dr. Radnai György bejegyzései

OLVASOK (NEM TUDOM HÁNYADIK RÉSZ)

Megint olvasok.

Elkezdett havazni: nagy pelyhekben „hull a hó és hózik”!

Micimackó mostanában nem látogat engem meg, talán azt hiszi, kinőttem belőle.

Pedig de jó volna vele beszélgetni…

 

Olvasok, hogy megértsem: mi-miért és éppen úgy történik nálunk, ahogy (és máshol is); többek között ezért olvasok (újra és újra) olyan könyveket (is), amiket a magyar miniszterelnök asztalán is láttam. Persze én a sajtóban – biztos valódi volt, mert máskülönben már folyna a per… Talán azok elolvasása után érthetőbbé válnak a cselekedetei. Most éppen John J. Mearsheimer „A nagy téveszme” című előadás-sorozatát értelmez(ge)tem, ami a liberális álmok megvalósíthatatlanságáról és a nemzetközi realitásokkal való durva összeegyeztethetetlenségéről szól. Ebből a könyvből (is) tanulhatott, legalább is ötleteket vehetett – ahogyan hivatkozott is rá valahol. Hogyan is írta a szerző: „Az, hogy a centrifugális erők minden társadalomban jelen vannak, és időnként a társadalom felbomlásához vezetnek, azt mutatja, hogy a kultúra önmagában nem elegendő egy társadalom összetartásához. Három másik módja van annak, hogy egy társadalmat egyben tartsunk. (Kiemelés tőlem) Az egyik egy olyan idegen „mumus” létrehozása, amely kellően félelmetes ahhoz, hogy a társadalom tagjait a fenyegetés elleni védekezés érdekében való összefogásra ösztönzi. A másik lehetőség a többség egyesítése és egy áruló „másik” meghatározása a társadalmon belül. De a legfontosabb módja annak, hogy a társadalmak megakadályozzák a szétesést, az, hogy nagy hatalmú politikai intézményeket építenek ki, ami nem helyettesíthető semmivel.” (71. old.)

 

Tizenhárom évvel ezelőtt, amikor (megint) hatalomra jutott, nem volt „szétesésben” a társadalom, a centrifugális erő (még) nem robbantott, ellenkezőleg: a rendszerváltás óta eltelt időszak egyik legtámogatottabb kormányát alakíthatta meg, olyanok is megválasztására szavaztak, akik korábban nem – igaz, nem is olyan sokára már bánták döntésüket és elnézést kértek barátaiktól, ismerőseiktől, hogy nem látták korábban a fától az erdőt. A Bajnai kormány a szakadék széléről elvezette az országot (ezt még „bódult” pillanatában el is ismerte), ahogyan az első országlása idején is: minden adott volt arra, hogy hosszú időre konszolidálja az országot, amely a fejlődés útjára léphetett volna.

 

De, ahogy az előbbiekből megtanulhatta, nem ez az út vezet a … – hová is? Mit is írt Mearsheimer? A centrifugális erők jelen vannak és felbomláshoz vezetnek. Nosza – hozzáfogott és besegített: öreget a fiatal; a magánpénztárakból kimaradtakat a magánpénztárak; betegeket az orvosok, ápolók; szülőket-diákokat a pedagógusok; az úton-haladókat az árokba esettek; a gazdagot, tehetőst a szegény ellen stb. uszított: csoda, hogy a robbanás mégis elmaradt – bár kitántorgott többszázezer ember, no nem mentek Amerikáig.

 

És akkor elindult és lépésről-lépésre végigmegy a „mearsheimeri” úton.

 

Először jöttek a „mumus”-ok: Soros, Kim Lane Scheppele, Manfred Weber, az Európai Néppárt, migráns, Brüsszel, szankciós-politika. Aztán másodszor az „árulók”-ká nyilvánítások: legfőképpen Gyurcsány, Dobrev, Márki-Zay és azok, akik vállalják, hogy megszólalnak, véleményt nyilvánítanak;  korábban Alföldi, a Nemzeti Színház színészei és Ady; tulajdonképpen mindenki más, aki más. És harmadszor: a politikai intézményrendszer, Alfától az Omegáig, Parlament, Kormány, Bíróságok, Ügyészség, erőszakszervezetek – mindenütt a lojalitás a legfőbb szempont. És persze a vízcsapból is csöpög a külső ellenség… Megy a propaganda, a hülyítés: a gyerekektől a nyugdíjasokig…

 

Megint olvasok.

