Vélemény kategória bejegyzései

LUJZA ÉS JENŐ (utánzat)

 

  • Jenő, neked van Twitter oldalad?
  • Nincsen, Lujza: számítógépünk, okos-telefonunk sincs.
  • Kár.
  • Miért lenne kár?
  • Mert akkor csak fölírnám, hogy hozz 2 kiló krumplit meg 5 hagymát.
  • Mit írnál föl?
  • Amit venned kell, ahogy a Trump is fölírta: Grönlandot akart venni és Melania biztosan már ugrott is és megvette; nálunk fordítva lenne. Vegyél nekem egy „hülye vagy” okoskát.
  • Mit vegyek neked, Lujza?
  • Azt a kínai telefont, ami kémkedni is tudna utánad: akkor legalább mindig tudnám merre jársz, amikor megveszed a krumplit.
  • Lujza: az a HUAWEI telefon és nem kémkedő telefon, csak az amerikaiak mondják, mert nagy a piaci verseny.
  • Szóval olcsóbb, mint két kiló krumpli az amerikai marketplatzon? Mondd Jenő: az amerikaiaknál a krumpli is kém?
  • Lujza, a krumpli nem kém: ennivaló.
  • Értem. De Jenő, ugye az Orbán Viktor egy erős ember?
  • Persze, nagyon erős, de miért kérdezed?
  • Mert azt olvastam az újságban, hogy egyedül Ő húzta föl a sorompót ’89-ben és akkor a keletnémetek uzsgyi átfutottak a határon, mert a magyar határőröknek akkor már elfogyott a …
  • Nem fogyott el semmijük a határőröknek: a Németh Miklós és az akkori magyar kormány beszélt a Gorbacsovval és utána önként megnyitotta a határt, hogy mehessenek a németek a rokonaikhoz.
  • Értem és a határon éppen akkor az Orbán Viktor volt a határőr és Ő leengedte a puskáját, hogy menjenek.
  • Lujza! Hogy jön ide Orbán Viktor?
  • Azt nem tudom, de a Németh Miklós nem jön ide!
  • Mert nem hívták meg!
  • Na ugye, téged meghívtak, Jenő?
  • Miért hívtak volna meg?
  • Mert az Angela Merkel minden magyar embernek megköszönte, hogy akkor átengedték a honfitársaikat, és ezért mindenkinek ott lenne a helye az ünnepségen, ugye te magyar ember vagy, Jenő?
  • Lujza! Hogy kérdezhetsz ilyen butaságot, persze, hogy az vagyok.
  • Jó, de nem elég magyarnak lenned: annak is kell látszanod! Érted, Jenő?
  • Persze, hogy értem, Lujza, értem.
  • Mert én nem, Jenő: hogy néz ki az igaz magyar ember? Biztosan nagy bajusza van és az egyik kezében nem tudom, mi van, de a másik kezében biztosan vakolókanál?
  • Biztosan, Lujza.
  • Akkor már értem: annak a magyar embernek, aki a villamoson utazott a várandós feleségével, nem volt a jobb kezében vakolókanál, ezért azt hitték róla, hogy arab és puff…
  • Így lehetett.
  • Jenő, én úgy sajnálom a szomszédunkat, a Lajosékat: egyedül nevelik az önellátásra képtelen gyereküket, nagyon nehéz lehet nekik, ugye kapnak érte pénzt az államtól?
  • Persze, most már kapnak!
  • Az jó, de mondd Jenő, a másik szomszédunk, a Marisék, akik a megöregedett és már fölkelni se tudó szüleiket gondozzák, ők is kapnak pénzt?
  • Nem, ők nem kapnak.
  • Mert biztosan nagy nyugdíjuk van az öregeknek.
  • Kizárt dolog: már 20 éve nyugdíjasok, képzelheted mennyit ér a nyugdíjuk!
  • Elképzeltem. Akkor nekik vakolókanálra sem telik.
  • Arra sem.
  • Jenő: mit szólsz a Fradihoz?
  • Mit szóljak, Lujza?
  • Hát legalább: Ria-Ria Hungária! Óvni fogunk?
  • Miért óvnánk?
  • Nem tudom: a bíró, az eső, a labda, kapufa, meg, hogy nem igazság: a négy félidőből háromban egálban voltunk…
  • Ez látod igaz, ha az Orosz mondja.
  • Biztosan kevés pénzt keresnek: azt írja az újság, hogy csak 35 milliót havonta.
  • Annyit majd az adómódosítás után, most csak 25-öt!
  • Szegények, és ezért annyit kell futniuk, meg ki vannak téve bakteriális fertőzésnek is, meg néha elesnek és mégis föl kell állniuk, aztán meg mennyi helyre kell utazniuk, főleg Felcsútra.
  • Hát ez bizony így van, Lujza.
  • Jenő! Vegyél nekem egy „hülye vagy” okoskát!
  • HUAWEI! Lujza!
  • Mindegy, Jenő, mindegy: ha veszel, bejelentkezem a Vaterára és veszek neked olcsón egy vakolókanalat, hogy legalább igazi magyar embernek nézzenek…
  1. 08. 18.vasárnap

