dr. Radnai György bejegyzései

CSÚCSON?!

CSÚCSON?!

Fölért.

Tegnap „odaért”.

Tényleg ott volt.

A csúcson!

A „Hilton Anatole szállodában … a „Trump nyert” áruk tárházában” (The New York Times).

A legkisebb fiú. A „Hol volt, hol nem volt” fiú. Bizony „Nagy utat” tett meg, míg följutott. Ez tényleg „nagy” tett volt. Egy kis, azóta már híres faluból indult. Egyszer kapott egy nagy pofont az apjától. Nem feledte. Aztán kapott egy másikat is. Azt nem az apjától. A tévében. Azt se feledte. „Tanult” mindkettőből: nem a részvétel a fontos, a GYŐZELEM! Bármi áron! Azt, pedig nem lehet úgy elérni, „ha a legkisebb ellenállás felé vesszük az irányt”. „Nincs olyan ellenség, amelyet Krisztus már le ne győzött volna” – csak bele kell vágni. Mert ellenség(e) van. Mindenütt. Keresni sem kell. Csak rámutatni! Zéró tolerancia ide, zéró oda. Ott vannak. Mint az MTK pályán. Gá-gá. „Magyarország, Európa magányos csillag állama” miniszterelnöke mondta. Tegnap. A csúcson. A „régi vágású szabadságharcos”. Az „egyetlen migrációellenes politikai vezető kontinensünkön”. A nagypapa. Aki szereti a pálinkát. Is. Az „ezeréves” országban. Ami – azt hiszi – az övé. Mert most a csúcson van! A „demokrata”. Legalább is ezt mondja magáról. Tudjuk, nem azt kell figyelni, amit mond. Sőt: azt nem kell(ene) figyelnünk. Mert Ő igazi „ellenálló”. Ellenáll még a „progresszív liberálisok” hadának is. Aki tudja, „hogyan lehet leküzdeni a szabadság ellenségeit a politikai hadszíntéren”. Csak mondja és mondja a magáét. Lenyűgözve hallgatják. A megbabonázottak. Ahogyan mi is.

Nemsokára hazajön. Közénk. Nem marad ott. Kár. Pedig ott lenne a helye. De mégis hazajön. Nekem ez jó lesz? A frászt lesz. Nekem nem enyhül majd a „kín”. Kevesebb világosságom lesz. Meg télen melegem se. Minek azt. Most van benne részem. Mert már nem kapcsolom be a légkondit se. Igaz: a kertben a füvet se melegítem alulról. Nem is locsolom. Tilalom van. Már sárga.

Meghallgatok egy Bródy dalt…

  1. 08. 05. péntek százhatvankettedik nap

(Kép: The New York Times)

A FAJVÉDŐ

Hozzáfogtam, hogy megírom: mit gondolok a tusnádfürdői orbáni beszédről. Már le is vettem a polcról Gyurgyák János könyvét, A MAGYAR FAJVÉDŐK-et, megtaláltam az interneten a tanulmányát is: „A magyar fajvédelem, mint politikai mozgalom alapvetően az első világháborút követő nagy nemzeti összeomlás következményeként jött létre … mint politikai ideológia egyes eszméi, ideái és gondolatai … a dualizmus korszakában keletkezett … Horthy tisztelői és támogatói voltak, akik a nemzeti egységet leginkább benne látták megtestesülni … legerősebb életérzéseik tehát nem a békebeli Monarchiához, hanem az első világháborúhoz, az átélt borzalmakhoz, az erdélyi román betöréshez, de mindenekelőtt a történeti Magyarország tragikus bukásához, végül pedig az októberi forradalom és a kommün – mély ellenszenvvel tekintett – valóságához fűződtek, s ez utóbbiakban különösen a magyarországi zsidóság és Károlyi Mihály szerepét ítélték meg és el a leghatározottabban … „Ebben az országban rendnek kell lenni …” A korabeli fajvédők „egy új Magyarországról álmodoztak, a politikai, társadalmi és a szellemi életben pedig őrségváltásban gondolkodtak és reménykedtek … hittek abban, hogy Magyarország egyfajta lelki megújhodás, nemzeti és faji reneszánsz előtt áll, továbbá a magyar lelkek forradalmát hirdették, s egy ’új magyar ember’ megszületésében bizakodtak. Számukra a fajvédelem nemcsak minden ’idegen étvágy hódításának’ letörését jelentette (azt is!), de jelentett egyfajta küzdelmet a szociális kizsákmányolás és kulturális elnyomás ellen is … Ez az ideológia – tehát a vélt vagy valós külső és belső ellenségekkel szembeni rendíthetetlen fajvédelem, a megcsontosodott magyar társadalommal szembeni gyanakvás, a közép- és az alsóbb néposztályok érdekeinek képviselete és a valóban létező szociális érzékenység másfelől – a nagy összeomlás után meghatározó szerepet játszott a magyar politikai eszmetörténetben.”

