Vélemény kategória bejegyzései

NAPLÓSZERŰEN

(136.)

SZÁMADÁS – ESETT VAGY NEM ESETT, EZ ITT A KÉRDÉS

Már lassabban sétálok. Szinte alig haladok. Inkább a lábam elé nézek, nem a messzeségbe. Észreveszem a „fűszálon a pici él”-et is, pedig a szemem sem a régi. Nem is kell szólni, tudom, görnyedten járok: ki kéne húznom magam! Még járok. De azt is megtanultam, ha csak a lábam elé nézek, nem jutok messzire, a célhoz biztosan nem. Hát néha-néha most is fölemelem a fejem és a messzeségbe bámulok, de ott nem látok semmit, csak homályt, sűrű homályt. Mégis botorkálok tovább, előre.

 

Tizenhárom évvel ezelőtt zavartak nyugdíjba. Nem akartam elmenni. Akkoriban próbáltak meghurcolni, besározni, „rossz híremet keltették”, a csahos-sajtó verte is köröttem a habot. Aztán elcsendesedtek, úgy gondolták-látták, „ennek már vége”. Persze megüzenték, te itt a szakmádban nem fogsz már munkát találni, ne is keress: „csak feküdjön nyugodtan…”.

Világéletemben öt-tíz évre terveztem előre. „Akarjon, Vámbéry bácsi!” – és én akartam is, cselekedtem a terveim szerint. De arra, ami 2010-ben és utána történt, arra nem készültem. Nem akartam nyugdíjba menni. Előszőr prüszköltem ellene, tagadtam a megváltoztathatatlanságát, időbe tellett, amire elfogadtam.

 Akkor leírom, kiírom magamból – határoztam el, nem hagyom, hogy belülről szétszaggasson. Talán a családi történetet kellene megírnom, az utat, ahogyan egy szlovákiai faluból eljutott Csömörre, majd tovább és tovább előre egy zsidó család – gondoltam. Kezdjük az én emlékeimmel, a velem történtekkel, aztán az majd kibomlik magától – morfondíroztam akkoriban tovább az ötleten. Kutakodtam, gyűjtögettem, még mindig gyűlik (ahogy „szaporodik az idegen anyag” is a fogamban), sokasodnak a családtagokkal a video-beszélgetések, de érzem: ez már „túl nagy falat” lesz számomra. Közben meg úgy változik, megváltozott a világ, benne Magyarország is: az sem hagyott nyugodni. Hát arról kezdtem el írogatni. Kezdetben a szakmámba vágó témákról, de hamar rá kellett, hogy jöjjek, nem a szakmai viták, véleménycserék korát éljük. Később, mintha napló lenne. Mert minden nap történt, történik valami. Veled, velem és persze (ha akarják, ha nem) velük is.

És írtam és írtam és írtam. Néha mesét is, „ártatlan beszélgetéseket” az unokámmal, egy osztály történetét, a HÉV megállóban a nincstelenek „HOTEL”-éről, a lakhely-nélküliek SPAR-nejlonszatyráról és könyv-olvasásáról is. Talán a szeretetről is Olyan naplószerűen. Meg másképp is. Egy kicsit ironikusan, olykor cinikusan, talán mosolyt is „görbítve” néha az arcokra. A véleményemet. A tehetetlenségemet. Azt vetettem papírra.

Nem nagy ügy. Néha bele-bele olvasok az „ezer oldalas mesébe”, a mesémbe.

Kinek írtam?

Miért írtam?

Változott valami? („Miért e lom? hogy mint juh a gyepen…”)

Abbahagyom az írást, megtisztogatom a pipámat, aztán óvatosan, meggyújtom és megszívom. Érdemes volt? Hisz’ ma nem kérdés: „Lenni vagy nem lenni”! Ma arról ömlik a szó: „Esett vagy nem esett”; „Vette vagy lopta”; „Építse vagy ne építse közpénzből”; „Sírjak vagy röhögjek”!…

Sötétedik. Talán jön az eső. Talán a vihar. Thessza pihen, mindjárt megyünk sétálni.

