dr. Radnai György bejegyzései

MÉG NEM KELLETT VOLNA …

MÉG NEM KELLETT VOLNA…

Még nem kellett volna meghalnia. Még élhetett volna. Mégsem így lett. Meghalt. „Természetes kiválasztódás.” Az élet és a halál rendje. Semmi különös.

Bár még nem kellett volna meghalnia.

Persze manapság?

Amikor minden ember „annyit” is ér… Amikor fontosabb egy „Békemenet” szervezése „romániai vendégmunkásokkal”, egy kézilabda EB megrendezése, „IPPON” fényképezése, kis-ovisok és Putyin látogatása, mint az egészségügy újra-szervezése.

Még nem kellett volna.

Viszont „Magyarország előre megy…”. Az övé, meg a családjáé, meg a csókosaié, a hűbéreseié biztosan. A többieknek coki. Ők a „természetesen kiválasztódottak” lesznek. Vagyis a belepusztultak.

Bözsi néni, Edit néni: értitek? Vagy elég, ha „benne lesztek a tévében”, ha mutatkoztok, szelfiztek vele egyet? Azt hiszitek, az unokáitok büszkék lesznek erre a fotóra? Most röhögnek „Rajtatok”, aztán amikor nem lesztek már, a képet kiba@@ák a szemétbe.

Meghalt. Talán még nem kellett volna.

 De „csak” egy kisember volt. Nem is olimpiai bajnok. Nem is egy celeb. „csak” egy ember.

Holnap lesz a temetése…

  1. 01. 26. szerda

„BETEG VAGYOK”

„(BETEG VAGYOK…)”

„Igen kicsim, egyszer még mi is örülni fogunk.” – írta József Attila 1926 áprilisában.

Most még nincs április. Még nem is örülünk. Bár biztosan lenne minek, hisz meggyógyultak az unokáim, mehetnek már oviba, isibe. A nagy pedig Párizsban előadást tart majd franciául egy konferencián, amin ott lesz Macron is, szinte hihetetlen: elképzelhetetlenül büszke vagyok rá! Aztán megkaptam a szurikat is; van mit ennem is, olvasnom is; Thessza sem éhezik: nem vagyok egyedül! A szobámban is meleg van; amikor akarok, (még) el tudok menni sétálni is. Bár a nevek néha cserben hagynak, de látom (még), amit látnom kell; bár már ritkábban veszem észre azt, amit észre kell.

Mennyi öröm!

Hát akkor?

A család, a ház, a kert rendben. Amire lehet, van hatásom, az működik. Ha nem, megbütykölöm. Ha kell, segítséget kapok a szomszédtól.

Kit érdekel a tágabb világ?!

Lehetne, hogy ne érdekeljen?

Nem lehet! Óráról-órára derülnek ki visszataszító ügyek, fölháborító dolgok, amelyek nem hagynak nyugodni, mert nem hagynak normálisan élni sem. Állampolgára vagyok (még) e hazának, egyenjogú bárki mással: a miniszterelnökkel is, a volt és a leendő államelnökkel is; én nem csaltam, plagizáltam; tudatosan nem hazudtam „jónak a rosszat” bele a magyar emberek arcába; nem szítottam magyart a magyar ellen; nem keltettem gyűlöletet, nem állítottam be a szegénységet bűnnek, csak mert az érdekem úgy kívánta volna.

Hogyan is írta a költő: „Mert leheletem segít a felhőn s a kis öreg hosszan bámul az eltünő csapat után,/ Óvatosan indul meg aztán, pipája is kialszik közben./ Hűvösödik,/ Az uccára dobott cselédlány fiacskája holttestét költögeti.”

Egyszer még örülni fogunk, az unokáim biztosan…

  1. 01. 24. hétfő

(Kép: 444)

„PIROS VOLT A PARADICSOM, NEM SÁRGA…”

„PIROS VOLT A PARADICSOM, NEM SÁRGA…”

A végén visszajött és a billentyűkre csapott. Pedig azt „ígérte”: ő bizony nem fog megnyilvánulni: sem az egyik, sem a másik mellett. Most mégis, aztán vigyorogva kivonult a színpadról.

Szimbolikus.

Volt, aki azt a „bizonyos” labdát vitte magával a megnyitóra. Ő vihette, nem jött rendőr érte.

Szimbolikus.

Volt, aki nem ment el a megnyitóra. Megírta: „Így a kultúra napján különösen fontos emlékeztetni magunkat arra, hogy ennek az épületnek a létrejötte nem a kultúra, hanem a barbár erőszak jegyében történt.” Megszólta érte.

