dr. Radnai György bejegyzései

NAPLÓSZERŰEN

(107.)

Nézem Thesszát, a fejét, lelógó, hosszú-szőrű füleit, fénylő szemeit, azt a fehér foltot a mellkasán: nekem csúnyaságában is csodaszép, mert szeretem és ő is szeret. Élénksége, követelődzése néha zavar, mert – hiába, no – öregszem, nem csoda, hogy a kényelem, a pihentető mozdulatlanság, az elmélkedés pillanatai vonzanak. Mégsem bánt, amikor Thessza kizökkent (az idő), mintha ő lenne, aki arra született, hogy helyre tolja (azt).

Nézem a fejét. Az okos fejét. Neki nem kell a mámor, a bú-felejtő bódulat: él és küzd az „élésért”. Olvasom, értelmezem a költőt, aki a kocsma sápadt, búskomor terméről ír: „Benn férfi ül s nehéz, vörös kezekkel/ flaskót dédelget s dünnyög, vagy danol;/ földszín bajszán leperg a drága bor;/ tört száraz tófenék az arc, de ember” – de „ember”, aki ugyanúgy küzd az életért, ahogyan Thessza, neki talán nehezebb, mert kiszolgáltatottabb, ráutaltabb embertársaira, akik ugyanúgy küzdenek a fennmaradásukért, hát nincs „idejük, energiájuk” a szolidaritásra. A küzdelem vakká és süketté teszi őket, menekülnének, de csak a mámorig jutnak, nem az értelemig: „Zsíros haján rossz bőrsüvegje roggyan,/ nyakán csúf ér dagad meg egyre jobban,/ agyán pihennek elfáradt borok.”

Thessza nem iszik bort se, konyakot se, whiskyt se, a füvet sem ismeri.

Választás lesz. A nép megint megválaszthatja okos gyülekezetét „hányni-vetni meg száz bajunk.” A „hozzáértő, dolgozó nép”, akik körében „ezernyi fajta népbetegség … korai öregség, elmebaj … egyke és sivár bűn … lelki restség” dúl, miközben „Az erőszak bűvöletében/ mit bánja sok törvényhozó,/ hogy mint pusztul el szép fajunk!” Választás lesz megint. Dönthetünk(?) megint, okosan dönthetnénk végre, fölismerve: mi lenne a jó, mi lenne a kedvező nekünk, vajon így teszünk majd? Talán, hátha. És ha mégse, mert „Ködlepte, síkos szemsikátorában,/ véres kövön a mámor tántorog./ Csak ül. S alakján bárgyú lomhaság van.”

Thessza nem iszik, csak, amikor szüksége van rá, akkor lefetyel a tálkájában levő vízből, jó neki…

  1. 01. 11. kedd

NAPLÓSZERŰEN

(106.)

Thessza nem tud olvasni – állapítom meg magamban, miközben lehunyt szemekkel fekszik a lábamnál, pihen, túl van a reggeli sétán, élményeken meg a (reggeli) finomságokon is. Könyvei sincsenek, kedvenc olvasmányai sem, nem tud olvasni, Így azt sem tudja: nem kell föltétlenül odamenni, közvetlenül megszemlélni, megszaglászni a dolgokat, hogy megértsük azokat, hogy átéljük „azt a pillanatot”, elég, ha figyelmesen elolvassuk.

Hogyan is írta a költő: „Isten!/ Kiáltunk hozzád:/ Légy a mi érző, meleg bőrünk,/ Mert megnyúztak bennünket,/ A fájdalomtól már semmit se látunk/ És hiába, hiába tapogatózunk,/ Nem érezzük meg a dolgokat,/ Csak azt, hogy irtózatosan fájnak”. Valahogy így vagyunk most is a dolgainkkal: „hiába tapogatózunk”, nem tudjuk: miért történnek, vannak úgy, ahogy vannak, csak azt tudjuk, fájnak, nagyon fájnak és nem múlnak; „Mi haszna, ha tudjuk, de nem látjuk…”, vajon bölcsebbek lennénk, bölcsebbé válnánk? Legalább, „Hogy a fájás leperegjen rólunk”, de nem pereg le.

