dr. Radnai György bejegyzései

ELLOPTÁK…

A kis Jézust.

A kiskőrösi betlehemből.

Eltulajdonította.

2022-ben.

Vajon ki vitte el?

Vajon miért?

Egyedül volt?

Vagy többen tették?

 

Már mindent lopnak.

A NER Magyarországában.

Van, aki öt deka élesztőt.

Mert már azt se tudja megfizetni.

Van, aki „csak” – mint a Farkas Flórián – aláír, de nem vesz részt a „Híd a munka világába” programban – Polt Péter szerint – úgy tüntet el milliárdokat.

Van, aki miniszter lesz és „csak” néhány nappal később lép ki a milliárdos vállalkozásából, miközben…

De a kis Jézust?!

 

A keresztény Magyarországon.

Ahol a hittan és a testnevelés.

Ahol: „Ember! Most jöttem a templomból!”

Ahol a pálinka és a pacal mellé „egy keresztény, európai Argentína” kerül.

Ahol a pápát úgy szidják a kormányzati megmondó-emberek, mint az ördögöt.

Ahol készülünk a KARÁCSONYRA!

 

„Harang csendül,

Ének zendül,

Messze zsong a hálaének,

Az én kedves kis falumban

Karácsonykor

Magába száll minden lélek.”

 

  1. 12. 23. péntek

(Kép: Kiskőrös Városért Alapítvány)

„ELMENT”…

„ELMENT”…

 

Emigrált.

Még „2012 február 29-én.

Kanadába.

Ahol menekültstátuszt kért – írta meg annak idején – az akkor még ténylegesen Indexént funkcionált – Index.

Mert egy publicisztikája miatt elüldözték Magyarországról.

A mindig magyarul gondolkodó, magyarul író írót.

A magyar, liberális értelmiség is megtagadta.

Akkor mennie kellett.

Megint.

A holokausztot gyerekként túlélőnek.

Nyolcvan évesen megint mennie.

Kanadába.

Mert – akkor és megint – megjelent a házfalakon a jel.

Nemcsak ott.

Mert azt (merte) gondolta és írta: „A magyar genetikusan alattvaló”.

Nem cáfolták – kiközösítették.

Mint a hatalom József Attilát: „„…ki ezer éve magával kötve, mint a kéve sunyít vagy parancsot követ”.

„Vagyis: történeti meghatározottságból adódóan, a (hosszú ideig feudalizmusban élő) magyar társadalom tagjainak kulturálisan meghatározott, jellegzetes viselkedése, hozzáállása a mindenkori hatalomnak való alárendelődés” – magyarázta később.

„Még most sem világos?”

„Még mindig hozzá kell fűzni valamit a gyöngébbek kedvéért?”

 

Szerdán meghalt Kertész Ákos, magyar-zsidó író.

 

  1. 12. 22. csütörtök

(Kép: Magyar Hang)

 

„OLY KORBAN…”

„OLY KORBAN…”

 

amikor összeült a Magyar Bírósági Végrehajtói Kar közgyűlése, ahol senki nem (mert) akart rákérdezni: „hol van az elnök úr” (aki akkor már tizenhárom hónapja börtönbe töltötte idejét), miért nem választanak új elnököt és a tettestárs utódja államtitkár a kérdésre, hogy van ez, annyit válaszol: „sajnálattal értesült … a Magyar Bírósági Végrehajtói Kar 2022. december 2-án közgyűlést tartott, de az elnök visszahívása, vagy tisztújítás nem szerepelt a napirendjén”;

amikor veszélyhelyzetben a „zország” miniszterelnöke közpénzen, külön-géppel meccsekre jár külföldre

amikor tüntető, tiltakozó, polgári engedetlenkedő tanárokat – miközben az országban óriási tanár-hiány van – kirúgnak az iskolákból és a miniszterelnök csak a vállát vonogatja: „a törvényeket mindenkinek be kell tartania” (azt csak neki szabad, ő törvényt sértően kordont-bonthat engedetlenül);

