dr. Radnai György bejegyzései

BOKRÉTA VAGY KAKASTOLL?

Az van, ami van. Mindegy, minek hívjuk. Nevezhetjük bokrétának is, de lehet kakastoll is. Ez van. Még…

 

Kikapott tegnap a Ferencváros. Egy ír csapattól. Nem nagy ügy. De továbbjutott. És kész. Több milliárdot kaszál már így is. Lehet, majd még többet. A Fradi a miénk. Magyar élcsapat. Legalább tovább jutott. Már megint egyedüliként. A magyar csapatok közül. Legalább egy legény ott van a gáton. Szeptemberben is. Ugyan az edzője azt nyilatkozta: „Nincs olyan ellenfél, akit szeretnék a mi csoportunkba”, de ez nem érdekes. Már ott vannak. Megint. Legalább. Mehet tovább a „cirkusz”. Majd megy is. A magyar foci meg ott marad, ahol van. A béka segge alatt. Onnan ki sem akar jönni. Így nem is fog.

Tulajdonképpen ég a pajta. Az árak az egekben, energia-pánik, háború a szomszédban, Olyan hiánya van a költségvetésnek, önállóan megszólal. 16 ezer tanár hiányzik a magyar oktatásból, át kell szervezni a magyar egészségügyi ügyeleti rendszert is, mert kevés az orvos. Már kínai boltok is bezárnak, lehúzzák a rolót, annyira nincsen vevő. Egyre nő a különbség a „fenn és az árokban” között. Kövér László meg „Százmillióért vesz hét Skodát”.

Van, aki (még) bírja. Jót beszélget a helyzetről. Egy-két „jaj” is hallatszik. Szitok is, csak halkan (hogy senki meg ne hallja). Nehogy „balhé” legyen. Annál rosszabb nincs. Káosz, anarchia, utca, atrocitás. „Ha ennél rosszabb nem lesz” …

 

Az van, ami van. Mindegy, minek hívjuk. Nevezhetjük bokrétának is, de lehet kakastoll is. Ez van. Még…

  1. 08. 26. péntek egyszáz-nyolcvanharmadik nap

KI A MAGYAR – CSAK KÉRDÉSEK

KI A MAGYAR? – CSAK KÉRDÉSEK

(A magyar miniszterelnöknek és követőinek)

AZ ELSŐK

 

Ki a magyar?

 

Aki a honfoglaláskor jött a Kárpát-medencébe?

És 900-ig meg is érkezett?

És aki „csak” 901-ben vagy utána?

Aki már akkor is itt élt és azután is maradt?

Csak, aki a „Hét magyar törzs” tagja volt?

Mindenki, aki akkoriban magyarul beszélt?

Vazul is?

 

Csak keresztények?

Vagy sámánisták is?

És aki nem volt se keresztény, se sámánista?

Mert pl. zsidó volt?

Csak később tért meg?

És aki később se?

 

Aki ismerte a rovásírást?

Aki félnomád életet élt?

És aki nem?

 

És aki később jött és itt maradt további „ezer” évig?

És akit betelepítettek?

És akit elüldöztek és mégis visszatért?

 

Aki akkor is itt élt, amikor kisebbségben maradt az „ország”?

És akik elárulták, mert számítottak a „júdáspénzre”?

Akik nem értek oda időre?

Dózsa György is?

És akik megkoronázták?

 

Hát a Ludas Matyik?

A Döbrögik is?

 

Akik kitántorogtak Amerikába?

Vagy csak az ’56-osok?

És akik nem jöttek vissza?

 

Csak az ő leszármazottjaik?

 

…

 

ÉS MA

 

Aki föl tud mutatni egy őst a családfájában?

És aki nem, de magyarul beszél, itt él, itt is akar élni a „magyarok” szokásai szerint?

Csak, aki keresztény az alaptörvény szerint?

 

És aki ezután jön és mindent vállal?

 

Csak, ha legálisan jön?

És nem gazdasági érdekből?

Aki nem volt-lesz kevert fajú?

Csak, aki keresztény volt és maradt is?

Vagy sámánista?

 

Nem baj, ha nem tud magyarul, csak megfizette a Rogánnak a letelepedési kötvényt?

