dr. Radnai György bejegyzései

ARÁNYOSAN, SZAKSZERŰEN

Nyilatkozott.

A Gulyás nevű „szolga”.

A mandiner „nevűben”.

Többek között azt mondta: „… a rendőrség arányosan, szakszerűen lépett fel”.

A Karmelitánál.

A gyerekek ellen.

Paprika sprayvel, gumibottal, bilinccsel, elzárással.

„Nevelő” célzattal.

 

Mi lett volna a „nem arányos”?

Mi lett volna a „nem szakszerű”?

Mi lett volna, ha…?

 

Azóta többen megszólaltak.

Például Szalóki Ági is: „Tök oké, hogy néhány kordonbontót lefújtak…”.

Bayer Zsolt szerint „… unatkozó hülye gyerekek tüntettek…”.

Most a Gulyás nevű.

 

Közben tegnap anyák álltak ki fiaikért.

Ugyanott.

Az Anyák Napján.

Néhány rendőrnő és férfi várta őket.

Hiába vittek virágot.

Orbánt, Pintért ez nem hatotta meg.

 

Ma megkezdődött az érettségi.

Az Egri Bikavérről.

 

A diákok szakszerűen és arányosan írták a választ…

 

  1. 05. 08. hétfő

(Kép: Enbudapestem alapján)

KR3036

(az ANYÁK vasárnapi tüntetése elé)

 

Írjam?

Ne írjam?

 

Csak ülök a kép előtt.

Melegh Noémi Napsugár / Telex képe előtt.

 

Talán húsz, fehér csíkos sisak.

Elől szemvédő.

A „sisak-rostély” szemvédők alól elszánt tekintetek.

Néhány sisak alatt (talán) vigyorrá-torzult mosolygó arcok.

Határozottak.

Intézkedést foganatosítanak.

„Nevelik” a gyerekeket.

A kordonok közé (szorult) tévedt bárányokat.

Mert még veszélyesek is lehetnek.

 

Ha „B-közép”-pé válnának.

Kubatovistákká.

Mint annak idején.

A Gyurcsány alatt.

Amikor félni kellett tőlük.

Látod, ott a másik képen?!

Igaz: akkor még nem volt ilyen sisak.

Viszont volt gyújtogatás.

Ablakbetörés.

Elfoglalás.

 

Most nem azok.

Ezért vigyorognak.

Az egyenruhásak.

„Velük van az erő!”

Meg a könnygáz-pisztoly.

Meg a gumibot.

A parancs is világos.

Példát kell statuálni!

Hogy értsenek belőle.

Ezek a „kisokosok”.

Hm: tanulni akarnak?

Most megkapják!

A pofájukba.

 

És ott, középen.

Egy arc látszik.

Egy kiáltás!

Egy fohász talán.

Ferenchez?

Istenhez?

Anyához?

Apához?

„Nem tudhatom…”

Egyedül van.

Fogják.

Szorítják.

Nem engedik.

A háttérből filmezik is.

Nem „fekete-fehérben” …

 

KR3036.

Csak egy szám.

Semmi több.

Neki nem látszik.

Az arca.

„Szakszerűen” végzi.

A munkát.

A munkáját.

„Nevel”.

Biztosan a gyerekét is így.

Ha van.

Mert ne álljon ki!

Az igazáért!

Akkor se, ha úgy gondolja!

Tanulja ezt meg!

Véglegesen.

Ha parancs jön, az más…

 

És ott benn?

A Karmelitában?

Ő biztosan nem volt ott.

Bár nem volt meccs.

Mire gondolhatott?

Kapta a híreket?

„Élőben” nézte?

Utasításokat osztogatott?

Készült a következő beszédére?

A nagy konferenciára?

Ahonnét majd kirúgják az újságírót?

Mert „rendszerhiba”!

Tényleg az: RENDSZERHIBA!

 

Írjam?

Ne írjam?

 

Csak ülök a kép előtt.

Melegh Noémi Napsugár / Telex képe előtt.

  1. 05. 06. szombat

„ÉSZNÉL…”

„… észnél kell lenni…” – mondta Orbán pénteki szózatában a népnek a rádióban.

Bameg, te mondod ezt?

Még szerencse, hogy ez benne maradt…

 

HOL ÉLÜNK?

 

Mára kiderült ez is.

Már Orbán Viktor, a „Drágaminiszterelnökúr” sem mondhat azt, amit akar!

Milyen világ lett ez itten, ezen az „ősimagyarföldön”?!

Már azt a szegény „utcaiharcost” is cenzúrázzak?

Nem beszélhet az az „áldottjóember” az ősi magyar földről?

Még ha az most a magyar határokon is túl vagyon?!

Mer’ hogy a Putyin úr is megígérte…

Hogy utána…

Erről beszélt tegnap a „midrágaegyetlenigazminiszterelnökurunk”, hogy azt mondta: „Ukrajna egy része az egy ősi magyar föld, ami most Ukrajnához tartozik, és ott őshonos közösségként léteznek a magyarok, oda nem bevándoroltak, nem a szél fújta őket oda, mindig is ott éltek, az az ő hazájuk, és az ő földjük.”