ORBÁN ÉS TRUMP TELEFON-BESZÉLGETÉSE…

(mTi-álhír)

  • Orbán úr, megvenném Magyarországot.
  • Khm, tárgyalhatunk róla, bár momentán nem adom.
  • Az ár nem számít.
  • Elgondolkodtató, de valami konkrétum?
  • Maga mondjon árat, Orbán úr!
  • Most újítottam föl az egész országot, jobb lett, mint újkorában: kerítéseket huzattam föl, meg stadionokat; épül a kisvasutam is; elzavartam a Gyurcsányt meg a CEU-t; aláíró-gép az elnököm meg horgász; betiltottam a hajléktalanságot; van egy jó gázszerelőm is, aki mészáros is egyben és ért a szómból; már a történelmét is ÉN írom, ezt mind be kell kalkulálnom, elnök úr!
  • Kalkuláljon, Orbán úr!
  • Aztán csökkentettem a szegények, az éhes szájak számát is, mert nem számoltatom és tartatom nyilván őket; az elégedetlenek meg a libcsik kitántorogtak, no nem Amerikába, csak ide a szomszédba; lényegében úgy tekintek a környező országokra, mintha az enyém lennének azok is, gyakran járok hozzájuk, segítek nekik, hogy eligazodjanak a zavarosban; hamarosan olimpiát is rendezek, már építem hozzá a létesítményeket, lobbistáim járják a szükséges helyeket…
  • Árat mondjon végre, Orbán úr!
  • Aztán NÁLAM a tenyeremből eszik a legfőbb ügyész, eszébe sem jut vizsgálódni az orosz szálaimon; az Alkotmány Bíróság tagjai a „kiskatonáim” voltak, tudják a dolgukat; a gránitszilárdságú Alaptörvényemet úgy módosítom, ahogy csak akarom, nem úgy, mint maguknál; olyan ellenzéket kreálok MAGAMNAK, amilyet csak akarok, akarok, akár „vasalt heréjűt” is; ÉN akkor is nyerek, ha vesztek!
  • Az ár?! Árat mondjon végre!
  • Újraépítem a Fekete Sereget, a hadseregemet; NÁLAM az ágyi poloskák is csak azt csípik meg, akit ÉN akarok; olyan humoristáim vannak, mint a Bagi-Nacsa duó, a Pataki Attila; olyan koszorús költőim vannak, mint a Bayer Zsolti, az L. Simon; a történészeim mind válogatott hírességek, a Schmidt Mariska, a Takaró Misi!
  • Értem: akkor viszlát!
  • Várjon, elnök úr: Grönlandról tárgyalhatunk?!
  1. 08. 17. szombat

 

CSAK EGYSZERŰ SZURKOLÓK MAGYARORSZÁGON…

A Kékek játszanak a Sárgákkal. Vagy a Sárgák a Kékekkel. Esetleg a Zöldek a Pirosakkal. Vagy a Pirosak a Zöldekkel. Mindegy. A frissen épült stadionokban alig vannak, lézengenek csak a szurkolók. Főleg hazai szurkolók vannak. Gyerekek, fiatalok, középkorúak, öregek. Úgy néhány százan. Néha ezren is.

