TEMETÉSEN…
Az égen egyetlen felhő sem bontotta meg a kékséget, a nap vakítóan sütött a magasból és sugározta a forróságot, néha ugyan egy-egy szellő megrebbentette a hatalmas fák koronáját; a temető bejáratánál a kis sorompó a magasba ágaskodott; a ravatalozó körül azonban vibrált a levegő és sejtelmes homállyá változtatta a való világot.
Az emberek lassan, viszont egyre gyorsuló ütemben gyülekeztek, sűrű, hullámzó tömegben özönlöttek befelé, már a másik oldalát is kinyitották a kapunak, mégis csak lépésben, csoszogva lehetett beljebb jutni, mindenfelől szuszogások, nyögések hallatszottak.
A fekete-öltönyös, napszemüveges, fülükben drótos-kütyüt viselő férfiak szálfaegyenesen, mindenfelé fürkészve, látszólag egykedvűen, mégis magabiztosan és fenyegetően álltak a fekete ravatal elé kirakott széksorok körül. Halk vezényszó zörrent a fülhallgatókban, újabb fekete-öltönyösök jelentek meg és összezártak az ott lévőkkel.
Először persze az egyszerű, meghívóval nem rendelkező, „névtelen kis-emberek” érkeztek, a „talpasok”, akik önszorgalomból, elkötelezettségből vagy az elhunyt iránt érzett tiszteletből jöttek, ők csak a kordonon kívül, a gyalogút – fákkal nem árnyékolt – másik oldalán csoportosulhattak: ott később már egy gombostűt sem lehetett leejteni, mégis a tömeg egyre csak nőtt és sűrűsödött; a vállak már összepréselődtek, a lábak már össze-össze koccantak, rúgtak; az amúgy is komor arcok idegesen rándultak – szinte robbanásig feszült lett hirtelen a pillanat. De aztán mégse, az emberek, az évszázadok által magukra erőltetett néma és alázkodó fegyelmezettséggel vették tudomásul: temetés lesz, méltóságteljes temetés, amin részt vesz a miniszterelnök úr, beszédet is mond és a helyszínen hallgatva, a miniszterelnök úrral és a hullámzó tömeggel eggyé válva, kéjesen bizseregve a hallottakon mégis csak más, mint egy langyos sörrel a kezében, tévén keresztül nézni, akár egy meccset. „Ki lehet és kell bírni” – gondolták mindannyian és egykedvűen, egyre jobban izzadva, átnedvesedett, csurom-vizes ingjükben, kezükben a hervadó virágjukkal inkább tovább préselődtek, sodródtak, böködték és egyre durvábban löködték egymást.
Közben már halkan szólt a zene: Albinoni g-moll Adagio-ja a megafonokból, a ravatalon már ott feküdt a koporsó, körülötte a megszámlálhatatlan koszorúval, mindenütt hatalmas piros-fehér-zöld szalagos virág: középen a legnagyobb a miniszterelnök úré, mellette a családé, amott a kancellárminiszteré, odébb a kormányzó-párté, a búcsúzkodó szervezeteké, de az egyszerű, névtelen emberek még nem róhatták le tiszteletüket. A kandeláberek gyertyái sűrű fekete füstöt okádtak, minden kezdésre készen.
A ravatal elé kihelyezett széksorok fölött fekete ponyva feszült, ami valamit védett ugyan a nap vakításától, viszont a mozdulatlan levegő forrósággá áporodott alatta. Minden széken kis, fekete csíkkal keretezett papír a névvel, beosztással: a protokollosok többnapos egyeztetésének, értékelésének, a miniszterelnök politikai és egyéb szempontjait figyelembe vevő utasításának hűen megfelelve. A székek kezdtek megtelni, már csak a miniszterelnök úré volt üres: fekete fátyollal az arca előtt ott ült a megboldogult felesége és fekete halszálkás öltönyben egyetlen fia is, miközben sorban érkeztek a kormány tagjai, a legfőbb ügyész az első sorba; a püspöki kar tagjai, az állami hivatalok vezetői, a diplomáciai testületek meghívott tagjai a második sorba; néhány milliárdos, színész, laptulajdonos mögéjük. A hátsó székeket is elfoglalták már, oda a kormánypárti parlamenti képviselők, kisebb rangú, mégis befolyásos tisztviselők kerültek és máris jobbra-balra kezdtek nézelődni. A megboldogult feleségén kívül csak férfiak, alig megkülönböztethető férfiak: lelógó tokával, nagy hassal, egyre jobban izzadó homlokkal.
Vártak.
A miniszterelnökre vártak.
