dr. Radnai György bejegyzései

NAPLÓSZERŰEN

(38.)

Végre itthon vagyunk, megjöttünk Svájcból: kipihenten, a napi (politikai) gyűrődésektől, idegességektől mentesülve, feltöltődve, csodákat látva, rengeteg élménnyel gazdagodva és egy héttel megint rövidebb az élet. Kánikulából jöttünk, kánikulába érkeztünk; bár a haza-úton végig szakadt az eső, dörgött-villámlott – mintha az időjárás is jelezte volna: valaminek vége, valami új kezdődik.

A kocsival jövünk az ismerős utcánkon fölfelé: még mindig mindenütt eső-hordta törmelék, szmötyi tornyosul; az aszfalt „újra” töredezett, lukak, kátyúk mindenütt és persze már megint por száll a levegőben. A kocsik szürkén, komoran pihennek az udvarokban, a rendszámtáblájuk is alig olvasható – de hát nem vagyok én rendőr… Svájcban „bezzeg” az utcák tiszták, kátyú-mentesek, az autók ragyognak, a levegő tiszta – persze, könnyű nekik ott fenn a „magasban”.

Itthon vagyunk, újra itthon.

Kipakolunk, kezdjük fölvenni az itthoni ritmust, bár most OLIMPIA van, ez ünnep és kéjes szurkolás. Tobzódom a lehetőségekben: két magyar, három eurosportos csatorna között lehet választani, persze zömében a magyarokat fogom nézni, ott a mieinket közvetítik. Ott mindig mi vagyunk a legjobbak; ha nem, akkor is a legtehetségesebbek, a legsikeresebbek, akikre figyel tizenöt millió magyar és a világ. Akkor is, ha „csak” a „futottak még” kategóriába jutunk. Meg azok a menetrendszerűen érkező egyperces „HÍREK”, a butító röffenések és a tudatalattiba hatoló uszítások, milyen jó lesz – és persze így is van.

Újra itthon vagyunk.

Itthon, a veszélyhelyzetben. Mert az van. Kihirdetve. Persze csak akkor és arra, amire. Most például a ferihegyi légiirányítók munkabeszüntetése miatti „rendelet-alkotásra”, mert veszélyhelyzetben ne sztrájkoljanak. Meg máskor sem. Hogy néz(ne) az ki. Az orbáni világban, még erről beszélne mindenki és megint ki kellene találni valami elterelő konzultációt. Vagy a Nézőpontnak kellene mérnie, az meg olyan babra-meló. Hát nem lesz sztrájk, mert van helyette rendelet.

Újra itthon.

Be kéne jelentkeznem az előválasztási szervezőkhöz, hogy megjöttem, most megint számíthatnak rám (is). De nem hívom őket. Minek. Megint át vagyunk verve. A szobákban lezsírozták az „okosok”. Előre. Nem bíznak a választói bölcsességben. De a választók bízzanak bennük. Ez a világ rendje. Tényleg ez?

Újra itthon.

Thessza kutyánk viszont megveszik az örömtől: ugrál, fülig ér a „pofája”, ugrál körülöttem, egy pillanatra sem hagy békén, követeli a simogatást, a cirógatást – mintha most ő utazott volna Svájcba-

Megint itthon vagyunk, megjöttünk Svájcból…

  1. 07. 27. kedd

NAPLÓSZERŰEN

(37.)

Meghoztuk a változást Svájcba: az elmúlt hetek hatalmas esőzései, árvizei után végre kisütött a nap, beköszönt a nyári meleg; a vízszintek folyamatosan csökkennek, a folyók lassan visszatérnek évszázados medrükbe; bár még mindig barnán, dühösen, sokkal sebesebben zubognak lefelé haragosan vonszolva magukkal kegyetlen tombolásuk következményeit. De legalább nem mást hoztunk: a „hírünk” megelőzött minket, nem a batyunkból szabadult ki és terjedt el ebbe a békés, nyugodt országba.

Ezerkétszáz kilométeres utunk szép és szerencsére „eseménytelen” volt, bár Kókusz kutyánk nehezen viselte a „gyűrődést”: néha hangos ugatással nyilvánította ki véleményét bezártságáról, majd gyakori megállásunkkor boldog farokcsóválással és rohangálással jelezte, „látjátok, tudtok ti, ha akartok”. őt hidegen hagyta a hatalmas hegyek, a mindenütt „gaztalan”, élénk-zöld fű, a tiszta autók, az egykedvűen legyintő határőrök látványa. Zürich körül beállt a „csúcs”, mindenki leállt, három órát „csoszogtunk”, de közben senki nem tülkölt, nyomkodta dühösen a dudát, mutogatta fölfelé a középső ujját, próbált cikázni az araszoló járművek között.

Aztán persze megérkeztünk, semmiről nem maradtunk le – és még idegesek sem lettünk.

Ez egy más világ.

Aztán kipakolunk, megfürdünk, már itt is van a kellemesen könnyű vacsora; közben jön a kegyetlenül csípős kérdés: „mi történik nálatok Magyarországon”? (Kókusz nyugodtan fekszik az asztal alatt, a fejét sem mozdítja, most bezzeg nem „ugatja” a választ.)