amikor a tanárok-pedagógusok bére az évtized óta nem emelkedett minimálbérhez kapcsolódik és a belügyér-milliárdos miniszter (cinikusan) tisztelete jeléül ingyen-jegyet küld nekik;

amikor korrupció miatt az Európai Parlament alelnökét és több képviselőt, hivatalnokot börtönbe csuknak, azonnal megfosztják minden beosztásától és ezt a magyar miniszterelnök úgy értékeli, ilyen az európai parlament, miközben itthon képviselő, elnök maradhat, vele kávézik, és a legfőbb ügyész szerint is „itthon minden rendben van”;

amikor

 

még élek én…

  1. 12. 21. szerda kétszáz-kilencvenkilencedik nap

#NER #Orbán #Polt

BÁRCSAK…

Megint vége.

Megint jön a következő.

Megint kérlelhetetlenül.

Pedig: lenne mit.

 

Hát akkor kérjünk – „MAGYAR”, többségi, kétharmados módra:

 

  • bárcsak ott lehetnék „ingyért” az újévi Mága-koncerten: ott biztos meleg lesz
  • bárcsak én is (megcsókolhatnám) megszorongathatnám a (legkisebb) magyar (fiú) Messi kezét, mert amihez nyúl, az arannyá válik (és ott ragad)
  • bárcsak a „zén” kisgyerekem is azt suttogná nekem: „anyu, kapcsold le a lámpát a konyhában, mert takarékoskodnunk kell az energiával” és a fűtést nem kellene lejjebb tekernem
  • bárcsak jó és keresztény magyarok élnének csak a hazában, nem „olyanok”
  • bárcsak a Gulyás Gergely döntene a nyugdíj-emelésről is, nemcsak a Miniszterelnökségen dolgozók béréről
  • bárcsak megtalálnám végre a „hetedik krajcárt”, hogy odaadjam a szomszédasszonynak: náluk nagyobb a baj (ja: ez kakukktojás itt)
  • bárcsak megkapná a Cini művésznő a Kossuth-díjat és kifizetné a Pintér úr a ház-kölcsönét, hű de jó élet lenne azután
  • bárcsak az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében lehetne édeshármasozni az apácákkal, legalább megtudnám: mi az az „édeshármasozás”
  • bárcsak megszívlelné az a fránya „unijó” a mi drága miniszterelnökünk önzetlen tanácsait a békéről, a jogállamiságról, a nemzetállamiságról és fölhagyna végre a kupeckedésével
  • bárcsak megint megnyitnák a Puskás Arénát és a nővérek oda is kapnának ingyenesen belépőt, hű, de meg lennének elégedve
  • bárcsak minden nemzeti érdek lenne, ami jó a drága „Magyar-messinek”, vagy fordítva
  • bárcsak még hosszú évekig értékelhetné az évet a drága „Magyar-messi”, s emiatt ne kelljen nekije mindenféle polgári gittegylet zártkörű ülésére járnia
  • bárcsak ne csak a Nézőpont mérné azt, hogy sokkal jobban élünk, mint azelőtt
  • bárcsak jövőre is olyan jókat lehetne konzultálgatni a pedagógusokkal, az orvosokkal, a rendvédelmisekkel, mint idén is – a (semmiről) megoldásról
  • bárcsak tudnák a gyerekek, mi az, hogy „réteges öltözködés”, nem lenne annyi beteg kisgyerek
  • bárcsak lezárnák a schengeni határainkat is, hogy ne menjen el, aki el akar – a románoknak megint milyen mázlijuk van
  • bárcsak ne az adományozókból lenne rászoruló, hanem rászorulóból lenne több adományozó – vigyázz: ez is kakukk-tojás
  • bárcsak rendeznénk Olimpiát, labdarúgó VB-t, nemcsak olyan vizeset, hogy a drága „Magyar-messi” még jobban érezze, mennyire szeretjük.

 

Megint vége.

Megint jön a következő.

Megint kérlelhetetlenül.

Pedig: lenne mit…

 

  1. 12. 21. szerda kétszáz-kilencvenkilencedik nap

#NER #Orbán

„A FOCI NEM POLITIKA. NE LÁSSUNK BELE OLYAT, AMI NINCS. …”

Már unalmas.

