Vélemény kategória bejegyzései
NAPLÓSZERŰEN
(109.)
Ma olyan „semmihez nincs kedvem van”, olyan „hiába minden, úgy sem sikerül” hangulatom, szokott ilyen lenni, biztosan az időjárás teszi. Vagy más. Nem tudom. Annyi minden lehet. De Thessza kizökkent és „elvisz sétálni”, de most nem rohangál előre, figyeli a mozgásomat, a „metakommunikációmat” és azonnal dekódolja, értelmezi és igazodva tudomásul veszi: ma ilyen napom van.
Vajon mitől?
Pedig napsütéses, ugyan hideg, de szélmentes időnk van: olyan sétára-ingerlő. Finom volt a reggelim is („nem sárga”), ahogy hallottam: „előre megy Magyarország, nem hátra”, az egészségügy sem fizetős, csak a teszt drága … Dalolni én is tudnék, ha ahhoz lenne kedvem. De most nincs. Mondja csak a magáét, hisz mondhatja, mit mondhatja: ország-világ (és a mikrofonállvány „riporter”) elé kiállva, tele „pofával” kiáltja, bele az űrbe, ahol vannak, akik lélegzetüket visszafojtva hallgatják az „igét”. Hallgassák. „Addig ütötte ököllel a nyugdíjas önkéntest, hogy az már a szomszéd fideszesnek is sok volt” – hát hol élünk, erről miért nem szól a miniszterelnök? És a rádiók előtt ülők, tudnak róla? És összevetik vajon saját tapasztalataikkal, „élményeikkel”, a mindennapokban átéltekkel? Persze: kinek mi a mindennapos élménye, mit tart fontosnak, amihez viszonyítania kell, amihez viszonyítani akar. Széles a skála: kinek a múlt, kinek a közelmúlt, kinek az ábránd, másoknak meg remény vagy illúzió. És vajon a hallgató(k) hagyják-e magukat gondolattalanul, csak a szónokra és (hamis) érzéseikre hallgatva (meg)vezetni? Beugrik egy internetes cikk-élmény: „75 évvel ezelőtt törölték el a magyar nemesi rangokat”, tényleg? Nem kéne újból eltörölni?
Kérdések. Most nincsenek válaszok, majd lesznek, előbb-utóbb lesznek.
A kétkedésem miatt vagyok rosszkedvű?
Thessza nem szalad el tőlem, nem is nógat gyorsabb sétára, érzi rajtam: most hagyni kell, „majd kiforrja magát a gazdi”.
Ballagunk tovább, alig van ember az utcán, szerencsére nem csúszkálunk. „Hát dolgoztam hiven,/ zümmögve, mint a rét./ Milyen könnyű a menny!/ A műhely már sötét.” – zümmög a fejemben a költő, talán nyugtat is, feledtet is egy kicsit. Aztán bevillan a folytatás is: „Fáradt meg együgyű,/ vagy tán csak jó vagyok/ s reszketek, mint a fű/ és mint a csillagok.”
Thessza mellettem van, éppen hazaértünk.
- 01. 21. péntek
VÁDIRAT
VÁDIRAT
Tombol.
Az új fertőzöttek száma soha nem látott mértékben nőtt egy nap alatt, a halálozási ráta az egekben. Nemcsak a vírus miatt: az egészségügyi ellátórendszer kimerültsége, szervezetlensége, összeomlás-közeli állapota miatt is. Viszont a kormány a helyén van, a propaganda éjjel-nappal harsogja: „csapataink harcban állnak”!
Közben a valódi adatokat, a hiteles információkat nem mondja meg az „illetékes elvtárs”, azokról „kuss van”. Sem a beteg, sem az egyszerű, egészséges, ám halandó ember nem tudhatja meg az igazat. Semmi köze hozzá, azt csak a bennfentesek „láthassák, tudhassák”. A végén még majd a betegek javasolnak, tesznek valamit. Úgyhogy coki nekik, nem adatok.
Tombol.
Hát aztán. Legalább a veszélyhelyzetet fönn lehet tartani (az illegális migránsokon már csak röhög az ország). Az kényelmes a hatalomnak. Abban „jogszerűen” lehet sumákolni, dönteni, közpénzeket, amik elvesztik közpénz jellegüket elsíbolni. Akkor tomboljon.