Tényleg: mi történik nálunk?!

„Semmi, csak a szokásos” – válaszolok röviden magamban és kanalazom tovább a finom levest, miközben a kérdés megakad a torkomon (eszembe jut a vicc: a boltba betévedt fiatal nő ruhát válogat, az eladó kirak elé egy tarka szoknyát, kedvesen ajánlja, de látja, a lánynak nem tetszik a szoknya: „mi a baj a szoknyával?” – kérdi kedvesen, „hosszú” – feleli vevő-jelölt, mire azonnal jön a válasz, „nem baj, ráérek” …), hányszor tettem föl magamnak is ezt a kérdést, próbáltam megválaszolni nyugodtan és indulatosan is, de még mindig nem sikerült; talán majd most, így ezerkétszáz kilométerre a hazá(m)tól… „Hisz tudod, mindenki Európában erről beszél” – morgom „tele szájjal”, de nem folytatom, hát a kérdések sem folytatódnak.

Másnaptól rójuk az ismerős utcákat, megbámuljuk az évszázados utcákat, tereket, a hídon rácsodálkozunk a kuporgó kéregetőkre, a távolban feltűnő (város-csúfító) toronyházakra, beülünk egy ice-kávéra a „kedvenc” kávézónkba, megcsodáljuk a Főtéren fölépített „Strand-röplabda” pályát és a lelátókat, az újra megjelenő Pokémozókat; maszkot szinte senki sem visel, de hisz’ a határon is úgy jöttünk át, mintha senki nem is hallott volna a Covidról. Az idő egyre melegebb, minden olyan békés és kiegyensúlyozott.

Csak az a kur@a kérdés hagyna nyugodni. De persze nem hagy, mikor visszaérünk „házunkba”, rögtön nyomom az internetet, nézem a híreket: lehallgatási botrány kavarja az indulatokat, miközben a magyar kormány (röhögve) hallgat: csak a csahos kutyáit engedi póráz és szájkosár nélkül verekedni és hazudozni a maga kreálta ringbe. És persze a propaganda-hírek: Magyarország az első a világon!

„Semmi, csak a szokásos.”

De jó „messze” lenni!

Meghoztuk a változást Svájcba: az elmúlt hetek hatalmas esőzései, árvizei után végre kisütött a nap, beköszönt a nyári meleg; a vízszintek folyamatosan csökkennek, a folyók lassan visszatérnek évszázados medrükbe; bár még mindig barnán, dühösen, sokkal sebesebben zubognak lefelé haragosan vonszolva magukkal kegyetlen tombolásuk következményeit. De legalább nem mást hoztunk: a „hírünk” (sajnos) megelőzött minket, nem a batyunkból szabadult ki és terjedt el ebbe a békés, nyugodt országba.

  1. 07. 19. hétfő

NAPLÓSZERŰEN

(36.)

Mennek a napok, egymás után észrevehetetlenül, szépen sorjában, ahogyan a ház épül: tégla, habarcs, majd a habarcsra megint tégla, rakódik egyik a másikra, másik az egyikre megállíthatatlanul és véglegesen, A meleg már kibírhatatlan, majd lecsap egy vihar és kegyetlenül végig söpör a kerten; az aranyhalak viszont fölélénkülnek, följönnek a „mélyből” hirtelen és ide-oda cikáznak a tavirózsák hatalmas levelei közt. Thessza kutyánk behúzódik a fotelom elé, rárakja fejét a lábamra, meleg szemeivel türelmesen és élénken figyel, jön-e már a játék.

De én nem mozdulok.

Talán a párás, nyomasztó meleg a bűnös, a mellemre nehezedő nyomás, vagy másról lenne szó?

Minek olvasom Thomas Mann 1933-1939 között írt naplójának részleteit? Minek nézek híradókat, hallgatok híreket, olvasok blogbejegyzéseket?

Mindegyik egy-irányba mutat!

„Új, posztfasiszta tömörülés jelent meg, egyelőre csak egy nyilatkozat erejéig Európában, amelyhez Orbán is csatlakozott” – nyilatkozta TGM az internetes (mert a NER „einstandolt” frekvencia nélküli) Klubrádiónak. Magyarországon a (parlamentáris) demokrácia romokban; az alapvető emberi jogokat a hatalom semmibe veszi; a „rendkívüli állapotot” – többféle veszélyhelyzetre hivatkozva – évről-évre, hónapról-hónapra (a törvényi feltételeket figyelmen kívül hagyva) folyamatosan kihirdeti; a kormány alkotmányos polgári jogokat függeszt föl; bűnösöket, külső és belső ellenségeket (mindenkit, aki nem NER-hívő) megnevez, vegzál és büntet.

Közben művészek, írók, költők („és csecsszopók), egyszerű bűntelenek – mert rákényszerülnek – hagyják el az országot (most éppen Nagy Boldizsár, a Meseország mindenkié és a Micsoda család! gyermekkönyvek szerkesztője, korábban Kertész Ákos, Péterfy Gergely, Ágoston László); nem tér vissza „Az Orbán vezette Magyarországra Olaszországból a magyar holokauszt-túlélő”.