Kísérteties hasonlóság.

Viszont a szociális érzékenység sehol. Az nem érdekes a „maiaknak”.

És akkor földobja az internet: „egy megyéspüspök, aki 30 milliárdos állami támogatásból (tehát az én pénzemből és a te pénzedből) felépíttette a lakitelki Hungarikum Ligetet”; az MNB bevezette üdülőjébe a Balaton vizét; fatüzelésre térhetnek át az iskolák; megyei kórházakban osztályok szűnnek meg orvos és nővérhiány miatt; az MVM duplájára emelte a feltöltős áram díját; ötezer hallgatóval kevesebbet vettek föl idén az egyetemekre; bődületesen megemelkedett az érdeklődés a fatüzelésű kályhák iránt; föl kell készülni az üzemanyag hiányára, egyes kutakon már most sem lehet az olcsóbb fajtából kapni; a magyar miniszterelnök közben Amerikában osztja az észt, hogyan csinálja.

Kísérteties.

A szakértő elmagyarázza a tévében: ez még csak a kezdet, valahol nagyon elba@tuk, pontosabban a magyar kormány. Politikailag érthető, hogy most, nyáron, a legnagyobb melegben csinálja meg a kiigazítást. A zembereknek ehhez semmi köze, velük nem kell megbeszélni, miért hazudtak reggel-délben-este. Majd elcsitulnak. ügyes nép a magyar, kitalál majd valamit.

Közben „építik tovább” az „új magyar középosztályt”, értsd: lopnak tovább és osztogatják a csókosoknak.

Közben „FAJMAGYAROK” és „magyar fajvédők” lesznek. Kulturálisan.

Süt a nap. Aszály van az Alföldón. Háború a szomszédban. Talán csurran-cseppen onnan valami. Gáz egyelőre még jön, qu@a drágán.

Mi lesz ebből, mi lesz ebből…

  1. 08. 04. csütörtök százhatvanegyedik nap

NEM ŐRÜLT: VEZÉR!

„Az elmúlt 20 évben minden alkalommal felbosszantott, amikor valaki nyilvánosan vagy társasági beszélgetés során Orbán Viktort őrültnek, bolondnak, elmebetegnek titulálta” – olvasom a Facebookon Vásárhelyi Mária bejegyzését. Biztos igaza van. Orbán nem (lehet) őrült, bolond. Hogy sokat ismétli önmagát? Legföljebb más sorrendbe rakja a szavakat? Ugyanazokat csépeli, mindig van, akire uszít? Ez még nem a „bolond”-ság jele. Hogy maga-kreálta világot valóságnak hiszi? Abban él? Sokan hisznek abban, hogy jön majd a királyfi és elveszi, majd elviszi őt, mégsem bolond. Vagy tán ő mégis az?

 

„… Csak jön! Talán még furcsán is nézünk,

ahogy először előlép s beszélni kezd,

talán fakó a hangja, az arca bíbor,

s nem sztárok arca, ha kémleli a messzeséget,

de valami mégis odafigyelni késztet!

 

S ahogy egymáshoz hordja az igéket,

ahogy a mondatokat kiszórja szívvel,

ahogy megremegtet fel-felcsukló hangja,

ahogy lehunyt szemeit is egyre szebbnek látom,

ahogy elragad magával könnyedén és csaláson,

ahogy megmutat rútat és szépet,

ahogy valóra váltja tettel a meséket,

ahogy odaáll, küzd és vérzik,

ahogy kezet fog, ha nézik, vagy nem nézik,

ahogy megáll és azt zúgja: utánam!

ahogy gondolkodás nélkül elindulsz utána, s ha fejjel vezet

a falnak, fejjel a legmagasabb hegynek,

nem keresed, mit és miért akarhat,

csak úgy érzed, nincs más, aki

jobban tudjon bármit, mint ahogy ő tud,

s szentül hiszed beváltja, amit ígér,

s esküdni kezdel rá, mint Istenre, szentre,

nevével ébredsz, nevével alszol este,

nélküle nem látod a jövőt szépnek,

benne látsz Hitet, Hazát, Törvényt,

s úgy érzed, meghalni érte

a legszebb álommal felér!