 

Már lassabban sétálok. Szinte alig haladok. Inkább a lábam elé nézek, nem a messzeségbe. Észreveszem a „fűszálon a pici él”-et is, pedig a szemem sem a régi. Nem is kell szólni, tudom, görnyedten járok: ki kéne húznom magam! Még járok. De azt is megtanultam, ha csak a lábam elé nézek, nem jutok messzire, a célhoz biztosan nem. Hát néha-néha most is fölemelem a fejem és a messzeségbe bámulok, de ott nem látok semmit, csak homályt, sűrű homályt. Mégis botorkálok tovább, előre.

  1. 08. 22. hétfő egyszáz-hetvenkilencedik nap

„MEGVÉD A KORMÁNY”

„MEGVÉD A KORMÁNY”

az erdőirtástól

az elszegényedéstől

a maffiaállamtól

a járványtól

Brüsszeltől-Sorostól-Gyurcsánytól

a fajkeveredéstől

az aszálytól

az energia-hiánytól

a tanár túlképzéstől

az idősek gyógyszer-túlfogyasztástól

gyógyászati eszközök használatától

az elöregedéstől

a színházba járástól

a szépirodalom olvasásától

a gondolkodástól

a határvadász-hiánytól

a háborúba-sodródástól

a túlzó kávé-fogyasztástól

a Velencei tótól

a Diákvárostól

az Európai Ügyészségtől

a forint elértéktelenedésétől

az túlzó élelmiszer-fogyasztástól

a statisztikai adatok értelmezésétől

a tanulástól

idegen nyelvek elsajátításától

a szolidaritástól

a bizalomtól

 

Vedd már észre: „Magad uram, ha szolgád nincs”.

  1. 08. 21. vasárnap egyszáz-hetvennyolcadik nap

A BESZÉD…

Te mész ki tudósítani a beszédről – szólt a fiatal újságíró-palántához a főszerkesztő. Néhány tanács arról, aminek benne kell lennie a cikkben: ezer év; keresztény Magyarország Európa közepén; tizenötmillió magyar; katona-nemzet; megvédtük és meg is védjük, akár keletről, akár nyugatról jön is a veszedelem; életünk árán is; kerül, amibe kerül; az Alaptörvényünk gránitból épült, mégis tudjuk változtatni; éljen és lobogjon a lobogónk; most ünnepelnünk kell, ha esik, ha fú, akkor is; ami jár, az jár nekünk; nekünk a balszerencse is kijár; mi erősek vagyunk; szépek is; egykor Szent István vezetett bennünket, most Orbán Viktor; össze vagyunk láncolva Európával, hát ide veled azt a láncot; mi húsz év múlva is azt akarjuk, amit ma akarunk; Kárpátalja és a Délvidék is velünk zúgja ..  a többit te is tudod – fejezte be a főszerkesztő.

Hű de szép beszéd volt – súgta magának a palánta és benyomta az M1 adását.

  1. 08. 20. szombat egyszáz-hetvenhetedik nap

(Kép: Index)

SÖTÉTBEN…

SÖTÉTBEN

Szürke minden.

Nyomasztó.

A háttérben a pilisi erdők, dombok is délibábosan, mégis szürkén remegnek.

Senki nincs az utcán, csak Thessza meg én.

A gyíkok is elbújtak a hasadékokban.

Csak egy kislány fut szembe velünk, lába közt a „trappolós” biciklivel és sikongja: sikerült.

Amott fölhúzott falak, néma betonkeverő, mellette sóder.

Csönd, vészes csönd.

Thessza nyelve hosszan vöröslik ki a pofájából.

Csak a hátamon indul el egy izzadságcsöpp, már széles patakká szélesedik.

A párás levegőben lélegzetet is alig lehet venni.

A HÉV se mozdul.

Amott a megállóban emberek ülnek a padokon, nem beszélnek.

A szürke levegő is mozdulatlan.

Szorít, nyomaszt, egyre nehezül.

Ahogy a lelkünkön is ül ez a kor.

Talán csak vihar előtti „kóma”.

Leszakad egyáltalán?!

 

  1. 08. 19. péntek egyszáz-hetvenhatodik nap

VARIÁCIÓK EGY TÉMÁRA

„Zenei értelemben valamely zenei témának olyan átalakítása, hogy a megváltozott formában az eredeti zenei gondolat felismerhető marad” – írja a Wikipédia. Itt és most a „téma” az aszály.