Milyen országgá lettünk?

Közben Jason Stanley, a Yale Egyetem filozófusa tíz szempontot sorol föl a fasizmus jellemzőjeként: annyire ismerősek, annyira jellemzőek a NER világára is! Az ország kettéosztása: „Mi” (a NER-hívők) egy mitikus múltból származunk, „ők” ezt tagadják, csúfolják; a szavak jelentését kifordítják, tudományos értelmezésnek hazudják a propagandát; az értelmiséget, a tudást, a gondolkodást csúfolják; a tényeket tagadják, semmibe veszik; a kisebbséget kirekesztik, veszteségnek állítják be; „mindenki bűnös, aki nincs velünk”, rendőri ellenőrzés jár nekik; csak a „család” létezik, és hogy ki a család, azt a NER mondja meg; a „bűnös város” bűnös; aki a NER-en kívül van, az lusta, munkakerülő, nem „érdemel” mást, csak az „árok-partját”.

Minden pontos. Letagadhatatlan.

Olvasom Thomas Mannt: „Betiltották a Tage-Buch-ot és a Weltbüchné-t. aggódom a Rundschau miatt. Semmi kétség, mindenképpen az a szándékuk, hogy megfosszák a nemzetet a művelődés valamennyi lehetőségétől… A műveltség és a gondolkodás képessége nem kívánatos, annál kívánatosabb viszont a népbutítás, mert így gépiesen és egyformán lehet uralkodni minden és mindenki felett … Zürichben állítólag hemzsegnek az emigránsok … Van abban valami pokoli, ahogy minden szót jó előre kiszámítva arra az ostobaságra hegyeznek ki, amit a szónok végül elsüt, miközben pimaszul lábbal tiporja a többi tudást, a tisztes igazságot.”

Mennek a napok, egymás után észrevehetetlenül, szépen sorjában, ahogyan a ház épül: tégla, habarcs, majd a habarcsra megint tégla, rakódik egyik a másikra, másik az egyikre megállíthatatlanul és véglegesen, A meleg már kibírhatatlan, majd lecsap egy vihar és kegyetlenül végig söpör a kerten; az aranyhalak viszont fölélénkülnek, följönnek a „mélyből” hirtelen és ide-oda cikáznak a tavirózsák hatalmas levelei közt. Thessza kutyánk behúzódik a fotelom elé, rárakja fejét a lábamra, meleg szemeivel türelmesen és élénken figyel, jön-e már a játék.

De én nem mozdulok.

2021.07.13.kedd

„… CSAK AZT VAGYUNK KÉPESEK LÁTNI, AMIRŐL TUDJUK, HOGY HOGYAN NÉZZÜK”

„Láss, láss, ne csak nézz, ne csak nézz!” – szól az 1967-ben készült, Ezek a fiatalok című filmben a legendás Illés dal, Bródy János szövege.

De ezt még mindig nem értjük.

Pedig azóta már eltelt (micsoda) ötvennégy év!

De mi, továbbra is csak nézünk, nem látunk.

Megyek az utcán; olvasom a megunhatatlan könyveimet; belelapozok az újságokba; rákeresek az internetes hírekre; megnézek egy filmet a tévében, beszélgetek a barátaimmal – és látom, hallom, amit látni, hallani akarok; valamit, amit ott és akkor csak én tudok észlelni. Tudnék mást is észlelni, látni? Más is tudná – akkor és ott, abban a pillanatban – azt észlelni, látni, amit én? Hogyan is írja Gábor György: „A látás igazi eszköze az értelem, a szem csak médium, afféle közvetítő elem”; tehát azt veszek észre, azt látok meg, amit már előbb megértettem.

Veled is így van, s vele is.

Így tehát mindenki mást vesz észre, lát meg az adott pillanat varázsából. És aszerint gondolkodik el a látottakon, aztán cselekszik, ha cselekszik.

És ez – szerintem – így is lenne rendjén.

Mégsem így van.

Mert a hatalom nem így akarja, nem engedi, megmondja: mit gondolj, mit nézz, aztán mit láss! Ha nem azt „látod”, bűnös vagy, magyar-ellenes, idegenszívű, sorosista-ügynök, brüsszeli fölbújtó. „Magyarországon senkinek nem kell feladnia az álmait” – hazudja a képedbe a „házmester”; „Nyugaton a metoo-mozgalom nagyüzemi módon „kasztrálja” a férfiakat” – vágja a „pofádba” Schmidt Mária a hatalom megmondó embere; „munkásőr-hajlamú nézőtéri besúgókat” alkalmaz az UEFA, mert kiderülnek a magyar szurkolók rasszista megnyilvánulásai; „az ellenzék nyílt zendülést hirdetett az alkotmányos renddel szemben”, mert kritizálja a NER-t (megint egy idézet a „házmestertől” és a sort hosszan lehetne még folytatni.

Akkor is, értsd meg: „A világ egy forgalmas utca, és valahová el szeretnél jutni, de a/ reklámok fényében az igazság arcát csak néha látni./ Értsd végre meg:/ Láss, láss, ne csak nézz, ne csak nézz!”.

