unod. Hiszen ilyeneket a diktatúrában nem lehet csinálni, nem lehet szervezkedni, nem lehet leváltani.
Ismerősen hangzik mindez: egy kis cigányozás nem bűn, majd, ha ténylegesen lelőnek valakit, majd akkor (meglátjuk), persze akkor se, mert már lelőttek cigány-embert, nem is egyet, mégsem indult el semmi a felbújtó(k) ellen: sőt, a világ csúfságára kitüntették. Vagy megpróbáltak bezsarolni (nem lelőni, igaz) újságírót, ez is rendben volt, minden a törvények szerint történt. Aztán gágognak az egyik kereskedelmi TV beszélgető műsorában az MTK pálya megnyitásával kapcsolatban, és egy, csak egy ember tiltakozik nyílt zsidózás ellen, a többi „nem ért a focihoz”, és a műsor szép csendesen folydogál tovább.
Azt mondja a Török Gábor nevű megmondóember: van eszköz, és amig van, addig márpedig nincs diktatúra, ne tessenek riogatni itt kérem, „Emberek, nem vadak –/elmék vagyunk!”, ugye publicista? Szóval, akkor szépen várjuk meg, amíg megint lelőnek, bebörtönöznek, betiltanak valamit vagy valakit? Szóval az elmúlt hat év belefér? Szóval az elmúlt éveket demokratikusnak lehet nevezni, mert dumálni még lehetett, igaz magas ívben leszarta a hatalom?!
Szóval: belefér. Neki: belefér. Mert szerinte a demokráciának vannak támpontjai: „a szabad részvétel, a szabad versengés és a szabad nyilvánosság”. És a szerző szerint az első két pontban vannak lehetőségek, vannak még ki nem használt adottságok; nemsoká’ megfordul a széljárás, mert hamarosan „eljön majd ott az igazság pillanata: amikor megváltozik a közhangulat”, és akkor kiegyenesedik majd, ami ma görbe. És ezt komolyan is gondolja. Azt persze elfelejti megemlíteni: miért, mitől, hogyan? Eljön. Itt lesz. Benne van a levegőben. Ja, mert itt demokrácia van. Pont.
Szóval, Török úr, ez nem tetszik, ez nem jó, ez nem elég, érti?!
És, akkor mi van…

2016. 10. 10.

ÚJ EGYSÉG (3.)