Olvasom a miniszter nyilatkozatát: „Napi 200 haláleset jöhet … a kórházba kerültek 60 százaléka oltatlan, 40 százalékuk oltott … 1850 személyt kellett intenzív osztályon kezelni, közülük 70 százalék nem volt oltott, 30 százalékuk felvette a vakcinát”. Meg azt is, hogy január végére gyakorlatilag megszűnik az új fertőzés, a halálozás februártól minimalizálódik. Csak nézek magam elé, miről beszél ez az ember? Ha vannak adatai, akkor miért nem mondja el a többit is: a beoltottak közül milyen arányban betegedtek meg oltások szerint, milyen arányban kerültek kórházba? De csak magamban duzzogok, ezt már – másokkal együtt – többször megírtam, kimondtam, aztán mire jutottunk?

Olvasom a híreket, most Kazahsztán a soros: hivatalosan 164 halott, köztük három gyerek, és ha most a kazahok elkezdenek menekülni, vajon ők is illegális bevándorló migráns-hordák lesznek, csak az az „egy” nem? Beleolvasok a könyvbe, Abdult kérdezi Tamara: „Valami történt magával. Mi volt az?”, érzi, túl bizalmas a kérdés, a férfi nem is válaszol rögvest, talán lepergett benne a film („hatéves volt, majdnem férfi…”, Bejrútban éltek, oktatgatta a négyéves húgát, aki csak rá figyelt, a húga aztán átment a másik szobába, ahol a szülei és a rokonai beszélgettek, amikor egy fülsüketítő robbanást érzékelt, a homlokzat eltűnt, az utca ott volt előtte, a fal nem, a húga nyitott szemmel ott hevert, mintha aludna…), akkor megszólalt: „meghalt a húgom”. És sokan menekülni kezdtek a pokolból, bízva az emberekben…

Thessza ezt sem tudja elolvasni.

És aki tudná, mindenki elolvassa vajon? Hülye kérdés, tudom a választ: van, aki elolvassa, van, aki nem. Aki elolvassa se biztos, hogy ezt olvassa, hallja ki, mert talán nem hiszi, talán nem akarja hinni, mert a szemének sem hisz: mert másban(?) hisz. Mert most megint választás lesz, ömlik ránk a szennyes, manipulatív áradat, hazugság („Az égen sem nap – aranytallér ragyog”), a sok félreérthető és félreértelmezhető szó, mondat, közvélemény-kutatási eredmény, megint előkerül a zsidó-kártya …

Thessza fekszik a lábamnál. Egyenletesen szuszog, biztonságban érzi magát.

Nem azért, mert nem tud olvasni…

  1. 01. 10. hétfő

NAPLÓSZERŰEN

(105.)

Ma lenne 94 éves apám.

  • Szerencsétlen az az ország, melynek nincsenek hősei.
  • Szerencsétlen az az ország, melynek hősökre van szüksége.

idézi Bertolt Brechtet a minap Peter Gaal a Facebookon. Elgondolkodom, ma vajon mi a helyzet: nincsenek hőseink vagy (sajnos megint) szükség(ünk) lenne rájuk? Pedig itt, Pomázon szikrázóan süt a nap, cefet hideg van, a tavunkat már jég borítja, viszont a hó hozzánk nem ért el, nyugatabbra vagyunk a „kelleténél”, a kettéosztott ország „száraz” felében élünk.

Kettéosztott ország. Amióta világ a világ, amióta van: kettéosztott. Valahogy ez sohasem változik. Valahogy ez mindig megmarad. Ide születtem, az Istvánok-Koppányok, kurucok-labancok, vörösök-fehérek, hívők-hitetlenek, magyarok-nem magyarok (cigányok, svábok, kunok, székelyek, félig románok, zsidók) közé, „s remélem, testem is majd e földbe süpped el”.