És kontraproduktív is.

Mi a fenének reagálni rá.

Hogy ezt is mondja, meg azt is.

Hisz „csak” egy politikus.

Se nem edző, se nem szakértő.

Egy SPEKTÁKULUM.

Ő a spektákulum – ő.

Mindig és mindenkinek.

Róla és vele.

Most én is.

Látod?!

Olvasod?!

Minek.

Ugyan csak egy perc (lenne), de minek – az is sok.

Hisz’ színek vagyunk csak mi is.

Amikor írunk is, amikor olvasunk is.

Inkább árnyalatok.

Sötét, fekete foltok.

A tollunkból kicsöppenő pacák.

Aztán elkenődünk.

Szétfolyunk.

Elmosódunk.

Végtelenül…

 

Megint interjút adott. A házi-tollnokának. Arra vigyáz: állványnak kell lennie a másiknak. Csak egy golyóstollnak, nem krónikásnak. Szóval megszólalt neki. A „sohasemhazudós”. Megint értelmezte a világot. Ami körülötte forog. Ami „úgy” is forog, ahogy akarja. Ő legalább is úgy gondolja. „Tegnap” azt mondta, „A foci nem politika”. Ma azt: „… Lionel Messi a legnagyobb… Az utolsókból lesznek az elsők. Ennél tisztább keresztény történet aligha létezik… A nyugati világnak először kellett megtanulnia más szabályok szerint viselkedni. Most nem vendéglátók voltak, hanem vendégek, mégis kísérletet tettek arra, hogy rákényszerítsék a szokásaikat a vendéglátókra… ezt a pénzt bármi másra is elkölthették volna, örüljünk, hogy a futballra költötték… van egy sötét ló… Horvátország nem sötét ló… Amit láttam, az arra mutat, hogy helytállhattunk volna… most ki kell jutni a következő Eb-re, és aztán jöhet a vb… 2030-ra a régi fényében ragyoghat a magyar futball… A magyar csapat úgy játszik, ahogy a magyarok gondolkodnak az életről… A futball globális játék, de nemzeti alapon játsszák… Szerencsére akkor nem hallgattunk azokra, akik a sportot hátra akarták sorolni… Mert akkor már mindent rendeztünk, amit rendezni lehet és érdemes – az olimpián kívül.”

Akkor mégis az?!

És a tanárok? És az orvosok? A diákok és a betegek? Az öregek? Velük mi van, velük mi lesz? Mi is menjünk focizni? Mert a pályákat most fűtik? Alulról? Viszont az isibe nehogy hőmérőt vigyél be! A parlamentbe se! Megette a fene az egészet…

 

Már unalmas.

És kontraproduktív is.

Mi a fenének reagálni rá.

Hogy ezt is mondja, meg azt is.

Hisz „csak” egy politikus.

Se nem edző, se nem szakértő.

Egy SPEKTÁKULUM.

Ő a spektákulum – ő.

Mindig és mindenkinek.

Róla és vele.

Most én is.

Látod?!

Olvasod?!

Minek.

Ugyan csak egy perc (lenne), de minek – az is sok.

Hisz’ színek vagyunk csak mi is.

Amikor írunk is, amikor olvasunk is.

Inkább árnyalatok.

Sötét, fekete foltok.

A tollunkból kicsöppenő pacák.

Aztán elkenődünk.

Szétfolyunk.

Elmosódunk.

Végtelenül…

 

  1. 12. 20. kedd kétszáz-kilencvennyolcadik nap

(Kép: nemzetisport)

#NER #Orbán #foci

KONZULTÁCIÓ – KONZULTÁCIÓ?!

KONZULTÁCIÓ – KONZULTÁCIÓ?!

(Avagy: a hőmérő nem iskolaeszköz, nem való az iskolatáskába…)

 

Persze engem nem hívtak meg. Én „csak” egy „olyan” és névtelen nagypapa vagyok, három unokával, akik közül a legnagyobb egyetemista-lány, a középső általánosba jár, a legkisebb még ovis és falmászó! Viszont nekem is vannak tanárnő és tanár rokonaim, ismerőseim, barátaim – így, bár én „sem értek az oktatáshoz”, de hogyan is mondta a belügyér-rendmániás-milliárdos… mindegy.