A hatalmat, a kormányt, Orbán Viktort nem érdekli, hogy közben emberhez méltatlan helyzetekbe, szituációkba kényszerülünk. Egyre kiszolgáltatottabbakká, reményvesztettebbekké válunk, mert egyre többünk rokona, ismerőse veszti életét – ki ezért, ki azért – és nem kapunk választ kétségbeesett kérdéseinkre: miért, hogyan, hol rontottunk el valamit, hogyan temessük el méltóan az elhunytat, most mit tegyünk?
Meghalt egy ember (nem segített rajta a tízparancsolat se). Lehetett volna más is, most mégis róla írok (megint), arról, hogy halála után mi is történt. Halála óta eltelt már közel egy hét. Hazarepült gyorsan külföldről a lánya is. Ő is, mi is tisztességgel el akarunk búcsúzni az elhunyttól, tisztességgel el akarjuk temetni. De még nem lehet. Majd „ők” szólnak. Most fizessünk naponta tízezer forintot. A hűtőkamráért. Mert még nem tudják fölboncolni. Mi nem akarjuk a boncolást. Azt nem lehet. A boncolás majd lesz: hétfőn, csütörtökön vagy hétfőn. Telefon ide, oda majd megint ide. Visszahívást ígérnek. Mindig visszahívást. Aztán semmi. Be a kórházba. Ott az egyik információs pulttól a másikig, az egyik nővértől a másikig. Nem tudják, keressen mást, hívja ezt a számot vagy azt. Majd orvos jő pihegve, telefonál: menjenek haza, még nem boncolták föl, majd hétfőn vagy csütörtökön, majd hívják magukat. Itthon internetes keresés, majd végül – a lap alján, kisbetűkkel – egy telefonszám, a patológia száma. Kicsöng (persze, ki hívja a patológiát), fölveszik, várjon, megnézem, de hisz’ már megcsináltuk…
Tombol.
- 01. 19. szerda
„KIS-EMBER”
„KIS-EMBER”
A „Kis-ember”, a nép egyszerű fia; akinek saját lábán álló” lánya van, aki pelenkát is tart néha a kezében, amit aztán az út szélére hajít; akinek veje is van; aki természetesen
– pálinkát iszik
– ipponnal legyőzi a disznót
– aztán meg is pörzsöli, majd
– „viszlát röfi”-t mond
– rögvest kirakja a Facebook oldalára
– később megnézi a kézilabda meccset
– megsimogatja az (nem-közszereplő) unokái fejét (nem nyilvánosan, mégis köz-láthatóan)
– küzd, harcol és hadakozik, hogy „… fényre” derüljön
– persze előbb csizmát húz
– a „farhát-kérdéssel” is foglalkozik
– nem mellesleg a Türk Tanácsban is van széke
– a Karmelita Kolostorban is, koronás.
Ő a „Kis-ember”, a nép egyszerű fia. Mert most választás lesz. Akkor – szerinte, meg a tanácsadói szerint – így kell: el kell játszani a szerepet! Ahogyan az Elkú@@tukban is! Csak játszad el, az sem érdekes igaz vagy hamis, ez nem a „Játszd újra, Sam!” Hisz te nem egy gátlásos, esetlen, csetlő-botló Woody Allen vagy, te vagy a magyarok miniszterelnöke. Te egy Humphrey Bogart vagy! Még el is hiszed, hisz’ másképp nem menne. De megy. Csinálod. Beállsz, akár Bözsi néni mellé is. Csak világítsanak a lámpák! Azt Rogán Tóni megszervezi. Amikor kell, a Kubatov is besegít a talpasaival.
Hát játszod tovább. A „Kis-embert”. Hisz’ engedik…
Meddig még …
2022. 01. 17. hétfő
(Kép: velvet)
NEM REMEG
NEM REMEG
„… az a legenda, amelyben a nép hisz, ér annyit, mint az igazság, ha nem többet, mivel az emberek örömestebb hisznek legendáknak, mint tényeknek.”