Vendégszurkolók is érkeznek. De őket, a vendégeket elkülönítik. Őrző-védő „ketrecbe” zárják őket és őrző-védő verőlegények veszik körül a „ketrecüket”. Mert ők idegenek. Védeni kell őket. Ahhoz meg látszaniuk kell. Mert néha az idegen is úgy néz ki, mint a hazai: nem is lehet megkülönböztetni. Az meg nem jó: mert az idegen szurkoló, mégis csak idegen szurkoló. Azaz más: mást énekel, másnak szurkol, más a kedvence; még a végén megváltoztatná a hazai szurkolók szokásait. Ami veszélyes. Nagyon veszélyes. Lenne. Meg aztán nehogy mást, egy idegennek látszó hazait „véletlenül” idegen vendégnek higgyenek, nézzenek. És akkor ő is úgy járna. Szóval őket elkülönítik. Nekik – pedig ugyanazt csinálják majd, mint a hazaiak, szurkolnak – más jár, mint a hazaiaknak. Nekik nem jár Büfé: viszont, ha hoztak kaját, piát, akkor akár ehetnek, ihatnak is. Ha nem, úgy jártak. Éhezzenek, szomjazzanak. Ahogy a határon is. A Rendőrség szerint alkotmányos jog éhezni. Akár szomjazni is. Nemcsak a határon, akkor a kacsalábon-forgó stadionokban is.

A bíró a sípjába fúj, elindul a meccs. És a szurkolás is. Most a vendég-csapat (akár piros, akár sárga, akár kék is lehet) jobb. Sokkal jobb. Nagyon vezet. Már eldőlt a meccs. Már nem is érdekes, mi történik a pályán. A vereségre álló hazai szurkolóknak kell valami ellenszer. A vélt szégyen ellen. A vélt megaláztatás ellen. Mert ez nem játék (már)! Ez maga az élet. Ők többen vannak: százzal is, néha ezerell is. Mint a vendégek. Akik már nem is vendégek. Ellenségek. Úgyhogy függöny föl, gőz ki, kontroll el, jöhet elő a mélyből, ami ott van. Fölbuzog. Mindaz, ami ott van. Lenn. A mélyben. Az most kitör: „mocskos zsidók, mocskos zsidók”, „csak a kéményen át!”. Akár a láva ömlik és gyújt föl, éget szénné mindent, ami az útjába került. „Ne hergeljétek a hazaiakat” – szól a szekrényformájú őrző-védő ember a „vendég-ellenségeknek”, „nem tudunk megvédeni akkor benneteket, az meg nektek sem lenne jó” és röhög egy jót.

Minek mentek oda, minek jöttek ide, maradtak volna otthon. Itt „Ria-Ria-Hungária” van, meg „Hajrá Magyarország, hajrá magyarok!”!

Hát nem érted?

Mit nem értesz?

„Hol azelőtt az angyal állt a karddal, -/talán most senki sincs.”