Szimbolikus.

Volt, aki szintén nem ment oda. Pedig szabadon engedték: most csak „bírói engedélyes kényszerintézkedés hatálya alatt áll”. Pedig elszökhet, meghamisíthat, összebeszélhet. Most lófrál az utcán.

Szimbolikus.

Volt, aki férfiasan kezet fogott vele. Aztán a képpel „teleszóródott” az internet. Kossuth díjat előbb kapott. Mert a banzájnak (vigyorogva) indulnia kell!

Szimbolikus.

Volt, aki disznót pörkölt, pacalt főzött; vitán vett részt és azt mondta, „A semleges, mindenre nyitott kultúrpolitikát nyugodtan el lehet felejteni, abból nem jön ki semmi”. Igaz, katonatiszt volt egykoron.

Szimbolikus.

Volt, aki az unokáival játszott, és szóba sem került a nemváltás kérdése. „Csak” játszottak.

Szimbolikus.

Voltak (Fidesz-KDNP képviselők), akik nem vettek részt az EP szavazásán, ami erőszakos cselekménynek minősítette a Kazahsztánban történteket.

Szimbolikus.

Volt, aki (meg)magyarázta: miért siker a százmilliárdos épített kézilabda-csarnok építési projekt, miközben a magyar férfi kézilabda válogatott leégett a magyar rendezésű EB-n.

Szimbolikus.

Volt, aki most nem Bözsi nénit, hanem Edit nénit köszöntötte.

Szimbolikus.

Volt, aki kiírta az üzenőfalára: „OTT LESZÜNK!”

Szimbolikus.

És a magyar kultúra napján kinyílik a verses kötet Ptőfi Sándor 1847. januárjában írt versénél: „Vannak hamis próféták, akik/ Azt hirdetik nagy gonoszan,/ Hogy már megállhatunk, mert itten/ Az ígéretnek földe van./ Hazugság, szemtelen hazugság,/ Mit milliók cáfolnak meg,/ Kik nap hevében, éhen-szomjan,/ Kétségbeesve tengenek.”

Szimbolikus.

  1. 01. 23. vasárnap

NAPLÓSZERŰEN

(110.)
Szikrázóan süt a nap, néhány centiméter hó hullott az éjjel, de nincs annyira hideg, hogy a kertben megmaradjon, már voltam a patikában, ahol hosszú sorban kígyózott a gyógyszerre váró emberek sokasága, mindenkin maszk volt, még kinn, a patika előtt is várakoztak, viszont sehol egy hang, semmi morgolódás, a gyógyszerész kedvesen és gyorsan dolgozott, hamar végeztem. Most nem velem volt Thessza, hanem Marival mentek a piacra, szinte együtt értünk haza, most itt hever mellettem, nyalogatja, tisztogatja magát.
„Nálatok van választás?” – fordulok Thesszához a kérdéssel, „mert nálunk, magyar embereknél hamarosan lesz és akkor szavazunk, te kire szavaznál?”, de Thessza csak fekszik, igaz: a szemeivel engem néz, talán a farka is megmozdul, de nem, fekszik tovább nyugodtan, talán várja a folytatást. Persze tudom én: Thesszáéknál nincsen választás, a falkában megküzdenek, megharcolnak a „falka-vezérségért”, aztán az erősebb győz, a gyengébb meg megy a falkába, nem kell nekik szavazni, csak „gond lenne vele”. Az ember-falkában is sokan gondolkodnak így, azaz tennének így, de baj csak akkor lesz belőle, ha a kormány, a hatalom gondolkodik így, aztán ennek megfelelően cselekszik is. Hogy is mondta a regnáló „falka-vezér”, „… ne figyeljenek oda arra, amit mondok, egyetlen dologra figyeljenek, amit csinálok”, hát éppen ez az, azt figyeljük, érezzük nap mint nap.
Thesszáékat értem, az erősebb, az erősebb: ő nyúl először a kajáért, választ szukát, fekszik a legjobbnak vélt helyre. Az embereknél ez, hogy is, nem ugyanígy van? „Hülye kérdés” – súgom csak magamnak, hisz a válasz nem kérdés. Pedig (állítólag) azért választunk, hogy ne ugyanígy legyen, olyanok legyenek a „vezetőink”, akik elfogadják „szolgaságukat”, hiszen ez így volt, amióta világ a világ! Mert ők mégsem ezt teszik: a „szolgának” választott inkább kiválasztottnak érzi-hiszi magát, és élni kezd „kiválasztotti” helyzetével, lehetőségeivel. Hát nem így volt ez az utóbbi tíz-tizenkét évben is? Viszont a remény hal meg utoljára…
Tovább szemezünk Thesszával: ő persze hallgat, nekem közben jár az agyam. Vajon kit fogunk választani? „Inkább támadnak az emberek olyan valaki ellen, aki megszerettette magát velük, mint akitől félnek” – írta Niccolo Machiavelli, meg azt is: „Az embereknek úgy kell ártani, hogy ne lehessen félni a bosszútól.” „Érted te ezt, kis-kutyám?” – kérdezem Thesszától, „te kit választanál?” Barna szemeiből árad a szeretet, nem is kérdés, mit sugároz. „Mi, emberek, vajon miért nem így választunk?” – nézek előre, „lehetséges, hogy igaza van Machiavellinek? Vagy nem is ismerjük föl a helyzetükünket, hogy ártanak nekünk, félünk tőlük?”
Ömlenek a hírek a legújabb botrányról, a Völner-Varga-Rogán maffiáról, ami pedig nem is az egyetlen, csak éppen az aktuális balhé. Vajon mindenki érti-e, miről is van szó? Itt és most nem „megfoghatatlan és normális aggyal elképzelhetetlen” milliárdokról van szó, hanem arról, ami közvetlenül érint(het) mindenkit: a gyereked nem egyenlő feltételekkel vizsgázhat, a Bíróság előtt nem érvényesül(het) a jogegyenlőség, a házadat „@arért-h@gyért” veszik majd meg, amikor elárverezik, hiába pályáznál azér’ az ingatlanért, úgyse te nyered… Persze végső soron ezek is a milliárdokról szólnak, de legfőképpen arról, hogy a kormány szügyig benne van, hogy ez már ténylegesen „maffiaállam”.
Thessza hirtelen fölugrik, élénken kirohan a szobámból, kinéz a teraszra, majd visszaszalad és elkezd sivítóan ugatni, ami nála azt jelenti: nem hallod, mennem kell a kerítéshez!
Kiengedem: most nem tudott segíteni…
2022. 01. 22. szombat