orban3Mi volt ez – kérdezte vészjóslóan nyugodt hangon, bár már ez is úgy hatott a jelenlévőkre, mint az éppen becsapódni készülő ágyúgolyó süvítése. Mi volt ez, nem hallottátok, mit kérdeztem – jött megint, hol voltak a biztonságiak? Nem a mi feladatunk volt, mert mi csak az elnök urat védjük itt, személyében, az meg nem volt veszélyben, de mindjárt utánanézek, és rögtön mondom majd – állt fel az elnök mögött ülő ember, aki mindig ott ül mögötte egyenruhában, még otthon is, amikor vacsora van. Te maradj itt, nem téged kérdeztelek, hanem …, de nem is érdekes, mert most láthattátok: háborúban állok, értitek ti ezt, háborúban és mindenkivel! De mért nem szólt, akinek szólnia kellett volna, hogy fölkészüljek – emelte föl egyre jobban a hangját. Eddig mindig Én irányítottam az eseményeket, mindig az jelent meg és ott, arról beszélt mindenki, azt csinálta mindenki, amit Én megterveztem, megengedtem, előrevetítettem. Most meg ide tódul nekem ez a söpredék, ez a maradék, ez a már nem is magyarok, csak ide vannak bejelentve csürhe – és már majdnem fölrobbant a dühtől.
Megnyomta a tárgyaló asztala alatt lévő, mások elől elrejtett csengőgombot, és rögtön be is lépett a kettesszámú titkárnője, ceruzákkal és füzettel a kezében, és letelepedett a kis tárgyaló-asztalhoz. Mindannyian tudtak az ÚJ EGYSÉG mg tsz elnökének természetes irtózásáról, ami már enyhén piros kiütésekben is megjelent, már akkor is, ha csak valaki beszélni kezdett a digitális információ-robbanás áldásosságáról. Ezért kellett újraindítani a gyorsírás-képzést, mert alig találtak megfelelő titkárnőt, aki képes volt lejegyezni az elnök szavait. A titkárnő megigazította a szoknyáját, kezébe vette az egyik ceruzáját, kisimította a füzet első lapját – minden bejegyzést új füzetben kellett kezdeni megírni – és halkan köhintett egyet, mert ez volt a jel az elnöknek. A vezetőség csendben és izzadtan várakozott, senki nem mert megmozdulni, pedig már többüknek a hólyagja igencsak feszített a telítettségtől. De némán ült mindenki.
Nos – kezdett bele az ÚJ EGYSÉG mg tsz elnöke, ma az egyik pályaudvaron legyen egy riasztás, most női táska az okozója, negyven percnél nem kell több, 13 óra 10-kor a Ripost adjon ki egy hírt, amit a többiek azonnal vegyenek át, de a vonatok csak 20 percet késsenek és délutánra álljon helyre a normális menetrend. Természetesen a külföldi migráns-helyzet anomáliáiról is ugyanúgy be kell számolni. Mondjátok meg a kötiviseknek, hogy jó volt a belgrádi katonai migráns-gyakorlat híre és az elemzés is briliáns volt! Az Ipadok képernyőit a jelenlévők izzadt ujjai nyomogatták, már mindegyik olyan foltos volt, hogy alig vette be az utasításokat. De ez legalább lefoglalta őket, nem gondoltak arra, hogy mi jöhet még, hova, ne adj isten beléjük csap majd a mennykő. Vörösinges – fordult a tejfölös-képű einstandolóhoz, jó volt ez a helikopteres sztori, címlap lettél, gratulálok, látjátok: így kell ezt csinálni, számtalanszor kértem tőletek, terelés, terelés! Persze mindenki tudta, hogy kérésről soha nincs szó, parancs, utasítás van, aztán kíméletlen ellenőrzés. És akkor most térjünk a lényegre: hol tart a Népszabadság ügye, ugye rendben kimentek a motorosfutárok, déltől senki sem tudott rácsatlakozni az elektronikus levelezésére, az interneten a troll-csapat üzemel és keveri a moslékot, hogy minél folyósabb legyen? – jött az újabb pörölyös kérdés. A szakállas megnyugodva fogott hozzá beszámolni a folyamatokról, de az elnök közbevágott: már mindent tudok. Az is jó, hogy több helyen is lesz tüntetés, nem kell róla sokat beszélni, az lesz a legjobb, ha nem ad hírt róla senki sem. Nem akarok még egy Erzsébet hidas képet a CNN-en! Érthető? Mindenki bólintott, de inkább halkan mordult egyet, hogy értettem. Na, akkor most térjünk rá az alapszabályra – vett elő egy újabb, az eddigieknél is meghatározóbb, nagy témát, de előtte menjetek nyugodtan pisilni, mert ez hosszú lesz.

2016. 10. 08.

ÚJ EGYSÉG (2.)