  1. 08. 16.péntek

A JÁTSZÓTÉREN…

A harmadik kör lefutása után a nagypapa elengedte az unokája kezét és szuszogva leült a kerítés előtti padra. A négy és féléves kisfiú elfutott a hintához, majd odakuporodott a hinta körül trécselő többi kisgyerekhez. Egyszer csak az egyik, a fején hátul lófarokba összefogott, szőkehajú kislány fölpattant és nevetgélve, ugrándozva odaszaladt a padhoz és megszólította a nagypapát: Téged, hogy hívnak? A nagypapa először nem értette, hogy tényleg neki szól-e a kérdés, ezért lopva körülnézett, de mert senkit nem talált maga körül határozottan válaszolt: Rádi György vagyok, a Krisztián nagypapája, és téged hogyan szólíthatlak? A kislány egyik lábáról a másikra állt, ujjaival összefogta kis szoknyáját, kicsit jobbra-balra billegtette a derekát, majd kicsit hadarva, mégis érthetően válaszolt: Bari Lili vagyok, itt lakunk abban a nagy házban; és most kivel vagy itt lenn a játszótéren? – folytatta a beszélgetést a nagypapa, mire azonnal jött a válasz: a Bari Andival, az anyukámmal, csak ő most elment megnézni az új ruhámat a Valival, úgyhogy most a Lajos bácsi vigyáz rám; közben mosolyogva izgett-mozgott tovább. Szép neved van – mondta a nagypapa. Nekem is van nagypapám, nem is egy, hanem kettő – vette föl a beszélgetés fonalát a szőke kislány, akinek a haja hátul lófarokba volt összefonva; csak ők vidéken vannak most, ugye szép a hajam, kibontom, egészen a popsimig leér – és már hozzá is fogott kibontani a haját. Nagyon szép, így is látom – válaszolta a nagypapa, miközben kisunokája is odalépett hozzájuk hallgatni a beszélgetést. Jó, akkor szia – csicseregte a szőke, hátul lófarokba összefogott hajú kislány és már ott se volt. Ő a Lili – mondta kicsit rekedten a kisunoka és már szaladt ő is Lili után.

De jó nekik – suttogta magának a nagypapa és mosolyogva utánuk nézett…

  1. 08. 15.csütörtök

HÁZI FELADAT…

„A példaképem” címmel írjatok holnapra rövid fogalmazást – mondta az osztályfőnök, majd becsukta a naplót, egy „sziasztok”-kal elköszönt.

Másnap mindenki fegyelmezetten ült a helyén és várta az ofőt, hogy kit szólít majd föl fölolvasásra. Általában egy gyereket választott csak ki, aki fölolvasta a fogalmazását és aztán azt megbeszélték. Kőrösi Gyuri – halljuk az érces, szigorú hangot; egy kis moraj hullámzik végig a padsorok között, mert Gyuri, aki nálunk sokkal nagyobb, testesebb, már „igazi felnőtt férfi”, nem a pontos és választékos írásairól, megszólalásairól híres. „Nekem Toldi Miklós a példaképem, mert „bikaerős ultramaszkulin, verekedős, indulatos” és az indulatait nyugodtan szabadjára engedő,magyar férfiember, aki „odabasz”, amikor kell, mert ütni is kell tudni és akarni, nem „nyámnyilákolni”, nekem nagyon tetszik, ilyen akarok lenni, ilyen leszek és ilyen vagyok én is.” – fejezte be és leült a helyére. Az osztályban a csöndet sem lehetett hallani, mindenki szemlesütve babrált a padján. Gyurit mindenki szerette, egyszer Gyuri egy osztálykiránduláson Siklóson oroszlánként védte osztálytárasait, mert azt hitte, hogy a siklósi srácok a lányainkat lerohanják, de aztán szerencsére nem lett belőle nagyobb galiba. És most mindenki arra gondolt, hogy a Gyuri azt írta meg, amit gondolt, és azt jól, és az nagyon jó, hogy leírta és elmondta. Csak mégis…

Akkor most te, Pista – hasított a levegőbe az ofő hangja, olvasd föl te is. „Nekem Radnóti Miklós, a magyar-zsidó költő, aki nem tudhatta, „hogy másnak mit jelent e tájék”, neki szülőhazát, „messzeringó” gyerekkort, akinek teste végül nem e földben süppedt el, de aki még ott is, még akkor is írta a „Razglednicák”-at a hitveséhez, hogy „… szememre belülről lebbensz, így vetít az elme;/ valóság voltál, álom lettél újra.”, és ez olyan szép és emberi, és „ha kell, zuhanó lángok közt varázslom/ majd át magam, de mégis visszatérek.”, de nem tért vissza. Gondolkodó, érző ember volt, ilyen akarok én lenni” – szólt Pista és leült. Pista és Gyuri jóbarátok voltak, miközben Pista egészen másképp nézett a világra, de ez egyiküket sem, az osztályt sem zavarta: mindketten az osztály, a közösség kedvelt tagjai voltak…