NAPLÓSZERŰEN

(109.)

Ma olyan „semmihez nincs kedvem van”, olyan „hiába minden, úgy sem sikerül” hangulatom, szokott ilyen lenni, biztosan az időjárás teszi. Vagy más. Nem tudom. Annyi minden lehet. De Thessza kizökkent és „elvisz sétálni”, de most nem rohangál előre, figyeli a mozgásomat, a „metakommunikációmat” és azonnal dekódolja, értelmezi és igazodva tudomásul veszi: ma ilyen napom van.

Vajon mitől?

Pedig napsütéses, ugyan hideg, de szélmentes időnk van: olyan sétára-ingerlő. Finom volt a reggelim is („nem sárga”), ahogy hallottam: „előre megy Magyarország, nem hátra”, az egészségügy sem fizetős, csak a teszt drága … Dalolni én is tudnék, ha ahhoz lenne kedvem. De most nincs. Mondja csak a magáét, hisz mondhatja, mit mondhatja: ország-világ (és a mikrofonállvány „riporter”) elé kiállva, tele „pofával” kiáltja, bele az űrbe, ahol vannak, akik lélegzetüket visszafojtva hallgatják az „igét”. Hallgassák. „Addig ütötte ököllel a nyugdíjas önkéntest, hogy az már a szomszéd fideszesnek is sok volt” – hát hol élünk, erről miért nem szól a miniszterelnök? És a rádiók előtt ülők, tudnak róla? És összevetik vajon saját tapasztalataikkal, „élményeikkel”, a mindennapokban átéltekkel? Persze: kinek mi a mindennapos élménye, mit tart fontosnak, amihez viszonyítania kell, amihez viszonyítani akar. Széles a skála: kinek a múlt, kinek a közelmúlt, kinek az ábránd, másoknak meg remény vagy illúzió. És vajon a hallgató(k) hagyják-e magukat gondolattalanul, csak a szónokra és (hamis) érzéseikre hallgatva (meg)vezetni? Beugrik egy internetes cikk-élmény: „75 évvel ezelőtt törölték el a magyar nemesi rangokat”, tényleg? Nem kéne újból eltörölni?

Kérdések. Most nincsenek válaszok, majd lesznek, előbb-utóbb lesznek.

A kétkedésem miatt vagyok rosszkedvű?