iszik1És akkor bejöttek, mit bejöttek, bevonultak: magabiztosan, győztesen, vigyorogva, arcukon a fensőbbségük teljes tudatával. Határozottan kiáltották: jó napot kívánunk, elnök úr! De azér’ belül egy kicsit aggódtak, szorongtak is; csak óvatosan, oldalról pislantva mertek ránézni az ÚJ EGYSÉG mg tsz elnökére, mert nagyon féltek, már-már rettegtek tőle. Kiszámíthatatlanságától. A soha ki nem mondott, elfojtott kisebbségi érzésétől, és annak bárdolatlan megnyilvánulásaitól. De még jobban szorongtak rapszodikusságától, szélsőséges, már-már beteges csapongásaitól, mindent megelőző egojának, önmaga okosságának megfellebbezhetetlenségétől. Néha-néha döntései durvasága még őket is meglepte, igaz ez már egyre ritkábban történt.
Most háttal ült nekik, természetesen az asztalfőn. Nem volt rajta zakó, inge ujját mindkét karján feltűrte, fejét előrehajtotta és jobb keze szétnyitott tenyerébe tette, közben ujjaival erőteljesen masszírozta a halántékát. Ez nem sok jóval kecsegtetett, a durva vihart vetette előre. Elhalkultak és mindenki a saját karosszékébe tottyant. Az elnök meg se mozdult, amikor bejöttek. Még akkor sem mordult semmit, amikor mindannyian köszöntek neki.
Már ismerte őket. Mindegyikükről mindent tudott, hol tanultak, kik voltak a szüleik, hogyan dolgoznak és mikor, mit csinálnak maszekban, mi van a gyerekükkel, van-e és hány szeretőjük. Még azt is tudta, hogy mennyit visznek haza külön „szatyorban”, csak úgy, mellékesen, meg hogy kinek mennyire megy az üzlete. Mert mindegyiknek van valami külön biznisze is. De ő, mindent pontosan ismert. Nem mehettek úgy ki Párizsba a titkárnőjükkel egy szállodába, hogy ő ne tudott volna róla. És persze ezt ők is tudták. De nem tudtak tenni ellene semmit. Ismerte őket, mint a rossz pénzt. Itt van rögtön, tőle balra ül, ez a tejfölösképű, einstandoló vörösinges, hogy kinőtte magát, már nagyban és nagyvadakkal játszik, imádja a följelentősdit is. Meg a helikopteres utazást is. Vagy itt ül jobbra, ez a nagydarab, mindig jólöltözött, rezzenéstelen arccal bármit elmondó fácán-vadász. Még a végén a fejemre nő. Jól van, már a mindig ájtatos lelkész is leült, az is mindenre hajlandó: még az ördögöt is kitüntetné, ha mondanám neki. Egyikük arcát se látom, lesütik a szemüket, papírjaikba mélyednek: félnek. Na, jól van, akkor lassan kezdhetjük.
Ekkor kintről kiabálás hallatszott, ami már gyorsan veszekedéssé erősödött, és hirtelen kivágódott az ajtó, a három titkárnőjéből az idős – aki legalább érti is, amit csinál, nemcsak dekorációnak van ott – szinte hanyatt esett, ahogyan belökték az ajtóval együtt. „Nincs kompót! Nincs kompót!” – kiáltotta estében, de hiába: beözönlöttek az ajtóból az emberek. Kik maguk? – kérdezte döbbenten a mindig határozott, nagyokat-mondó, nagybajuszos Laci bácsi, aki szintén ott ült az asztalnál, miután felocsúdott a döbbenetéből. Az új többség, a 60 százalék – jött azonnal a válasz. Kicsodák? – kapcsolódott most már be ingerülten a beszélgetésbe az elnök is; az új többség, a 60 százalék – jött a válasz megint. Olyan nincs, 97% van, és az az ÚJ EGYSÉG – szögezte le erélyesen az elnök, és az asztalnál mindenki bólintott rá. Márpedig mi vagyunk a 60 százalék, ha a fene fenét eszik, akkor is, hiába hadovál itt „új-beszédül” – mondta erélyesen egyikük. Akkorra már a volt vörösinges nem az asztalnál ült, hanem a szoba végébe menekült és elkezdte vizsgálgatni a fali lambériát, mintha asztalos volna. Az ájtatos is magában mormogott valamit és óvatosan fölkelt az asztal mellől és az ablakhoz ment körülnézni. A szakállas, mindig hadaró, a kérdést meg sem váró, hanem azonnal válaszoló referens is elfordult, elkezdett babrálni a telefonjával. Kik maguk, honnan jöttek, mit keresnek itt? – jött az újabb kérdés Laci bától. Ekkor előre lépett egy fiatalember, akit azelőtt senkisem ismert, fölsegítette a földre huppant titkárnőt, lassan fölemelte a fejét, ránézett az elnökre, és így szólt: nézzen körül, elnök úr, nézzen ránk, hát nem ismer meg minket? Mi vagyunk a pincér, akitől DNS mintát vettek a rendőrei; mi vagyunk, a kishantosiak, akiktől elmutyizták a földünket; mi vagyunk a trafikosok, akiktől elvette az üzletét; mi vagyunk a köztisztviselők, a közalkalmazottak, a bírók, a rendőrök, a tűzoltók, a pedagógusok, az ápolók, akiket megalázott, akiktől elvette a munkájukat; az árokpartjára, az utcára lökött tömegek; mindenki, aki nem a maga szekerét tolja, s ezért nem hagyja nyugodtan élni, boldogulni – mondta nyugodtan és mégis határozottan. Köztünk nem lát uniós forrást elnyerő kisvállalkozót, autópályát, stadiont építő nagy-vállalkozót, de még egy felcsúti kisvasutast se. De mi vagyunk az új többség, a 60 százalék, ugye érti már, elnök úr. Most még elmegyünk, ez még csak egy figyelemfelhívó látogatás volt, de emlékezzen erre. Intett a fejével, és ahogyan bejöttek, úgy el is mentek.
Csak néhány perc volt, az egész. Talán meg se történt, de mégis, mert a titkárnő és a kis vörösinges még mindig remegtek. A levegő is áporodottá vált, de Laci bá’ már visszaült a helyére.
Na, akkor kezdjünk hozzá – vett erőt magán az elnök, és nagyot húzott a bekészített pálinkából.