Aki nem kisebbségi, mert a magyar nem lehet kisebbségi?

 

Aki ismeri Vörösmartyt, Petőfit, Vas Albertet is?

Adyt, József Attilát, Radnótit nem kell?

Alföldit se?

Mándokit kell, Zalatnayt, Tóth Gabit is?

Koncz Zsuzsát, Bródy Jánost viszont jobb, ha felejtik?

 

Akit a vészhelyzeti törvény befogad?

Aki, bár ősei nem éltek itt a Kárpát medencében, viszont bekerülhet a magyar labdarúgó válogatottba?

Vagy egy másikba?

Ha nem lesznek sokan?

Többen, mint az „igazi” magyarok?

 

Ki a magyar?!

 

teszem föl – újból és újból – a kérdést, mert nagyon zavar, irritál, nem hagy nyugodni, hogy a magyar miniszterelnök a Szentek tábora című (szerintem fasiszta indíttatású) könyvből idéz, merít erőt magának…

 

  1. 08. 24. egyszáz-nyolcvanegyedik nap

NAPLÓSZERŰEN

(137.)

KÖNYVEK

Egyszerre olvasok két könyvet. Néha így szoktam. Van, amikor az egyiket veszem elő, máskor a másikat. Párhuzamosan olvasom „őket”. Különösen olyankor teszek így, amikor … De mindegy is. Közben jár az agyam. Röpködnek a gondolataim. Megszűnik a világ köröttem. Csak a könyvek vannak. Benne a történetek. Amik persze nem hagynak nyugodni. Tovább gondolásra ösztökélnek. Kapcsolódó élményeket, borzalmakat kényszerítenek a mélyből felszínre. Bennük van az ember egész történelme.

Talán a jövője is.

Persze nem ugyanazt a jövőt láttatják. Vagy mégis?

Nem ugyanolyannak képzelik, Vagy mégis?

Egyik vagy a másik?

Vagy van bennük valami, ami egy irányba mutat?

Magyarázza egyik a másikat?

Csak a képzeletem játszik?

Az egyik jobban megérteti velem családom eredetét, történetét: múltját és jelenét. A másikból talán jobban érteni vélem, ők miért gondolkodnak úgy, ahogy. Az egyik dokumentum, a másik (talán) regény. Az egyik megvalósult, a másik…

Mindkettő az életről szól. Hogyan éltünk, hogyan éljünk egymás mellett. Mi emberek. Félünk és reagálunk a félelmeinkre. Ki így, ki úgy. Közben megcsaltattunk, becsapottunk. Két világ. Kibékíthetetlen világ. Kibékíthetetlenek?

Azok.

Nem lehetnek mások.

Kérdezem a rokont, aki hosszabb ideig dolgozott Afrikában, milyen volt ott, más kultúra, más szokások, sétálhatott-e az asszony egyedül és hidzsáb nélkül, szorongtak-e; „az akkor volt, nem volt még ez az őrület, meg nem véglegesen mentek oda, persze minden furcsa volt, mégis elfogadható, de voltak olyanok is közöttünk, a kint dolgozók közt, akiknek nem”.

„Őrület” – ízlelgetem a szót, amit persze előtte föl kellett szítani, ki kellett kényszeríteni, mert az emberek nem maguktól lesznek, válnak azzá. Ők akkor és ott elfogadták egymást. Egyik a másikat. A másik is az egyiket.

Persze a félelem. A belső pánik. Amikor nem értjük. Nem akarjuk megérteni. Amikor azt hisszük, a másik okozta. A másik okozza. És rögtön ütni akarunk. És ütünk is. Aztán visszaütnek…

Gondolkodni kéne. Előbb gondolkodni. Értelmezni a dolgokat. Megkülönböztetni a fontosát a lényegtelentől. Érezni a másik félelmét is. Megérteni azt is. Nem engedni az indulatoknak. Nem elfogadni azok gerjesztését. Akkor sem, ha „nagy” ember mondja…

A két könyv egyébként Herzl Tivadar Naplója és Jean Raspail Szentek tábora.

  1. 08. 24. szerda egyszáz-nyolcvanegyedik nap

NAPLÓSZERŰEN

(136.)