  1. „Ilyen lesz a Velencei-tónál épülő sportakadémia” – szól a hír: „bagóért”, ÖTVENÖT milliárdért építik, 2024-ben kész lesz, az állam építi és tartja majd fenn, „… a 19 ezer négyzetméteres főépületben lelátóval rendelkező, országos versenyek megrendezésére alkalmas versenymedencét építenek, de lesz benne feszített víztükrű tanmedence, multifunkciós tornacsarnok, szabványos méretű kézilabda-, röplabda- és kosárlabdapálya, konditermek, konferenciaterem, étterem, közösségi helyiségek és tantermek. A kollégiumban 66 szobát alakítanak ki, melyek közül tizennégyet kerekesszékes sportolók is akadálymentesen igénybe tudnak venni”. Kovács Katalin nevét fogja viselni.
  2. „Vészesen apad a Velencei-tó: naponta egy centi víz tűnik el a tóból” – olvasom a „másik” hírt, a „Debrecen melletti Vekeri-tó már teljesen ki is száradt”: vajon a Velencei Tó is erre a sorsra jut? Lenne megoldás: de a „kormány egyelőre lesöpört az asztalról egy NEGYVENMILLIÁRD forintos megmentési tervet, mondván, a Velencei-tóra most nincs pénz”. A terv nem Kovács Katalin nevét viseli.
  3. Stirlitz tudta, nagy a baj, olyan aszály van, ki fog száradni a Velencei Tó is, ezen már egy jó „vodka” sem segít. Ha találna NEGYVEN milliárd forintot valahol és „Müller”-nek átadná, hogy mentsék meg a tavat, az lenne az igazi! Azonnal elvetette a tervet: még a végén „PzH2000 típusú önjáró löveg”-et vásárolnak belőle ls Szalay-Bobrovnicky Kristóf milliárdos honvédelmi miniszter kiposztolja a Facebook oldalára.
  4. A két öregember, férj és a feleség beszélgettek. Hova menjünk idén nyaralni – kérdezte az öreg. A Velencei Tó jó lesz – válaszolta szelíden és halkan az asszony. De már alig van benne víz – reagált az öreg. Úgyse akarunk fürdeni, és ebben maradtak.
  5. Az Adrián közben a motorcsónakok elromlanak…

2022.08.18. egyszáz- hetvenötödik nap

(Kép: HVG)

PIACON

Vásároltak a piacon. A „Nagyi meg az unokája”. Tipegtek az asztalok között, vettek sárga és fehér-répát, zöldséget, hagymát, krumplit is. Az unoka egyszer csak rámutatott egy mosolygó barackra, a Nagyi odanézett, aztán a táblára, amire fehér krétával volt ráírva egy szám.

Aztán elhúzta az unokáját, miközben egy könnycsepp csillant a szemében…

2022. 08. 18. csütörtök egyszáz-hetvenötödik nap

VÉGRE MEGSZÓLALT!

Stirlitz tudta, ha nem találja ki azonnal, hogy a Köztársasági Elnök asszony mit mondjon és nem hívja föl azonnal Novák Katalint, akkor Katalin asszony nem fog megszólalni Zánkán, az Erzsébet-táborban.

De mit javasoljon neki, mit mondjon?!

Háború, aszály, gáz és üzemanyag válság, az erdők kellenek tűzifának, egyes gyógyszerárak már a többszörösükre emelkedtek, a Fradi is kikapott.

Megvan: ezekről egy szót se!

Viszont mondhatná: „Az Erzsébet-táborban az ezeréves nemzethez való tartozást lehet megtanulni, azt, hogy mit jelent magyarnak lenni az Alföldön, Zalában, Tolnában, a Dunántúlon vagy éppen Borsodban, Kárpát-medence-szerte, a Felvidéken, a Délvidéken, Kárpátalján, Erdélyben és a diaszpórában”; beszélhet arról is, „az itt táborozók találkozhatnak azzal is, hogy mit jelent istenfélő, istenhívő embernek lenni”, mert az Erzsébet-tábor egy oázis.