Nézem a kezeimet. Nem remegnek: sem az Alzheimertől, se az idegességtől. Akkor ez rendben van. Minden rendben van. Minden rendben van? Hát aztán. Hisz rövid az élet. Igyunk egy kis Whiskyt. Az nem árthat. De nem szoktam inni. Egy kicsi akkor sem árthat. És a gyógyszerek? Addigra elmúlik. Most fekszem az ágyon. Úgy érzem, berúgtam. De nem remegnek az ujjaim. Szerencsére.
Fölkelek végre. Kitisztultam. Leülök az íróasztalomhoz, Notebook be, internet, hírek. Beleolvasok, nem értem: ki ezt, ki azt mondja. Pedig szakértők. Viszont „innen” szólnak vagy „onnan”. Nem mindegy. Pedig a szakértő ne innen vagy onnan szóljon. Szakértően szóljon. Ma? Most akkor kell vagy nem kell negyedik (ötödik, hatodik) oltás? Csökken vagy nő a megbetegedések száma? Oltottak vagy nem oltottak kerülnek kórházba? Vajon mivel oltották be őket?! Viszont a világelső teniszező letartóztatták.
Ellenben nem remeg a kezem.
Vajon mi lesz április harmadikán? És miért az lesz: mitől szavaznak majd így vagy úgy az emberek? Az utolsó hónapokban történtektől függ majd? A farháttól? A kormányzati propagandától, hogy a magyar a legnagyobb, az igazi európai-keresztény, az „ezeréves” mítoszától? Vagy az utolsó napoktól, óráktól? Ki, milyen lábbal kel majd föl az ágyból? Hogyan szól majd hozzá a felesége vagy a férje? És mi lesz azután? Elfogadja majd a vesztes, hogy vesztes? Lesz-e Kazahsztán, Fehéroroszország effektus?
Nem remeg, most sem remeg.
Vajon meddig lesz így? Hisz az emberi méltóság ma nem érték, csak le@@arandó valóság! A „majdani” utolsó napokat, csak azokat lehetne feledni…
Egykedvűen pötyögök tovább, a Notebook billentyűje mindent kibír…
„Mert az ítélet azoknál van, akik utánunk jönnek; a fiútól függ, hogyan él tovább atyja a nép emlékezetében.”
(Idézetek: Stefan Heym)
- 01. 15. szombat
NAPLÓSZERŰEN
(108.)
Ma végre szikrázóan sütött a nap, bár erősen fújt a szél, Thesszával egy nagyot tudtunk sétálni: ő az előre-hátra rohangálást, én az elgondolkodós bandukolást élveztem. Érdekes, nem is kell ennél több talán, a világ „kikapcs”, a problémák oda, a politika is elhúz, mint a vadlibák az égen. Csak a szél süvít, az orrom lesz egyre pirosabb és a pipa kezd hiányozni: Thessza viszont boldogan szaladgál az egyik fűcsomótól a másikig és vissza.
De az agyam csak nem hagy nyugodni, annyi minden birizgálja, ingerli, alig győzöm: „Elképesztő ütemben halmozzák a pénzt a gazdagok Magyarországon, rég láttunk ilyet, „a homoszexualitás elvezet a pedofiliához”, meghackelték az ukrán kormányzat oldalait, „mégsem választunk április 3-án?”. Aztán agyam a sportra vált, jusson eszembe valami kedves, számomra „bizsergető” is: tegnap „végre” megkezdődött a kézilabda EB, amelyikre (vagy stikában mégis a budapesti olimpiára?) a kormány 100 milliárdért fölépítette azt a multifunkcionális csarnokot. Tulajdonképpen nem nagy, inkább – az előbbiekkel szemben – piti ügy, „mindenkori cirkuszodat add meg nekünk uram!”
Thessza rám sem hederít, izgatottan szaglássza a fatövét, valahol egészen máshol járhat.
A „piti ügy” nem hagy békén: a beharangozók, a „végre négy között lehetünk”, „lesz magyar az All-Star csapatban”, „jól sikerült a felkészülés” olyan felütést okoztak, ami re a várakozás mindent elsöprő lett. És persze mi rendezzük a legjobban, mi vagyunk a legjobb szervezők, a rendezés csodálatos. Aztán kikaptunk az első meccsen a hollandoktól. „Tehetetlennek éreztük magunkat”, „bután csináltuk”, „ébresztő jelleggel akár még jöhetett” és így ment tovább a hablatyolás a magyar sport-sajtóban.