Thessza nem szalad el tőlem, nem is nógat gyorsabb sétára, érzi rajtam: most hagyni kell, „majd kiforrja magát a gazdi”.

Ballagunk tovább, alig van ember az utcán, szerencsére nem csúszkálunk. „Hát dolgoztam hiven,/ zümmögve, mint a rét./ Milyen könnyű a menny!/ A műhely már sötét.” – zümmög a fejemben a költő, talán nyugtat is, feledtet is egy kicsit. Aztán bevillan a folytatás is: „Fáradt meg együgyű,/ vagy tán csak jó vagyok/ s reszketek, mint a fű/ és mint a csillagok.”

Thessza mellettem van, éppen hazaértünk.

  1. 01. 21. péntek

VÁDIRAT

VÁDIRAT

Tombol.

Az új fertőzöttek száma soha nem látott mértékben nőtt egy nap alatt, a halálozási ráta az egekben. Nemcsak a vírus miatt: az egészségügyi ellátórendszer kimerültsége, szervezetlensége, összeomlás-közeli állapota miatt is. Viszont a kormány a helyén van, a propaganda éjjel-nappal harsogja: „csapataink harcban állnak”!

Közben a valódi adatokat, a hiteles információkat nem mondja meg az „illetékes elvtárs”, azokról „kuss van”. Sem a beteg, sem az egyszerű, egészséges, ám halandó ember nem tudhatja meg az igazat. Semmi köze hozzá, azt csak a bennfentesek „láthassák, tudhassák”. A végén még majd a betegek javasolnak, tesznek valamit. Úgyhogy coki nekik, nem adatok.

Tombol.

Hát aztán. Legalább a veszélyhelyzetet fönn lehet tartani (az illegális migránsokon már csak röhög az ország). Az kényelmes a hatalomnak. Abban „jogszerűen” lehet sumákolni, dönteni, közpénzeket, amik elvesztik közpénz jellegüket elsíbolni. Akkor tomboljon.

A hatalmat, a kormányt, Orbán Viktort nem érdekli, hogy közben emberhez méltatlan helyzetekbe, szituációkba kényszerülünk. Egyre kiszolgáltatottabbakká, reményvesztettebbekké válunk, mert egyre többünk rokona, ismerőse veszti életét – ki ezért, ki azért – és nem kapunk választ kétségbeesett kérdéseinkre: miért, hogyan, hol rontottunk el valamit, hogyan temessük el méltóan az elhunytat, most mit tegyünk?

Meghalt egy ember (nem segített rajta a tízparancsolat se). Lehetett volna más is, most mégis róla írok (megint), arról, hogy halála után mi is történt. Halála óta eltelt már közel egy hét. Hazarepült gyorsan külföldről a lánya is. Ő is, mi is tisztességgel el akarunk búcsúzni az elhunyttól, tisztességgel el akarjuk temetni. De még nem lehet. Majd „ők” szólnak. Most fizessünk naponta tízezer forintot. A hűtőkamráért. Mert még nem tudják fölboncolni. Mi nem akarjuk a boncolást. Azt nem lehet. A boncolás majd lesz: hétfőn, csütörtökön vagy hétfőn. Telefon ide, oda majd megint ide. Visszahívást ígérnek. Mindig visszahívást. Aztán semmi. Be a kórházba. Ott az egyik információs pulttól a másikig, az egyik nővértől a másikig. Nem tudják, keressen mást, hívja ezt a számot vagy azt. Majd orvos jő pihegve, telefonál: menjenek haza, még nem boncolták föl, majd hétfőn vagy csütörtökön, majd hívják magukat. Itthon internetes keresés, majd végül – a lap alján, kisbetűkkel – egy telefonszám, a patológia száma. Kicsöng (persze, ki hívja a patológiát), fölveszik, várjon, megnézem, de hisz’ már megcsináltuk…

Tombol.

