(akár egy iskolaőr)
Már tíz órája utaztak. A két öreg: a fiatalosnak tűnő 76 éves asszony és a mindig mogorva 71 éves „vénember”. Évente mennek látogatóba a gyerekekhez, unokákhoz, akik még az átkosban a „szabad életet” választották és ezért inkább kiköltöztek Svájcba, azóta kinn élnek. Persze szabadon (de ez egy másik történet, majd talán egyszer elmesélem.)
Megérkeztek arra a határra. Aznap már a negyedik határ-átlépésükre készülődtek. Eddig sehol nem volt probléma: ugyan lelassultak a kocsik, a határőrök maszkban. kesztyűben álltak strázsát, de mégis, a „hivatalosságok” mindenütt simán átengedték őket, meg se állították az autót, csak unottan intettek, menjenek már, mit totojáznak, ne tartsák föl az autókat, hát mindenütt mentek is.
De most, az utolsó határon, amikor már megérkeztek a célországba, hirtelen föltorlódott a kocsisor, majd megállt: a határon egy busz álldogált, a határőrök föl-le ugráltak a buszról, pedig azon – a vezetőn kívül – egy teremtett lélek sem volt. Aztán egyszer csak becsukódott az ajtó, a busz elindult és a sor is. Sehol egy hangos szó, tolakodó előzés, türelmetlen tülkölés, minden rendben haladt. A „vénember” – szája előtt a maszkkal – kicsit rálépett a gázra, néhány métert előre gurult, kettesbe kapcsolt, a kocsi ment magától, neki csak a fékre kellett óvatosan csúsztatnia a lábát, hogy ne gyorsuljanak és már ott is voltak az őrbódénál; bal-lábát a kuplungra tette, a jobbal fékezett, lehúzta egy kicsit a Skoda ablakát, kimosolygott, ami persze nem látszódott a maszktól, de ekkor a fiatal határőr fölemelte a kezét, megálljt parancsolt. Németül megkérdezte: hoztak-e valamit, ő nyugodtan válaszolta, hogy nem, semmit, mire a fiatal határőr jobbra mutatott és határozottan mondta is: álljanak félre, nyissák ki a csomagtartót. A „vénember” engedelmesen félreállt a járda mellé, leállította a motort, a biztonsági övet kicsatolta, megigazította a szája előtt a fekete maszkját, az asszony ugyanígy cselekedett, közben a határőr – akinek a száját nem fedte maszk – is odaért és körbejárta az autót, benézett a kocsiba és beszólt az ablakon: nyissa ki a csomagtartót. A „vénember” kicsit bosszúsan kiszállt és a kocsi mögé lépdelt, megnyomta a slusszkulcs csomagtartó gombját, amire a csomagtér rögtön kinyílt. A határőr odalépett a kocsihoz, belenézett a csomagtartóba és – kesztyű nélküli kezével – elkezdett kotorászni benne: először az ajándéknak szánt zacskót húzta csupasz kézzel és ujjaival elkezdte tapogatni az ajándékot; majd leemelte a notebookot tartalmazó kézitáskát, széthúzta a cipzárát, kivette az egeret, megnyomkodta, visszatette; aztán a bőrönd következett, elhúzta annak is a cipzárát, beleturkált a katonás renden sorakozó alsógatyákba, zoknikba, az ingek alá, majd megemelte az összes holmit, amik ettől a mozdulattól össze-vissza elmozdultak, akkor a neszesszeres kistáska cipzárja jött, azt is elhúzta, kivette a fogkrémes tubust, megnyomkodta, aztán visszadobta azt a neszesszeres zacskóba, összehúzta a cipzárat… majd kicsit később, mint aki jól végezte a dolgát lenyomkodott mindent és megpróbálta becsukni a bőröndöt. A „vénember” ekkor már nem bírta tovább cérnával, és magyarul rámordult a maszk és kesztyű nélküli határőrre: majd én, mintha megértette volna, a határőr elröhögte magát és úgy hagyta a nyitott, megalázott bőröndöt.
De még nem fejezte be a dolgát!
A kocsi belseje felé vette az útját, a „vénember” kézi-poggyászát vette csupasz-kezelésbe, kivette belőle a gyógyszeres tégelyt, kihúzogatta a fiókjait, beleszagolt, majd visszarakta a kézi-poggyászba, ekkor már a fiatalosnak tűnő 76 éves asszony is érezte, hogy baj lesz, szemével intett a „vénembernek”, hogy hagyja „a dagadt ruhát másra”, de a „vénember” nem értette, vagy nem akarta megérteni az üzenetet és kirobbant: egyenruha van rajta és fegyvere is van, hát rögtön azt képzeli, neki mindent szabad, azt a kiba@@ott életet, az a jó édes anyukáját, menjen a … milyen világ ez itt is, nincs menekvés?!
A határőr semmit nem értett az elhangzottakból, már indult a következő „kuncsaftjához”, előre röhögött magában, milyen jó móka lesz…
- 08. 07. péntek