„Piti ügy”, szóra sem érdemes, ebben a szikrázóan szép időben. ha nem a NER újabb megjelenése lenne; ha nem arról szólna ez is, hogy a „vezérürü” megint kitalált valamit, a nyakában lógó kolomp szól és a falka meg megy utána. Magyar sport újságírás. Lakájok ők is, a pénz jön, a lámpák melege is, gondolkodni nem is kell. Az eredmények? Neked legyen mondva…
Kit érdekel a kézilabda? De lehet róla beszélni, eltereli a figyelmet – most az enyémet is, pedig szép, szikrázó az idő, Thessza is nagyon élvezi.
Majd legközelebb nyerünk, minden feledve…
- 01. 14. péntek
ELMENT EGY EMBER
ELMENT EGY EMBER
Azt hittem, nem rendít már meg a halál.
Annyian elmentek mellőlem, egyre többen. Olyanok, akiket szerettem, olyanok, akiket tiszteltem és sokan mások is. A halál nem kérdez, nem is válogat: megy a maga útján. És viszi, akit vinnie kell. Emlékszem: még Budán laktunk, egy „nagy” házban, a harmadik emeleten, nyitott körfolyosón kellett mennünk a gangon a legutolsó lakásig, ahol mi laktunk, rögtön a lépcsőfeljáró mellett, az első lakásban egy „öreg” néni élt, én ott rohangásztam a gangon, amikor fekete ruhás emberek jöttek ki a lakásából, egy hosszú, fedéllel lezárt, színtelen faládát cipeltek, a házmester bácsi is ott téblábolt mellettük és nagyokat sóhajtott, az alattunk és fölöttünk lévő folyosón is kinn álltak a nénik és a bácsik, senki nem szólt egy szót sem, csak álltak ott némán, olyan furcsa volt minden, mert nagy csönd volt, csak a feketeruhás emberek csoszogása és lihegése hallatszott, alig lehettem négy-öt éves…
Megint elment egy ember.
Élte az életét. Amibe beleszületett. „Cipelte” magával, amit kapott otthonról: a szokásokat, a vallást, az örömöket és a sérelmeket, amiket a XX. és a XXI. század és a benne élő emberek hoztak, adtak, okoztak neki. Beleszületett, hát benne élt: ahogyan először elképzelte, aszerint, nem ítélte meg sem el elődeit, minden úgy volt jó, ahogy gondolták, csinálták, hát elfogadta. Ahhoz következetes volt.
Most elment ő is.
Nem voltunk barátok, nem kerestük, mégis elfogadtuk egymás társaságát. Azért óvatosan mindig „kóstolgattuk” egymást. Úgy vitatkoztunk, hogy szinte nem is vitatkoztunk, de azért tudtuk, éreztük a (vélemény)különbséget, néha a feszültséget is: ő úgy látta helyesnek, én másképp. Bár kinn egyre zajosabban pergett a dob, harsant a kürt, mégis: Ö is, én is elfogadtuk egymást.
Most elment.
Nyugodj békében …
- 01. 13. csütörtök
NAPLÓSZERŰEN
(107.)
Nézem Thesszát, a fejét, lelógó, hosszú-szőrű füleit, fénylő szemeit, azt a fehér foltot a mellkasán: nekem csúnyaságában is csodaszép, mert szeretem és ő is szeret. Élénksége, követelődzése néha zavar, mert – hiába, no – öregszem, nem csoda, hogy a kényelem, a pihentető mozdulatlanság, az elmélkedés pillanatai vonzanak. Mégsem bánt, amikor Thessza kizökkent (az idő), mintha ő lenne, aki arra született, hogy helyre tolja (azt).