Hősök. Akik megint kellen(én)ek. Mások szerint nem: mert nem is „olyan” a helyzet, minden normális, minden megy előre, minden szépül, virágzik, a pandémiát is eredményesen küzdjük le, „Most az európai nagy rendezetlenségben egy rendezett ország van. Ez Magyarország”. Ide normális emberek kellenek (csak), nem hősök. Nem balhézók, elfogadók, tudomásul vevők, beilleszkedők. Akik örülnek, vigadnak, tapsolnak. Nem kell kritika, kérdés, az aggályoskodás eltévelyedés, süllyesztőbe vele. Megint „szép” világ van.

Apám nem volt hős. Végigment az útján: „Az Értől az Oceánig”, Csömörtől Tokióig. Szép, boldog családot hozott létre, fölnevelte két fiát, tisztességet mutatott nekik. Mindig tette a dolgát: szervezett, közvetített, vitatkozott és fölépített egy „legendás” Sportosztályt, megteremtette a magyar sport-televíziózást. A nézőket szolgálta: amikor kellett, megvédett, amikor azt, szólt a hibákért. Semmi hősiesség. Mégis…

Ma lenne 94 éves.

Thessza most nem rohangál…

  1. 01. 09. vasárnap

NAPLÓSZERŰEN

(104.)

Thesszát egyáltalán nem foglalkoztatja, hogy új évben vagyunk, hogy már nem 2021-et, hanem 2022-t kell írni, ha dátumozni akarunk. Érdekes, nem is ígért meg semmit sem, hogy másképpen fogja csinálni: talán nem ugat majd annyit, amikor jön a „kutya-posta” vagy ha megjelenik a kerítés mellett egy-egy cica; nem lop el majd stikában valami ott felejtett kaját az asztalról; nem ugrál majd a vendégekre „szeretettel”.

A kutyák nem ígérgetnek, amikor megérzik a gazdit, a „falka-családi” meleget, a biztonságot, akkor mindig visszaadják, amit kapnak. Nem kell ehhez semmi ígérgetés. Fölösleges.

Mi emberek, vajon milyenek vagyunk?

Hogyan is írta a költő: „Ti jók vagytok mindannyian,/ Miért csinálnátok hát rosszat?” – igaz, ezt a versét 1923 tavaszán írta. Azóta sok víz folyt le a „zavaros, bölcs és nagy” Dunán! Hány újév, hány ígéret történt azóta! És – ennek ellenére, dacára – mennyi minden (másképpen) történt?! „Néha úgy vagytok a rosszal,/ Mint az ópiumot szívó a pipájával./ Ameddig csak tart a mámor, gyönyörűséggel telik meg,/ Aztán pedig irtózik önnönmagától is./ Mert miért isztok pálinkát tej helyett?/ Hisz anyátok teje sose válik pálinkává.” És mégis: az elmúlt száz évben inkább az ópium mámora töltötte el gyönyörűséggel a (magyar) embert; a pálinka fogyott a tej helyett, keveseket érdekelt, ha egyáltalán következett az utána jövő irtózat önmagától. Lehetne másképpen is értékelni az elmúlt száz évet, ha szembe néznénk vele, hát miért nem nézünk szembe vele? Hisz „Ti jók vagytok mindannyian,/ Hisz mindnyájan örültök a jónak/ S fontoljátok meg amit mondok:/ Nem sánta az, aki/ Együtt lelkendezik a csúszkálókkal”. Ma sántáknak hisszük magunk, inkább nem lelkendezünk a csúszkálókkal…

A lábamat fölrakom, jegelnem kell, Thessza nem érti: ugrál előttem, fölugrik az első két lábával a hasamra, nyalogatja a lábamat, azt hiszi: segítenie kell, hát nem is kérdi, segít, aggódva gyógyít.

Milyen lesz a következő száz év vajon? Olyan, mint az előző? Bár jók vagyunk, mégis rosszat teszünk majd? Kegyetlenek leszünk majd? Irgalmasok? A költő szerint ne legyünk sem az egyik, sem a másik, mert „Az irgalmasok irgalmasságra várnak,/ Ti pedig éljetek úgy és úgy tegyetek,/ Hogy ne legyen szükségtek irgalomra/ S ne legyen miért irgalmazni nektek.”

Nem erre halad (sajnos) a világ, de erre (is) haladhatna!

Thessza szerencsére ezt nem érti, őt most csak az izgatja: a gazdi lábán valami hideg izé van, az biztosan nem jót jelent, segíteni kell neki!

