Nem voltam elég „megbízható”, ezért – közgáz egyetemi doktori végzettségem ellenére – „az egyetem fura ura”, a minisztérium pártbizottságának a titkára beiskolázott a Politikai Főiskolára. Jó kis társaság gyűlt össze az „osztályban”: innen is, onnan is, gyárakból, iskolákból, bányákból, irányító trösztökből jöttek leendő „titánok”, akikről hamar kiderült jó-srácok, asszonyok. Eldöntöttük: időnként összejövünk egymás munkahelyein egy kis „tanulásra”, beszélgetésre, ismerkedésre.
A második vagy a harmadik találkozónkat egy Tatabánya vagy Dorog környéki bányába szervezte a „házigazda bányász-srác”, aki szakszervezeti vagy párttitkár lehetett akkoriban, program: bányalátogatás és utána kaja, beszélgetés, borozgatás a vendégházban.
Reggel nyolckor találkoztunk a bánya bejárata előtti salakos téren, kis téblábolás, majd házigazdánkkal és egy kísérővel bementünk az öltözőbe, ahol mindent (szó szerint értsd: mindent!) levettünk és átöltöztünk, leemeltük a „dögcédulánkat” a fogasunkról (ha a visszaérkezésünk után hiányzott volna egy is, tudták volna, hogy lenn maradtunk) és fölvettük a nyakunkba, majd irány a lift, beszálltunk, leereszkedtünk, akkor már nem-igen viccelődtünk, rádöbbentünk, innen már nincs visszaút, akkor is meg kell csinálnunk a programot, ha egy porcikánk sem akarja. Már nem emlékszem, mennyi ideig mentünk lefelé az elhúzható „ajtójú”, rácsos liftben, de soknak tűnt. Lenn „vonat” várt bennünket, ami hosszú kilométereket (ez lehet, hogy csak az emlékemben hosszú) szállított minket, haladtunk a sínpáron, aztán megálltunk, kiszálltunk, és elindultunk „előre”. Kísérőnk közben magyarázta, amit kell: „szállító-, lég-, víz-, kutató-, függőleges, vak- és lejtősakna; aknatorony, aknatorok, aknafenék, vagy zsomp-, oldal és aknaosztály; vágatok, eresztékek, siklók; legalább két nyílás; keresztirányú tartók, választó gerendák, drótháló…”. Csöndben hallgattuk az „előadást”, a felét sem értettük, miközben az alagútban le-föl ballagtunk, a félhomály és a csönd, a kihaltság egyre nyomasztóbb lett, az oszlopokkal alátámasztott alagútban, csak egy sínpár volt a lábunk alatt a döngölt járatban; vastag fekete vezeték csüngött mindenütt, amiből – talán ötven méterenként – egy-egy lámpa lógott ki és pislákolva jelezte az utat; egyre melegebb és melegebb lett, mindenünk csuromvizes volt már, a sisak alatt vastag patakokban folyt a víz a szemünk két oldalán, el nem tudtuk képzelni, hogy még ennél is nehezebb jön még, amikor – talán már egy óra is eltelhetett a gyaloglásunkból – odaértünk egy üreghez, amibe már csak egy-egy ember mászhatott be, csak meggörnyedve, kérdőjelet formázva tudtunk bebújni, ott már csak fölakasztott lámpák világítottak, időnként egy-egy fekete és félmeztelen emberrel találkoztunk, aki csodálkozva nézett ránk az üregéből, amiben vájta a fekete követeket, az arca is koromfekete volt, de a szeme úgy világított, mint „Padlásszobának halvány mécse”; mi csak mentünk tovább egyre görnyedtebben és görnyedtebben, óráknak tűntek a másodpercek, percek … És akkor a másik végére értünk hirtelen, kimásztunk a frontvájatból a visszafelé menő alagútba.
Aztán fölértünk.
Napokig nehezen lélegeztem, fekete váladék jött az orromból, feketét köptem is…
Miért most és miért jutott eszembe ez az örökre belem vésődött emlék?
Nem tudom.
De ajánlom a mai „titánoknak”, leendő „vezéreknek” (orbánoknak, deutschoknak, gulyásoknak, lázároknak, bayeroknak, vargáknak, rogánoknak), mert ők sem eléggé megbízhatóak, amíg lehet, önszántukból ismerjék meg azt a világot…
- 01. 14. szombat
(Kép: MTVA Archívum)