De már nem havazik: csak a latyak, a piszkos sár mindenütt.

Micimackó, hol vagy?!

  1. 02. 03. péntek

 

NAPLÓSZERŰEN

(151.)

 

„VAGYONNYILATKOZATOK” …

 

Mostanában nem írtam a sétáinkról. Pedig minden nap sétáltunk Thesszával: igaz, „csak” a megszokott útvonalunkon, amit már kívülről ismer, mint a verset is: „S ha néha lábamhoz térdepel/

egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom…”. Marival messzebbre is elmennek, ahogy látom, az ismeretlent is szereti…

Én már kevésbé: összerándul a gyomrom a „levelektől”, az „ismeretlen” számokról érkező hívásoktól, a gyanús mailektől, sms-ekől.

Nincs mese: öregszem.

 

Néha-néha ugyan elkap a hév: olyankor azt kiírom magamból, olyankor „nagy” terveket is szövögetek, megnézem a semmeringi élő videót a lesikló-pályáról, a Hüttéről – oda még biztosan elmegyek egy nagyot síelni! Talán már a jövő héten!

 

Egyébként csöndesen mennek a napok egymás után. A pipa is egyre keserűbb a számban…

 

Ma, ahogyan minden évben ilyenkor, egy napig megint „robban” a sajtó: nyilvánossá váltak a képviselői vagyonnyilatkozatok.

Az enyém nincsen közöttük.

Nekem (már) nem kell ilyet készítenem.

Persze „ilyet” korábban sem írtam (még mindig ott vannak a fiókomban).

Lesült volna a pofámról a bőr.

Nekik nem sül le.

Semmi újdonság: itt röppen egy százmilliós megtakarítás, ott susog fél-Csopak a portfólióban, amott meg egy „nyomorgó”, megtakarításra képtelen miniszterelnök, aki vigyorogva fogadja a Nobel díjra jelölt haverját.

Minden a „régi”.

 

Thessza most kirohan a kertbe, hallott valamit, talán a postás jött, vagy az ugató-riadólánc jelzett valamit, én nem hallok semmit, nem értek semmit… Mindenesetre bekapom a déli gyógyszereimet, legalább azokon mára túljutottam…

 

Mindjárt esik: havazni fog vajon vagy eső lesz? Idén még itt nálunk nem is esett hó, még a kerti tavunk se fagyott be, a csobogóból a víz is vígan csurog a tóba – a szürke gémünk viszont elkerül bennünket. Lassan mi is elkerüljük magunkat…

 

Olvasom Pintér Béla tegnapi keserű beszédét, amit a Trafóban mondott a pedagógusoknak. Nekünk ez marad. Egy-egy beszéd, vers, film, színdarab. Meg a „magyar” Laidouni. EL van megint ez a nap is …

 

Most jön vissza Thessza, lefekszik a szőnyegre, aztán fölül és rám néz…

 

  1. 02. 01. szerda

 

„CSAK” EGY KÉP…

Fekete – fehér.

Jönnek – mennek.

Honnan – hová?

Onnan s – oda.

Egymást fogva.

Kéz a kézben – karolva.

Csak egy pillanatra.

„Látod?” – súgja.

„Ők is…”

„Látod ugye?” – duruzsolja ő is.

„De jó nekik…”.

Együtt…

 

Csak ők vannak.

Sirályok se.

Ketten – ketten.

Accoppiato.

Álmodozva – andalogva.

 

„Emlékszel?”

„Ha majd emlékezni fogunk!”

„Mikor először?”

„De jó így veled…”

„Amikor a „… holdtól cirmos éj” mozdult?”