Sokunkon van ilyen hideg izé, kevés Thessza van…

  1. 01. 08. szombat

 

BALHÉ VAN, NAGYOBB LESZ?!

„SOHA” – kaptam meg karácsonyra egy barátomtól Ken Follett könyvét (fordította Sóvágó Katalin), aminek kiegészítő címe: „Ki teszi meg az első lépést”. A „fölvezetőben” Follett arról ír, hogy kutatásai szerint az első világháborút senki sem akarta, ám mindenki (érted: mindenki) sorra hozott olyan (logikus, érthető?) döntéseket, amelyek lépésről lépésre közelebb vittek a háborúhoz. „Azt kellett hinnem, hogy tragikus véletlen volt.” És akkor Follettnek az jutott eszébe: megismétlődhetne?

A kérdés most lebegni kezd a szobámban, összekeveredik a gomolygó-illatos pipafüsttel, megkeseríti a napfényesen induló nappali hangulatomat.

Megismétlődhetne?

Ömlenek a hírek: „Már figyelmeztetés nélkül lőhetnek a katonák Kazahsztánban”, „Putyin már a NATO feloszlatását követeli…”, mi lesz Ukrajnával(?), a magyar külügyminiszter a német rendőrség túlkapásáról posztol (egy régi képet) és folytathatnám a sort. Ez „csak” simogató-halk szellő, egyszerű előszél– súgom magamnak, nyugi.

Megismétlődhetne?

Hisz’ szemben álló felek, egymásnak feszülő, egymást keresztező érdekek mindig vannak; harag is, gyűlölet is; ostoba, szűk-látókörű vezetők is: mi kell még? Korábban Fehéroroszországban, most Kazahsztánban az emberek kinyilvánították: elég volt! Erre kivonultak (bevonultak) a katonák az utcákra, terekre és „rendet tettek” a városokban, halottakat hagyva mindenütt. A feszültség persze nem marad országhatáron belül. Eszkalálódik.

Megismétlődhetne?

És mi van a határokon belül? Az emberek, a polgárok vajon hogyan vélekednek a dolgokról? Konkrétabban: nálunk mi van? Állóháború. A szemben álló felek ész nélkül, csak a „zászlót” látva, csak a nótát („piros volt a paradicsom, nem sárga…”) hallgatva, gondolkodás nélkül, egyre durvábban és ocsmányabbul – szerencsére (még) nem éles lőszerekkel töltött fegyverekkel – szó-tüzelnek, nem látható a vége, mert most már „nem lehet megalkudni, nem lehet megegyezni”, „és csak az ész, csak az ész, az tudja, a drót feszülését”. Minden olyan „józannak, logikusnak” tűnik, hisz’ ha onnan jön, akkor ellenség; ha azt dalolja vagy nem dalolja, ellenség; semmi sem irracionális, (ezért) minden irracionális: „- csak feküdj nyugodtan”…

Ki állíthat(ná)ja meg vajon és hogyan? Van még remény?

Persze, hisz’ nem Szentkirályszabadján élünk, 1944. október 30-én, most (még) „Emlékszem én! egyszer a tizenhétéves/ anya, barátom tejetlen asszonya/ aludt el fáradtan, húsznapos, tejes/ kislánya fölött így; gyerekingeket/ álmodott s urának új cipőt! és/ kedvvel ébredt, ahogy mesék csatái/ hajnalán kürthangra harcosok!” van „csak”, ahogyan azt 1931. április 19-én a költő írta. Aztán mi lett belőle?! Most még csak háborús retorika van, mert jönnek a választások és Finkelstein szelleme lebeg minden fölött; de nagy a tét, annál is nagyobb, mindent el lehet veszíteni, még annál is többet, hát kard ki. Megint.

Szépen süt a nap. Szikrázó és tiszta az idő.

Mintha…

Csak az a kérdés, az nem hagy nyugodni…

  1. 01. 07. péntek

ESETEK

ESETEK

I.

Egyedül élt.