2016. 10. 07.

ÚJ EGYSÉG

orban3Az ÚJ EGYSÉG mg tsz elnöke elégedetten lépett be a szobájába. Nyugodtan becsukta maga mögött az ajtót, odalépett a dohányzóasztal melletti foteljéhez, belehuppant és fejét rögtön hátrahajtotta: minden a legnagyobb rendben halad – gondolta. A zakóját már előbb, amikor belépett az ajtón, azonnal kigombolta, így most láthatóvá vált a hasán a szétfeszült ing, amiről korábban, a beszéde alatti nagy hadonászásban két gombja is leszakadt. Megint nagyobb inget kell vennem – morfondírozott tovább, ez is kicsi lett. Bezzeg, amikor még aktívan fociztam, akkor még minden másképpen állt rajtam. De most, akárhová megyek, azonnal be kell kapnom valamit, mindig kell, hogy legyen valami rágcsa a számban – járt az agya tovább.
Beletúrt a hajába, ez is egyre ritkább. Lassan megint ki kellene találni egy új dizájnt, bár ez még ráér. Na, akkor mi is jön most? – tette föl magában a kérdést, most még van öt percem, addig pihenjünk egy kicsit. Szinte azonnal elaludt, ahogy becsukta a szemét, hasán az ing egyre jobban szétnyílt, már a mélyen a hasredőkbe húzódott köldöke is kilátszott. Halkan szuszogott, a mellkasa egyenletesen emelkedett és lesüllyedt, de ez csak talán egy percig tarthatott. Nyílt az ajtó, a titkárnője óvatosan belesett, az ÚJ EGYSÉG mg tsz elnöke azonnal kinyitotta a szemét és éberen kérdezte: mi akar? Hogyan tovább, mi legyen a következő lépés, elnök úr – kérdezte alig hallhatóan, suttogva a titkárnő, behozzam a következő kávét? Majd szólok – jött a válasz, a kávét hozza, meg valami csócsát is, és öt percig ne zavarjanak.
Minden a legnagyobb rendben halad? – rémlett föl neki újra, de akkor mért rémlik ez, beszélgetett tovább magával. Tavaly kapta az ötletet, amikor lemészárolták a vicclaposokat Párizsban, hogy ezzel lehet még kezdeni valamit, ez sokáig itt lesz velük, erre lehet, sőt kell is építeni. Akkoriban, egyre többen és többet suttogtak a háta mögött, sokan már lesütötték a szemüket is, amikor elhaladtak mellette. Pedig ment akkor is a szekér: mindenki kivette, amit akart; maga határozta meg, hogy mennyi az annyi; senki nem kutakodott a másik zsebében; ott és arra vadászott, ahol és amire csak akart; lőhetett akár házinyúlra is; és mindenki falazott a másiknak, védte a tsz és a saját becsületét. Akkor még nem ÚJ EGYSÉG-nek hívták magukat, hanem MEGVÉDJÜK BRÜSSZELTŐL A REZSIT mg tsz-nek. Mégis: mintha mentek volna lefelé, márpedig nem akarta még egyszer átélni a lejtmenetet, a szakadékba-zuhanást meg végképp nem.
És akkor eldöntötte, nem hagyja magát, akkor is megmutatja, ha mindenkinek mindene rámegy. Akkor is! És, amikor Párizsban végre sikerült középre vergődnie a szélről, ahol rögtön láthatóvá, kézzelfoghatóvá, megírhatóvá vált: ő ott van, sőt a fő-sodorban van, pedig nem akarták beengedni, sőt végérvényesen ki akarták onnan golyózni, megint megérezte a vér szagát. Akkor újra elővette és leporolta a jelszavakat: harc, háború, megvédjük, nemzet, haza, vér, gyűlöljünk, miénk!
Onnan már egyszerű volt az egész: szervezés kérdése az egész. Mert szervezni tudni kell. És azt nagyon tud: korbács és pénz kell hozzá. Neki meg mindkettőből van bőven. Beindította a gépezetet, új embereket emelt maga mellé, mindenkivel tudatta a feladatát, és mindenki csinálta is: ragyogó arccal! Még az ellenzők is, részesei lettek ők is az ő sikerének. Olyan hülyék voltak, nem láttak, és azóta sem látnak tovább az orruknál: ha nem kényszerítik, ha nem tesznek valamit a kerekek közé, hogy a szekér megálljon, akkor ők is tolják a szekerét. Az ő akarata szerint.
És most már új nevük is van: ÚJ EGYSÉG mg tsz. Itt, benn a szobában, egyedül bevallja: mennyit kellett alakoskodnia, hazudnia, embereket megvennie, másokat tönkre tennie. De megérte! 98% mögötte áll, bárki bármit is mond, hogy nem ér a neve, meg nincs is meg az ötven sem. Kit érdekel: megint szalad a szekér! Megint világos, ki az ellenség, kit kell kicsinálni. Ezt megértik, ezt értik, ez tud mozgósítani. Ezt kell tovább nyomni, be kell tenni az alapszabályba is, ez legyen továbbra is a biblia!
A titkárnő megint benyitott, hozta a kávét, a sós pogit és az édes sütiket is. Hozzon be valami erőset is – szólt oda neki, majd jöjjön be a vezetőség is.
2016. 10. 05.