SZÁMADÁS – ESETT VAGY NEM ESETT, EZ ITT A KÉRDÉS

Már lassabban sétálok. Szinte alig haladok. Inkább a lábam elé nézek, nem a messzeségbe. Észreveszem a „fűszálon a pici él”-et is, pedig a szemem sem a régi. Nem is kell szólni, tudom, görnyedten járok: ki kéne húznom magam! Még járok. De azt is megtanultam, ha csak a lábam elé nézek, nem jutok messzire, a célhoz biztosan nem. Hát néha-néha most is fölemelem a fejem és a messzeségbe bámulok, de ott nem látok semmit, csak homályt, sűrű homályt. Mégis botorkálok tovább, előre.

 

Tizenhárom évvel ezelőtt zavartak nyugdíjba. Nem akartam elmenni. Akkoriban próbáltak meghurcolni, besározni, „rossz híremet keltették”, a csahos-sajtó verte is köröttem a habot. Aztán elcsendesedtek, úgy gondolták-látták, „ennek már vége”. Persze megüzenték, te itt a szakmádban nem fogsz már munkát találni, ne is keress: „csak feküdjön nyugodtan…”.

Világéletemben öt-tíz évre terveztem előre. „Akarjon, Vámbéry bácsi!” – és én akartam is, cselekedtem a terveim szerint. De arra, ami 2010-ben és utána történt, arra nem készültem. Nem akartam nyugdíjba menni. Előszőr prüszköltem ellene, tagadtam a megváltoztathatatlanságát, időbe tellett, amire elfogadtam.

 Akkor leírom, kiírom magamból – határoztam el, nem hagyom, hogy belülről szétszaggasson. Talán a családi történetet kellene megírnom, az utat, ahogyan egy szlovákiai faluból eljutott Csömörre, majd tovább és tovább előre egy zsidó család – gondoltam. Kezdjük az én emlékeimmel, a velem történtekkel, aztán az majd kibomlik magától – morfondíroztam akkoriban tovább az ötleten. Kutakodtam, gyűjtögettem, még mindig gyűlik (ahogy „szaporodik az idegen anyag” is a fogamban), sokasodnak a családtagokkal a video-beszélgetések, de érzem: ez már „túl nagy falat” lesz számomra. Közben meg úgy változik, megváltozott a világ, benne Magyarország is: az sem hagyott nyugodni. Hát arról kezdtem el írogatni. Kezdetben a szakmámba vágó témákról, de hamar rá kellett, hogy jöjjek, nem a szakmai viták, véleménycserék korát éljük. Később, mintha napló lenne. Mert minden nap történt, történik valami. Veled, velem és persze (ha akarják, ha nem) velük is.

És írtam és írtam és írtam. Néha mesét is, „ártatlan beszélgetéseket” az unokámmal, egy osztály történetét, a HÉV megállóban a nincstelenek „HOTEL”-éről, a lakhely-nélküliek SPAR-nejlonszatyráról és könyv-olvasásáról is. Talán a szeretetről is Olyan naplószerűen. Meg másképp is. Egy kicsit ironikusan, olykor cinikusan, talán mosolyt is „görbítve” néha az arcokra. A véleményemet. A tehetetlenségemet. Azt vetettem papírra.

Nem nagy ügy. Néha bele-bele olvasok az „ezer oldalas mesébe”, a mesémbe.

Kinek írtam?

Miért írtam?

Változott valami? („Miért e lom? hogy mint juh a gyepen…”)

Abbahagyom az írást, megtisztogatom a pipámat, aztán óvatosan, meggyújtom és megszívom. Érdemes volt? Hisz’ ma nem kérdés: „Lenni vagy nem lenni”! Ma arról ömlik a szó: „Esett vagy nem esett”; „Vette vagy lopta”; „Építse vagy ne építse közpénzből”; „Sírjak vagy röhögjek”!…

Sötétedik. Talán jön az eső. Talán a vihar. Thessza pihen, mindjárt megyünk sétálni.

 

Már lassabban sétálok. Szinte alig haladok. Inkább a lábam elé nézek, nem a messzeségbe. Észreveszem a „fűszálon a pici él”-et is, pedig a szemem sem a régi. Nem is kell szólni, tudom, görnyedten járok: ki kéne húznom magam! Még járok. De azt is megtanultam, ha csak a lábam elé nézek, nem jutok messzire, a célhoz biztosan nem. Hát néha-néha most is fölemelem a fejem és a messzeségbe bámulok, de ott nem látok semmit, csak homályt, sűrű homályt. Mégis botorkálok tovább, előre.