  1. 07. 11. vasárnap

(A cím, Ulric Neisser: Megismerés és valóság, Gondolat, 1984., fordította: László János, idézi: Gábor György)

(Kép: Telex)

A SOKKOLÓ

A „sokkol” (ige) a wikiszótár szerint: „hirtelen és erős mentális vagy érzelmi zavart okoz valakinek; megdöbbent, megrémít, megrázkódtat, megrendít”.

A Magyar Nemzet (Orbán ezt a lapot tegnap nem kérte az újságostól, mert ez nem ellenzéki lap) szerint „Ősztől már a magyar rendőrök is sokkolhatnak”. Most már Taser sokkolóval … is.

Nagy dolog.

Mert sokkolni sokféle módon lehet: eszközzel, képpel, szóval.

Az utóbbi napokban – egyszerű halandóknak, normál(is) magyar állampolgároknak – volt részünk benne.

Persze sokkolhatok én is, te is barátom: dühödben írsz egy káromkodó-bejegyzést a Facéra (utána rögtön letiltanak egy hétre); fölraksz egy ironikus képet a Semjénről, ahogy kergeti és lövi a háziállatokat; „kimondod”: hazudik a miniszterelnök – és láss csodát, tizenhatan vagy tizennyolcan észre is veszik morgolódásodat (ebben nincsenek benne a „hivatásos olvasók”).

Persze: nagyobbat üt, ha a sokkolás a kormány, a hatalom felől érkezik. Mert onnan jön ám a csapás! „Lesz negyedik hullám” – jelenti be a miniszter hivatalosan, de nem tesz hozzá semmit, további enyhítések lépnek életbe, a maszkra sincs már szükség, viszont a veszélyhelyzet kihirdetve marad: igaz, erről a vírus nem tud, nem sza@ja össze magát, de regulára jó lesz. Kórházi osztályok zárnak be „nővér-hiány, orvos-hiány” miatt, de ez „csak” az (ellenség) ellenzék hazug demagógiája. A tanárok „tananyaga” is csökken, minek annyit tanulni, még átadják a végén a nebulóknak, és akkor lesz csak kalamajka, még a végén nem lesznek lakájok, még a végén gondolkodni kezdenek, az meg… Megint ott van a „házfalakon a jel”, méghozzá közpénzből, kormány-támogatással! Aztán „sokkoló” a „házmesterrel” készült interjú is, mert szerinte „12 év Fidesz-kormányzás legfontosabb” legfontosabb törvénye a „pedofiltörvény”, különben is: az unió úgyis össze fog omlani (közben készül az újabb föladatokra, mondjuk az aláíró-horgász utódlására)!

A Magyar Nemzet (Orbán ezt a lapot tegnap nem kérte az újságostól, mert ez nem ellenzéki lap) szerint „Ősztől már a magyar rendőrök is sokkolhatnak”. Most már Taser sokkolóval … is.

Nagy dolog!

De mi lesz ma a Puskás Akadémiával, Hatvanpusztával, Ruzsa Magdi új frizurájával, Mészáros Lölő zárt tárgyalásával Fekete Győr ellen – a száguldó inflációról nem is beszélve.

Semmi: ősztől viszont a Rendőrség használhatja a Taser sokkolót.

  1. 07. 08. csütörtök

(Kép: Népszava)

KONZULTÁCIÓ

KONZULTÁCIÓ

Ma akkor konzultáljunk.

