Rozzant kerekesszékében Colát iszik,
melegpár kézen fogva vezet egy picit,
és hajléktalan gyűrött könyvvel kezében
sárga fűbe dőlve, horkanva aluszik.
Suhanc botja suhint, Cola messze röpül,
pici sivít, a pár rohan kövek elől,
a gumibot lecsap, álomszilánk repül,
bilincs csattan… a könyv taposva szétterül.
Apuuu – szól a gyerek az apjához, a Híradóban azt mondja a Bakondi Gyuri bácsi, hogy „fokozódott a migránsok aktivitása az elmúlt időszakban a szerb határszakaszon”, akkor most „MI” veszélyben vagyunk?
Az apa hallgat, de abbahagyja az okos-telefonja nyomkodását, fölemeli a fejét, agyában cikáznak a gondolatok: most mit mondjak, nem érti majd a gyerek; ha az igazat mondom, hogy ez úgy fa@ság, ahogy, még a végén eljár a szája az iskolában, aztán megnézheti magát, de valamit csak kell mondanom – morfondíroz magában.
Veszélyben vagyunk? – jön újra a kérdés, az apa elszántan válaszol: miért lennénk veszélyben?, hát mer’ „ŐK” idejönnek és akkor nagy baj lesz, mondd apu, kik azok az „ŐK”?!
Az apának mindene viszket, elkezd vakaródzni, várjál, hozok egy kávét – mondja és kimegy a konyhába, beönti a kávét a kiöntőbe, azt berakja a mikróba, megvárja a csilingelést, akkor kiveszi, a kávét beönti a csészéjébe, kis tejszínnel „színesíti”, majd visszacammog a szobába. A gyerek ránéz, miközben a háttérben zúg a tv, na? – kérdi újfent.
Tudod az „ŐK”, az nem pontos kifejezés, mert „ŐK” is sokfélék, ahogyan „MI” is; vannak köztünk is, meg köztük olyanok, akik…; de apu, ez nem érdekel, ez olyan rizsa – szól közbe a gyerek, most féljek vagy ne féljek? – gyorsítja fel a beszélgetés ritmusát. Akkor ne félj! – nyögi ki magából az apa, de érzi, ez így nem lesz elég. De az nem úgy van – folytatja a gyerek, ha nem készülünk föl ellenük, akkor késő lesz, amikor ideérnek: jobb félni, mint aztán megijedni – és belenéz apja szemébe. Miért, akkor mi lesz, ha ideérnek? – kérdez vissza az apa; jaj, apa, ezt se tudod, mindenki erről beszél, hogy például a kereszténységünket…; – de fiam, te és én nem is vagyunk keresztények, meg nem is gyakoroljuk a vallást – próbálkozik megint az apa; jó, de anyát bántani fogják, meg lövöldözni is fognak, meg minden – hagyja abba hirtelen, mert a tv-ben is abbamarad a Bakondi.
Csönd lesz.
Az apa szájához emeli a kávéját és szürcsölni kezdi. Keserű – állapítja meg magában, de nincs kedve kimenni cukorért.
„MI” vagy „ŐK” zakatol benne, „MI” vagy „ŐK”, hogy lesz ebből „MINDENKI”…
2019.08. 04. vasárnap
Beszélgetni kell Velük.
Nagyon sokat beszélgetni.
Hogy ŐK többet örülhessenek, kikerüljék a köveket, ne kövessék el azokat a hibákat, amiken én, mi elbuktunk.
Hogy ŐK boldogabbak lehessenek!
Tegnap a mindhárom magyar kupacsapat – a pályán – kikapott és kiesett az Európa-ligából: a Debrecen egy nála jobb olasz csapattól, a Fehérvár FC egy, a svájci másodosztályban(!) szereplőtől, a Kispest a román Craiova együttesétől. Így– a dolgok mai állása szerint – nem lesz magyar csapat augusztustól – ahogyan már az a korábbi években (egy-egy kivételt nem számítva) is történt – nem lesz magyar csapat az Európa-ligában.
Igazándiból ez nem lenne nagy ügy, nem lesz, nem lesz és kész: sok országban élnek emberek, akiknek országából nincs csapat a ligában, oszt’ mégis jól érzik magukat.