Olvasom a „Szia, Tanárnő” bejegyzését a Facén: ő ott volt az „ismeretlen szempontok és elképzelések alapján összehívott” „az oktatás miniparlamentjeként” (Rétvári Bence megfogalmazása) aposztrofált „izén”, amivel – szerinte – a szervezők célja az volt, hogy megmutassák a közvéleménynek: vannak a renitens elitiskolák polgári engedetlenkedő tanárai és vannak a kisebb intézmények tanítani akaró, hazafiságra nevelő pedagógusai. Micsoda különbség van köztük(?)! És már készen is van a szembenállás, már csak szikra kell, hogy egymásnak ugorjanak. („Minden remek, a belügy már csak egy pohár sört kér.”)

Ráírok a vidéki-ismerős tanárnőre, látta-e a véleményt, azonnal reagál, „köszöni, még nem” és már ömlik is belőle a keserűség, a fájdalom, a „hangos jaj-kiáltás”: „… Nem volt tőlünk senki. Sajnos itt nálunk is az a legnagyobb probléma, hogy bár lenne/van közöttünk sok elégedetlen, aki belemenne, hogy sztrájkoljunk, de már a tavaszi sztrájk előtt is nyomatékosan kérte az igazgatónk, hogy ne tegyük. Sajnos ő a tankerületnek akar minden esetben megfelelni, és nem igazán áll ki mellettünk a tankerülettel szemben, ha probléma van. Mindegy, csak legyen ellátva a feladat. Az nem számít, hogy a legtöbben full 26 órában dolgozunk és ez csak a tanítási óra + még egyéb más. Van olyan kollégám, aki túlórában dolgozik, … de … nem fizetik ki neki a túlórát, mert akkor belefér a 26 órájába a matek. Amúgy … aki 2 év múlva nyugdíjba megy. A saját gyerekeimet valószínűleg én fogom megtanítani itthon, mert ide a fene nem jelentkezett most sem. A másik dolog, hogy mindannyian (köztük én is) féltjük ezt a kicsi keresetet is és ezért sem merünk lépni. Biztos vagyok benne, hogy máshol is sokan ezért nem mernek belemenni az engedetlenségbe.  … egyébként nem lepődtem meg, várható volt, hogy ennek nem lesz semmi pozitív előmenetele. Nekem meggyőződésem, hogy a cél az, hogy előbb-utóbb majd a hiány kezelése az lesz, hogy képesítés nélküli embereket raknak be az üres helyekre, akik az ő szájízül szerint fognak tanítani…”. („lakatlan kő, hever a hátam,/ emlékek nélkül, nélkülem,/ az évmilliók halott hamujában./ Hideg szél fújdogál.” mormolom magamban Pilinszky versét a Hideg szél-t). Nem is merem elképzelni a tizen(öt)nyolc fok (melegben) hidegben, kabátban üldögélő gyerekeket; a dupla pulóverben, rétegesen öltöző és mégis fázó tanárnőt, aki matekot, fizikát, éneket(!) tanít éppen, az ismerősömet. Az igazgatónőt se, aki csak fölfelé néz, a gyerek-szemekbe (talán szégyenében) már nem mer. „Megrázó a helyzet, a helyzeted” – írom ki a szavakat nyögvenyelően magamból, „alig tudok mit írni, talán egyszer majd mégis kiírom magamból (lehet, akkor már késő lesz). Szerintem három út áll előttetek, mint a legkisebb, vándorútra kelt (szegény) gyerek előtt is: elmenni otthonról világot próbálni (pénz, paripa és „fegyver” – kapcsolatok nélkül szinte reménytelen a mai világban); megszerveződni (ez sem egyszerű, hosszú folyamat, az eredmény sem biztos, mégis…); hagyni mindent a francba (ez most pintéri csúnya szó vajon?), menjen minden ugyanúgy tovább, legalább az a kispénz megmarad… Persze én könnyen „vonyítok” innen, mert „vonyítani” még szabad… Ölellek: gy”, még szinte el sem küldtem, jön a válasz: „Sajnos teljesen igazad van. Ugyanígy látom, hogy ez a 3 lehetőség áll előttünk/előttem. Őrlődők, hogy melyiket válasszam majd ha eljön az idő. De megvallom őszintén, félek.  Illetve, ami még nagyon elbizonytalanít, hogy imádok tanítani, és – úgy érzem, azt – viszonylag jól is csinálom. Nem azért tanultam éveket, güriztem, éjszakáztam, hogy egy aldiban vagy lidlben pakoljak kartondobozokat, még ha 3x ennyi pénzért is. Elkeserítő a helyzet! Mi is puszilunk benneteket!”