Akkor, Testvér, tudd meg, Ő a: Vezér!”

 

Olvasom Alföldi Géza 1944-ben írt hírhedt versét, amit Zoltán Gábor idéz Szép versek 1944. című könyvében. Zoltán Gábor megemlíti: „Alföldi Géza tanúságtétele hozzásegít, hogy valamelyest megértsük a vezér iránti rajongást, de a mindenkori rajongókat is. Szálasi Ferenc katolikusként határozta meg magát, és minden jel szerint abban hitt, hogy isten akaratából lett vezér, és egészen a végső bukásig látszólag semmi kétely nem gyötörte; nyilván úgy gondolta, Isten majd megsegíti választottját…”

Ismerjük annak a történetnek a közepét, végét. Azt, ahová elvezetett „minket”. A Vezérséghez nemcsak a Vezér kell, kellenek hozzá az Alföldi Gézák, a névtelen Gézák is. Persze: a fő felelősség akkor is a Vezéré, akik szépnek láttatja a jövőt; aki fejjel megy a falnak is, ha azt érzi szükségesnek; aki valóra váltja a meséket; akinek nevével ébredni, elaludni, meghalni is érdemes. „Ismerjük annak a történetnek a közepét, végét. Azt, ahová elvezetett „minket”.” Nem (volt) érdemes követni.

Nem, nem őrült.

Szerintem sem az…

  1. 08. 01. hétfő egyszáz-ötvennyolcadik nap

„OLY KORBAN ÉLTEM ÉN E FÖLDÖN…”

„OLY KORBAN ÉLTEM ÉN E FÖLDÖN”
írta 1944. május 19-én Radnóti, „s míg balhitekben hitt s tajtékzott téveteg,/ befonták életét vad kényszerképzetek”. Vajon mit írna ma? Vajon hova írna? Megjelenne és lenne visszhangja?
És Ady? Ha megszólalhatna, megint elátkozná „százszor Pusztaszer”? Mert az „új, az énekes” Vazuloknak ez lehet csak a sorsuk? Hiába döngetne „kaput, falat”?
És József Attila? Mit írna a Város pereméről? Vajon a guanóról írna, a keményen, vastagon lerakódóról? Ami ma is a lelkünkre ül? Vajon kikről írhatna, akik végre „meghallói a törvényeknek”, akikben az felbúg, „mint a mélyhegedű”?
Vajon mit írnának?
És ki olvasná? Meghallanák-e azok, akiknek írnák? Figyelne-e rájuk valaki? Hát a hatalom, mit tenne velük? Kiközösítenék őket, hogy nem magyarok? És lennének szövetségeseik?
 