Népszavazás (3)

1Ülünk a népszavazásos számláló bizottságban. Most megint nem jön senki. Egyikünk olvas, a másik szendvicsért nyúl. Van, aki csak babrálja a telefonját. Hosszú lesz a nap. Beszélgetni kéne. De miről? A „csak úgy”, nekem nem megy, meg arról nem is érdemes. De kik ők? És hogyan gondolkodnak? Feszültséget nem akarok.
Érdekes, talán most több a fiatal – szólal meg az asztal végén egy hölgy, mintha legutóbb kevesebben jöttek volna, folytatja. Egy kis csönd, majd az elnök is megszólal: én is úgy látom, és ez jó dolog. Az egyik órámon – veszi át újra szót az asztal végéről a hölgy, a demokrácia gyakorlásáról, a részvételről, értelméről beszélgettem a gyerekekkel, azt hittem, jól sikerült. Az óra végén odajött az egyik fiú, ne erőlködjen a tanárnő, ez nem érdekel minket, de legalább vége ennek az órának is. Akkor majdnem elsírtam magam. Az elnök közbevágott: ilyenek ezek, nem érdekli őket semmi. Sokszor beszélgetünk otthon mi is a közéletben való részvétel értelméről – hallom a hangomat belülről, meg az olvasásról, a versekről, meg az egymás iránti felelősségről. Az mi, jött mindig a kérdés – folytatom, ma, ami a tiéd az van, minden más kidobott pénz és idő, mondták nekem a fiatalabbak. Olvasom, hogy az Egri Csillagok ma már unalmas – folytatom tovább a monológomat, egy verset elolvasni sincs idő, elpocsékolt időnek tartják, akkor mi legyen. Csönd. Mindenki maga elé néz. Tologatjuk a papírokat. Nem tudom, mi lesz – folytatja elbizonytalanodva a tanárnő az asztal végéről, egyre nehezebb megszólítani őket, megszólalásra késztetni meg, szinte lehetetlen. Reménytelen. Nem jön senki. A levegő is áll, egyre áporodottabb. Nem ők a hibásak – kezdek bele megint, a Harry Potter is alkalmas lehetne feltörni őket, meg kéne próbálnunk. Mert egyedül nem megy, az nem igaz, én sem érezhetem jól magam, ha a másik sem érzi jól magát – hallom magamat, olyan hamiskásan. Talán rossz a minta, amit mutatunk, mi sem vagyunk elég őszinték, bele sem merünk vágni; á, hagyjuk.
Ülünk a népszavazásos számláló bizottságban. Most megint nem jön senki. Egyikünk olvas, a másik szendvicsért nyúl. Van, aki csak babrálja a telefonját. Hosszú lesz a nap. És megint eredménytelen.

2016. 10. 04.