Hajdanában elvált a feleségétől, visszaköltözött a szüleihez, de már ők is „elmentek”, már a gyerek is régen önállósodott és családot alapított, majd később az unokákkal kitelepült Magyarországról.

Már régóta nem volt jól.

Egyre kevesebbet mozgott, egyre ritkábban hagyta el a lakását is. Enni azért továbbra is szeretett, arról nem tudott, nem is akart lemondani. Nagyon meghízott. Már a fotelből fölkelni is nehezére esett, a kocsi is csak állt mozdulatlanul a garázsban. A szomszédok és a „volt feleség” segítettek neki, beszerezték, amit kellett, Postára is ők mentek, volt egy lány is, aki rendbe tette időnként a lakást, olyankor be nem állt a szája, csak beszélt és beszélt, de a foteljéből akkor sem kelt föl.

Egyre romlott a helyzet, már az otthonba költözés ötlete is fölmerült, csak a telefon, a Skype, néha-néha a Facebook tartotta benne a lelket.

Azok az év végek: a karácsony, a szilveszter voltak a legnehezebbek. Egyre nehezebbek. Egyre némábbak.

Aztán az új évben, az első napokban valamit bekaphatott: alul-fölül minden jött ki belőle, ette a széntablettákat, de nem javult, két napja, amikor a „volt feleség” kora délután átment hozzá segíteni, ágyban találta, mert csak feküdt az ágyban, föl sem kelt, pedig akkor már alig volt benne valami kaja, minden kijött belőle korábban, az asszony kihívta az ügyeletet, az orvos megvizsgálta: alig talált szívhangokat, azok is inkább szívritmus zavarra utaltak, a pulzus is alacsony volt, ahogy a vérnyomás is, a tüdeje is gyanúsan zörgött, „talán Covidja van” – mondta az orvos, „a veséje se működik rendesen, azonnal mentőt hívok”, zárta le a vizsgálatot, telefonált, majd elköszönt, „mindjárt jönnek”. Három óra múlva a „volt feleség” kereste a mentőket, akik „mindjárt ott vagyunk”-kal válaszoltak, hát lement a kapuba, hogy biztosan odataláljanak, közben fönn a „volt férj” fölkelt az ágyból, rögtön elesett, amikor fölértek a mentőkkel, ott feküdt a földön, gyors vizsgálat a protokoll szerinti ellenőrzés, gyors csomagolás, pizsama, fehérnemű, tisztálkodó és illatszerek, telefon és töltő, a „volt feleség” adatainak, mint kapcsolattartó kontakt személynek a rögzítése és indulás a területileg illetékes ügyeleti kórházba, „hogy tudom elérni”, „telefonján” és késő este már robogtak is el.

Másnap a „volt feleség” telefonon kereste, de a telefont nem vették föl, az rendületlenül csak csörgött és csörgött és csörgött. Akkor hívta a kórházat, amit a mentősök mondtak, a központi szám hosszan csörgött, majd az automata hosszas egyeztetés után a diszpécserhez kapcsolt, aki újabb helyre kapcsolt … végül nem várt tovább, döntött, „bemegyek a kórházba”. Úgy is tett, bement, hosszas keresgélés után „az illetékes elvtárs”: „a beteg már nincs nálunk, átvitték a … kórházba, ott érdeklődjön, majd be(csapta)csukta az ajtót. A „volt feleség” akkor újra-próbálkozott a mobillal, de már ki sem csörgött. Akkor hazament, megkereste a … kórház telefonszámát, hívta őket, ugyanaz a procedúra, mint az első kórháznál, majd végül (mégis) eljutott ott is „az illetékes elvtárshoz”, aki közölte: „igen, nálunk van a bácsi, éjjel kritikus volt, de már túl van rajta, benn fekszik az intenzíven, nem látogatható, telefonja nincs, az ott maradt a régi kórházban, nem tudok többet mondani, ne zavarjon” és le(csapta)rakta a telefont. A „volt feleség” hívta a „régi kórházat” (procedúra, mint az előbb), majd az illetékes közölte, „már a mentősök átvitték a bácsival a telefont” …

A „volt feleség” most nem érti a csíziót, nem akar hinni a szemének, a fülének …

II.