Sokan az órájukra lestek, az agyuk szélsebesen kezdett járni: mit is akartam megbeszélni most vele, vagy nem is vele, hanem …
Közben mindannyian fészkelődni kezdtek, többen a zakójukat babrálták, talán le is akarták venni, de mozdulatuk félbeszakadt, ahogy körül-néztek és látták, senki nem merte levenni a zakóját, hát ők is izzadtak tovább, már a combjukon, a lábszárukon is folyt a víz: még szerencse, hogy a székek nem érnek össze – gondolták. A szomszédjuk felé fordultak, „ez a meleg …”, mondták, „kibírhatatlan …”, jött azonnal a válasz, majd törölgetni kezdték homlokukat; „mindjárt kezdődik, a miniszterelnök úr konvoja most érkezik” – súgta halkan egyikük, majd mindenki fölállt a székéről, ájtatosan előre biccentette a fejét, próbált szemkontaktust létesíteni a miniszterelnök úrral, de ő nem nézett se jobbra, se balra, ment a helyére és amikor odaért meghajolt az özvegy előtt, aki lassan és nehézkesen fölemelkedett a székéről, előre nyújtotta kezét, a miniszterelnök két keze közé kapta a vékony, fekete kesztyűs kezet, közelebb húzta a szája elé és mintha megcsókolná odalehelt, nem zavarta a kesztyű sem, majd jobbra-balra aprót biccentve leült, a nyelvével megnyalta a szája szélét, kezével babrált a hasa alján a nadrágján és a szertartás megkezdődött…
Amikor a ravatalnál elhalkultak a Himnusz hangjai és elindultak a sírhely felé, kisebb tülekedés kezdődött: ugyan a koporsó mögötti protokolláris sorrend – a széksorok szerint – adott volt, de a sorokba-rendeződésnél mindenki „valaki” mellé igyekezett besorolni, mert „valakivel”, „valaki fontos emberrel” halaszthatatlan és elengedhetetlen megbeszélnivalója volt, miközben a „valaki” is „valaki” mellé igyekezett hasonló szándékkal. A „séta” alatt a zakók már kézbe kerültek, az izzadtság-foltos ingek, a szagok burjánzása azonban nem zavart senkit, legalább is nem mutatták. Aztán lassan elrendeződtek, méltóságteljesnek nem mondhatónak, de valahogy mégis rendezetten elindult a menet a fekete Mercedes mögött, elöl az özvegy és a fia mentek, mögöttük a miniszterelnök fekete-öltönyösökkel körülvéve, majd a többi „hatalmasság”. A talpasok még a gyalogút mentén várakoztak és főttek, de nem elégedetlenkedtek, csak innen-onnan hangzott el egy-egy suttogó hang: „nézd a drága miniszterelnök urat, milyen gondterhelt, csak nehogy valami baja essék”, „jaj, de jól csinálja a dolgát, nagy szerencsénk van vele” … és hasonlók.
Rögtön megindultak a „beszélgetések”: kijutottunk végre a nemzetközi porondra, egy-két körön túl kéne jutnunk, a miniszterelnök úr ezt adta ki parancsba, de ezzel a gárdával ez képtelenség lesz, erősítenünk kell, ahhoz meg még több pénz kell, a tao csak később jön, ugye meghitelezed – fordult a Mark Zuckerbergnél is gyorsabban gazdagodó a bankárhoz, persze, nem gond, a szokásos módon megy a pénz, felelte a bankár, miközben elkezdett előrefurakodni a miniszterelnök közelébe, de most ez nehezen ment: sokan törekedtek hozzá. Egyszer csak az egyik fekete-öltönyös odalépett hozzá, a miniszterelnök úr várja magát, jöjjön utánam, és határozottan vágott utat előre, a lassan haladó „méltóságok” kitértek az útjukból, s már ott is voltak. A fekete-öltönyös oldalra lépett, az ott bandukoló fekete-öltönyös bólintott és előre engedte a bankárt. Szevasz, kijutottunk – vágott bele rögtön, bár az özvegy meg a fia mindent hallottak, de ez a miniszterelnököt egy csöppet sem zavarta, most kell ütnünk a vasat, tovább kell jutnunk, legalább a csoportkörbe! – adta ki parancsba, mintha a bankár lenne az edző, vagy a csapat játékos-ügynöke és bármi köze is lehetne a sikerhez. A bankár hallgatott, várta a „kérés-parancsot”, a megfellebbezhetetlen utasítást. A pénz ugye rendben lesz – inkább mondta, mint kérdezte, de szólni kell az ultráknak, hangulatot, telt házat is akarok, a tévében orrán-száján nyomatni kell, hogy ilyen még nem volt, egy ilyen kis-csapat és mégis néhány év alatt eljutott a csúcsra, mert volt ötlet, kezdeményező készség, rátermett magyar emberek, érdemes volt! A bankár egyetértően bólogatott, de nem szólt semmit, már átélte néhányszor ezt a „sikert”, amiből aztán hatalmas pofára-esés lett a végén. De nem szólt mégse egy szót sem, felvillant benne a rég-múlt, amikor a miniszterelnök ellenzékben volt, és neki akkor is talpon kellett maradnia, hát „alkalmazkodott” a helyzethez, meg is kapta az üzenetet, hogy ne csinálja, mert nem lesz jó vége, meg is ijedt, mert ismerte a most mellette sétálót, aki sohase felejt, nem hagy megtorlatlanul semmit, mert ez a lételeme: a harc, a küzdelem és a nyerés, és amikor tényleg visszajött a hatalomba, sokba került neki az a nyolc év, majdnem ráment a kapcsolata, de aztán a pénz mégis mindent megoldott, ahogy most is az a fontos. Már tíz éve lemondott „az ide is, oda is, mert ki tudja, ki jön” elvéről, mert most már teljesen más lett, teljesen más van, de érezte: nagy baj lesz, amikor vége lesz.
Mégse szólt semmit, sodródott tovább, ahogyan a temetési menet is ment…
- 06. 29.