Hisz ott van, megírták már! Ma is igaz minden szavuk!
Legalább olvassuk őket…
 
2022. 07. 31. vasárnap egyszáz-ötvenhetedik nap

NAPLÓSZERŰEN

(133.)
Thesszával tegnap éjfélig néztük a tv-t. Meleg volt. Lent maradtunk a nappaliban. Oda nem szorult be annyira a meleg levegő. Én sportot néztem, Thessza a lábamnál hevert, néha fölemelte a fejét és kérlelően nézett rám, mintha azt mondaná: „simizz már egy kicsit, gazdikám”!
Közben kapcsolgattam ide-oda, rögtön idegesebb is lettem: ömlöttek a hírek, szakértői magyarázatok erről-arról, rólam meg közben a víz kezdett. Nemcsak a melegtől. Aztán abbahagytam a távirányító nyomogatását, leraktam a fotel karfájára magam mellé és csak ültem ott és járt az agyam. Mert az járt (még), a sok gyógyszer ellenére is, bár néha-néha kihagy már a szerkezet, már lassabban is ketyeg, de még (talán) üzemképes. Thessza a szőnyegről elégedetlenül nézett rám, mintha azt kérdezte volna: „miért nem beszélgetünk?”
Hát beszélgessünk.
– Gazdi, az utóbbi napokban-hetekben megváltoztál, mintha idegesebb, ingerültebb lennél – kezd bele Thessza lógó fülekkel, „biztosan a meleg teszi”, és várakozóan néz rám.
– Biztosan – felelem krákogva az estében enyhülő, mégis izzasztó hőségben.
– Korábban is volt már ilyen meleg, de te akkor nem zuhantál ennyire magadba – reagál Thessza, és nagy, barna szemeiből aggódást is kiolvasok.
– Na jól van, akkor belevágok. De nem lesz egyszerű, amit mondani fogok, próbáld megérteni a hallottakat. Arról van szó, hogy egyre rosszabbul látok, hallok, sajog a bal térdem is, öregszem, nagy változást, bajt jeleznek ezek a tünetek. De nem is ezek a legsúlyosabb gondok, mert ha csak ezek lennének, akkor még nem is lenne olyan nagy a baj.
– Volt már ilyen máskor is, nem kell annyira a szívedre venni, mi a baj? – reagál megint gyorsan, miközben vakarászni kezdi magát.
– A kiadásaink folyamatosan és drámaian nőnek, a pénzünk meg alig változik, pedig mi nem is vagyunk annyira szegények, mint a szemben lakók, akkor mi történik velük – felelem rekedten a melegtől.
– Biztosan számíthatunk a … – de nem folytatja, mert hall valamit kintről, amit én persze nem.
– Tudod Thessza te, anya, az ifjú gazdi és én egy család vagyunk: együtt élünk, közös háztartásban, figyelünk is egymásra. Tegyük föl, hogy összesen van 100 egység pénzünk, amiből meg kell élnünk: abból kell ennünk, ruházkodnunk, a rezsit, a kábel tv-t, az autót meg tudom is én még mit fizetnünk. Eddig érted? – és megállok egy pillanatra, ránézek Thesszára.
– Persze, hogy értem, ez nem nagy ügy, ez így van mindenütt, folytasd nyugodtan tovább, közbe-ugatok, ha valami zavarosat mondasz majd – így a kutya-barátom és lehasalva figyel rám.
– Szóval abból a 100-ból kell kijönnünk, azt kell beosztanunk és sorolnunk a kiadások között, mert nyilván, ha nem vigyázunk, idő előtt elfogy a suska, a végén nem marad arra, amire még kellene – folytatom.
– Akkor előbb vegyetek magatoknak kaját, aztán nekem is, fizessétek ki a rezsit és a maradékból lehet majd szórakozni, autókázni, utazgatni – vág közbe Thessza, miközben az egyik hosszú füle, a jobboldali, hátra-csapva, rózsaszínű hallójárati porcogói szabadon, ami engem mindig zavar, hát odanyúlok és visszabillentem.
– Jól beszélsz, de mi van akkor, ha én ki akarok menni a meccsre, kerül, amibe kerül, mert foci-őrült vagyok, és imádok kiabálni, petárdákat dobálni, meg szidni az ellenfél szurkolóinak a felmenőit – felelem vissza.
– Te nem vagy olyan!
– De lehetnék, különben is ÉN vagyok a fő-fő GAZDI, azt tehetek, amit akarok!
– Nem úgy van az, gazdikám; csak sorjában, várd ki a végét, amíg rád kerül a sor!
– Nem várhatok, most lesz a meccs! – vágom vissza élesen és ingerülten, mert érzem és tudom, igaza van.
– Pálinkát nem akarsz? Hát a haveroknak fizetés-emelést, Hatvanpusztán birtokot, Budapesten Olimpiát, Vizes VB-t, Atlétikai VB-t, meg tudom is én mit, nem vagyok én ember – vakkantott vissza Thessza morogva.
– De, azt is akarok, mert „olyan” ember vagyok – felelem.
– Akkor nem vagy demokrata meg közgazdász sem, sajnos. Ha leszoknál a marha szokásaidról, talán jutna – megint Thesszát hallom.
– Én vagyok a GAZDA! – válaszolom a kutyának, de minden szavamat hamisnak hallom.
– Gazdi, ez nem te vagy, hagyd abba, ismerlek, fejezd már a nyavalygást, ébredj már föl – és akkor kinyitom a szemem, látom ott térdepel rajtam Thessza és nyalogatja az arcomat.
A bóbiskolásból fölriadtam hirtelen: hol is vagyok, mi a franc van körülöttem? Csak Thessza vigyorgott mellettem…
2022. 07. 30. szombat egyszázötvenhatodik nap