A lába bedagadt. Szúrt. Piros volt a vádlijánál. Olyan érzése volt, mint fiatal korában, amikor erős edzés után elviselhetetlen izomláza alakult ki. Próbálta nyújtani a vádliját, de az sem segített. Kerülte az orvosokat: „ha bekerülsz a kezeik közé, soha többé nem menekülsz tőlük; nem meggyógyítani, hanem gyógyítani akarnak”, hát nem ment el. De a lába nem javult: a hideg-vizes borogatás ideig-óráig segített, de reggelente, amikor fölkelt, alig bírt kimenni a vécére, annyira sajgott a vádlija.

Aztán a „családi kupak-tanács” mégis rávette. Akkor elment. Reggel nyolcra odaért. Már hosszú sor állt az ajtó előtt, kivárta a sorát, kilencre bekerült a rendelőbe. A (helyettesítő) körzeti orvos trombózist diagnosztizált: „szerencsére az alsó lábszáron van, ezért nem kell mentő, menjen át a Rendelő Intézetbe, UH vizsgálatra, itt egy sürgősségi papír, azzal soron kívül sorra kerül, majd jöjjön vissza és meglátjuk.

Tízre átért. A betegirányítónál hosszú sor állt, aztán rákerült a sor, az asszisztens elvette a papírt, nézegette, majd „ezzel nem kell beállni a sorba, menjen a 42-es ablakhoz” és visszaadta a papírt. Átment a 42-es ablakhoz, ami el volt függönyözve, előtte tízen-tizenketten üldögéltek. Bekopogott, néhány perc múlva kinyílt a mellette lévő ajtó, egy mosolygós nővér kérdően nézett rá, elvette a papírt, majd becsukta az ajtót. Tíz perc múlva kijött, „menjen a betegirányítóba és kérjen sorszámot”, és becsukta az ajtót. Visszament, beállt a sor végére, majd az ablaknál (újra) átnyújtotta a papírt, az asszisztens már nyitotta a száját, de megelőzte: „visszaküldtek sorszámért”, pötyögés a számítógépbe, „mehet”.

Vissza a 42-es ablakhoz, ott leült, közben a sorszámra pillant: 290, akkor ránéz a hívó-kijelzőre, az 235-ön áll, előveszi a magával hozott könyvet (Így működik a fasizmus), nyugodtan, ahol abbahagyta, elkezdi olvasni. Negyven perc múlva szólítják. Név szerint, nem sorszám szerint. Megvizsgálják. „Nem friss, nem mélyvénás”, hallja, majd „menjen a sebészetre”, „de nekem a háziorvos azt mondta, menjek vissza hozzá”, rebegi, „akkor tegye azt és öltözzön”.

Vissza a körzetibe, ott éppen kijön az asszisztens, jöjjön be, maga már volt itt, hát soron kívül bemegy (körülötte irigy, rosszalló pillantások). „Jól van, elég a kenőcs, kenegesse, viszlát!”

 

Esetek. Semmi különös. Szinte érdektelen.

Magyarország 2022-ben, a NER korában.

  1. 01. 05. szerda

„Meghalt a Kállai”