  1. Vannak, akik szerint Marco Rossinak magyar állampolgárnak kellene lennie. Mások szerint jó olasznak is. Vajon: Ő(n) mit gondol és akkor az lesz?
  2. Vannak, akik szerint nem helyes, hogy civil szervezeteket névtelenül is lehet adományokkal támogatni, bezzeg a közpénzeket elnyerőkről idővel (majdnem) mindent meg lehet tudni. Mások szerint éppen fordítva kellene lennie. Vajon: Ő(n) mit gondol erről és akkor mi lesz?
  3. Vannak, akik szerint a Sinopharm oltás egy nagy kalap sz@r, ezért az ellenanyaggal nem rendelkezőket egy másik vakcinával, harmadszor is be kell8ene) oltani. Mások szerint a kínai vakcina a legjobb. Vajon: Ő(n) mit gondol és akkor az lesz?
  4. Vannak, akik szerint a magyar alkotmányos rend úgy, ahogy van jó. Mások szerint Brüsszel és Soros (fia) mindig belepofázik, ez fölháborító. Vajon: Ő(n) mit gondol és akkor az lesz?
  5. Vannak, akik szerint drámai a szúnyoghelyzet Szegeden, a vérszívókkal kezdeni kellene valamit. Mások szerint csak „szövegértelmezési problémákkal és lehengerlő tájékozatlansággal” állunk szemben. Vajon: Ő(n) mit gondol és akkor az lesz?
  6. Vannak, akik szerint a halálcsoportból (csodálatosan sikeresen) kiesett magyar válogatottnak Anglia nem lesz igazi ellenfele a VB selejtezőn, simán legyőzhető. Mások szerint a szerénység butaság, csak Bástya elvtárs szerette. Vajon: Ő(n) mit gondol és akkor az lesz?
  7. Vannak, akik szerint a veszélyhelyzetet továbbra is fönn kell tartani, mert másképp nem érdemes élni. Mások szerint, ha már van, akkor (ne) maradjon. Vajon: Ő(n) mit gondol és akkor az lesz?
  8. Vannak, akik szerint jó, hogy Ferenc pápát megműtötték. Mások szerint, ha nem akar(na) találkozni a magyar rendkívüli aláíróval és a legfőbb foci-rajongó stadion-építővel, akkor inkább pihenjen. Vajon: Ő(n) mit gondol és akkor az lesz?
  9. Vannak, akik szerint a birkák a leghasznosabb állatok. Mások szerint lehet, de ilyen melegben? Vajon: Ő(n) mit gondol és akkor az lesz?
  10. Vannak, akik szerint ideje lenne elgondolkodni azon, hogy ki a legnagyobb magyar! Másoknak nincs ötlete. Vajon: Ő(n) mit gondol és akkor az lesz?
  11. Vannak, akik szerint a sajtószabadság a legfőbb érték, ennek érvényesítésében Magyarország az élen jár. Mások szerint (akiknek kell, egyenként tudják, kik ők) ez nem publikus. Vajon: Ő(n) mit gondol és akkor az lesz?
  12. Vannak, akik szerint „A virágnak megtiltani nem lehet,/ Hogy ne nyíljék, ha jön a szép kikelet”. Mások szerint dehogynem. Vajon: Ő(n) mit gondol és akkor az lesz?
  13. Vannak, akik szerint a „Nemzethy Konzultáció” nagyobb találmány, mint az atombomba. Mások szerint egy nagy „fa@@ág” az egész. Vajon: Ő(n) mit gondol és akkor az lesz?
  14. Nincs több kérdés, minek. Vajon: Ő(n) mit gondol és akkor az lesz?
  15. 07. 06. kedd

(Kép: Mark Bryan)

SZAMIZDAT (1.)

(Gúnyirat Orbán Viktor Szamizdat írása(i) nyomán)

 

És akkor Hatvanpusztán elkezd működni

a „szamizdat-butik”,

keddenként bárki följöhet

válogatni a kiállított,

Orbán Viktor által jegyzett,

gépiratos szamizdatból…

 

Verte az apja. Később sovány focista akart lenni („vadakat terelő juhász” nem). Elvégezte az általános iskolát, majd a Teleki Blanka Gimnázium (angol) nyelvű tagozatos osztályában érettségizett. Azután sorkatona lett – ez a része az életének – egyesek szerint – még nem eléggé föltárt. Az ELTE Állam és Jogtudomány Karán jogi diplomát szerzett, diploma munkáját a Szolidaritás mozgalomról(!) írta, mert már akkor (is) tudta: annak, aki a világot akarja megkaparintani, mindig jó helyen és a helynek, időnek, közönségnek megfelelőt kell írni. Ezért aztán a Soros Alapítvány ösztöndíjasa lett (értsd: a Sorostól kapott pénzt), „az oxfordi Pembroke College-ban az angol liberális filozófia történetét hallgatta, de tanulmányait az 1990-es magyarországi országgyűlési választás miatt félbeszakította”, a ”félbeszakítás” azóta is tart. Volt KISZ-titkár, Fidesz alapító és (örökös) párt-elnök, majd miniszterelnök, bukott miniszterelnök, majd 2010 óta újra miniszterelnök. „A legkisebb fiúból királlyá lett.” Előtte az „átkosban” védte a melegek érdekeit (is?), miközben rendületlenül „szabadságharcolt”; eltemette Nagy Imrét; kikergette az oroszokat; (néhány életrajzírója és hívő követője a Sztálin-szobor ledöntésénél is látta föltűnni). Ő az egyik, ha nem az egyetlen ember a világon, aki kimerte mondani: „Soha nem hazudtam a választópolgároknak.” Vaclav Havel 2002-ben azt mondta róla: „Ha ez az ember még egyszer hatalomhoz jut, Isten óvja Magyarországot, de még Európát is.”

Nem óvta!

Újabban szamizdato(ka)t ír.

Annak idején nem írt.

Hát, gondoltam: írok én is egy szamizdatot, „egy engedély nélkül” megjelenő cikket, legyen ez az egyes, amit nem a miniszterelnök.hu oldalra szánok, mint azt a tizenegyet, ami eddig elkészült a miniszterelnök billentyű-nyomkodásával(?), nem is azér’ írom, hogy megmutassam: én is tudok billentyűt püfölni; de hát a szamizdat nem is olyan iromány, ami hivatalosan és egyidejűen jelenik meg az ország-világ nyilvánossága előtt; ez egy „veszélyes” vállalkozás (már akinek, neki nem!), jó esetben „csak” vegzálással, rosszabb esetben pénzbüntetéssel, közmunkával jár; siker nincs, az írásokat csak kevesen olvassák majd, ők is csak később, de talán lesznek közöttük olyanok, akik csettintenek: én is így látom!