Nézem a fejét. Az okos fejét. Neki nem kell a mámor, a bú-felejtő bódulat: él és küzd az „élésért”. Olvasom, értelmezem a költőt, aki a kocsma sápadt, búskomor terméről ír: „Benn férfi ül s nehéz, vörös kezekkel/ flaskót dédelget s dünnyög, vagy danol;/ földszín bajszán leperg a drága bor;/ tört száraz tófenék az arc, de ember” – de „ember”, aki ugyanúgy küzd az életért, ahogyan Thessza, neki talán nehezebb, mert kiszolgáltatottabb, ráutaltabb embertársaira, akik ugyanúgy küzdenek a fennmaradásukért, hát nincs „idejük, energiájuk” a szolidaritásra. A küzdelem vakká és süketté teszi őket, menekülnének, de csak a mámorig jutnak, nem az értelemig: „Zsíros haján rossz bőrsüvegje roggyan,/ nyakán csúf ér dagad meg egyre jobban,/ agyán pihennek elfáradt borok.”
Thessza nem iszik bort se, konyakot se, whiskyt se, a füvet sem ismeri.
Választás lesz. A nép megint megválaszthatja okos gyülekezetét „hányni-vetni meg száz bajunk.” A „hozzáértő, dolgozó nép”, akik körében „ezernyi fajta népbetegség … korai öregség, elmebaj … egyke és sivár bűn … lelki restség” dúl, miközben „Az erőszak bűvöletében/ mit bánja sok törvényhozó,/ hogy mint pusztul el szép fajunk!” Választás lesz megint. Dönthetünk(?) megint, okosan dönthetnénk végre, fölismerve: mi lenne a jó, mi lenne a kedvező nekünk, vajon így teszünk majd? Talán, hátha. És ha mégse, mert „Ködlepte, síkos szemsikátorában,/ véres kövön a mámor tántorog./ Csak ül. S alakján bárgyú lomhaság van.”
Thessza nem iszik, csak, amikor szüksége van rá, akkor lefetyel a tálkájában levő vízből, jó neki…
- 01. 11. kedd
NAPLÓSZERŰEN
(106.)
Thessza nem tud olvasni – állapítom meg magamban, miközben lehunyt szemekkel fekszik a lábamnál, pihen, túl van a reggeli sétán, élményeken meg a (reggeli) finomságokon is. Könyvei sincsenek, kedvenc olvasmányai sem, nem tud olvasni, Így azt sem tudja: nem kell föltétlenül odamenni, közvetlenül megszemlélni, megszaglászni a dolgokat, hogy megértsük azokat, hogy átéljük „azt a pillanatot”, elég, ha figyelmesen elolvassuk.
Hogyan is írta a költő: „Isten!/ Kiáltunk hozzád:/ Légy a mi érző, meleg bőrünk,/ Mert megnyúztak bennünket,/ A fájdalomtól már semmit se látunk/ És hiába, hiába tapogatózunk,/ Nem érezzük meg a dolgokat,/ Csak azt, hogy irtózatosan fájnak”. Valahogy így vagyunk most is a dolgainkkal: „hiába tapogatózunk”, nem tudjuk: miért történnek, vannak úgy, ahogy vannak, csak azt tudjuk, fájnak, nagyon fájnak és nem múlnak; „Mi haszna, ha tudjuk, de nem látjuk…”, vajon bölcsebbek lennénk, bölcsebbé válnánk? Legalább, „Hogy a fájás leperegjen rólunk”, de nem pereg le.
Olvasom a miniszter nyilatkozatát: „Napi 200 haláleset jöhet … a kórházba kerültek 60 százaléka oltatlan, 40 százalékuk oltott … 1850 személyt kellett intenzív osztályon kezelni, közülük 70 százalék nem volt oltott, 30 százalékuk felvette a vakcinát”. Meg azt is, hogy január végére gyakorlatilag megszűnik az új fertőzés, a halálozás februártól minimalizálódik. Csak nézek magam elé, miről beszél ez az ember? Ha vannak adatai, akkor miért nem mondja el a többit is: a beoltottak közül milyen arányban betegedtek meg oltások szerint, milyen arányban kerültek kórházba? De csak magamban duzzogok, ezt már – másokkal együtt – többször megírtam, kimondtam, aztán mire jutottunk?