És ez mára semmivé vált.

Eltűnt az éterben!

Hogy lesz így béke?!

 

„… észnél kell lenni…” – mondta Orbán pénteki szózatában a népnek a rádióban.

Bameg, te mondod ezt?

Még szerencse, hogy ez benne maradt…

  1. 05. 06. szombat

(Benyó Rita bejegyzése alapján)

KÖTELEZŐ!

Megnéztem.

A koreai sorozatot.

A Királynők egymás között című filmet.

Minden benne van.

A mai Magyarországról.

Is.

Milyen az a demokrácia.

Kik játszák.

Hogyan, miért, milyen eszközökkel.

Persze ez „csak” egy film.

Persze itt a „jó” győz.

Az életben nem.

Ott mindig veszít.

Persze azt nem „Királynők” játszák.

Kiskirályok.

Sorosozók.

Kiskirálynők.

Túrabakancsot ajándékozók.

A gyalázók, akik aztán „bocsánatot” kérnek.

A könnygázt fújók.

A diákok nem.

A jövő sem.

 

Megnéztem.

Hogy a világ jobb legyen: mindenkinek meg kellene.

Kell…

  1. 05. 05. péntek

AZ ATV…

Rendkívüli!

Adja hírül az ATV.

„… még nagyobb nyugdíjemelés jöhet”.

2024-ben.

Ha isten és Orbán Viktor úgy akarja.

És ha megéljük.

Vírusmentesen.

Ami nyugatról támad.

Érted?

 

A qu@@a anyjukat!

Aki kitalálta.

Meg aki közzé tette!

Ezt a penetráns hazugságot.

2023-ban is csökkent a reálértéke!

A nyugdíjaknak is!

 

És akkor ott az a kép.

ATV: te is zászlós-hajó lettél!

 

Volt-van az pénz, ugye?!

  1. 05. 04. csütörtök

(Kép: ATV)

RENDEZGETEM A MÚLTAM…

(1.)

 

Így, hetven felett az embernek már alig marad „szabad” ideje, hogy azt tegyen, amit csak akar: mindig van valami itt is, ott is.

Szerencsére.

Így a sötét(ebb) gondolatok csak ritkán kopogtatják a fejét, olyankor viszont…

Mert mostanában már minden lepereg. Minden újra játszódik. Mi lett volna? Ha akkor nem úgy? Nem azt? Ha akkor nem arra mozdul, hanem amarra… És jönnek a „ha-k” rendületlenül és bántóan vádlóan.

 

Szeretem József Attilát. Gyürey Vera néni szerettette meg velem. Még a gimiben. A „Jóskában”. Ott a Feneketlen tó partján. A Villányi úton. Közel a Móricz Zsigmond körtérhez. Ott „eszméltem”, találtam rá a szerelemre (no nem „csillámló sziklafalon”), csodálkoztam rá a világra. Talán onnan indult minden. Oszitól, Vera nénitől, Palotás tanár úrtól – meg az osztálytársaktól. Persze az otthon: az apám.

Szóval: iderohan hozzám, itt szaladgál előttem – néha bántóan, néha fájdalmasan, a múltam.

Próbálom elkapdosni őket, megérteni. Fájdalmasan nehéz „harc” ez, „hogy a multat be kell vallani”. De hogyan fogjak hozzá? Vajon mik voltak a fontos és lényeges pillanatok? Hogyan írjam meg? És ha nem sikerül? Ha feloldódik az emlékezés egy békés hazugságban? De minek hazudjak? Magamnak? Most már?

Lassan megy. Az írás. Néha abba kell hagynom. Elsodornak az érzések. De ki kell írnom magamból. Az talán segít.

A történet már történet.

Az én történetem.

Már nem is „Szaporodik fogamban/ az idegen anyag”.

De még játszom, mert engedem magam játszani…

  1. 05. 03. szerda

(Kép: Magyar Sajtófotó Pályázat)

(Folyt. köv.)

„TÜKRÖM, TÜKRÖM, MONDD MEG NÉKEM…”

Szittya.

Csócsálom a szót.

Bár nem tudom, szabad-e?!

Mármint: „csócsálni’.

Még bajom lesz belőle.

Veszélyhelyzetben!

Amikor a kis-főni helyettese, a még kisebb főni már jelzi a vihart!

Hogy vigyáznunk kell, mert különben nekünk annyi, meg egy bambi!

Elő a „SZITTYASÁGGAL”!

Beleszítja a pofámba.

Ezt a baromságot – a baromságát.

Vezérkari főnök.

Azzá – lett.

Kineveztetett.

Hát uccu: lehet hülyeséget mondani.

Félelmet kelteni.

A sok „hüjje” között.

Az se baj, ha ő is annak tűnik.

A lényeg: féljél!

Mert akkor hiszel neki.