  1. 01. 19. szerda

„KIS-EMBER”

„KIS-EMBER”
A „Kis-ember”, a nép egyszerű fia; akinek saját lábán álló” lánya van, aki pelenkát is tart néha a kezében, amit aztán az út szélére hajít; akinek veje is van; aki természetesen
– pálinkát iszik
– ipponnal legyőzi a disznót
– aztán meg is pörzsöli, majd
– „viszlát röfi”-t mond
– rögvest kirakja a Facebook oldalára
– később megnézi a kézilabda meccset
– megsimogatja az (nem-közszereplő) unokái fejét (nem nyilvánosan, mégis köz-láthatóan)
– küzd, harcol és hadakozik, hogy „… fényre” derüljön
– persze előbb csizmát húz
– a „farhát-kérdéssel” is foglalkozik
– nem mellesleg a Türk Tanácsban is van széke
– a Karmelita Kolostorban is, koronás.
Ő a „Kis-ember”, a nép egyszerű fia. Mert most választás lesz. Akkor – szerinte, meg a tanácsadói szerint – így kell: el kell játszani a szerepet! Ahogyan az Elkú@@tukban is! Csak játszad el, az sem érdekes igaz vagy hamis, ez nem a „Játszd újra, Sam!” Hisz te nem egy gátlásos, esetlen, csetlő-botló Woody Allen vagy, te vagy a magyarok miniszterelnöke. Te egy Humphrey Bogart vagy! Még el is hiszed, hisz’ másképp nem menne. De megy. Csinálod. Beállsz, akár Bözsi néni mellé is. Csak világítsanak a lámpák! Azt Rogán Tóni megszervezi. Amikor kell, a Kubatov is besegít a talpasaival.
Hát játszod tovább. A „Kis-embert”. Hisz’ engedik…
Meddig még …
2022. 01. 17. hétfő
(Kép: velvet)

NEM REMEG

NEM REMEG

„… az a legenda, amelyben a nép hisz, ér annyit, mint az igazság, ha nem többet, mivel az emberek örömestebb hisznek legendáknak, mint tényeknek.”

Nézem a kezeimet. Nem remegnek: sem az Alzheimertől, se az idegességtől. Akkor ez rendben van. Minden rendben van. Minden rendben van? Hát aztán. Hisz rövid az élet. Igyunk egy kis Whiskyt. Az nem árthat. De nem szoktam inni. Egy kicsi akkor sem árthat. És a gyógyszerek? Addigra elmúlik. Most fekszem az ágyon. Úgy érzem, berúgtam. De nem remegnek az ujjaim. Szerencsére.

Fölkelek végre. Kitisztultam. Leülök az íróasztalomhoz, Notebook be, internet, hírek. Beleolvasok, nem értem: ki ezt, ki azt mondja. Pedig szakértők. Viszont „innen” szólnak vagy „onnan”. Nem mindegy. Pedig a szakértő ne innen vagy onnan szóljon. Szakértően szóljon. Ma? Most akkor kell vagy nem kell negyedik (ötödik, hatodik) oltás? Csökken vagy nő a megbetegedések száma? Oltottak vagy nem oltottak kerülnek kórházba? Vajon mivel oltották be őket?! Viszont a világelső teniszező letartóztatták.

Ellenben nem remeg a kezem.

Vajon mi lesz április harmadikán? És miért az lesz: mitől szavaznak majd így vagy úgy az emberek? Az utolsó hónapokban történtektől függ majd? A farháttól? A kormányzati propagandától, hogy a magyar a legnagyobb, az igazi európai-keresztény, az „ezeréves” mítoszától? Vagy az utolsó napoktól, óráktól? Ki, milyen lábbal kel majd föl az ágyból? Hogyan szól majd hozzá a felesége vagy a férje? És mi lesz azután? Elfogadja majd a vesztes, hogy vesztes? Lesz-e Kazahsztán, Fehéroroszország effektus?

Nem remeg, most sem remeg.

Vajon meddig lesz így? Hisz az emberi méltóság ma nem érték, csak le@@arandó valóság! A „majdani” utolsó napokat, csak azokat lehetne feledni…

Egykedvűen pötyögök tovább, a Notebook billentyűje mindent kibír…

„Mert az ítélet azoknál van, akik utánunk jönnek; a fiútól függ, hogyan él tovább atyja a nép emlékezetében.”

(Idézetek: Stefan Heym)

  1. 01. 15. szombat

NAPLÓSZERŰEN

(108.)

Ma végre szikrázóan sütött a nap, bár erősen fújt a szél, Thesszával egy nagyot tudtunk sétálni: ő az előre-hátra rohangálást, én az elgondolkodós bandukolást élveztem. Érdekes, nem is kell ennél több talán, a világ „kikapcs”, a problémák oda, a politika is elhúz, mint a vadlibák az égen. Csak a szél süvít, az orrom lesz egyre pirosabb és a pipa kezd hiányozni: Thessza viszont boldogan szaladgál az egyik fűcsomótól a másikig és vissza.