„Meghalt a Kállai”
„Attól, hogy az oroszlán elé egy erősebb, netán izmosabb gladiátort hajítanak, még az oroszlán fog nyerni…” (Kállai Gábor)
Petárdák robbannak kinn, a zaj, a lárma elviselhetetlen: szilveszter van! A gépem is megszólal, Messenger üzenet érkezett, megint egy újévi jókívánság – gondolom, de azért kinyitom: „Meghalt a Kállai”, olvasom és hirtelen csönd lesz, a petárdák ellobbannak, a fények kialszanak, csak nyálkás, ragadós, sáros sötétség.
Apám tanított meg sakkozni, előre-gondolkodni, a lépésem következményeit fölmérni; először mindig megvert, aztán elkezdtem sakk-könyveket olvasgatni, abból játszmákat lejátszani: Aljechin, Szabó László, Pirc védelem és már én figyelmeztettem apámat a lépése előtt, az nem lesz jó… Később, az egyetemen, aztán a Pénzügyminisztériumban egészen jó csapatunk jött össze, megnyertük a Magyar Hírlap Kupát is, aztán egyszer egy csapaversenyen a tábla mellett, velem játszva meghalt az ellenfelem. „Szép halál…” – mondták a háttérben az öregek, pedig a halál nem szép.
„Meghalt a Kállai”, „csak” hatvankét éves volt. Úgy tizenöt évvel ezelőtt ismerkedtünk meg, a Sakkszövetségben dolgozott akkoriban és azóta – mikor szorosabban, mikor lazábban – tartottuk a kapcsolatot. Egyszer Zalakaroson volt egy rendezvényünk, amire meghívtunk polgármestereket is, ott egy sakkversenyt rendeztek Gáborék, ahol harmadik lettem, komoly díjat kaptam, sakk-órát, táblát, amit (előre megbeszélte velem) rögtön fölajánlottam egy környékbeli iskolának. Aztán egy kávézóban futottunk össze, majd egy másik versenyen, ahol unokaöcsémmel, Ádámmal játszott egy csapatban, később hívott „öregek” versenyére játszani, küldte feladványait…
„Meghalt a Kállai” – áll a Messenger üzenetemben. „Igaz, szomorú, de ha valamin nem tudunk változtatni, akkor legalább nevessünk rajta. Hát egyébként őszintén, ezen nem csak nevetni lehet?” – írta nekem egyszer egy levelében.
Nem tudok nevetni.
Gábor, nyugodj békében…
2022. 01. 01. szombat
(Kép: Kállai Gábor Facebook oldaláról)

A BÁBA

A BÁBA

Úgy12-13 évvel ezelőtt történhetett, még a NER megjelenése előtt, bár a szele már ott zúgott mindannyiunk fülében. Akkoriban a Garantiqa bankot, a vállalkozóknak garanciát nyújtó állami és banki tulajdonban lévő részvénytársaságot vezettem és azzal szembesültem: a világválság miatt már nem elegendő „csak” garanciát nyújtani, valami több, valami más kell, amit segíti a kisvállalkozókat a talpon maradásban. Úgy gondoltam: kellene egy kis, állami és banki tulajdonú „speciális” bank, ami segít a bajban. Konzultáltam az akkori állami vezetőkkel, azt az ígéretet kaptam: ha találok nemcsak banki hátterű befektetőt, akkor vágjunk bele. Megkerestem Demján Sándort, aki rögtön „beleszeretett” a tervbe, jelezte szándékát a beszállásba, azonnal az élére állt a kezdeményezésnek, rögtön szólt Bartha Ferinek is, úgyhogy a szakmai háttér is megolt, nagy lendülettel elindult a szervezés.

Nem részletezem, úgy egy év múlva „majdnem” a végére értünk: megvolt a megvásárlandó bank, az üzleti terv, a leendő management, Demján persze tárgyalt Orbánnal is a bankról, engem próbált összehozni Matolcsyval, még telefonon is hívta, majd átadta a mobilt nekem, Gyuri (akivel jól ismertük egymást, hisz még az átkosban együtt voltunk a Pénzügyminisztérium KISZ Bizottságában, én titkár, ő szervezőtitkár) csak elhalkulóan annyit nyögött a telefonba: „most parkolok, majd rögtön visszahívlak” és már le is tette, azóta hív… Szóval jött a NER, jöttek az új, fölkent titánok, Demján hiába próbált engem menteni, menthetetlen voltam. Úgyhogy megalakult a bank, azóta szépen gyarapodott, ugyan semmi köze az eredeti ötlethez, viszont „kedvenc házibank” lett.

Most olvasom: Tiborcz István (jogász?) „lámpakészítő kisiparos”, az ország veje megvásárolta a bank többségi részvényeit.

Ha Demján Sándor élne…

2021. 12. 30. csütörtök

KI ÉRTI EZT?!

KI ÉRTI EZT?!

„1943. augusztus 26.