Népszavazás

1.
Már a folyosóról behallatszott sipító hangja, és ahogy közelebb jöttek egyre hangosabban és élesebben is: ne csoszogj, gyere már, emeld a lábad, húzd ki magad, igazítsd meg a nyakkendődet, mielőtt bemegyünk szavazni, mégiscsak voltál valaki! Aztán előszőr Ő lépett be a nyitott ajtón. Mit belépett, bevonult: világos kis-kosztümben, tupírozott, föltornyozott, festett szőke hajjal, a füleiben hatalmas, aranyozott fülbevalókkal, az ujjain káprázatos gyűrűkkel, és olyan illatfelleggel, hogy a délelőtt áporodott levegője egy pillanat alatt elillant. Csípőjét enyhén billegetve jött közelebb az asztalhoz, látszott, hogy valamikor kívánatos és vonzó hölgy volt, vagy azt a nőt játszhatta. Férje, üveges szemekkel, maga-elé meredve, talán nem is tudta, hol van; mégis egykedvűen bandukolt mögötte. Gyere már – sziszegte fogai között, húzd ki magad! Az asztalhoz lépett, fölemelte fejét, szigorúan körülnézett: itt kell a nemre szavazni? – és a kérdésre meg sem várva a választ vette elő a lakcímkártyáját és a személyi igazolványát is. A férje gyámoltan álldogált mögötte, azt se tudta, hogy mi történik. Az úrinő aláírta az ívet, majd elvette a szavazócédulát és a borítékot, majd hátrafordult: add ide a briftasnidat. Az úriember zavartan elkezdett keresgélni, először a két külső zsebében, de ott nem volt semmi, majd benyúlt a belső zsebébe, egy kicsit kotorászott, az arca földerült és elővette a marhabőrből készült briftasniját és nyújtotta az asszonynak. Végre, mormolta az, ne nekem add, hanem a kisasszonyoknak – sziszegett megint egyet. Az úr, remegő kézzel aláírta a papírt (a tollvégét a kisasszony illesztette a megfelelő helyre), majd ő is átvette a szavazólapot és a borítékot. Elindultak a függönnyel ellátott fülkéhez. Tudod, mit kell csinálni? – jött a suttogó kérdés. A válasz egy rövid, tagadó fejrázás volt, akkor is menj be a fülkébe, de add ide a lapot, majd én kitöltöm, és ha kész vegyok, majd benézek hozzád és együtt bedobjuk az urnába. A férfi bement az első fülkébe, az úrinő a másodikba. Ott elhúzta a függönyt és halkan, szinte csak befelé, elkezdett sírni. Átfutott rajta hirtelen az egész elromlott élete: pedig milyen szépen indult minden. A dunántúli kis kastélyukban az élet mindig olyan vidám volt, a személyzet halkan, szó nélkül tette a dolgát, apjával néha kilovagoltak; mindig szerette hallgatni apját, ahogyan érces hangon eligazítja a parasztokat, ahogy fekete csizmájában, szétvetett lábakkal állva, tömör mondatokban osztja az utasításokat. Meg a fürdés a folyóban, de szép is volt. De az egyik éjszaka veszekedésre ébred, be ne engedd őket, egy éjszakára se, kergesd el mindet, azonnal – hallotta anyját apjával veszekedni, aki nem felelt, hanem becsukta az ajtót. Ő éppen elaludt volna, amikor kerepelő lövéseket hallott kintről, talán egy, vagy több jajkiáltást is, majd csend lett. Reggel ott feküdtek az idegenek a földön, kalapjuk, sapkájuk mellettük, még gyerek is volt közöttük. Azóta nem szereti az idegeneket. Aztán később, az ’átkosban’, még jobban megutálta őket: mert ugyanazok voltak mind, akik elvették tőlük, ami az övék. És most megint jönnek az idegenek, persze, hogy a nemet kell beikszelni. Mind a két lapot kitöltötte, berakta a borítékba külön, külön, le is ragasztotta a borítékot, majd kilépett a fülkéből, megfogta a férje kezét. Odaléptek az urnához és bedobta a borítékokat. Már nem tűnt olyan úriasszonyosnak, háta egy kissé megroggyant: az arca viszont kipirult, szigorúan ránézett a férjére: menjünk!