Ki akarja még fölolvasni? – kérdezte az ofő. Jelentkeztem, tudtam – jött tőle a válasz, akkor mondd! „Nekem az apám! – krákogtam az osztály felé az utolsó padból; nekem az apám, aki nem volt költő, se hadvezér, se hős; aki nem forgatta meg a világot, de nem is dúlta föl; aki midig itt van mellettem; akivel olyan jó beszélgetni az életről, a szerelemről; aki nem szereti a lebbencs-levest, mert ott, a „táborban” annak csúfolt löttyöt kaptak mindig és tífuszt, és mégis hazajött és azóta is próbálja megérteni – és megértetni velem – azt, ami megérthetetlen és talán megismételhetetlen is; és én is úgy szeretek élni, olyan akarok lenni, mint ő” – ültem le végül.

Mindez a múlt században, annak is a ’60-as éveiben történ(hetet)t. Akkor és ott a példaképek mást jelentettek: nem volt hátsó-jelentése és értelme se Toldinak, se Radnótinak, talán még a lebbencs-levesnek sem.

Neked ma ki a példaképed? – tenném föl a kérdést, de inkább nem teszem…

 

  1. 08. 13. kedd

 

HÍVÁSOK…

 

  1. Szijjártó Péter külügyminiszter azonnal fölhívta telefonon Kenderesi Tamást (úszó, aki a VB-én Dél-Koreában egy éjszakai mulatóban…) és minden segítséget megígért neki;
  2. Pintér Sándor belügyminiszter azonnal fölhívta Rézműves Benjámin Dánielt (szatmári cigány bölcsészt, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem politológia szakos hallgatóját, aki rendszeresen ír kisebbségpolitikáról és roma politikai reprezentációról és akit egy kopasz rasszista indítékkal lefejelt…) és minden segítséget megígért neki.

Ja: Pintér nem telefonált!

  1. 08. 12.hétfő

MAGYARORSZÁG 2019.

„A nemzetállamoké, kizárólag a keresztény Európáé a jövő, abban kell gondolkodnunk, nem az internacionalizmusban” – mondta mindent szót hangsúlyozva a politikus és dörgő, ütemes taps volt a válasz. „És vissza kell utasítanunk minden olyan vádat, hogy ez náci beszéd, még ha azt a Pápa mondja is” – folytatta zsebre dugott kézzel, föl sem nézve a papírból.
Mi nem vagyunk nácik, ezt csak az ellenségeink monggyák ránk! – üvöltötte kidagadt erekkel a nyakán; „azér’ mert magyarnak, különbnek tarcsuk lényegünket, mert mi különbek is vagyunk mindenkinél, és mert édes Erdélyt, Triesztet még most is a miénknek akarjuk, mert ami a miénk az a miénk, van az az identitásunk is, ami a legjobb a világon, mert mi magyarok vagyunk, bár még sokan vannak idegenek is köztünk: arabok, cigányok, buzik is, de már nem sokáig, mert azok nem mi vagyunk, azoknak semmi helyük itt; és ha így gondolkodok, akkor mi van?!” és köpött egy nagyot a kocsmában.
És menekül már a szivárvány-táskás lány, a barnább-bőrű sétáló fiú; a menekülteket egy éjszakára befogadó fogadós.
A magyar zsidók éjszaka sokáig forgolódnak az ágyukban: biztos a nagy meleg miatt…
2019. 08. 11. vasárnap

LUJZA ÉS JENŐ (utánzat)

 