 

BOLDOG EMBER

Egyszer, még a múlt század harmincas éveinek az elején, bement a Pesti Napló szerkesztőségébe Móricz Zsigmondhoz egy boldog ember és elmesélte szegényparaszti életét, gyerekkorát, ifjúságát, ami persze még nem a Horthy-korszak volt. Talán a boldog ember (naivságában) tényleg hitte, ő boldog.

Hozzám a lakásba minden este tömegével türemkednek be boldog emberek, amikor bekapcsolom az esti híradókat, beszélgetős műsorokat. Olyankor nem győzöm nézni, hallgatni a nagy boldogságokat, a sok boldog embert, hogy „előre megyünk, nem hátra”; hogy nálunk „ár-sapka” van az üzemanyagon; hogy egyedül mi nyertük meg a „rezsi-háborút”; hogy kulturálisan mennyire fajtiszták vagyunk, mert a magyar nem keveredik; hogy már beindítjuk a gázról-tűzifára programot és benne a kályha-csere akciót – és csak mondja az a sok boldog ember a tévében, csak mondja és mondja, talán el is hiszi, talán nem.

De akkor kimegyek a kerítéshez, mert a srévizavé-szomszéd átjön, hogy hó vége van és kölcsön tudnánk-e adni, hogy tejet, kenyeret vegyen a beteg gyerekének és ahogy szokta, amikor megjön a nyugdíj, megadja. És látom, ahogy száll a por (nem a guanó) mindenütt, semmi sem zöld, hanem fakó sárga és arra gondolok: milyen jó volt Móricznak…

  1. 07. 29. péntek egyszáz-ötvenötödik nap

LUJZA ÉS JENŐ

(27.)
(utánzat)