  1. 08. 22. hétfő egyszáz-hetvenkilencedik nap

„MEGVÉD A KORMÁNY”

„MEGVÉD A KORMÁNY”

az erdőirtástól

az elszegényedéstől

a maffiaállamtól

a járványtól

Brüsszeltől-Sorostól-Gyurcsánytól

a fajkeveredéstől

az aszálytól

az energia-hiánytól

a tanár túlképzéstől

az idősek gyógyszer-túlfogyasztástól

gyógyászati eszközök használatától

az elöregedéstől

a színházba járástól

a szépirodalom olvasásától

a gondolkodástól

a határvadász-hiánytól

a háborúba-sodródástól

a túlzó kávé-fogyasztástól

a Velencei tótól

a Diákvárostól

az Európai Ügyészségtől

a forint elértéktelenedésétől

az túlzó élelmiszer-fogyasztástól

a statisztikai adatok értelmezésétől

a tanulástól

idegen nyelvek elsajátításától

a szolidaritástól

a bizalomtól

 

Vedd már észre: „Magad uram, ha szolgád nincs”.

  1. 08. 21. vasárnap egyszáz-hetvennyolcadik nap

A BESZÉD…

Te mész ki tudósítani a beszédről – szólt a fiatal újságíró-palántához a főszerkesztő. Néhány tanács arról, aminek benne kell lennie a cikkben: ezer év; keresztény Magyarország Európa közepén; tizenötmillió magyar; katona-nemzet; megvédtük és meg is védjük, akár keletről, akár nyugatról jön is a veszedelem; életünk árán is; kerül, amibe kerül; az Alaptörvényünk gránitból épült, mégis tudjuk változtatni; éljen és lobogjon a lobogónk; most ünnepelnünk kell, ha esik, ha fú, akkor is; ami jár, az jár nekünk; nekünk a balszerencse is kijár; mi erősek vagyunk; szépek is; egykor Szent István vezetett bennünket, most Orbán Viktor; össze vagyunk láncolva Európával, hát ide veled azt a láncot; mi húsz év múlva is azt akarjuk, amit ma akarunk; Kárpátalja és a Délvidék is velünk zúgja ..  a többit te is tudod – fejezte be a főszerkesztő.

Hű de szép beszéd volt – súgta magának a palánta és benyomta az M1 adását.

  1. 08. 20. szombat egyszáz-hetvenhetedik nap

(Kép: Index)

SÖTÉTBEN…

SÖTÉTBEN

Szürke minden.

Nyomasztó.

A háttérben a pilisi erdők, dombok is délibábosan, mégis szürkén remegnek.

Senki nincs az utcán, csak Thessza meg én.

A gyíkok is elbújtak a hasadékokban.

Csak egy kislány fut szembe velünk, lába közt a „trappolós” biciklivel és sikongja: sikerült.

Amott fölhúzott falak, néma betonkeverő, mellette sóder.

Csönd, vészes csönd.

Thessza nyelve hosszan vöröslik ki a pofájából.

Csak a hátamon indul el egy izzadságcsöpp, már széles patakká szélesedik.

A párás levegőben lélegzetet is alig lehet venni.

A HÉV se mozdul.

Amott a megállóban emberek ülnek a padokon, nem beszélnek.

A szürke levegő is mozdulatlan.

Szorít, nyomaszt, egyre nehezül.

Ahogy a lelkünkön is ül ez a kor.

Talán csak vihar előtti „kóma”.

Leszakad egyáltalán?!

 

  1. 08. 19. péntek egyszáz-hetvenhatodik nap

VARIÁCIÓK EGY TÉMÁRA

„Zenei értelemben valamely zenei témának olyan átalakítása, hogy a megváltozott formában az eredeti zenei gondolat felismerhető marad” – írja a Wikipédia. Itt és most a „téma” az aszály.