Hogy majd megment.

Pedig nem fog.

Kreált félelem ellen nincs védelem.

 

„Tükröm, tükröm, mondd meg nékem”: ezek tényleg ilyen hülyék, vagy csak minket néznek annak?!

  1. 05. 03. szerda

(Kép: webnode)

„A POLITIKÁNAK NEM AZ A DOLGA, HOGY MEGOSSZA A TÁRSADALMAT, HANEM AZ, HOGY INKÁBB EGYSÉGESÍTSE”

Ferenc Pápa Magyarországra látogatott.

Három napot töltött Budapesten.

Közben sok emberrel találkozott.

Karácsony Gergellyel is.

A Kossuth téren szentmisét is tartott.

Magyar miseruhában.

Teltház előtt.

„…erre kaptunk meghívást: hogy kilépjünk a komfortzónánkból és legyen bennünk bátorság eljutni az összes perifériára, ahol szükség van az evangélium világosságára… legyetek nyitott kapuk… nyitottak és befogadóak egymás felé …”

 

Nem vagyok hívő.

Mégis: ezek a szavak, megérintettek.

Ilyen mondatokat szeretnék hallani.

Mindenhonnan.

Minden felől.

Nemcsak Ferenctől.

 

De nem ezt kapom.

Nem ezt kapjuk.

Nálunk: „Fájdalmas zárt kapukat látni idegenekkel, másokkal, menekültekkel és szegényekkel szemben…”.

Akiknek a zsebében a kulcs, ott is tartják.

Az „Istenért” sem veszik onnan ki.

Mélyebbre és még mélyebbre süllyesztik.

Nem értik a lényeget.

Azt hiszik: ha zárva tartják a kapukat, azok „maguktól” nem nyílnak majd ki.

Nemcsak nekünk kellene értenünk a nyolcvanhatéves embert.

A Pápát.

Nekik is: a kulcstartóknak, csörgetőknek is…

 

  1. 04. 30. vasárnap

(Kép: RTL)

„NEM KELLEK HOZZÁ, VIKTOR…”

Aztán beleolvasok a Kormány 146/2023. (IV. 27.) Korm. rendeletébe, ami a veszélyhelyzet ideje alatt egyes szervezetek működésére vonatkozó, továbbá egyes közigazgatási eljárási szabályok megállapításáról szól. A 3. szakasz (1) bekezdése kimondja: „A közigazgatási hatósági eljárásban közmeghallgatás az érintettek személyes megjelenése nélkül, az e rendeletben foglaltak szerint is megtartható.” Aláíró: Orbán Viktor s. k., miniszterelnök.

 

Nagyszerű, Most már értem.

 

Olvasom (?) a cikket az egyik portálon: „Meglepő, de sokan vannak, akik önmagukkal jobban élvezik a szexet, mint partnerükkel. Szakemberek szerint ennek sokféle oka lehet, a legfőbb, hogy nincs semmiféle kötöttség.”

 

Biztosan lehet így is – gondolom.

 

Elképzelem a beszélgetést:

  • Anikó, gyere gyorsan, bújj ide mellém, szexelni akarok!
  • De Viktor, nem kellek én ahhoz, tudod te azt egyedül is…
  1. 04. 28. péntek

NYÍLT LEVÉL KORDONŐRÖKNEK

(még egyszer egy képről)

 

Ott álltok. Parancsra. Teljesítve! Kék sapkában, pirosban. Előre nézve. Vagytok, akik vagytok. Néztek a semmibe. „Mert a parancs, az parancs.” Olyankor nem gondolkodsz! Teljesíted. Adod az arcodat. Felemelt fejjel! Vagy nem. Nyitott szemmel. Vagy szemlesütve. Olyankor kizársz mindent. Se szél, se nap. Se férj, se feleség. Anya-apa sincs. A gyerek se. Olyankor. Egy, csak egy leány szeme éber. Ott, középen. Talán érdeklődő is. Nézi az „ellenséget”. Akitől a parancs szerint védeni kell. Az objektumot. A tanárnőtől. Akit kirúgtak. Mert szólni mert. Mert nemcsak tanította, tette is, amit tanított. Kiállt érte. Vállalta. Ott, középen, a lány tudta ezt. Vagy nem. Mindegy. Kihívóan visszanézett. Belenézett az „ellenség” szemébe. A többiek nem. Csak ott álltak. Üres, üveges tekintettel. De Te nem. Te ott vagy. Vajon mire gondolsz? Mert láthatóan gondolsz valamire. Társaid nem. Ők csak állnak ott. Szóval: mire gondolsz? Az iskola-nélküli jövőre? Hogy az „ellenség” mér ősz, Te meg nem? Hogy a parancs eligazít? Hogy jobb „itt” állni, mint „ott”? Hogy szolgálsz és védsz? Bátran?

 

Mit mondotok majd holnap a gyereknek, amikor megkérdi: „anyu-apu, miért”?

  1. 04. 27. csütörtök