– Jenő, azt írja az internet, hogy nagy buli volt Tusnádfürdőn, mi miért nem mentünk oda?
– Minket nem hívtak, Lujza.
– És ki hívta meg a bulizókat?
– A Tőkés László.
– És kiket hívott meg a Laci?
– Neked nem Laci.
– Ja, nem a szomszéd Laci? Mert ő is tőkés, olyan kocsiból száll ki minden nap…
– Nem a szomszéd, hanem a püspök úr, és a barátaival: a Semjén vadásszal, a Gulyás-mindenre válaszolóval, sok megmagyarázóval, szóval a „branccsal” bulizott, akikkel minden évben szokott.
– És volt ott fű is?
– Volt.
– A Kutyapárt elnökét is hívta?
– Nem.
– Kár, biztosan örült volna.
– Nem örült volna.
– A Hegedüs Zsuzsát is meghívták?
– Többet nem fogják!
– Kár, mert úgy legalább utólag tudnám, mire kellett volna figyelnem.
– Amúgy nem tudod?
– De, amúgy is, már kívülről föl tudom mondom a Viktor beszédét!
– Miért olvasod el annyiszor?
– Nem olvasom, hallgatom a tévéből, reggeltől-estig.
– Nézd az M4-et, ott sportot adnak.
– Jenő, ott is van szünet, akkor az megy meg amikor beesik a golyó a sznúkerben, akkor is gyorsan megszakítják és jön a Viktor.
– Lujza!
– De érdekes beszédet mondott a Viktor.
– Mi volt érdekes?
– Ahogyan kezdte, hogy azt mondta neki a Zsolti, hogy csak a felét mondja el, mert meleg van, Jenő, a Zsolti orvos?
– Nem, a Németh Zsolt nem orvos.
– Akkor miért gondolta, hogy a nap megárt majd a miniszterelnök úrnak? Korábban nem ártott?
– A miniszterelnök úrnak semmi sem árt meg, érted Lujza?
– Nem?
– Nem.
– A Hegedüs Zsuzsa sem?
– Egyedül? Ő sem.
– Értem, Jenő: a mennyiség átcsap vagy nem csap át minőségbe! Ez még ma is igaz?
– Pontosan, Lujza, mert nem az a fontos, ki mondta.
– Jenő, akkor az se fontos, amit az Orbán Viktor mond?
– De, az most fontos.
– Jenő, nekem az a fontos, amit te mondasz! Most mit mondasz, Jenő?
– Amit a Rodolfó mondott, annak idején.
– Mit mondott a Rodolfó?
– „Csak a kezemet figyeljék, mert csalok”!
– Ezt mondta?
– Ezt, mégsem vették észre.
– Ja, akkor azér’ nem mondja a Viktor, úgysem vennék észre!
– De, már sokan észrevették.
– És?
– Semmi. De a biztonság kedvéért másról beszél.
– Értem, Jenő. Akkor az Orbán egy nagy bűvész.
– Az.
– És kitől lop az a nagy bűvész? A közönségből fölhív valakit a színpadra és attól?
– Nem hív föl senkit: mindenkitől, még az övéitől is!
– Akkor miért nem figyeljük az Orbán kezét?
– Figyeljük, de nem vagyunk ügyészek.
– Kár. De, akkor értem.
– Mit értesz, Lujza?
– Hogy rögtön fröccsöt kért az Orbán Tusnádfürdőn!
– Mert örült a kétharmadnak, de nem a Holdon akart ünnepelni.
– Fröccsvel a kezében a Pápáról beszél, milyen ember az ilyen?!
– Ilyen.
– És irigy ember az Orbán Viktor?
– Nem tudom, kérdezd a Szijjártót, ő ismeri, mert együtt dolgozik vele. De miért kérdezed, Lujza?
– Mert az Orbán elárasztásról is beszélt, migráns elárasztásról, akkor nem akar a migránsoknak fröccsöt adni, mert elveszik a magyarok munkáját, asszonyait, lányait?
– Lujza! Többet nem akarok hallani a tusnádfürdői beszédről!
– Mit olvassak akkor, Jenő?
– Rákosit! Például ezt: „A nemzetközi helyzetet az utolsó hónapokban az jellemzi, hogy az Egyesült Államok vezetése alatt álló imperialista blokk a „hideg háború”-t egyre inkább „meleg háború”-ra akarja átváltoztatni. A szocializmust építő államok gazdasági és politikai megerősödésére, a Szovjetunió vezette békefront sikereire az amerikai imperialisták a harmadik világháború előkészületeinek meggyorsításával felelnek. Ezért nemcsak saját hadiiparukat és hadseregüket fejlesztik lázasan, de fokozódó nyomást gyakorolnak csatlósaikra, a marshallizált országokra, hogy azok is fokozzák fegyverkezésüket…”!
– Rendben, akkor előkeresem a Rákosi összest. De ugye jövőre megyünk Tusnádfürdőre?
2022. 07. 28. csütörtök egyszázötven-negyedik nap

CSAK EGY KÉP, CSAK EGY KÉP?

CSAK EGY KÉP, CSAK EGY KÉP?

Nézem a képet.

Valamelyik kormányközeli portál rakta föl (keresd meg, ha akarod, infostart). „A Csíkszereda stadionjában járt a kormányfő” – szól a cím (hozzám). Veszélyhelyzet van. Háború a szomszédban. Határvadászok készenlétben. Ő meg meccsre jár. AZ elmúlt napokban kettőn is volt. Nem itthon. Bár azt szeretné.

Nézem a képet.

Jobb karja a magosban. Ingujja föltűrve. Inge kint a gatyából. Hasa a szokásos. Pálinkán már biztosan túl van, a kép nem szagos. A kép tetején van. A korlátartó illesztések „keresztjei” mögött. Kimagaslik. Alatta a plebs. Azt hiszi: az övé. Rá se néznek. Tapsolnak. Talán neki. Talán „miatta”. Sok gyerek tapsol. Nem is tudják, miért. Néhányan nevetgélnek. Néhányan nem. A Csíkszereda játszik. U18-as meccs van. A magyar válogatott ellen. Ez most fontos neki.

Nézem a képet.

Ott van. Ő. A NAGY ő. Készül a mosolyalbum. Ami aztán közkincs lesz. Nincs a képen Kató. Se a Semjén, a Szilárd, a Lölő. Az áram és a gáz sincs ott. Meg azok sem, akik majd nem tudják fizetni.