A belügyér-rendész-milliárdos közben „célokat fogalmaz meg, szervez és optimalizál”, úgy érzi, ez a feladata. A többi kalap-kabát és réteges öltözködés! Ja, meg hazafiságra nevelés: Németh Szilárd módra. Vajon a csúnya beszédből, a káromkodásból értenének? „506/1903

Tekintetes kultúrmérnöki hivatal/ Pécsett/ Tegnapi póstával érkezett 1090/1903 sz. hivatalos átiratukra, melyben azt kérdik, hogy a Nagy-berki község határában lelt régi sarkantyúval mi történjék? hivatalos tisztelettel azt válaszolom, hogy basszák meg az urak a sarkantyújukat, mert 35 Reaumur hőségben ilyen szarságokkal nem foglalkozhatunk./ Budapest 1903 aug.11.

Teljes tisztelettel/ lófasz a seggükbe/ dr. Réthy László/ m. kir. érem- és régiségtári igazg. Helyettes/ (Réthy László = Lőwy Árpád)”

De hőmérőt ne vigyen a gyerek az iskolába. Minek. Akkor is annyi. Rendeletileg szabályozott. Mert vészhelyzet van. Katarban is. Ott viszont meleg is van…

  1. 12. 19. hétfő kétszáz-kilencvenhetedik nap

(Kép: Szia, Tanárnő)

#NER #Orbán #tanítanék 

(CSAK) MAGYAR SZEMMEL NÉZVE

Vége lett.

Az argentinok nyerték. Nagy cirkusz volt. Egy hónapig. Két hétig egész naposak. Akkor tizenegytől este huszonkettőig. Aztán mindig ismételték. Ment, mint a hurok-film. Közben a reklámok is. Meg a hírek. Meg az „értékelések”. Mindig magyar szemüvegen át. Mert a világot csak így lehet nézni. Magyar szemmel. Ugyan Magyarország megint nem volt ott (1986. óta egyszer sem jutott ki VB-re), de akkor is. Vajon miért nem? Lehet erről beszélni? Szabad? Akkor miért nem beszélnek erről a stúdióban? Magyar szemmel? Ja, mert már beszéltek? A kapufa, a bíró, a tészta, mert nem „kis pénz- kis foci” van a pakliban.

Persze ez nem politika. Ez foci: magyar szemmel.

Neked (is) volt kedvenc csapatod? Melyik volt, megmondom: ki vagy! „Fehér, keresztény, európai értékeket képviselő ország”? Vagy a szerbek? Vagy „csak” egy szedett-vedett és színesekből (is) álló? És ki volt a kedvenc játékosod? Cristiano? Messi? Továbbra is a DZSUDZSI?! Na ugye: Laidouni!? Megmondom: ki vagy!

Magyar szemmel.

Legközelebb már negyvennyolcan lesznek. 2026-ban. Addig még élni kell. Valahogy. Fűteni, krumplit-cukrot-tojást találni a boltban. Ja: meg rávalót. Mert „EMBER”, nemcsak a templomból kell kijönni, a nyugdíjból is! De te bízzál benne: mi, MAGYAROK, ott leszünk! Hidd el – a nézőtéren, a lelátón biztosan ott! Cristiano, Modric, Messi már biztosan nem. Legföljebb ők is a lelátón. Mint most a Csányi. Meg mellette az éppen a templomból kijövő. Majd ők is szakértenek. Mint a Bognár Gyuri. Tudod: akitől majdnem te is szívrohamot kaptál. Viszont ő magyar. Igazi.