Olvasom a híreket, most Kazahsztán a soros: hivatalosan 164 halott, köztük három gyerek, és ha most a kazahok elkezdenek menekülni, vajon ők is illegális bevándorló migráns-hordák lesznek, csak az az „egy” nem? Beleolvasok a könyvbe, Abdult kérdezi Tamara: „Valami történt magával. Mi volt az?”, érzi, túl bizalmas a kérdés, a férfi nem is válaszol rögvest, talán lepergett benne a film („hatéves volt, majdnem férfi…”, Bejrútban éltek, oktatgatta a négyéves húgát, aki csak rá figyelt, a húga aztán átment a másik szobába, ahol a szülei és a rokonai beszélgettek, amikor egy fülsüketítő robbanást érzékelt, a homlokzat eltűnt, az utca ott volt előtte, a fal nem, a húga nyitott szemmel ott hevert, mintha aludna…), akkor megszólalt: „meghalt a húgom”. És sokan menekülni kezdtek a pokolból, bízva az emberekben…
Thessza ezt sem tudja elolvasni.
És aki tudná, mindenki elolvassa vajon? Hülye kérdés, tudom a választ: van, aki elolvassa, van, aki nem. Aki elolvassa se biztos, hogy ezt olvassa, hallja ki, mert talán nem hiszi, talán nem akarja hinni, mert a szemének sem hisz: mert másban(?) hisz. Mert most megint választás lesz, ömlik ránk a szennyes, manipulatív áradat, hazugság („Az égen sem nap – aranytallér ragyog”), a sok félreérthető és félreértelmezhető szó, mondat, közvélemény-kutatási eredmény, megint előkerül a zsidó-kártya …
Thessza fekszik a lábamnál. Egyenletesen szuszog, biztonságban érzi magát.
Nem azért, mert nem tud olvasni…
- 01. 10. hétfő
NAPLÓSZERŰEN
(105.)
Ma lenne 94 éves apám.
- Szerencsétlen az az ország, melynek nincsenek hősei.
- Szerencsétlen az az ország, melynek hősökre van szüksége.
idézi Bertolt Brechtet a minap Peter Gaal a Facebookon. Elgondolkodom, ma vajon mi a helyzet: nincsenek hőseink vagy (sajnos megint) szükség(ünk) lenne rájuk? Pedig itt, Pomázon szikrázóan süt a nap, cefet hideg van, a tavunkat már jég borítja, viszont a hó hozzánk nem ért el, nyugatabbra vagyunk a „kelleténél”, a kettéosztott ország „száraz” felében élünk.
Kettéosztott ország. Amióta világ a világ, amióta van: kettéosztott. Valahogy ez sohasem változik. Valahogy ez mindig megmarad. Ide születtem, az Istvánok-Koppányok, kurucok-labancok, vörösök-fehérek, hívők-hitetlenek, magyarok-nem magyarok (cigányok, svábok, kunok, székelyek, félig románok, zsidók) közé, „s remélem, testem is majd e földbe süpped el”.
Hősök. Akik megint kellen(én)ek. Mások szerint nem: mert nem is „olyan” a helyzet, minden normális, minden megy előre, minden szépül, virágzik, a pandémiát is eredményesen küzdjük le, „Most az európai nagy rendezetlenségben egy rendezett ország van. Ez Magyarország”. Ide normális emberek kellenek (csak), nem hősök. Nem balhézók, elfogadók, tudomásul vevők, beilleszkedők. Akik örülnek, vigadnak, tapsolnak. Nem kell kritika, kérdés, az aggályoskodás eltévelyedés, süllyesztőbe vele. Megint „szép” világ van.
Apám nem volt hős. Végigment az útján: „Az Értől az Oceánig”, Csömörtől Tokióig. Szép, boldog családot hozott létre, fölnevelte két fiát, tisztességet mutatott nekik. Mindig tette a dolgát: szervezett, közvetített, vitatkozott és fölépített egy „legendás” Sportosztályt, megteremtette a magyar sport-televíziózást. A nézőket szolgálta: amikor kellett, megvédett, amikor azt, szólt a hibákért. Semmi hősiesség. Mégis…
Ma lenne 94 éves.
Thessza most nem rohangál…
- 01. 09. vasárnap