Csakhogy nem így a MAGYAR!
Nálunk a foci, a stadionok építése, az Akadémiák létesítése Nemzeti Ügy: az állam százmilliárdokat, elképesztő mennyiségű pénzt fektet be, akarom mondani szór, tékozol el a miniszterelnök kedvenc játékára.
Közben semmi, de tényleg semmi előrelépés nem látható; se a játékban, se pénzügyi megtérülésben (hacsak azt nem számítjuk bele, hogy ezen a csatornán keresztül is ömlenek az állami pénzek a csókosok magán zsebeibe): a pénznek itt nem lenne helye!
A pályán mindegyik csapat elvérzett: a mutatott játékuk alapján „megérdemelten”! Azér’ edzők és játékosok a meccs után nyilatkozgattak: a szurkolóktól nem ilyen bánásmódot érdemeltünk – mondta például a „legendás”(?) középhátvéd; ha ennyien jönnének ki a bajnokira, bajnokok lennénk – így az edző, aki alig tudja összefogni a hasán a gatyáját.
De van még esély!
Történt ugyanis, hogy a Honvéd idegenbeli meccsén – a hazai román szurkolók – hanggránátot robbantottak, majd öngyújtóval úgy megdobták az ír bírót, hogy hosszú percekig, a mentőautóból kilépő orvosoknak kellett ápolni. Aztán a meccs furcsa körülmények között fejeződött be(?). Több megjegyzés kívánkozik ide:
Feleim, ne csüggedjetek: azér’ nem árt a bespájzolni…
2019. 08. 02.péntek
Semmi különös: egy lány szórakozni ment egy kvangdzsui éjszakai bárba.
Semmi különös: ott már zajlott a buli, szólt a zene, a „parkett” csurig izzadt táncoló lányokkal-fiúkkal, hát ő is beállt.
Semmi különös: arra „tévedt” egy sikeres fehér (magyar) férfi-ember is; éppen befejeződött a nem igazán jól sikerült versenye, aki így immár a ragyogó fényről az árnyékba kényszerült; műtét is vár rá a közeli napokban; hát bulizni támadt kedve és ahogyan korábban is szokta, bevetette magát.
Semmi különös: a lány éppen ott volt előtte, a zene ütemesen tombolt, a fények izgatóan cikáztak, az ösztönök föl és elszabadultak, kívánatosnál is kívánatosabb popsik hullámoztak, hát a fehér (magyar) férfi-ember oda-kapott az egyikhez, s ha már odakapott …
Semmi különös: a lány nem értette, mi történik vele, tiltakozott, majd rendőrért kiáltott és a dolgok innentől elindultak a maguk hivatalos útján.
Semmi különös: a fehér (magyar) férfi-ember (a helyszínen élők szerint) visszament a szálláshelyére, ahonnan a rendőrök elvitték kihallgatásra; bevallotta, hogy a hozzáért a lányhoz („talán meggondolatlan mozdulatot tettem … nem követtem el semmilyen súlyos vétséget, azt viszont meg kell értenem, hogy megsértettem bizonyos erkölcsi normákat, amely a helyi értékrend alapját képezik”); megbánást tanúsított és együttműködést ígért.
Semmi különös: a hír világgá röppen, miközben a koreai tévében „csak” szalaghírként „egy külföldi versenyző”-ről, se név, se ország…
Semmi különös: a magyar sajtó az „ártatlanság vélelme” „szlogent” harsogja; hasonló(?) koreai esetekkel példálózik; bagatellizálja az esetet, ahogyan azt a korábbi közismert és szomorú úszó-történeteknél is tette.
Semmi különös: egy fiú „csak” „megbotlott”; egy fiú „csak” bevált szokásai szerint cselekedett egy másik országban, egy másik kultúrában; egy fiú „csak” egy megbocsájthatót tett; egy fiú „csak” elhitte, amit a „keresztény szabadság” szószólója szajkóz neki és mindenkinek, hogy a magyar egy különleges ezeréves nép, akinek ennek tudatában kell mindig cselekednie.
Semmi különös: semmi különös?