Vége lett.

Végig néztem. Amikor a vesztes csapatok nézői között pásztázott a kamera és a sok síró gyereket, lányt, férfit láttam, velük könnyeztem. Legközelebb hosszabb lesz. Azt még meg kellene élni…

  1. 12. 19. hétfő kétszáz-kilencvenhetedik nap

(grafika: M4 Sport)

#NER #Orbán #foci

„EZEKRŐL NEKEM PILLANATNYILAG NINCS ISMERETEM”

mondta az „eligazításon”, bár hozzátette: „„keveset foglalkozott eddig az oktatással”, de az anyósa, a felesége, az egyik menye és mindhárom násza pedagógus, ráadásul mind a hat unokája iskolába jár…” (444 alapján).

Ő legalább őszinte ember (volt valamikor). Most „csak” cinikus erősfitogtató. Mint a (mostanában) templomba-Katarba járó gazdája. Aki ugyanúgy járja a pávatáncát, ahogyan a Néppárt-os „bulija” előtt is, ugye emlékeztek: „ez már nem az a NÉPPÁRT”, de nem lépünk ki, megreformáljuk?! Most ugyanezt a táncot „ropja”, de most már a tét az Unióból való kilépésünk, ugye te is észrevetted?! Közben a haverja, a Tölgyessy Péter meg az Partizán(?!)-ban „osztja az észt”, azt harsogja a mikrofonba: nála nem hordott nagyobb koponyát a föld, a magyar ellenzék a (hasáig) cipőjéig sem ér föl?! Persze a „Szili Katalin”-féle szélkakasoktól-tyúkoktól másra nem is lehet számítani…

És Neked, Neked milyen ismereteid vannak „ezekről…”, Te sem értesz hozzá?! Vagy Te még vezetni sem tudsz?!

Akkor nézegess Csodaszarvast! Hol, hol: hát a „zújjáépült” Postapalota oldalában. Azt csodáld! Ha erő kell, ha eligazításra van szükséged, hát fordulj a múlthoz, a „MAGYAR” múlthoz – krumpli, cukor helyett is. Persze attól nem fogsz majd jóllakni, nem fogsz megvilágosodni, de legalább egy jó kis mesében elmerülsz: „Hol volt, hol nem volt, messze keleten volt, volt egy híres, hatalmas fejedelem. Tudom, hallottátok hírét, nevét: Nimród volt a neve. Ennek előtte sok ezer esztendővel élt ez a Nimród, de híre fennmaradt. Mert Nimród volt az apja Hunornak és Magyarnak, annak a két dali szép vitéznek, akinek maradványai a hunok és magyarok…”

Na látod. Na hallod?!

Erről momentán nincs ismeretem, hogy ezt most miért volt fontos százmillióért megépíteni. És pont oda.

De veszett már több is „Katarban”. Meg a mocsárban. Sajnos veszni is fog még.

Pedig TŐLED (is) függ, meddig és mennyi…

  1. 12. 17. szombat kétszáz-kilencvenötödik nap

(Kép: mandiner)

#NER #Orbán

LUJZA ÉS JENŐ

(34.)

(utánzat)

Talán a humor segít, mert a helyzet borzalmas…”

 