„Mióta készülök, hogy elmondjam neked…”

„Azóta…”

„… nyüzsgő s áradó vagy bennem, mint a lét…”

„S idáig hallom én, hogy változik a sok/ rejtelmes, vékony, bölcs vonal/                                         hűs tenyeredben…”

„S idáig hallom én, hogy változik a sok/ rejtelmes, vékony, bölcs vonal/                                         hűs tenyeredben…”

 

Fekete – fehér.

Jönnek – mennek…

 

  1. 01. 31. kedd

(Kép: Judit Világiné Győri)

 

OLVASOK…

Heinrich Himmler szolgálati naptárát olvasom (EURÓPA 2021.). Pintérét, Rogánét nem olvashatom, még nem készült el. Még dolgoznak rajta. Még játszák és írják is éppen. Mert biztosan írják. Azt nem tudom: kiadják-e majd – utólag. Valaki biztosan „közkinccsé” teszi. Mert az lesz, „közkincs”. Még kutatni is fogják. Ezért is, azért is.

Mert ők ketten közel vannak a „tűzhöz”.

Szinte már maguk is a „tűz”, annyira.

 

De most még csak a Himmlerét olvasom.

 

Nem tudom, ti hogyan vagytok vele, az ilyen könyveket én több szemüveggel is szoktam olvasni: van ismereti, érzelmi, legvégül összehasonlítási szemüvegem. Mindegyiket – szépen sorjában – egymás után az orromra teszem és úgy olvasok. A végén megtörlöm a szemüvegjeimet, lerakom őket az asztalomra, hátradőlök a székemben és elgondolkodom. Az olvasottakon. Amit én olvastam ki a leírtakból.

 

Most még csak Himmlerén tudok elgondolkodni.

 

De nincs kedvem hátradőlni. Pedig lenne min elgondolkodnom. „,Hitler döntései saját logikáját követték, amely azon alapult, hogy a nemzetiszocialista ideológiával átitatott akaraterő minden akadályt legyőz, a fanatikus hit fontosabb, mint a hozzáértés” – olvasom valahol. Ez lenne a lényeg? Ez volt akkor a lényeg? Már az összehasonlító szemüveg van az orromon: ma vajon? Mi a helyzet? Eszembe jutnak a tizenkét évvel ezelőtti események, aztán a törvény a lojalitásról, később a kor szerinti diszkriminálásról a bíróknál, köztisztviselőknél, mindenkinél. Mert az „öregek” fertőzöttek, nem eléggé hisznek! Nem érdekelte sem Orbánt, sem Pintért, Szijjártóról és Rogánról nem is beszélve a hozzáértés! Az szitokszóvá degradálódott, liberális trükké silányult! Feltétlen hit kellett. Kezdetektől fogva. Az tényleg mindent legyőzött… Nézem Himmler szolgálati naptárát. 1943 és 1945 között. Röpdösött ide-oda. Nem volt egy perc nyugta sem, magánélete sem – bár szeretője volt neki is… Most nem „olyan” időket élünk. Bár ugyanúgy kihirdetve és alkalmazva (az idők végéig?) a veszélyhelyzeti rendeleti kormányzás. Bebetonozva a kulcsfigurák; bűnösök szabadlábon kószálnak és flangálnak a parlamentben; bizonyítékok „semmisülnek meg” nem fontos felirattal; és propaganda és propaganda és propaganda. Nem az a kérdés, mit tudsz; honnan jöttél, hiszed-e amit a „SAS” mond?!

 

Heinrich Himmler szolgálati naptárát olvasom (EURÓPA 2021.). Pintérét, Rogánét nem olvashatom, még nem készült el. Még dolgoznak rajta. Még játszák és írják is éppen. Mert biztosan írják. Azt nem tudom: kiadják-e majd – utólag. Valaki biztosan „közkinccsé” teszi. Mert az lesz, „közkincs”. Még kutatni is fogják. Ezért is, azért is.

Mert ők ketten közel vannak a „tűzhöz”.

Szinte már maguk is a „tűz”, annyira.

 

A francba az olvasással…

  1. 01. 30. hétfő

AKKUGYÁRAT HATVANPUSZTÁRA!