Ma a szamizdat-írás lett divat, a miniszterelnök is azér’ ír (valódi sajtótájékoztatókon való részvétel helyett) ilyeneket, még a „veszélyt” is vállalja, hogy esetleg Polt Péter megorrol miatta(lehetetlen) és elküldi közmunkára. A miniszterelnöki szamizdat már a „hivatalos” kabarékat, a Nacsáékat is veri, mert – a csaholó lakájokon kívül – már mindenki röhög rajtuk. Most nem az „emlékiratok” a menők (ott kell a történelem-ismeret), mert az ellenőrizhető, „most a hatalomból, kormányból szamizdatot a trendi, azzal lehet nyerni” – mondták neki a súgók, a szakértők, a piárosok, meg a Habony Árpi is. Legföljebb egész-oldalas hirdetések lennének hatékonyabbak dán, spanyol, belga lapokban, bár az sokba kerül (igaz: a „közpénz jellegét elvesztő közpénz” nem számít), de az istennek nem mennek, mert az istenért sem kell nekik, sőt, a megjelentetés helyett még indokolják is az elutasításukat!

„Hatalomból, kormányból szamizdatot”!

Nehogymá’ legyen egy olyan kommunikációs eszköz is, ahol nincsen ott a NER! Hogy nézne az ki? Különben is: de nem lehet, nincs „különben is”! Mert a magyar miniszterelnöknek, aki már az európai szélsőjobb „góréjának” képzeli magát, kell a HARC, a küzdelem; ő egy „igazi” (öregedő és elhízott) szabadságharcos, aki (ahogyan az előbb is írtam) kiűzte a „kommenistákat” (bár most behívta a kínaiakat), már elkergette az oroszokat is (bár most megint a spájzban vannak, csak nem úgy, mint korábban, mert most ő hívta be őket, zabálják is a befőttjeinket); visszaidézte, hozta a Horthy-korszak áporodott, bűzös politikáját; illiberális (értsd: autokrata) államról vizionál és meg is valósítja azt; „nemzethy” álmokat kerget és fegyverkezik; és persze: szereti a focit!

A szamizdat: engedély nélküli, illegális kiadvány, tiltakozás a hatalmi cenzúra ellen. A magyar miniszterelnök ezzel az eszközzel él az európai mainstream, az „uralkodó liberális irányzat” ellen. A baj ezzel „csak” az, hogy a miniszterelnök – és csapata – tevékeny részese az európai döntéshozó testületeknek, a döntésekben részt vesz, sőt, amikor úgy látja, vétót emel, ellene szavaz a döntésnek, megakadályozza érvényre jutását. (Egyszer, még az „átkosban”, amikor egyetemre jártam, a csoporttársaim összehívtak egy KISZ taggyűlést, hogy sztrájkoljunk a „kék-könyv”, a tervezési tankönyvünk ellen, mert az egyoldalú, nem fejti ki a korabeli szovjet viták lényegét, nem mutatja be mindkét oldal álláspontját. A vita órákon keresztül zajlott, én és egyik társam a sztrájk ellen szavaztunk, én azért, mert nem éreztem magamban annyi tudást, hogy erre a kérdésre jó választ tudjak adni magamnak. A szavazás eredménye a sztrájk kihirdetése lett, azaz nem mentünk be a következő dolgozatot megírni. A társam egyedül volt ott, csak ő nem kapott helyből UV-t. Mikor utóbb erről beszélgettem a párttitkárunkkal, nem tudtam meggyőzni arról, hogy ez hiba volt, mert aki részt vesz a vitán, szavaz, annak vállalnia kell a következményeket is, a párttitkár szerint a társam helyesen járt el.)

Nos a magyar miniszterelnök az Európai Unióban (hónapról hónapra) ugyanezt csinálja: részt vesz, vitatkozik, szavaz, majd nem vesz tudomást az eredményről, hát (ha nem is ízibe, csak hosszú vajúdás után) „kiba@ták” a Néppártból. Ezért aztán most kevesebb labdát kap, légüres térben, trottyos gatyában és lógó hassal szaladgál, dehogy szaladgál, csak cammog … és „duzzogva” elmegy „szamizdatot” írni. Bezzeg Magyarországon, ahol kiépítette korlátlan hatalmát, kiröhögi, semmibe veszi, bünteti a kisebbségi véleményeket, tiltakozásokat, miközben demokráciáról hablatyol, hadovál.

A szamizdat bátorságot követel, mert kockázatot rejt magában.

A miniszterelnök ezzel szemben gyáva ember: nem vállalja a kockázatot, a nyílt ütközést, csak a „felesége szoknyája mellől”, itthonról, a „védett vonalakról” szól be, de ha meg kell védenie a beszólásait, a védelmet csahos kutyáira hagyja, évek óta nem áll ki szópárbajra, pláne nem újságírókkal „kérdezz-felelek” játékra.