  • Jenő, mikor megyünk a templomba?
  • Lujza, mi van veled, mikor jártunk mi templomba?
  • Azt nem tudom, de most mennünk kéne oda, is.
  • És hova menjünk templomba?
  • Hát Katarba, Jenő, ott a templomban találkozhatunk majd a Szijjártó Péterrel is, még soha nem találkoztam vele!
  • Most sem fogsz, aztán miért kéne nekünk templomba mennünk?
  • Mert, ha megállítana téged az utcán egy riporter, akkor mondhatnád neki…
  • Lujza! Miért állítana meg engem egy riporter az utcán?
  • Azt nem tudom, de megállíthat, mert nyugdíjas vagy és megkérdezheti, mit szólsz hozzá?
  • Mihez is, Lujza?
  • Hát bármihez, mert a nyugdíjasok mindenhez értenek, te mihez értesz, Jenő?
  • A válaszadáshoz biztosan nem, mert olyanokat kérdezel mostanában, hogy…
  • Milyeneket kérdezek, én csak olvasom a híreket, figyelem a TV-ket, néha bemegyek vásárolni a Lidlibe és csak ámulok, hogy mennyire fölmentek az árak.
  • Akkor kevesebbet eszünk majd!
  • Jenő: honnan ismer minket az Orbán Viktor?
  • Miért ismerne minket?
  • Mert láttam az Orbán Viktort az interneten, amikor azt mondta, hogy aláírta a nyugdíjemelésünket.
  • Mindenkiét aláírta, nemcsak a miénket.
  • Igen? Akkor mindenkit ismer? Honnan tudja, hogy ennyi elég lesz, az ő fizetése is tizenöt százalékkal emelkedik majd?
  • Nem, neki többet szavaztak meg…
  • Mert neki több a rezsije, meg sok a gyereke, meg azt a hatalmas Hatvanpusztát is be kell fűteni, meg a sok abrak a lovaknak, a sok pénz a szolgáknak, zselléreknek, azér’?
  • Ne viccelődj ezzel, Lujza, ez nem vicc!
  • Ugye nem.
  • Örüljünk annak, ami van, Lujza.
  • De Jenő, az én kultúrám is szeretne egy más, például katari kultúrával játszani, „Ha Katarban vagy, tégy úgy, mint a katariak” mondás szerint, reggel mennék imádkozni, aztán a meccsre.
  • Lujza! Nem is szeretsz meccset nézni!
  • Na és?! Én is tiszteletben tartanám az eltérő életfelfogásokat…
  • Rendben van, Lujza, értelek.
  • Jenő! Nem tudod, hogyan kell áskálódni?
  • Mit csinálni?
  • Áskálódni, mert a baloldal áskálódik a pedagógusok béremelése ellen Brüsszelben, mert ott döntenek a béremelésről, és most teszteltelek, hogy esetleg te nem vagy-e egy áskálódó és megnyugodtam: nem te vagy az. De tudod, hogy kik azok? Lehet, hogy gaz imperialisták?
  • Lujza!
  • Mert úgy szeretném, ha kapnának a tanárok béremelést, de gyorsan, mert az a pénz nem a párnahuzatba menne, de ha csak három év múlva kapják meg, akkorra már a kispárna is nagy lenne a pénznek.
  • Nincs pénze az államnak, Lujza.
  • Nincsen? Ne mondjál ilyeneket, Jenő: most épült az a tornyos kilátó is, meg lesz az a VB is Csepelen, tudod, a diákváros mellett, annyi embert, de annyit érdekli már, hogy a sportoló gyerekek is ingyen mehetnek majd be, meg az iskolákban is azért van olyan hideg, hogy legyen majd tűzifájuk az atlétáknak, meg…
  • Lujza! Hagyod abba azonnal!
  • Már egy jót sem beszélgethetünk, itt a négy fal között?!
  • A falnak is füle van!
  • Már megint?! Jenő, nem lehet kétszer belepottyanni ugyanabba a folyóba!
  • Látod, mi magyarok, még erre is képesek vagyunk!
  • De mondd, Jenő: minden katonatisztnek van iPhone mobil telefonja?
  • Miért lenne?
  • Mert azt olvastam, és a HÍR TV is bemondta, hogy a Tordai Bence azon csácsogott a Tanítanék mozgalom egyik képviselőjével.
  • Csőbe húzták a Bencét!
  • Tényleg? Egy katonai telefonról?
  • Nem tudom, de manapság már minden elképzelhető.
  • Az is, hogy már hőmérőre sem telik már az iskolákban?
  • Ezek szerint az is.
  • Akkor legyél Jenő holnaptól te Solymár polgármestere!
  • Miért lennék én ott polgármester, nem is ott élünk!
  • Nem baj, Jenő, de én is azonnal el tudnám költeni a hatmilliós jutalmadat, amit megszavaztatnál a képviselőkkel.
  • Lujza! Most már tényleg elég!
  • Rendben, Jenő: akkor menjünk most azonnal a templomba…
  • 12. 14. szerda kétszáz-kilencvenkettedik nap

#NER #tanítanék

BESZÉLJÜK MEG!