2.
Botjára támaszkodva lépett be az ajtón. Mosolygott. Kicsit görnyedten hajolt előre, de mégis fürgén lépkedett. Megjöttem, aranyoskáim – szólalt meg mosolygósan, mit kell csinálnom, mert szavazok én is, ahogy kell. Jöjjön ide a néni – mondja az asztal végénél ülő történelem-tanárnő, kérem szépen a lakcímkártyát, meg a személyi igazolványt. Nekem csak a régi személyim van, tudja, amiben a lakcímem is benne van, hadarja gyorsan és már veszi is elő a régi, még a csillagos borítóban lévő személyit. Az is jó, persze, veszi át a tanárnő az iratokat, itt tessék aláírni. Jaj, aranyoskám, nem látok jól, segítsen nekem, kéri a néni, majd a segítséggel aláír. Megkapja a szavazólapot és a borítékot, átveszi, nézegeti, majd odafordul az asztal mögött ülőkhöz, és hangosan megkérdi: ugye a nem a jó mostan, aranyoskáim? Meglepett csönd, egy motor megy el az iskolai szavazókör előtt, annak a hangja is élesen behallatszik, amikor alig hallhatóan az elnök azt feleli: ha a néninek az a jó, akkor az a jó. A néni odafordul hozzá, aztán melyik karika a nem-es karika, nehogy elrontsam. Az elnök megmutatja, a néni tovább kérdez: és keresztet vagy ikszet rajzoljak oda? Mindegy, jön a válasz, csak a kereszteződés a körben legyen. Mert annyi mindent mondanak mostanában, hogy már alig értem, így a néni, és jól akarok szavazni: mert ez a mi országunk, ide ne jöjjenek idegenek, elég nekünk a cigányokból is, a múltkor is az egyik a kislányomat… Hagyja abba a néni, ezt nem szabad, dörren rá, de inkább csak mosolyog rá megint az elnök, ezt itt most nem lehet. Értem én, jön a válasz, de hát a pap is elmondta az elébb, hogy az ikszet mindenkinek oda kell rakni, és másokat is hívnunk kell, mert jön a veszedelem, már itt is van a határon, de már be is lép a fülkébe és húzza be a függönyt. Nem is telik el egy perc se, és már jön is kifelé dobja is be a levelét az urnába, és mielőtt megint rákezdene, az elnök belé karol, óvatosan segít neki és kivezeti.

3.
Az „Akarja-e, hogy az Európai Unió az Országgyűlés hozzájárulása nélkül is előírhassa nem magyar állampolgárok Magyarországra történő kötelező betelepítését?” kérdésben, 2016. október másodikára kiírt országos népszavazás eredménytelen, mert 8 272 625 névjegyzékben szereplő választópolgár közül érvényesen 3 338 483 polgár szavazott (a külképviseleti és a levélben leadott szavazatok nélkül, de ha mindenki érvényesen szavazott volna közülük, akkor se lenne meg a szükséges szavazat), ami nem éri el az érvényességhez szükséges 50%-ot, mert csak 40,41 %.
• 4 922 911 magyar ember nem, vagy érvénytelen szavazott (59,59%)
• 3 282 928 magyar ember a kérdésre nemmel szavazott (39,74%)
Ezek az elsődleges tények.
Mit tudunk még
• közel 3 millió 300 ezer magyar ember elfogadta a kormány érveit, szavazatával támogatja gyűlöletpolitikáját, nem akar Magyarországon látni (ma még csak szír, afgán, iraki, afrikai és a jóég tudja milyen nemzetiségű) migránsokat
• a kormány – a miniszterelnök azóta elmondott beszédéi alapján – nem törődik az érvénytelenséggel, a népszavazásra hivatkozva, fölhatalmazva érzi magát az alkotmány módosítására
• a kormány a gyűlöletkampányt nem fejezte be, sőt: egye hangosabban és erőteljesebben kommunikálja a másképpen vélekedők hazaárulását
• a gyűlölet kikerült az utcára…

2016. 10. 03.