Lánczi Tamás magyar politológus nyílt levélben követeli: „Hatvanpusztán kell fölépíteni a Debrecenbe tervezett akkugyárat!”

 

Az mTi mai híre: „Lánczi Tamás politológus a Kossuth rádió Vasárnapi Újság című műsorában” hosszan elemezte akkugyártás létesítésének az elengedhetetlenségét, mert „ez egy jó beruházás, nemzetgazdasági értelemben fontos, mert munkahelyeket teremt most, a jövőben az akkumulátorgyárak a gazdaság hajtómotorjai lesznek”, sőt, „Felhívta a figyelmet arra, hogy 2035-től a belsőégésű motorok gyártása befejeződik Európában, akkortól csak e-autót fognak újonnan üzembe helyezni, vagyis óriási igény lesz akkumulátorokra”. Később fölhívta a figyelmet arra a tényre, hogy külföldön sokaknak csípi a szemét, hogy Magyarország milyen jól teljesít – e téren … is. Kiemelte, Németország a felelős azért, mert a magyar dollárbaloldal szítja a „zellenállást” a debreceni akkugyár ellen.

 

Ezért nyílt levélben követeli: „Hatvanpuszta ne legyen puszta, ezért az Aissa Laidouni eladásából származó pénzt ne újabb játékosok megvásárlására fordítsák, hanem akkugyár kialakítására, aminek legalkalmasabb helyszíne Hatvanpuszta lenne!” Hosszan kifejti: a terület közművesített (már), a lakosságtól távol van, jól védett, kiépített betonút vezet a pusztán keresztül, s Mészáros Lőrincet is érdekelheti. Egyébként lehet, hogy a kutatások majd bebizonyítják: „fáról is lehet majd szüretelni akkumulátorokat!” Ez nem ideológiai kérdés, csak döntést igényel, és tudjuk: nem azt kell figyelni, amit mond, hanem amit dönt.

 

„A jövő a miénk, a többi le van xar@a!” – zárta nyílt kiáltványát a politikai (szem)elemző.

 

  1. 01. 29. vasárnap

(Ui: az mTi tagadja a hír valódiságát, Kép: index)

„KILŐHETÜNK!”

Leminősíttettünk.

Ennyi.

Már majdnem bóvlik vagyunk.

Senki nem csodálkozik.

Már az egyszerű emberek közül.

Mert mi-ők itt élünk a földön.

Magyarországon.

Érezzük, látjuk, tapasztaljuk.

Minden nap.

Hisz nem veszünk semmit, mégis tizezerbe kerül.

Vagy meg se kapjuk.

Nincs.

 

És akkor nyilatkozik a miniszter.

Majd!

2024-ben!

Vagy 2025-ben!

Lehet, 2030. is lesz!

Mert „AZOK” ott belepofáznak!

Mindenbe.

A pénzt se adják.

Ami pedig jár nekünk.

De mi akkor is.

Megmutatjuk.

Kilövünk!

 

Vagy kilövetünk.

Neki-nekik mindegy.

Nekem-neked nem.

„Itt élned, halnod kell.”

Legföljebb elmész.

Menj – mondják.

Nem kár érted.

Úgysem vagy a kilencvenhét százalékban.

Akkor coki!

Korábban is volt már ilyen.

„… s kitántorgott Amerikába/ másfél millió emberünk…”

Na és.

Pedig most nincs is olyan hideg.

Ha lesz, majd sálat veszünk.

Akinek van.

Olyan „Nagy-Magyarországosast!”

Mert az történelem.

Nem nacionalista.

Nem szól senki ellen.

Pláne nem a szomszédaink ellen.

Csak a hideg ellen.

 

Az ország néma.

„… nem kérdi, mivégre/ engedik meggyűlni a bajt!”

Megint álmodik csak.

„… cukros ételekről…”

„… Fortélyos félelemről…”

 

Hogy nem ba@@a meg…

  1. 01. 28. szombat

HOLOKAUSZTRA EMLÉKEZVE – CSAK MEG NE TÖRTÉNJEN MÉG EGYSZER

Csak meg ne történjen még egyszer.

 

Ma hetvennyolc éve.