„Én mindig nyerek, mert magyarnak és győztesnek születtem!” – hirdeti kidagadt erekkel, büszkén, ha nem is peckesen: most (szerinte) éppen a vírust verte ripityára (a meghalt magyar emberek neki nem számítanak), már maszk sem kell a pofánk elé („ugatni már szabad… ugatni még szabad”); viszont a veszélyhelyzetet továbbra is fönntartja, nehogymá’ tüntetni, utcára vonulni, talán előszavazni lehessen; már megint a migránsokkal ijesztget, miközben magyarokat tart idegennek (migránsnak), csak mert más a véleményük; a „putyini-minta” szerint most a „melegek” ellen hergeli csapatait, s mint a „sorosozásánál” most is vannak vevők a konkrét „cselekvésre); és persze építi „tanyáját”, a hatvanpusztai kúriát, csak azt nem egy „vak komondor” őrzi, hanem fölfegyverzett kommandósok hada.

És persze tovább írja a szamizdatos cikkek sokaságát: Sorosról, az Európai Néppárt árulásáról, Dzurinda tévelygéséről, a vétóiról, a „liberális gőzhengerről”, a szivárványos Európa lehetetlenségéről.

Annak idején, a „második nyilvánosság” el kezdett terjedni, mert „Szamizdat Iroda” alakult „Rajk Júlia frissen cserélt belvárosi tanácsi bérlakásában”.

Talán ezér’ építkeznek olyan őrült erővel, (köz)pénz nem számít pazarlással, gyorsasággal: alakul az „Orbán-butik” …

  1. 07. 03. szombat

TE MIÉRT HALLGATSZ?!

A csönd a hallgatás sokfélesége; mert a hallgatás, a meg nem szólalás sokfélét jelenthet: fölkészülést, bölcsességet, méltóságot, óvatosságot, ravaszságot, félelmet, lenézést, meghunyászkodást, önmagadba zárkózást.

 

Van, amikor hallgatni kell, mert az is cselekvés.

Van, amikor nem szabad nem megszólalni.

Van, amikor elég egy tekintet, egy villanása a szemnek.

Van, amikor kevés egy kézmozdulat is.

Van, amikor a csönd mond igazat.

Van, amikor hazudik: mert „vétkesek közt cinkos, aki néma”.

A beszéd, a megszólalás, a vélemény kinyilvánítása nem „úri huncutság”, az nem privatizált vagyon, az nem a politikusok, vélemény-vezérek, hangoskodók privilégiuma. Az minden ember sajátja, ami emberré teszi.

Mert „… az ember nem arra született, hogy legyőzzék… Az embert el lehet pusztítani, de nem lehet legyőzni” – ahogyan írta Hemingway.

De némán nem megy, „néma gyereknek az anyja sem érti a szavát”, némán nem lehet győzni!

 

A csönd a hallgatás sokfélesége; mert a hallgatás, a meg nem szólalás sokfélét jelenthet: fölkészülést, bölcsességet, méltóságot, óvatosságot, ravaszságot, félelmet, lenézést, meghunyászkodást, önmagadba zárkózást.

Döntöttél?!

  1. 06. 27. vasárnap

Ui: a magyar miniszterelnök aláírásával egész oldalas hirdetés(ek) jelent(ek) meg dán és spanyol lapokban, ami nem tükrözi a magyar emberek véleményét, én sem értek egyet az abban leírtakkal!

„MIT ÉR AZ EMBER, HA MAGYAR?”

Csörög a telefonom, megszólal a Skypeom, a Messengerem, kapom a maileket egymás után: ki indulatosabban, ki kicsit sajnálóan, feddően, „mi történik Magyarországon, mi van és mi lesz veletek?

Közben a Magyar Közlönyben megjelenik a KORMÁNY 1393/2021. (VI. 24.) KORM. határozata Magyarország nemzeti katonai stratégiájáról; Kovács Zoltán kormányszóvivő újabb „konzultációról” szónokol, a migránsok behozatala miatt megint a Soros-szervezetekkel riogat; a magyar külügyminiszter dörgedelmes nyilatkozatot ad a fölháborító müncheni esemény (a magyar himnusz alatt szivárványos zászlóval rohant be valaki a pályára); a magyar miniszterelnök kinyilatkoztatja: a magyarok nem térdelnek le, csak akkor…

Ülök a szobámban a gépem előtt, kinn megint harminc fok fölött a hőmérséklet, tegnap Pécsett öklömnyi jég hullott a magasból, viszont Thessza kutyám ki sem mozdul a hűvös szobából, elnyúlva, pofájából kilógó piros nyelvvel szuszog a szőnyegén.

Mi történik Magyarországon, mi van és mi lesz veletek?” – zakatol egyre hangosabban a kérdés a fülembe.

Már tíz éve morzsolgatom, értelmezem az egyre romló helyzetünket, keresem az értelmező szavakat, a föloldó feleletet, de nem tudom a választ!

Azt tudom: magyar vagyok én is, kisebbségi magyar!