 

  • Ugye ez a „Beszéljük meg” műsor?
  • Szép napot kívánok, igen ez, ön van vonalban!
  • „Drága Magyar úr”, csak azt kérdezném magától, hogy mitől fog megváltozni?!
  • Mi változzon, kedves uram?
  • Maga kétségkívül tudja, mert hallgatom a műsorát, pedig nem értek én az internetes kütyühöz, de a gyerek segített, szóval „Drága Magyar úr”, hát a helyzet!
  • Milyen helyzetre gondol, talán, ha konkrétabb lenne…
  • Biztosan ismeri a verset, azt a „nemcsak a puskacsőben”-est, amiben egy többoldalas mondatot írt, amiben mindannyian benne vagyunk, tudja, az a nagy költőnk írta, na, mondja már, itt van a nyelvem végén, de öreg vagyok én már és lassú…
  • Illyés Gyulára gondol?
  • Hát persze, köszönöm, „Drága Magyar úr”, persze, hogy rá, ő írta abban a nagyszerű versében, hogy még „a száj elé kapott ujj „pszt”-jében” is ott van, a „halló”-ban is, „mindenekben”, az „óvodákban”, „az apai tanácsban, az anyamosolyában”, mindenben: mitől fog ez megváltozni?
  • Azért ma ez nem így van már, azok az idők elmúltak, maga sem gondolhatja komolyan, hogy…
  • „Drága Magyar úr”, ugyan, hagyja már, magunk között vagyunk, itt az interneten, itt csak beszélhetünk-írhatunk nyíltan, amit csak akarunk!
  • Azt nem mondtam, de…
  • „Drága Magyar úr”, hagyjon akkor engem beszélni, most olvastam, hogy a Hernádi gyerekei is beszálltak a bizniszbe, szálloda-tulajdonosok lettek, hogy a FŐNÖK úgy használja a közpénzt, mintha a sajátja lenne, meccsre jár a hadigéppel, még a gyerekét is cipeli magával, veszélyhelyzetben, abban az uniós parlamentből bilincsben viszik el az alelnökasszonyt, mert dugipénzt rakott a szoknyájába, nálunk meg a Völner és a Simóka vigyorog a pofánkba, arról a Farkas gyerekről ne is beszéljek, folytassam, „Drága Magyar úr”?
  • Látom nagyon mérges és ideges!
  • Dehogy vagyok ideges, csak magas a vérnyomásom, sok gyógyszert kellene ennem, dehát mást is kéne, az árak meg az égben, és akkor kiszúrja a szememet mielőtt elutazott Katarba vagy hova tizenöt százalékkal és közben ott a vigyor a szája szélén: mérges vagyok, „Drága Magyar úr”, mérges, mitől fog ez megváltozni?!
  • Maga mire gondol, mitől?
  • Na látja, „Drága Magyar úr”, ezt a kérdést tettem föl magának is néhány perccel ezelőtt és milyen jót beszélgettünk, nem is vitatkoztunk, pedig az milyen nagyszerű és demokratikus, dehát mit csináljunk: csak beszélünk, írunk, fázunk már az iskolákban, óvodákban, kórházakban is, mert hogyan is írta az a költő, tudja, akiről az elején beszélgettünk:

„mert ahol zsarnokság van,

 

minden hiában,

 

a dal is, az ilyen hű,

 

akármilyen mű,

 

mert ott áll

 

eleve sírodnál,

 

ő mondja meg, ki voltál,

 

porod is neki szolgál.”

  1. 12. 13. kedd kétszáz-kilencvenegyedik nap