A BESZÉD(EK)HEZ…
Még nem ért a végére a könyvnek.
A Raspailnak. Annyi dolga van mindig: utazások, találkozók, interjúk, temetések, frakció-eligazítások. Arra gondolt korábban, a nyaralásán befejezi, de ha így halad, nem fog sikerülni, mert most végre elhagyhatja magát, úgy „istenigazából”, ahogyan azt egy férfiember tudja csak, rá is fér már a pihenés, a fürdés a tengerben, nem is borotválkozik. Azt mondták az „okosai”, így még nagyszerűbb lesz a megosztott fényképeken a hatás, a sok (bolond) követője magára ismer majd és elolvad a gyönyörtől. Legalább tízszer kellett beállnia: egyszer a nap nem volt jó helyen, másszor valami árnyék öregítette az arcát, volt, amikor a kaján csillogás tűnt el a szeméből. De végül sikerült. Még mindig vezeti a lájk-listát!
Egyébként most úgy osztja be az idejét, ahogyan csak akarja. Most nem kell figyelnie semmire, még az időre sem, pedig az a legnagyobb ellensége: ide-oda menni; hol ezt, hol azt fogadni, meglátogatni. De a legnagyobb félelme, hogy lejár, hogy egyszer csak vége lesz, még az övé is elfogy. „Ez nem következhet be” – súgja magának, miközben a távoli hullámok csapkodását figyeli. Nem a haláltól fél, azt (még) nem érzi közelinek: de attól, hogy elveszt mindent, amit fölépített; amit maga alá gyűrt, mint a lepedőjét, ami bizony minden reggel vizesen, runcsliban hever alatta, attól már elkezdett félni. „Ez nem következhet be” – erősítette most már hangosan és kimondva, mire a testőre kérdően odapillantott, aztán nyugodtan tovább sétált szemlélve a homokos partot. Így neki most a mozdulataira, a mimikájára, a járására sem kellett vigyáznia, még az óvatlan pillantásoktól sem kellett tartania, megoldják János emberei.
Most tényleg azt csinál, amit csak akar!
De Raspaillal küzdenie kell! Ki kellett szabadítania magát a napsütés, a semmittevés, a reggeli pálinka tompa bódultságából: a jóllét érzéséből. Mert a könyv éppen arról szól, hogy mindent el lehet veszíteni. „De mi megvédjük, vigyázunk rá” – gondolta dacosan, mert ami az övé, az az övé, nem hagyja elvenni, mert már megküzdött érte és elnyerte, és mert mindig győzni akart. Bármi áron. Ebben a harcban is. Mert harcnak vélte ezt is, mint mindent, ami összekapcsolódott az életével. Még most, a semmittevésben is csak a győzelemre gondol, a másik eltiprására, mert azt nem tartotta győzelemnek, ha a másik (élve) állva maradt. „A háborúban ez a szabály: vagy én vagy … csakis én!” – gondolta és kezébe vette a könyvet megint. Éppen annál a résznél tart, amikor a Gangesz partján a „ganajevő” vezetésével megszállja a tömeg a hajókat, hogy azokkal a „paradicsomba”, Európába-Nyugatra hajózzanak, éppen a püspök és a konzul beszélgetését olvassa: „Nincs többé harmadik világ, ez egy olyan szó, amit önök találtak ki, hogy távol tartsák magukat” – olvassa a sorokat, lelki szemei előtt látja is a beszélgetőket, s ahogyan a könyvben tódulnak a szavak, orrában érzi is a „makacs illatokat”; látja azt is, ahogyan „ugyancsak huszadszorra” mossa kezeit „lúgos szappannal”, hogy eltűnjenek a „Kelet bűzei” onnan, és már hallja is a váratlan kérdést, ”Mivel illatosítja magát?”, hirtelen abbahagyja az olvasást, nyitva leteszi fölemelt lábaira a keményfedelű könyvet s már érzi is orrában a (megvetett, lenézett) partnerei „szagát”, „A fenébe is, a Nyugat bűzlik!”, „ezek tényleg jönni fognak, ezek tényleg elözönlenek minket is, ezeket nem lehet majd egy golyóval megállítani, mi lesz akkor velünk?”. A szikrázó napsütésben, a negyvenfokos melegben is fázni kezd hirtelen, megborzong, pedig a tenger mozdulatlan, sehol egy árnyék, hajó se…
Fölemeli a fejét, csettint az ujjaival, máris mellette van egy pincér és kérdés nélkül lerakja a fejénél lévő asztalkára a Stölzle-oberglas füles sörös korsót, benne a hideg, gyöngyöző csapolt sörrel és rögtön eltűnik, mintha ott sem lett volna, a lebegő levegőben. Nagyot hörpint a krigliből, szája két szélén megjelennek a fehér bajuszkák, de beleolvadnak ősz sörte-szakállába. Böffent egyet, fölveszi a könyvet és tovább olvas: „Maguknak, ott Nyugaton, meg kellett volna őrizniük azt a vasszilárdságú megvetésüket. Talán hatékonyabbak maradtak volna? És most meg majd belehalnak a félelembe…”
Most mellé lép egy ember, kérdően ránéz, persze, mehetne egyet jachtozni, kipróbálhatná a horgászást is, tegnap is kapott egy hosszú botot, mutatták neki, hogy csak csévézni kell, a csillámló horogra ráakad majd a rajban a hal, de nem élvezte, nem pezsdítette meg a vérét, meg a halak is túl kicsik voltak. Tíz évvel ezelőtt vízisíelni vitték, de hamar rájött, abból nem lesz semmi. Most csak legyintett, focizni sem megy már.
„Meg kell állítani őket, holnap már késő lesz!” – gondolta, „de nem úgy, ahogy azt a konzul tette, öngyilkos-őrült nem leszek.” Igaza van Raspailnek, nem kell rasszistának lenni ahhoz, hogy ezt belássuk, majd én megértetem mindenkivel ezt az igazságot, nem „bűntudat és imádság” kell ide, ez lenne a halálunk, ezek nem jöhetnek be közénk!”.
Máris jobb kedve lett, tudta, mit kell és fog is tenni, erről fog beszélni és eszerint fog cselekedni is, nem érdekli majd, hogy minek fogják tartani, már nem gondolkodott tovább a dolgon, a többi már a beszédírók dolga lesz, meg a magyarázóké, mert sokat kell róla beszélni, hogy anyagi erővé váljon…
- 09. 05. hétfő egyszáz-kilencvenharmadik nap
(Kép: az „Il colore dei pensieri” oldalról)