Ez jó lesz – gondolta Stirlitz és a mobilja után nyúlt…

  1. 08. 15. hétfő egyszáz-hetvenkettedik nap

(A zIndex híre alapján, a kép a cikk reklámja, a Köztársasági Elnök asszony nem látható, mert éppen Zánkán van)

NAPLÓSZERŰEN

(135.)

„Tudod Thessza, nem mindegy, honnan és hogyan szemléljük a világot” – mondom Thesszának a reggeli sétánkon és ő azonnal megáll, föltekint rám kérdően, várja a folytatást. Nógatom, ballagjunk tovább, séta közben is tudunk beszélgetni, már nem is néznek rám csodálkozva a szembejövők, inkább mosolyt csalunk az arcukra. „Most olvastam egy könyvben, ami a zsidó emberek történetéről szól, hogy Dietrich Bonhoeffer, aki egy nyolcgyermekes család hatodik gyermekeként született, később lelkész, majd a nemzetiszocialista ideológiát ellenző Hitvalló Egyház illegális igehirdetői szemináriumának a vezetője lett, majd egy koncentrációs táborban fölakasztottá, tudod mit tanult meg, érdekel?” – emeltem föl a hangom, fejeztem be, de nem zártam le a mondatot és Thessza nem tiltakozott a folytatás ellen.

Egyre melegebb lett, pedig mára már enyhébb időt „jósolt” az „előre jelző”, hát nem mindig találja el, zakson. „Szóval egyszer, még 1941-ben azt írta a lelkész, hogy ő azt tanulta meg a történelemből, saját életéből, hogy „… a világtörténelem nagy eseményeit alulról nézzük, azoknak a perspektívájából, akiket kirekesztenek, gyanúsítanak, bántalmaznak, akiket megfosztottak minden hatalomtól, elnyomnak és megvetnek – egyszóval a szenvedők perspektívájából.”, ugye érted, kiskutyám? – emelem megint „kérdési magasságba” a hangomat. Thessza egy kicsit lassít, aztán megáll, mintha elgondolkodna a kérdésen, de látom: egy gyíkra figyel, ami átszaladva a lábunk előtt menekül a bokor alá, a töredezett járda hasadékába és már el is tűnik.

Elgondolkodom vagy inkább elmélázom: hogy is van ez? Thessza észreveszi a gyíkot is, talán hallja is a gyíklábak „trappolását”, mert ő „onnan és úgy” szemléli a szemlélendőket, neki ott vannak, történnek a fontos dolgok. Thesszának csak egy érdekes élmény a gyík látványa, de a gyíknak… De lehetne fordítva is, amikor Thesszának kellene menekülőre fognia. Most a gyíknak drukkolok, remélem nem lesz olyan, hogy Thesszának kelljen…

Poroszkálunk tovább, én egyre kedvetlenebbül, a kiskutyám meg hajkurászná a gyíkokat. „Télen sokan fognak fázni is”, ugrik be a mondat, Ferge Zsuzsa mondata, a „szegénység bármeddig növelhető, pláne, ha a többséget érinti, azaz természetesnek tűnik”, ám az éhséglázadásnak nem látja esélyét, mert Magyarországon 1956 óta nem volt tömeges aktív ellenállás a szegénységet hátrányba hozó intézkedéseknél, a legindokoltabb esetekben sem. A „magyar” nem tanulta meg, amit Bonhoeffer megtanult, mi nem onnan és úgy nézzük a világot.

Lassan hazaérünk, bemegyünk a kapun, leveszem a pórázt Thesszáról, azonnal rohan a táljához, lefetyeli a vizet, kétoldalt a szakállán is csurog már, aztán bemegy a lépcső alá és lehuppan…

  1. 08. 15. hétfő egyszáz-hetvenkettedik nap

CSAK EGY HOROGKERESZT – „MI VÉGRE VAGYUNK EZEN A FÖLDÖN?”

CSAK EGY HOROGKERESZT – „MI VÉGRE VAGYUNK EZEN A FÖLDÖN?”

„Horogkeresztet festettek a budai zsinagóga falára” – olvasom a hírt.