’Hogy szakadna meg Európa’…


Ülünk a teraszon.
Szép, koraőszi „vénasszonyok nyara” van. Az élősövény-kerítésnek most nem kell fölfognia a szelet: a kert mögötti horgásztó vízét még gyenge szellő sem borzolja. Az asztalra kitett szőlőfürtök körül vidáman zümmögnek a darazsak, a legyek is elő-elő pofátlanodnak. Az almás pite enyhén gőzölög, meleg párája odavonzza a tekintetet, és azonnal elindítja a nyálképződést a vendég szájában. A kávét várjuk éppen, a főző már – egyre hangosabban – kotyog, benn a konyhában.
Nemrég érkeztünk: látogatóba jöttünk. Így, szeptember vége táján, általában ’leugrunk’ vidékre, de most „okkal” jöttünk, nemcsak úgy. Rossz híreket kaptunk róla; hogy már alig, alig kel föl. Inkább egykedvűen fekszik, szívesebben alszik. Amikor fölkel, akkor se öltözik föl: csak úgy, a pizsamára húzza a tréningjét. Alig eszik valamit, inkább nyámmog az étellel. Már semmisem érdekli: számára egyre szűkül a világ.
Ülünk a teraszon.
Már majdnem egy éve nem láttam: mintha puffadtabb lenne az arca. A szeme alja sem olyan ráncos, gyűrött. A hasa viszont megereszkedett egy kissé, vagy a többréteg ruha teszi csupán? Ellenben ugyanúgy ül, egyenes derékkal, ülve is peckesen, hasonlóan, mint tavaly is. Mégis, valami nem stimmel, valami nem úgy van, ahogy eddig volt. Ahogyan jött köszönteni: az arca ugyan ragyogott, de alig emelte a lábát, inkább csoszogott. Bizonytalanul kereste a biztos pontokat, a korlátot megkapaszkodni, a házfalat, hogy nekivesse a hátát. De a szeme, az csillogott!
Ülünk a teraszon.
Csak néz előre, maga elé. Ujjai közé csíptetve a szűrőig szívott cigaretta: már csak a hamut tartja a füstszűrő. Néz csak, de kifelé nem lát. A világ most már inkább belül van, a szeme mögött, valahol hátul, talán a kisagyában; de az is lehet, hogy a messzi múltban. Gondolatai valahová távolba röpítik. Aztán észrevesz. Na, mi van, komácskám – jön a szokásos kérdéssel, vagy inkább megszólítással, nem irigyellek, hallod-e, zárja le ezt a nyitó menetet. És Te – kérdezek én is vissza, minden rendben? Elnyomja a leégett csikket, újat vesz elő, meggyújtja és elkezd mesélni.
Ülünk a teraszon.
Most már csillog a szeme, hátrébb húzódik a széken, a teste feszesebb lesz, az arca is kipirul. Eleven gyerek voltam – vág bele rögtön, meg rossz is. Emlékszem, apám elküldött ministrálni, én persze legelsőként érkeztem, bementem a pap szobájába, ő még nem volt ott. Körülnéztem, és észrevettem, hogy az egyik tálkában van valami jóillatú valami. Kivettem egyet: megkóstoltam, aztán még egyet és még egyet; a végén elmaradt az aznapi mise, a pap meg körmösökkel úgy elvert, hogy a körmeim mind berepedeztek. Na, amikor apám meglátta, kézen fogott és visszavitt a paphoz, kezei közé kapta a csuhást, és rázta és rázta és rázta. Még kiabált is. Persze tehette, hiszen jóban voltak, együtt jártak át a közeli városba a lányokhoz – fejezte be a történetet.
Ülünk a teraszon.
’Hogy szakadna meg Európa’ – kezd bele megint, katona voltam 56’-ban, amikor a forradalomnak vége lett, mert bejöttek az oroszok, azonnal tudtam, hogy menni kell, de előbb megkérdeztem édesapámat, mert akkoriban Nélküle nem döntöttem el semmit. És mert Ő egyetértett, azonnal neki is indultam a határnak. Beleszív a cigarettába, ami már megint a körmét „rágja”. Svájcba mentünk, és én tudtam dolgozni, mindent ellestem, amit csak lehetett, a hegesztés csinját-binját, a trükköket, aztán megvettem a gépet is, és én lettem a király, még Párizsból is hozzám jöttek, mert én minden anyagot tudtam hegeszteni, jött is a pénz, de ment is, mert én nem sajnáltam senkitől – próbálja erősíteni magát. Monte Carlo, Lugano, Zürich, mind rólam zengett, ’hogy szakadna meg Európa’, híresek voltunk, mi magyarok, hogy mi tudunk dolgozni, mert akarunk, de meg is kértük a pénzt érte, de meg is adtuk a minőséget. És nézd meg, mi maradt… Hirtelen elhalkul a hangja, a kezét leereszti, a hamu leesik a nadrágjára, megint messze jár.
Ülünk a teraszon.
Tegnap bezörgetett valaki, a kutya úgy ugatott, fölverte az egész utcát – kezd egy újabb történetbe. Jött egy pali, aki alá akart íratni velünk valamilyen papírt, aztán mi van azon a papíron, hát, hogy a büdös migráncsok ne jöjjenek elfoglalni minket, meg ugye nemmel szavazok. Mondja nekem, aki kimentem migráncsnak, akit aztán befogadtak, a marhaságaimmal együtt is, azok a rideg, magukba forduló svájciak. Megbolondultak a magyarok? Milyen világ ez? Figyeld meg: balhé lesz itt – zárja le a mesét, issza meg az utolsó kortyot.
Gyertek gyakrabban – kísér ki a kapun botorkálva, és addig marad a kapuban, amíg ki nem fordulunk a Főútra.

2016. 09. 30.