  1. „Ilyen lesz a Velencei-tónál épülő sportakadémia” – szól a hír: „bagóért”, ÖTVENÖT milliárdért építik, 2024-ben kész lesz, az állam építi és tartja majd fenn, „… a 19 ezer négyzetméteres főépületben lelátóval rendelkező, országos versenyek megrendezésére alkalmas versenymedencét építenek, de lesz benne feszített víztükrű tanmedence, multifunkciós tornacsarnok, szabványos méretű kézilabda-, röplabda- és kosárlabdapálya, konditermek, konferenciaterem, étterem, közösségi helyiségek és tantermek. A kollégiumban 66 szobát alakítanak ki, melyek közül tizennégyet kerekesszékes sportolók is akadálymentesen igénybe tudnak venni”. Kovács Katalin nevét fogja viselni.
  2. „Vészesen apad a Velencei-tó: naponta egy centi víz tűnik el a tóból” – olvasom a „másik” hírt, a „Debrecen melletti Vekeri-tó már teljesen ki is száradt”: vajon a Velencei Tó is erre a sorsra jut? Lenne megoldás: de a „kormány egyelőre lesöpört az asztalról egy NEGYVENMILLIÁRD forintos megmentési tervet, mondván, a Velencei-tóra most nincs pénz”. A terv nem Kovács Katalin nevét viseli.
  3. Stirlitz tudta, nagy a baj, olyan aszály van, ki fog száradni a Velencei Tó is, ezen már egy jó „vodka” sem segít. Ha találna NEGYVEN milliárd forintot valahol és „Müller”-nek átadná, hogy mentsék meg a tavat, az lenne az igazi! Azonnal elvetette a tervet: még a végén „PzH2000 típusú önjáró löveg”-et vásárolnak belőle ls Szalay-Bobrovnicky Kristóf milliárdos honvédelmi miniszter kiposztolja a Facebook oldalára.
  4. A két öregember, férj és a feleség beszélgettek. Hova menjünk idén nyaralni – kérdezte az öreg. A Velencei Tó jó lesz – válaszolta szelíden és halkan az asszony. De már alig van benne víz – reagált az öreg. Úgyse akarunk fürdeni, és ebben maradtak.
  5. Az Adrián közben a motorcsónakok elromlanak…

2022.08.18. egyszáz- hetvenötödik nap

(Kép: HVG)

PIACON

Vásároltak a piacon. A „Nagyi meg az unokája”. Tipegtek az asztalok között, vettek sárga és fehér-répát, zöldséget, hagymát, krumplit is. Az unoka egyszer csak rámutatott egy mosolygó barackra, a Nagyi odanézett, aztán a táblára, amire fehér krétával volt ráírva egy szám.

Aztán elhúzta az unokáját, miközben egy könnycsepp csillant a szemében…

2022. 08. 18. csütörtök egyszáz-hetvenötödik nap

VÉGRE MEGSZÓLALT!

Stirlitz tudta, ha nem találja ki azonnal, hogy a Köztársasági Elnök asszony mit mondjon és nem hívja föl azonnal Novák Katalint, akkor Katalin asszony nem fog megszólalni Zánkán, az Erzsébet-táborban.

De mit javasoljon neki, mit mondjon?!

Háború, aszály, gáz és üzemanyag válság, az erdők kellenek tűzifának, egyes gyógyszerárak már a többszörösükre emelkedtek, a Fradi is kikapott.

Megvan: ezekről egy szót se!

Viszont mondhatná: „Az Erzsébet-táborban az ezeréves nemzethez való tartozást lehet megtanulni, azt, hogy mit jelent magyarnak lenni az Alföldön, Zalában, Tolnában, a Dunántúlon vagy éppen Borsodban, Kárpát-medence-szerte, a Felvidéken, a Délvidéken, Kárpátalján, Erdélyben és a diaszpórában”; beszélhet arról is, „az itt táborozók találkozhatnak azzal is, hogy mit jelent istenfélő, istenhívő embernek lenni”, mert az Erzsébet-tábor egy oázis.

Ez jó lesz – gondolta Stirlitz és a mobilja után nyúlt…

  1. 08. 15. hétfő egyszáz-hetvenkettedik nap

(A zIndex híre alapján, a kép a cikk reklámja, a Köztársasági Elnök asszony nem látható, mert éppen Zánkán van)