  • Jenő, mi ez a bűz?
  • Bűz? Tényleg.
  • Te Jenő, biztos nem vagy hozzászokva a „minőségi” zöldséghez.
  • Lujza, ezt most miért mondod, hogy jön ide a bűzhöz?
  • Jenő, te nem olvasol internetes híreket? Azt írják, hogy nyilatkozott „a szakértő” és azt mondta, hogy a magyarok rászoktak a minőségi zöldségre és ezért ment föl 30%-kal a zöldségek ára és ez jó, mert ebből lehet fizetni a „horror-bérű” napszámosokat és ez is jó, mert akkor ők is tudnak venni minőségi zöldséget és az majd tovább emeli az árakat és az jó, mert akkor lehet majd robotizálni és akkor nem kell majd fizetni a napszámosok horrorisztikus bérét és akkor ők nem vesznek majd minőségi zöldséget és akkor csökken majd a minőségi zöldségek ára is.
  • Lujza, ez egy nagy marhaság, de hogyan függ ez össze a bűzzel?
  • Jenő, biztosan elcsaptad a gyomrodat és…
  • Lujza! Egész Budapesten, sőt Pest megyében érezni a bűzt, csak nem gondolod, hogy az én gyomromtól?!
  • Jenő, én nem gondolom, de érzem: nem kéne szólnunk a Gulyás Gergelynek, a Miniszterelnökséget vezető miniszternek?
  • Aztán miért kellene pont neki szólnunk?
  • Mert ő legalább mindent olyan szépen megmagyaráz és megindokol: lehet, hogy nincs is bűz, csak mi érezzük?
  • Lujza, ki az a „mi”?
  • Hát a bal meg liberális ellenség, de várjál csak Jenő, most jut eszembe: jesszusom, lehet, hogy már megszállták az országunkat?!
  • Lujza, kik szállták volna meg az országunkat?
  • Hát a migránsok, mert azt írja az internetes portál, hogy azok büdösek és nem is éheztetik őket a határon, csak nem szeretik a magyar minőségi zöldséget, pedig azt kapnak dögivel.
  • Lujza! Nem büdösek! Ez hazugság: mi is büdösek vagyunk, amikor izzadtan érkezünk valahová és nem engednek megfürdeni.
  • És miért nem engedik fürdeni őket?
  • Mert sokba kerül a víz!
  • De Jenő, azt írja az internet, hogy az Unió sok pénzt adott Magyarországnak, hogy segítse az ide érkezetteket integrálódni és abból a pénzből még egy fityinget se költött a kormányunk erre, akkor mire költötte azt a sok pénzt?
  • Lujza, nem tudom, de biztos lett helye annak a pénznek.
  • Te Jenő: nem lehet, hogy a Századvégnek adták, hogy kutassa meg a migránsok szagát és aztán írja is meg egy tanulmányban?
  • Lehet, Lujza, lehet.
  • Jenő, tényleg Európa legstabilabb országa a miénk?
  • Ha te mondod.
  • Nem én mondom, az internet írja, de most kezdek izgulni.
  • Miért izgulsz, Lujza?
  • Mert Szécsény városában minden fideszes képviselő kilépett a Fideszből! Jenő: nem lesz ebből baj?
  • Milyen baj lenne?
  • Hát lecsökken a stabilitásunk.
  • Lujza, ettől nem fog csökkenni.
  • Jenő, ugye te nem „szivárványos táskát” veszel nekem a szülinapomra?
  • Nem azt fogok.
  • Akkor jó, mert nem akarom, hogy engem is megverjenek a kopaszok Bényén a táncparketten, mint azt a lányt meg a barátja nagypapáját, mert aztán nem tudok majd éjjel nyugodtan aludni.
  • Mellettem tudsz majd, Lujza!
  • Jenő, akkor inkább meccsre menjünk!
  • Lujza, miért mennénk mi meccsre?
  • A statisztika miatt! Azt írja az internet, hogy „lassan több a szponzora a Puskás Akadémiának, mint a nézője”, ugye mi nem szponzoráljuk a Puskás Akadémiát?
  • De igen, Lujza: mi szponzoráljuk!
  • Ezt még nem is mondtad Jenő, azt hittem, minden pénzt a minőségi zöldségre költünk! Hogyan szponzoráljuk a Puskás Akadémiát: csekken?
  • Nem, az adónkból!
  • És jó ez nekünk, Jenő?
  • Nem jó.
  • Értem, Jenő.
  • Én már nem értem, Lujza, nem értem…
  • Nyugodj meg Jenő, ne idegeskedj: nem is olyan nagy a bűz…
  1. 08. 10.szombat