Borzasztó banda ez a képviselői! Régóta tudom, hogy kucséber, kaszírnő, terrorista, újságíró, primadonna, politikus, kéjhölgy: azonos lelkület és egy szakma. Benne a képviselő nem éppen a java. Hiúak, nagyhangúak, nagyképűek, műveltségük felületes, becsületük formaság: lármás, szemtelen és gyáva, izgága és üres társaság. Aki nem ilyen közöttük, az nem is igazi képviselő, csak férfi létére tévedésből megválasztották képviselővé. Mert valódi képviselő még tájékán sem járt annak a helynek, ahol a férfiasságot osztogatták. Vénülök-e, vagy mi más oka, ha egyre kevésbé bírom becézgetni őket. A becézgetésnek csak egy fokkal is kevesebbért már megsértődnek: nem lehet így bánni egy képviselővel, azt mondják durcásan. És izgulnak mindig és mindenen, fölényesen legyintgetnek, megfellebbezhetetlen ítéleteket potyogtatnak, s a világon mindenhez ők értenek a legjobban. Mert egy csomó beborozott parasztból egyszer több szavazott véletlenül rá, mint az ellenjelöltjére. Más fundamentum nincs” – írta Zsindely Ferenc „Miniszter a frontvonalban” című, 1941. február 25. – 1946. március 9. között készült naplójába.

Mi változott 78 év alatt? Ma nem „beborozott parasztok”, hanem „bekrumplizott” emberek szavaznak, akik mögött ugyan nem „sétál” egy-egy darutollas csendőr, de a polgármester úr tekintete elől nincs menekvés, s ha nem úgy szavaznak, akkor bizony oda lesz az a kis közmunka-pénz is. És a képviselők? Ha ma (csak) kucséber lenne egy képviselő, társai vinnyogva kiröhögnék, hogy a „hülyéje még azt se tudja, hogyan kell nagyban csinálni”. És, a bátorsággal vajon hogyan állnak: a miniszterelnöktől tudjuk, van belőlük legalább százharminchárom – ha a miniszterelnök mondja…

Ki érti ezt…

  1. 12. 29. szerda

(Kép: BUMM)

NAPLÓSZERŰEN

(103.)
Közeleg az év vége, mindjárt átlépünk a következőbe. Én már a hetvenharmadikba. Thessza ezt nem tudja, ugyanúgy viselkedik, mint az év bármelyik másik napján: ugrál, hív játszani, virgonckodik, él boldogan. Tulajdonképpen már nekem is mindegy: egybefolynak az órák, a napok, hetek és hónapok, észrevétlenül szaladnak el az évek is.
Megint elment egy év. Ez is olyan volt, mint a többi, az utóbbiak: olyan egybefolyós, olyan „csak menjenek már a napok egymás után”, olyan semmilyen. Persze minden a „kontextuson” múlik. Tulajdonképpen szép volt az elmúlt év is: ehettem, ihattam, ölelhettem, alhattam is; hát akkor?! Nekem – úgy látszik – semmi nem elég. Persze: a „kontextus”. Ha ötven évvel ezelőtt éltem volna így?! Ha mondjuk valahol ott élnék, ahonnan jönnek a Bakondi szerinti migránsok?! És ha ott, ahol a magyar „menekültek” élnek?! És jövőre jobb lesz?!
Thessza most lefeküdt, elaludt, látja, püfölöm a gépet, most nem számíthat rám. De azért néha-néha fölpislant, abbahagytam-e már azt az értelmetlen, fölösleges ujjgyakorlatozást, kinek-minek mozgatom az ujjaimat? Aztán békésen alszik tovább.
„Kontextus”. Hetvenkét év alatt hány és hány „kontextusom” volt. Vajon lesz-e még, hány lesz még? Kinek fontos ez egyáltalán? Hisz ehetek, ihatok, ölelhetek, alhatok – hát akkor?! De hol van a „mindenséggel mérd magad!”? A „Nincs alku”?! Én vajon sziszegve szolgálok?! Hogyan is írta TGM: „Minden kontextus, amelyben szerencsétlen kortársaink próbálják elhelyezni reménytelen életüket, ferde. A minták régiek.”
Régi vagyok én is már. Mégsem akarom tudomásul venni. Mégsem tudom elfogadni. Talán mások is vannak így. Talán ők sem…
Legalább Thesszának nem vagyok régi…
2021. 12. 28. kedd