Szabadították föl az auschwitzi koncentrációs tábort a Vörös Hadsereg katonái.

Ma (még) lehet mondani: fölszabadították.

Holnap már lehet, hogy nem.

 

Csak meg ne történjen még egyszer.

 

Miért történt?

Hogyan, mivel kezdődött?!

Miért nem ismerték föl már a kezdetekor?

És később?

Amikor már „fölcseperedett és kiteljesedett” a maga teljes borzalmában?

És az egyházak?

Hol voltak a püspökök, bíborosok, a pápa?

 

Csak meg ne történjen még egyszer.

 

A feltétlen engedelmesség, a propaganda, a beleérzés képességének a hiánya – ennyi elég?

Egy Führer, a Vezér hangja, szónoklata – ennyi elég?

Mire gondolt vajon

  • az a nyilas suhanc, aki az iskolából hazafelé tartó sárgacsillagos diákot „begyűjtötte” és „föladta” Birkenauba;
  • az a tisztviselő, aki „rábökött” a térképre: Csömör és kiadta az utasítást;
  • az a MÁV vasutas, aki behúzta a marhavagon ajtaját és rácsapta a reteszt;
  • az a másik vasutas, aki hallotta a nyöszörgést, „vizet-vizet” és „elvette cserébe” a gyűrűt?

 

Csak meg ne történjen még egyszer.

 

Mert ez nem történhet meg.

Ma bölcsebbek vagyunk.

Ha kell, bölcsebbek leszünk.

Ugye a politikusaink is?

Nem úgy tűnik

„Amit itt Nagy-Magyarországként írunk le, az történelmi tény, az nem revizionizmus, nem a szomszédaink fenyegetése, nem nacionalizmus” – így a magyar külügyminiszter.

Aki semmit nem tesz magától.

„A pénz forrásánál meg fogjuk találni Soros Györgyöt” – mondta ma rádiós szónoklatában a magyar miniszterelnök, de részleteket nem közölt, arra nincs szüksége…

 

Csak meg ne történjen még egyszer.

 

„Kilenc kilométerre innen égnek

a kazlak és a házak,

s a rétek szélein megülve némán

riadt pórok pipáznak.

Itt még vizet fodroz a tóra lépő

apró pásztorleány

s felhőt iszik a vízre ráhajolva

a fodros birkanyáj.

 

Cservenka, 1944. október 6.”

 

  1. 01. 27. péntek

 

ÁTTEKINTETTEM!

Meghívtam magam.

Egy találkozóra.

Ide a dolgozószobámba.

Kávé is volt.

Áttekinteni ezt a (nagy büdös) helyzetet.

Szita Karcsit nem hívtam meg.

Nem is jött el.

Ő a Karmelitába ment.

Áttekinteni.

Ők azt állapították meg: „A veszélyek korában a háború, az elhibázott brüsszeli szankciók és az energiaválság miatt sok település nehéz helyzetbe került”.

Semmiben nem vitatkoztak.

Mindenben – ahogyan korábban is – mindenben egyetértettek.

Abban is, hogy (ők) megvédik a magyar embereket.

Én-mi, itt a dolgozószobámban – kisebb vita után, mert olykor vitázom magammal is – azt állapítottuk meg: a lófa@t védik meg.

Nem a magyar embereket.

Persze rajtam nem volt ronda (narancssárga) nyakkendő.

Sem.

A másikamon sem.

Nem is látszott ki a dudorodó hasam.

A másikamon sem.

A számláinkat tekintettük át.

A fizetendőket.

Megállapítottuk: veszélyhelyzet ide, oda, be kell fizetnünk!

Mindenképpen.

Hiába emelkedtek meg azok qur@ára.

Nekünk ez a célunk.

Pedig éjszaka nem is fűtünk.

Viszont nem is megyünk „olaszba” zabálni.

Bár a maradékot mi is el szoktuk csomagoltatni.

A kutyának.

Viszont (mostanában) nem járunk csomagoltatni.

Sem.

A kuka sincs már minden héten tele.

Szeméttel.

Kevesebb lett.

Hétről-hétre.