Nézem a képet.

Aztán rába@ok az asztalra.

Ma még csak az asztalra…

  1. 07. 24. vasárnap egyszázötvenedik nap

SZÁMOL AZ ORSZÁG

SZÁMOL AZ ORSZÁG

Számol az ország.

Nem nagy ügy.

A Gyurcsány, Soros, Brüsszel és a „fa@om” tudja, ki miatt.

Legalább nem az Erzsébet hidat zárják le.

Különben is: ha megtanulnak számolni, nem kellenek a matektanárok.

Ha nem, akkor sem kellenek.

Magyar tanárok meg végképp nem.

Mondta a Parragh nevű nímand, akit persze mindig megválasztanak, akiknek „kell”.

Szóval: számol az ország, a Magyar Közlöny 121. száma és a korábbi gáz és villanyszámláid (tudod, amelyeken ott virítanak a számok, hogy „A rezsidíj csökkenésének eredményeképpen az Ön megtakarítása ebben az időszakban 4 405 Ft, 2013. január 1-e óta összesen 78 234 Ft) kellenek „csak” hozzá.

Meg hidegvér, fapofa, egy kis humor meg irónia.

De az mostanában már egyre kevesebb.

Mert azzal sem tudod majd kifizetni a különbséget. Persze, ha egyáltalán majd ki akarod izzadni a hideg télben. Legalább meleged lesz tőle. Mert neked nem emelik föl – emiatt sem – a nyugdíjadat, béredet, segélyedet. Majd keresed otthon a hetedik krajcárodat (miközben tisztába teszed apádat, mert nincs pelenka tébére).

Számol az ország.

Persze nekik nem kell. Mert nekik van-lesz majd elég (most emelték a zsozsót, akinek akarták) , mert nekik amúgy is csurran-cseppen, még ki is löttyen, azt se bánják. Te viszont számolsz, mint „állat”: nem lesz pirítós, se szendvics; tv is majd legföljebb, ha ünnepkor, talán majd a Budapesti Atlétikai VB-t megnézed (hogy a qu@a anyjukat, mert az lesz) lesz; legföljebb vasalatlan inget veszel föl; leszarod, ha büdös leszel a fürdetlenségtől; a szemed romlását is, mert a lámpának annyi; kávét is csak hébe-hóba iszol; a fűtést is lecsavarod, elég, hisz oly’ szépek az ablakon a jég-rózsák.

Számol az ország.

Hogy a fa@omba van az, hogy belevágják a pofámba, ők a legnagyobb rezsicsökkentők a világon, közben meg most olyan irgalmatlanul megemelték az árakat, hogy a 2013 óta fölhalmozódott „megtakarításaimat” egy hónap alatt kifizethetem. Többek között Lölőnek is. Szar ez a világ, nagyon az, hogy nem én születtem helyre tolni azt. De, ha mégis? Ha most tényleg „kizökkent”?! Hisz „Nincs oly gazember széles Dániában – /Ki megrögzött czinkos ne volna”? És Horatio felel is: „Ezt/ tudtunkra adni, nincs szükség, uram…”. Mégis nekem kell?

Francba a számolással…

  1. 07. 21. csütörtök egyszáz-negyvenhetedik nap

INNEN TUDOM…

INNEN TUDOM…

Ma magammal kellett foglalkoznom: kellett, így hetven felett. Nyolc órát voltam a magyar egészségügy zászlóshajó kórházában. Abból egy óra volt produktív, a többi várakozás és csodálkozás. Bár nem kellett volna.

Szóval: nem tudtam követni az eseményeket. Amik majd okozzák az elkövetkező hetek, hónapok „nem kellett volna” csodálkozásokat. De persze értesültem: az ápolónő megsúgta az orvosnak (talán, hogy ne halljam, miközben lógtak ki belőlem a mindenfélék): megszavazták az ispánt, mire az orvos ingerülten, „hisz van királyunk is”.

Innen tudom.

Aztán a többit is megtudtam. De nem csodálkoztam. Kata Facebook oldalát viszont nem néztem meg. Minek. Úgy sem tagadja a fülbevalóját.

Hová megyünk?

Ők tudják, akik eldöntötték, hová. Tudják? Szerintem nem…

  1. 07. 19. kedd egyszáz-negyvenötödik nap