De az agyam csak nem hagy nyugodni, annyi minden birizgálja, ingerli, alig győzöm: „Elképesztő ütemben halmozzák a pénzt a gazdagok Magyarországon, rég láttunk ilyet, „a homoszexualitás elvezet a pedofiliához”, meghackelték az ukrán kormányzat oldalait, „mégsem választunk április 3-án?”. Aztán agyam a sportra vált, jusson eszembe valami kedves, számomra „bizsergető” is: tegnap „végre” megkezdődött a kézilabda EB, amelyikre (vagy stikában mégis a budapesti olimpiára?) a kormány 100 milliárdért fölépítette azt a multifunkcionális csarnokot. Tulajdonképpen nem nagy, inkább – az előbbiekkel szemben – piti ügy, „mindenkori cirkuszodat add meg nekünk uram!”

Thessza rám sem hederít, izgatottan szaglássza a fatövét, valahol egészen máshol járhat.

A „piti ügy” nem hagy békén: a beharangozók, a „végre négy között lehetünk”, „lesz magyar az All-Star csapatban”, „jól sikerült a felkészülés” olyan felütést okoztak, ami re a várakozás mindent elsöprő lett. És persze mi rendezzük a legjobban, mi vagyunk a legjobb szervezők, a rendezés csodálatos. Aztán kikaptunk az első meccsen a hollandoktól. „Tehetetlennek éreztük magunkat”, „bután csináltuk”, „ébresztő jelleggel akár még jöhetett” és így ment tovább a hablatyolás a magyar sport-sajtóban.

„Piti ügy”, szóra sem érdemes, ebben a szikrázóan szép időben. ha nem a NER újabb megjelenése lenne; ha nem arról szólna ez is, hogy a „vezérürü” megint kitalált valamit, a nyakában lógó kolomp szól és a falka meg megy utána. Magyar sport újságírás. Lakájok ők is, a pénz jön, a lámpák melege is, gondolkodni nem is kell. Az eredmények? Neked legyen mondva…

Kit érdekel a kézilabda? De lehet róla beszélni, eltereli a figyelmet – most az enyémet is, pedig szép, szikrázó az idő, Thessza is nagyon élvezi.

Majd legközelebb nyerünk, minden feledve…

  1. 01. 14. péntek

ELMENT EGY EMBER

ELMENT EGY EMBER

Azt hittem, nem rendít már meg a halál.

Annyian elmentek mellőlem, egyre többen. Olyanok, akiket szerettem, olyanok, akiket tiszteltem és sokan mások is. A halál nem kérdez, nem is válogat: megy a maga útján. És viszi, akit vinnie kell. Emlékszem: még Budán laktunk, egy „nagy” házban, a harmadik emeleten, nyitott körfolyosón kellett mennünk a gangon a legutolsó lakásig, ahol mi laktunk, rögtön a lépcsőfeljáró mellett, az első lakásban egy „öreg” néni élt, én ott rohangásztam a gangon, amikor fekete ruhás emberek jöttek ki a lakásából, egy hosszú, fedéllel lezárt, színtelen faládát cipeltek, a házmester bácsi is ott téblábolt mellettük és nagyokat sóhajtott, az alattunk és fölöttünk lévő folyosón is kinn álltak a nénik és a bácsik, senki nem szólt egy szót sem, csak álltak ott némán, olyan furcsa volt minden, mert nagy csönd volt, csak a feketeruhás emberek csoszogása és lihegése hallatszott, alig lehettem négy-öt éves…

Megint elment egy ember.

Élte az életét. Amibe beleszületett. „Cipelte” magával, amit kapott otthonról: a szokásokat, a vallást, az örömöket és a sérelmeket, amiket a XX. és a XXI. század és a benne élő emberek hoztak, adtak, okoztak neki. Beleszületett, hát benne élt: ahogyan először elképzelte, aszerint, nem ítélte meg sem el elődeit, minden úgy volt jó, ahogy gondolták, csinálták, hát elfogadta. Ahhoz következetes volt.

Most elment ő is.

Nem voltunk barátok, nem kerestük, mégis elfogadtuk egymás társaságát. Azért óvatosan mindig „kóstolgattuk” egymást. Úgy vitatkoztunk, hogy szinte nem is vitatkoztunk, de azért tudtuk, éreztük a (vélemény)különbséget, néha a feszültséget is: ő úgy látta helyesnek, én másképp. Bár kinn egyre zajosabban pergett a dob, harsant a kürt, mégis: Ö is, én is elfogadtuk egymást.

Most elment.

Nyugodj békében …

  1. 01. 13. csütörtök