(35.)
Ahogyan minden nap, ma is a kis kerti tavunk partjáról nézegetem a bimbózó-nyíló, színes tavirózsáinkat, a levelek alól néha előbukkanó és cikázó aranyhalainkat, hallgatom a keringető „forrás” ütemtelen csobogását – egy pillanatra önfeledten élvezem az életet. Most éppen lila-szárnyú szitakötők lebegnek tobzódón a hatalmas tavi-levelek fölött, aztán hirtelen csöndesen landolnak, majd rezzenéstelenül megpihennek egy fűszál élén. Akaratlanul elmosolyodom e festmény-látványon.
„Tisztán élünk különben és könnyű mosollyal;”, ugrik be Radnóti, majd tovább: „Tudja már, hogy harapósak a gazdagok kutyái/ s hogy aki meghal, azt végleg elkaparják”. De hogyan jön most elő éppen ez a vers, miért? Hisz minden olyan szép és világos és mozdulatlan, csak a szitakötők… „Oly félelem nélküli így az életünk és egyszerű,/ mint a papír, vagy a tej itt az asztalunkon/ és kegyetlen is,/ mint mellettük a lassútekintetü kés” – írta 1934-ben. Mert hiába a szikrázó napsütés, az aranyhalak cikázása, a szitakötők rebbenése, a mindennapok diktatúrája, kínja mindenen átüt, hogyan is írta Parászka Boróka: „… mennyi időnek kell eltelnie, hogy elszabaduljon és pusztítson egy szó. A zsidók fölöznek. A homoszexuálisok pedofilok. A „migránsok” elveszik a kultúránkat. Mi lesz ebből?”
Mi lesz ebből?
Nézem az élő közvetítést: vonulnak a „srácok”, mennek a délutáni, portugálok elleni meccsre: feketében, harciasan, tele reménységgel és magyarságuk büszke gőgjével. Nekem: félelmetesek. A rigmusaik. A karlendítéseik. A dobogásuk. Magyar szurkolók vonulnak át a városon a stadionba. Elénekelni a himnuszt, tombolni a győzelemért. Hősöknek érzik magukat, hősöknek kiáltja ki őket a politika, mint 2006-ban, amikor a gyújtogattak a Magyar Televíziónál, fölgyújtották a Baló autóját és az ’56-os pesti srácokat, a forradalmat vizionálta róluk a „puskagolyót gyűjtögető” riporter. Most „csak” önfeledten és tömött sorokban vonulnak.
Mi lesz ebből?
A lila-szárnyú szitakötők most föllibbennek a kerti tavunk fölé, majd lejjebb ereszkednek, mintha odabiccentenének az aranyhalaknak: ugye minden rendben?
Közben szavaznak a magyar parlamentben, csont nélkül minden átmegy: a kínai egyetem is, az orosz mintára megszült „pedofil” törvény is a horribilis összegű adóssággal együtt és „zavartalanul”, egyre zajosabban újraindul a „migránsozás”. Semmi nem számít: „… visszatesszük Magyarországot a térképre” – üzeni a magyar miniszterelnök kipirultan Brüsszelből, mert növeljük a katonai kapacitásainkat. (Olvasom: Mészárost meglátogatta a NAV, megnézze „harci járműveit”, semmi néznivalót nem talált.) Ez ma a nemzeti-keresztény és magyar mentalitás. Megint ez. Nem tanul(t)unk a történelmünkből.
Az aranyhalaink néha kidugják „fejöket” a nagy levelek alól, aztán gyorsan visszabújnak alájuk: ők értenek a szóból: ha meleg van, akkor tudják, hol van a helyük, nem lázadoznak az ellen, ami ellen nem érdemes…
„Meggyőződésünk szerint itt az ideje annak, hogy a balliberális országfosztás nyomába eredjünk, ezért szellemi honvédőink akaratára megalakítjuk a Civil Igazságtételi Bizottságot – jelentette be a CÖF–CÖKA elnöke”, írja meg a kormányzati szócső. Végre – súgom magamnak, „csak feküdj nyugodtan”, hisz „tudni annyit jelent, mint kiismerni magunkat abban a világban, amelybe együttesen és egyedül beleszorultunk” idézte Csoóri Heideggert elhíresült esszéjében, és folytatja: „Ki tud ilyen helyzet-felismerő tudásról beszámolni Magyarország utolsó évtizedeiben? … mi lett volna a hatása annak, ha valamelyik író vagy filozófus, például, azt fogalmazza meg sarkalatos tételként, hogy egy országot nem csupán háborúban lehet elveszíteni, de el lehet hazug békében is…”. Aztán persze Csoóri egészen vad kényszerképzetekig jut, mintha ma is, most is ezt az utat járnánk…
Á, oda ez a nap is, ezt se úsztam meg, pedig bimbóznak-nyílnak színes tavirózsáink, a levelek alól néha előbukkannak és cikáznak aranyhalaink, hallgathatom a keringető „forrás” ütemtelen csobogását – egy pillanatra akár önfeledten élvezhetem az életet. Most is éppen lila-szárnyú szitakötők lebegnek tobzódón a hatalmas tavi-levelek fölött, aztán hirtelen csöndesen landolnak, majd rezzenéstelenül megpihennek egy fűszál élén.
De már nem mosolyodom el a festmény-látványon.
2021. 06. 16. szerda

(34.)