2019.07.29.hétfő
„Már csak azt a mondatot vagy szóösszetételt kéne megtalálunk, amely az alapvetően negatívnak hangzó illiberális szónak megadja a pozitív értelmét … akárhogy is forgatom és gondolkodom, nem tudok jobb definíciót adni, minthogy az illiberális politikának az értelme, az nem más, mint a keresztény szabadság, Christian liberty.” (Orbán Viktor beszéde a XXX. Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktáborban, 2019. július 27.)
Ízlelgetem: „keresztény szabadság”, az illiberalizmust helyettesítő pozitív definíció.
Kóstolgatom: „keresztény szabadság”, ahol „egyébként előzőleg keresztény kultúra is létezett”.
Akkor most mi van?
Hiszen én nem vagyok keresztény (se), nem úgy gondolkodom, nem vallom: „Ha tehát a Fiú szabaddá tesz benneteket, akkor valóban szabadok lesztek.” (János 8:36); nem tudom, értem, érzem: hogyan lehet, kell elérni, hogy „a Fiú” szabaddá tegyen: teljes önátadással; iránta érzett teljes bizalommal; önmegismeréssel, amiben is csak Őt keresem?!
Akkor most már (hivatalosan) nem vagyok, lehetek szabad?
Akkor tehát ki vagyok zárva, rekesztve a szabadok közül?
Kinyilatkoztatott és elvégeztetett?!
„Többség igenis van, és azt tiszteletben kell tartani, mert ez a demokrácia lényege” – harsogta a szónok és rögvest letért az általa kijelölt keresztényi útról, hisz „Monda Isten: Teremtsünk embert képünkre és hasonlatosságunkra…” (Mózes I. könyve 2. 26.); és „Teremté tehát az Isten az embert az ő képére, Isten képére teremté őt: férfiúvá és asszonnyá teremté őket.” (Mózes I. könyve 2. 27.): se kisebbséget, se többséget; azaz kisebbséget és többséget is: embert, aki aztán azzá lett, amivé.
Először is emberek vagyunk: ha akarja, ha nem a bálványosi szónok. Aztán jön minden további: zsidó, keresztény, magyar, román vagy menekülő, akár liberális is, többség vagy kisebbség!
Mindenkinek jár a szabadság!
A bálványosi szerint nem, mert csak annak jár, aki egy közösséghez tartozik: ami nem közömbös a kultúrájával szemben (mi az a kultúra, amit az állam annak tart?); a családdal (a család, amit az állam annak tart) kapcsolatban; „és az nem lehet közömbös azzal a kérdéssel szemben, hogy ugyan már, miféle népség, vagyis kicsodák tartózkodnak a saját országa területén.”
És ezekben a kérdésekben a bálványosi kinyilatkoztatja véleményét, és „teremté” a „köz” véleményét, mert a többséget véli maga mögött.
Pedig a közösség többségből és kisebbségből (is) áll!
Én a kisebbséghez tartozónak vélem magam, ugyanakkor e közösséghez tartozónak is: magyarul beszélek, gondolkodom; még ha „Anyám kún volt, apám félig székely, félig román, vagy tán egészen az.”; s „Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent, /nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt /kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.”; apám vissza, hazajött ide, ahonnan pedig honfitársai gyerekként marhavagonba zárva elűzték és mégis e közösséghez tartozónak nevelt és én nem menekültem el előle…
Most sem fogok …
Hiszen a KSH becslése szerint 2018-ban 4,8 százalékkal nőtt a magyar GDP, ami az uniós és a régiós átlagnál sokkal jobb; már tőke-exportban is gondolkodik a magyar pénzügyminiszter; egymás után nyeri Budapest világversenyek megrendezésének a jogát; szárnyal a bankszektor; Orbán-papa ott nyit kőbányát, ahol csak akar; és még külön lehajtó is épül Lölőnek az M1 autópályáról; nem is folytatom tovább
Vajon a „nép egyszerű fiai” mit éreznek ebből? (Hát kétharmad van – jönne rá azonnal a válasz.)
Közben
Minden rendben van.
Tényleg rendben?
(HVG képe)
akkor az a GDP növekedését jelenti és azt a kormány büszkén kiáltja világgá, nem győzve saját vállát veregetni.
Viszont
akkor a GDP nem növekszik és a kormány nem tud büszkén a világba kiáltani, a vállát büszkén veregetni.
És valahogy mégis…
(képzelt beszélgetés)