Aztán a bejegyzést: „Magyarbánhegyesen született … a 30-as években csaknem négyezren éltek, közülük 63-an voltak zsidó származásúak … majd Auschwitzba deportálták őket … nem tért vissza … A település honlapján erről az időszakról az alábbiakat olvashatjuk: „A háborúban 51-en estek el a magyarbánhegyesi katonák közül. Voltak olyanok is, akik fogságba estek és csak a háború után tértek haza. A környék zsidó lakosságát a Mandel kastélynál gyűjtötték össze és deportálták. 1944-ben sajnos községünkben is szétverték a mozit, néhány évig csak alkalmanként tudott üzemelni…”

Magyarországon zéró-tolerancia van – mondta néhány napja büszkén egy konferencián a magyar miniszterelnök. Közben – az állami médiában, az állami reklám-bevételekkel kistafírungozott lakáj-médiákban, amikor kell, a házfalakon – zavartalanul megy az (állami, hivatalos) uszítás. Persze nem úgy hívják. De mindenki – ki így, ki úgy – érti. És cselekszik is: tiltakozik vagy tiltakozik a tiltakozók ellen, mert nem is „úgy” gondolták; „Ő” és ők nem is „olyanok”. (Mit csináljon a szerencsétlen kormány, ha igény van rá! legalább ne szítsa!)

Leveszem a polcról a könyvet, Paul Johnsonét, „személyes értelmezését”: „Mózestől, Józseftől és Dávidtól Maimonidészen át a modernekig: a Rothschildokig, Disraeliig, Heinéig, Marxig, Freudig, Einsteinig, Schönbergig és Chagallig, Trockijig és Babelig” – szól a fülszöveg. „Miért írtam ezt a könyvet a zsidók történetéről?” – kérdezte „önmagától”. A többi mellett a negyedik ok: „… a könyv lehetőséget adott rá, hogy objektíven, egy majd négyezer évet átölelő vizsgálódás fényében vegyem újra szemügyre minden emberi kérdések közül a legnehezebben megválaszolhatót: mi végre vagyunk ezen a földön?” (Kiemelés tőlem)

Apám Csömörön született, három testvérével ott nevelkedett. A még élő testvérek vissza-vissza járnak Csömörre, ahol már nincs zsidó közösség, Zsinagóga sem. A zsidó temető – a falu végén – szépen felújítva, minden évben megemlékeznek a csömöri polgárok elhurcolt ember-társaikról. Így is lehet. Így kell…

  1. 08. 14. vasárnap egyszáz-hetvenegyedik nap

KÖNYVEK

KÖNYVEK

Szeretem a könyveket. Néha „csak” megsimogatom egynek-egynek a borítóját, „csak” lapozgatom „őket”, beleszippantok a sajátos, semmivel össze nem téveszthető illatba, ami árad belőlük és máris cikáznak a képek, emberek, történetek, amiket „átéltem” miattuk.

Könyvek.

A „nevét is, virágát is tudom” valamennyinek, hisz „Itthon vagyok.” Ha meg akarok nyugodni, leveszek egyet a polcról. Ha meg akarok tudni valamit, akkor egy másikat. Ha emlékezni akarok, már nyúlok is a harmadik felé. Ni-ni, ott meg a szerelem könyve!

Könyvek.

Utazom velük. Előre-hátra a történelemben, a történetemben: az időben is, a térben is. Csodák. Pedig „csak” betűk, szavak, mondatok. Viszont ami belőlük nő: nem „gyönge ág” a fatörzsből! Költők, írók – gondolatok, az egész világ.

Könyvek.

Sötét van. Botorkálok körbe-körbe. Félek. Elakadtam. Már kérdéseim sincsenek. Válaszaim végképp. Hozzájuk menekülök. Rohanok. És máris jönnek a kérdések: honnan-hová, hogyan és miért? És a válaszok: „mellyel az elme tudomásul veszi/ a véges végtelent,/ a termelési erőket odakint s az/ ösztönöket idebent…”.

Könyvek.

A családtagjaim. Hű barátaim. A menekülésemben társaim. De jó, hogy vagytok!

  1. 08. 14. vasárnap egyszáz-hetvenegyedik nap

(ui: ugye te is szereted?!)