Akkor is, ha – sok társamhoz hasonlóan – másként gondolkodom; ha a mi „fejünkön másként tapad a haj”; ha nekünk a történelmünk mást sugall; ha mi mást látunk a jelenben; ha mi mást képzelünk a jövőnkről; ha mást gondolunk a menekülőkről, a melegekről; ha nem dicsérjük a „buzizó” szurkolókat; ha néha cigánynak, zsidónak, migránsnak, árokpartjára lökött hajléktalannak is szólítanak és még hosszan folytathatnám a sort…

Most (már) nekem nem osztanak lapokat, még a nézőtérre sem akarnak beengedni, igaz: még nem térítenek el repülőt, hogy leszállítsanak a gépről a barátnőmmel, még nem zárnak gettóba, viszont a történelem megtanította: nem ezzel kezdődik…

Mi történik Magyarországon, mi van és mi lesz veletek?”

Eszközeim végesek, korlátozottak: tiltakozom, tüntetek, írok a közösségi médiába, civil szervezetekkel találkozom, beszélgetek, érvelek, ha módom van rá. És semmi nem változik. A hatás mérhetetlen. A véleményünk alig hallatszik, hatása láthatatlan: „Itt minden csupa rom… Itt pihensz, itt, hol e falánk/ erkölcsi rendet a sánta palánk/ / rikácsolva/ őrzi, óvja”. Tehetetlen vagyok. Tehetetlenek vagyunk. Szövetségek köttetnek, aztán szétrebbennek, „Itt a lelkek/ egy megszerkesztett, szép, szilárd jövőt/ oly üresen várnak… Egy vaslábasban sárga fű virít”. Hisz a hatalom tudomást sem vesz rólunk, kirekeszt, megbélyegez, besároz és röhög rajtunk.

És Európán is!

Mi történik Magyarországon, mi van és mi lesz veletek?”

„Mi lesz Európával, mivé lesz a világ?” – kérdezhetném vissza, de nem merem: még az itthoni dolgainkat sem tudom megoldani, hát még a világét, minek „támadjak” igaztalanul?!

Thessza váratlanul fölemeli a fejét, rám néz, élesen és vádlóan vakkant kettőt, nem érti, ahogyan én sem értem, hogy mi történik, hogy miért nem történik végre valami, ami nem kevés, ami nem olyan mindegy, ami több, mint a semmi: „(Márciusi Nap, nagy a te verésed,/ Csodatevőn szép te megérkezésed,/ De akard végre, hogy mi is akarjunk,/ De akard végre, hogy csúnyán ne haljunk).

  1. 06. 26. szombat

(Kép: Lykke Friis twitter)

SZURKOLÁS „MELEGBEN”

Szurkoltam. Otthon a képernyő előtt. A szurkoló már csak ilyen: miért ne lenne esélyünk? Hisz ’54-ben a csoportkörben mi vertük őket 8:3-ra, aztán a berni döntőben – 0:2-ről – mégis ők nyertek 3:2-re. Most miért ne lehetne fordítva? És a fiúk, a korábbi meccseken nagyot alakítottak, kitették szívüket-lelküket.

Most is így történt: lótottak-futottak, a „belük is kilógott”, majdnem sikerült.

Aztán láttam síró, meggyötört arcukat, elkeseredésüket. Pedig most emelt fővel jöhettek le a pályáról! Az egész ország velük érzett!

Pedig ez „csak” sport.

Ahogyan sport volt ’54-ben, ’62-ben, ’66-ban, ’69-ben Marseilleben, ’86-ban a 0:6-os vereségnél is, ami után Mezei György nem mert hazajönni, mert megfenyegették.

Pedig a sport becsületes és fair küzdelmet tételez, ami összehozza, összeköti a küzdőket és bár a küzdelemben a győzelem a cél, de nem az ellenfél megalázása, eltiprása. Szívet melengető, amikor a cselgáncsozók, bokszolók a mérkőzésük végén összeölelkeznek, meghajolnak egymás felé, mert tisztelik a másikat.

Ez nem politika?!

Pedig a tegnap esti meccs nemcsak arról szólt, hogy ki jut tovább, ki esik ki az EB küzdelmeiből. Nemcsak arról, hogy abban a kilencven percben éppen ki a jobb, ki tud több gólt rúgni a másiknak.

Miért nem erről szólt?

Hogyan is írta oldalára a magyar külügyminiszter: „Mi egy vérből valók vagyunk”. Hogyan is írta a magyar miniszterelnök: „A becsület már rendben van. A többit meglátjuk… És eljöttek azok az idők, amikor a magyarok többé́ nem féltek”. Mit skandált a magyar szurkolók egy része München utcáin? Miért osztogattak szivárványos zászlókat a szurkolóknak, miért borult piros-fehér-zöld fényárba a Groupama Aréna, miért nem ment a magyar miniszterelnök Münchenbe a meccsre? És arra emlékeztek, amikor a kokárdát elvették a nemzettől; amikor kinyilvánították, csak a nemzethyek a magyarok; aki másként gondolja, az ne is szurkoljon!

Akkor is magyar szurkoló voltam este, hangos magyar szurkoló!

De akkor sem értek egyet, aljas hazugságnak, sunyi, uszításnak, a sűrű homályból lappangóan előlopakodó rasszista fasizmusnak vélem a nagy csinnadrattával megszavazott 2021. évi LXXIX. törvényt.

Akkor is szurkoltam! Ezt (még) nem vehetik el tőlem…

  1. 06. 24. csütörtök

(Kép: nemzetisport)