A KERTBEN…

A nap bágyadtan lesett ki a felhők mögül, „ma nem sütök olyan melegen” – gondolta. Az öregember, mintha kitalálta volna tervét, kiült a kertbe, a hintaszéket egy kicsit megbillentette, öléből kivette a legújabb Baranyi kötetet, belelapozott, majd ugyanoda visszaejtette. Fölemelte a fejét: nézte az enyhén mozgó zöld leveleket, hallgatta a szellő susogását és képzelgései elrepítették a kertből.

„Katonának nem kell a fejét törnie. Az ember egyszerűen engedelmeskedik a parancsnak, és vagy életben marad, vagy meghal, de minden magától megoldódik. Könnyebb élni valamilyen rendszer alatt, mint ellene harcolni.” – ugrott be Hemingwaytől (az Akiért a harang szól-ból), mert még mindig a tegnapi baráti látogatás vitája foglalkoztatta, az nem hagyta nyugodni. Ahogyan korábban – ezeken a találkozókon ugyanis mindig –, most is ő volt a kezdeményező, a téma megfogalmazója, és mint általában, fölvetése provokatív, meghökkentő volt. Arról beszélt, hogy valaki – egy másik társaságban – letromfolta, mert állandóan elégedetlen, nincs kibékülve az életével, írásaiban, megszólalásaiban csak a problémákkal, a politikával foglalkozik, miközben annyi szép és jó van a világban, csak észre kéne vennie. Én, marha meg nem veszek tudomást róla, hát élet ez – kérdezte most is magától a tegnapi megválaszolatlanul maradt kérdést.

Mégis kisüt? – pillantott az égre a csöndben; majd kiderül, mosolyodott el magában; ő legalább próbálkozik, én meg itt ülök terpeszkedve és csak morfondírozok, folytatta magában a dohogást. Tegnap is megmorogták a többiek: hülyeség és nagyképűség a világ fájdalmát cipelni, hisz’ az élet rövid, úgysem tudsz változtatni rajta, élvezd ki, használd ki minden percét, unokázz, menj színházba! De éppen ez az – válaszolta tegnap, az unokáimmal mi lesz? Egy pillanatra akkor csönd lett: az már a gyerekeid gondja, majd ők megoldják!

„Így vagy úgy – egy embernek önmagában semmi esélye sincs.” – bukkan föl megint Hemingway, „önmagában”?, dörmögi egyre bosszúsabban, hiszen éppen ez az: akkor kapok örömöt, amikor adok is; amikor nekik jó, akkor jó nekem is, hát akkor?! Ez tényleg egy pillanat, nem tart soká: de mi lesz utána, mi lesz akkor velük, amikor már nem vagy ott, nem lököd őket, vigyázva rájuk a hintán, nem futkosol velük lihegve, de mosolyogva; amikor igaznak hazudják nekik a hamisat, a kétszerkettőt mintegy ötnek mondják; amikor a „kezed járjon, ne a szád”, a „fogadd el, úgy, ahogy van, csak ne gondolkodj”, azt tanítják; amikor mindenki ellenség lett, aki nem állt be a sorba.

Lökött egyet a lábával, a hintaszék hátrabillent majd előre, a könyv az öléből előbb hátra, majd előrecsúszott a combjára: lassan megállt az ölében, ahogyan megállt a hintaszék is…

2019. 08. 09. péntek