Ma végre nyár van! Minden fényárban úszik, bár a tavirózsáink még nem dugták ki a „fejöket” a vízből, még nem nyílnak, pedig ilyenkor már mindig színes volt a kis kerti tavunk: de talán, „ami késik, nem múlik”.

Tegnap megint „unokás” napunk volt, ezért már tegnap is ragyogott az égbolt! A szobai játszadozás – sakkoztunk egy jót, bebarangoltuk a szobát a LEGO-helikopterekkel, dinókkal, elkerültük a vadállatokat – után „irány a cukrászda” felkiáltással útnak eredtünk. „Most egy másik cukiba menjünk, az sokkal olcsóbb, majd vezetlek benneteket” – mondta Krisztián, aki ősztől isibe fog már járni és úgy is történt. A „kertek alatt” haladtunk, az utca-építések miatt kisebb kitérőkkel, míg megérkeztünk a Cukrászdához, éppen szembe Krisztián leendő iskolájával. „Zárva”, lógott az ajtón az „ítélet”, „látod, ez tényleg olcsóbb lesz” – nézett ránk szomorúan, „tényleg” – válaszoltam neki, majd elkezdtünk beszélgetni leendő iskolájának névadójáról, az olimpiai bajnok vízilabdázóról; Erik rögtön abbahagyta az ide-oda rohangálást és érdeklődve figyelt, majd megszólalt: én is olimpiai bajnok leszek! Ebben maradtunk, hisz rögtön eszembe jutott a hatvan évvel ezelőtti történet, amikor Rákoskerten nyaraltunk és a házigazdánk pörköltöt főzött, amiben úszkáltak a nokedli-darabkák, persze, hogy borral kellett (volna) rásegíteni az ebédre, de én önérzetesen (Papp Laci akkor nyilatkozta, hogy sohasem ivott egy korty szeszt sem) azt feleltem (tíz-egynéhány évesen): soha nem iszom, mert olimpiai bajnok akarok lenni. Rég volt…

Aztán este leülök a tv elé: jön a meccs! A felvezetőt nem nézem, annyira nem vagyok mazochista, nyomogatom a távirányítót, inkább a Roland Garros-t, aztán vissza, már a himnuszok mennek, kimegyek a hűtőhöz, nagyot húzok a hideg, buborékmentes MAGNESIA flakonból és visszahuppanok a fotelembe, kezdődik. Látom, az írek letérdelnek szolidaritásból, a mieink nem, néhányan a trikójukra mutatnak, a háttérben a közönség tombol, fütyül, láthatóan fölhevülten tüntet, haragszik. Nem figyelek a riporterre, csak szégyellem magam és dühöngök. Aztán ma, mielőtt hozzáfogtam volna az íráshoz, átnézem a híreket, kiderül az MLSZ tegnap kiadott egy közleményt: „Az UEFA és a FIFA szabályai nem engedik a politizálást a pályán és a stadionban sem, amit az MLSZ nem csak elfogad, de egyet is ért vele. A válogatott a mérkőzések előtt nem térdeléssel fogja kifejezni a gyűlölet bármilyen formájának elítélését.” Marhák! Hazugok! „Tégy a rasszizmus ellen” – ugrik be az UEFA és a FIFA évek óta zajló akciója, ahol a csapatok a meccs előtt mindig közös fotózáson tiltakoznak a rasszizmus ellen, amiről az MLSZ nem vesz tudomást, hisz az politika(?). „Én nem értek a focihoz”! – rémlik föl, süvölt a fülembe a közelmúlt, az azóta már „kegyvesztett”, meghurcolt politikus mondása. A levitézlett politikusé, aki hiba állt be a sorba: Orbán ledarálta. Talán el kellene gondolkodnia végre a sok szekértolónak: miniszternek, államtitkárnak, csaholó újságírónak, riporternek: vajon mindez hova vezethet, mi ebben a felelőssége, szerepe neki, mi lesz majd a következmény?! „… Rákosi mindig is nagyon szerette volna, hogy nemzeti magyarnak lássák. Az a „nemzeti” (nacionalista) kurzus, amely most folyik, az eléggé szerves folytatása Rákosi hazug nemzeti kurzusának. Akkor mindenki röhögött rajta, és a népben csak az antiszemita reakciókat erősítette.” (Hargittai István Jeremiás nyomában Beszélgetések Komoróczy Gézával Magvető 2021. 352.old)

Viszont Griezmann ollózós gólja nagyszerű volt: ja, nem a mi meccsünkön…

Ma végre nyár van! Minden fényárban úszik, bár a tavirózsáink még dugták ki a „fejöket” a vízből, még nem nyílnak, pedig ilyenkor már mindig színes volt a kis kerti tavunk: de talán, „ami késik, nem múlik”.

2021. 06. 09. szerda