Viszont a kerítésről, előle a földről hamar eltűnnek a kirakott, már nem hordott motyóink.

Percek alatt.

Korábban napokig maradtak ott.

Most már nem.

Én-mi így segítünk.

Mert én-mi is áttekintettük a helyzetet.

Itthon, a dolgozószobámban kávézunk.

Miközben áttekintettük a helyzetet.

Havasi Bertalan erről nem közölt semmit.

Sem.

Mert nekünk nincs Havasi Bertalanunk.

Sem…

  1. 01. 26. csütörtök

 

(Kép: OV oldaláról)

TAKARÍTÁS

TAKARÍTÁS

 

Nagy-takarítás van a szobámban.

 

Minden „mozgásban”: innen is, onnan is előkerülnek a „kincseim”.

Egy-egy fénykép, egy teleírt noteszlap, billentyűzet, doboz, sakk-figurák, kütyük.

A múltam.

„Hisz’ azokkal a sakk-bábukkal játszottam apámmal” – súgom magamnak, „hány évesek is lehetnek, ötven, hatvan?!”.

„Ott meg Oszi magyaráz nekünk a Feneketlen tó partján, a Villányi úton a gimnáziumi osztályunkban, mikor is lehetett, 1970-ben vagy ’71-ben?” – nézek a képre mosolyogva.

Ránézek egy keményfedeles kiskönyvre, „Munkakönyv”, rajta a régi címer, kinyitom: „A Magyar Népköztársaság alkotmányából: A Magyar Népköztársaság társadalmi rendjének alapja a munka. Minden munkaképes polgárnak joga, kötelessége és becsületbeli ügye, hogy képességei szerint dolgozzék…” – olvasom, a kiállítás dátuma „Bpest, 1950. VIII. hó 25.; az 1913. július 12-én született nagyanyámé, Lilié volt…; „persze, hisz’ meg akartam írni a családunk történetét…”.

Ni-ni: „hol is voltunk akkor, mit is láttunk ott?” – morfondírozom tovább magamban, „persze, a tengeren, aztán kikötöttünk Haifán, már benn is vagyunk a Siratófalnál, ott van a kezem a falon, Mari Viktorral kívül vártak rám, az ott már Egyiptom, busszal mentünk végig, a Szuezi csatorna mentén, ott úsztak mellettünk a tengerjáró hajók…”.

Aztán egy lap kerül a kezembe: „Pista bá’ százéves születésnapi megemlékezésén olvastam föl, a családi ’bulin’, mennyien voltunk ott!”.

Ott meg a régi pipa-kellékek hevernek, kopottan, színtelenül – mégis élőn!

„És mennyi könyv?!” – versek, esszék, regények…

 Visszapakolom „őket”, alig szórok ki valamit, majd az idő úgyis kidobja…

 

Nagy-takarítás van a szobámban.

  1. 01. 26. csütörtök

AZ A „”médiag…i”” MIKROFON

(Ez a bejegyzés NEM a kövérségről szól)

 

Mert bekapcsolva maradt.

Még 2012-ben.

És közhírré tette: „Nincs köztük kövér, az a halálom … pocakos tábornokok … jól néztek ki nagyon”.

Az akkori (és mai) miniszterelnök mondta.

Aki akkor még…

„Bádog úr” egy (kiba@@ott) kibüfögött szót sem írt erről.

Arról ír, amiről akar.

Az olvassa, aki akarja.

Persze ő ott van minden kilométerkőnél.

Meg a tűz körül is.

Ő a „Tagkönyvtulajdonos”.

Meg a Várban is lakik.

Bérlakásban.

„Mert példát mutat, mert példaértékű.”

Ebben „az abnormális, a visszataszító, az undorító, az ocsmány” világban, amit ő (is) létrehozott.

Most Zacher doktort fikázza.

Mert szerinte nem mutat példát a magyar miniszterelnök.

Persze: nem egy tábornok ő.

Csak egy afféle utcai harcos.

Annak meg lehet elhízottnak lenni.

Homár-zabálás után…

 

  1. 01. 23. hétfő

(Kép: Zsúrpubi)