Vélemény kategória bejegyzései

A KÖCSÖG …

A köcsög egy „magas cserépedény, amely alul öblös, nyakánál elkeskenyedő, bő szájú, általában egyfülű, de lehet fületlen is. Leggyakrabban (faluhelyen) tejet, tejfölt tartanak benne.” A köcsög, a börtönszleng szerint „a nőt alakító férfi”, akit kezdetben kényszerrel vesznek rá a szerepre.

A NER Magyarországában az első jelentés kikopóban van, a „köcsög” szót használó közbeszéd rendszerint a második jelentést favorizálja. Gyakori és közkedvelt jelzője a „migráns”, ami mára az egyszerű ember számára – nem kis részben a kormányzati propaganda „áldásos” és „keresztény” magatartásának köszönhetően – az illegálisan Magyarországra betolakodó (gyerekekkel, nagyszülőkkel, nőkkel) idegenekkel azonos. Ez persze nem mindig volt így, még 2015-ös felmérések is azt igazolják, hogy a „magyarok” (kik is azok és nemazok a magyarok?) inkább együtt érzőbbek voltak a hozzánk érkezőkkel kapcsolatban, mint elutasítók (persze ez a felmérés a Keletihez „terelés”, a röszkei kiprovokált balhé előtt készült).

Mára már „elolvadt a tavalyi hó”, mára mindenki gyűlöltté vált, aki egy kicsit másképp ejti a szót, aki egy kicsit másként néz ki, aki egy kicsit másként gondolkodik, aki egy kicsit másként bulizik a Balaton Soundon…

Köcsögök vagyunk hát mindannyian! Ne legyen egy fikarcnyi kétely sem bennetek: mindannyian. Te is komám, aki még észre sem veszed, Te is az vagy, pedig most kiszolgálod a NER-t és élvezed Júdáspénzét, pirruszi előnyeit: mert te is rajta vagy a listán, meg vagy jelölve és már csak egy rossz lépésedre vár a gazda…

Hisz’ mind idegenek lettünk e hazában, ha úgy akarja …

  1. 07. 20.szombat

MESE, TÉNYLEG MESE?

„Régen volt ez nagyon, abban az időben, amikor az ember, ha követ látott, kőembernek vélte, ha medvét látott, tajgait embernek hitte, ha hal úszott feléje, vízi embert látott benne, ha fa akadt útjába, úgy gondolta, faemberrel találkozik. Akkoriban sok minden történt az emberekkel. Olyan dolgok is megestek, amelyek manapság csak ritkán történnek…” – kezdhetném így a mesémet, hát így is kezdem.

Eleinte lassan múltak a napok, az évek, évtizedek, évszázadok; akkoriban szűk volt a világ, olyannyira messze volt a messze, nem is tudtak róla, hogy van olyan nagyon messze is. Kezdetben idegenül és gyanakvón néztek csak egymásra az emberek, ha ismeretlennel találkoztak s nem tudták: ki fia-borja a másik, bizony rossz vége lett annak.

Lassan-lassan – kik előbb, kik utóbb – rájöttek, nem mindenki ellenség, aki ismeretlen; nem mindenki veszélyes, aki idegen; lehet tanulni, megtudni a tőlük olyat, ami hasznos lehet: csak meg kell ismerni, érteni a másikat! S lőn: nagy háborúk, milliók „kiirtása” után beköszöntött a béke.

Fölgyorsult és kinyílt a világ hirtelen: az évezred ripsz-ropsz elröpült; a távolságot, mint üveggolyót az emberek megkapták; már más bolygókat is méregetni kezdtek: nem féltek a sötéttől, az égtől; a reményt nemcsak várták, tettek is érte, hogy eljöjjön.

De volt egy kis ország, a NER országa, ahol a nép boldogabb életéért a NER Legfőbb Ura (a LU, népiesen dakota lovasa) stadionokat, sportcsarnokokat építtetett (a tervezettnél mindig háromszor-négyszer többért); kedvenc hűbéreseinek földet, gyárat és laktanyát adományozott; megvetett mindenkit, aki nem szajkózta, beszélte a „nyelvét”; aki más volt vagy „csak” más akart lenni. Utasította bérrabszolga szolgáit, hogy éheztessék a NER országába érkező idegeneket; ne szavazzák meg emberek kimentését a Földközi tengerből; „örökös” rendkívüli állapotot vezettetett be; és a rádióból, a televízióból reggeltől estig ontotta az álhíreket az idegenek rémtetteiről, borzalmas szokásaikról.

Az idő megint lelassult, megállt. Az emberek megint az égre néztek: onnan várták a csodát.

A mesének itt nem lett vége, de most el kell mennem egy másik országba, mert még nyitva van a határ: onnan majd hívlak benneteket, hogy a LU verje meg …

  1. 07. 19. péntek

AZ ELSŐ „ÖTÖS” …

A kisfiú nagyon szeretett az óvodába járni, ott annyi mindennel lehetett játszani, labdázni, „építőzni”, meg ott voltak a többiek, a társai: a kislányok meg kisfiúk is. Sok mesét is hallgathatott, mindig, mondta is otthon az édesanyjának: anyu, olyan szép meséket olvas nekünk az óvónéni egy könyvből, amiben sok krikszkraksz van, meg képek is, én mikor tudom majd elolvasni azokat a krikszkrakszokat?  Az édesanyja csak mosolygott, türelemre intette a kisfiút: mindennek eljön majd az ideje, ha majd az iskolában jól tanulsz, akkor hamarosan – mondta neki megsimogatva buksiját.

A kisfiú már az oviban is élénk gyerek volt, mindenre figyelt, mindenben az elsők között akart lenni: a futkosásban, az éneklésben, a találós kérdések megfejtésében is. Ezért aztán az óvodát búcsúztató záróbulin, amelyen részt vettek az anyukák-apukák, sőt a nagyik is, ő énekelte az „ég a gyertya ég” című dalt, meg elmondott egy verset is a szeretetről és nagy sikert aratott. Ahogyan persze a többi gyerek produkciója is.

A kisfiú nagyon várta az iskolát. Amikor nyaralni mentek anyuval és apuval a Balatonhoz ott is, még a fürdések utáni napozáskor is kérdezgette anyukáját: hogyan lesz az iskolában, mi lesz, mit kell majd csinálni az iskolában, lehet majd ugrálni is, padok is lesznek, hogyan megy majd az a tanulás, honnan tudja majd, hogy jól tanult?

Az édesanyja csak mosolygott, nyugtatgatta: a tanító néni majd mindent elmond nektek, kijelöli a helyeteket, hova, ki mellé üljetek, elmondja majd azt is, hogyan kell viselkedni az osztályban, ha kérdez tőletek, akkor hogyan jelentkezzetek válaszolni, és amikor majd jó választ adtok, akkor ötössel fogja jutalmazni a feleleteteket – mondta a kisfiának és adott egy puszit.

A kisfiú már három hónapja járt az iskolába. Az első napok idegenségét hamar levetkőzte az „iskola”, a kisfiú egyre jobban, magabiztosabban érezte magát, sokszor rá kellett szólnia a tanító néninek, mert ahogy meghallotta a kérdést, meg sem várta a fölszólítást, máris mondta rá a választ. Aztán elérkezett a házi feladatok megoldásának az időszaka is, nagy fehér vagy újságpapírra kellett fecskefarkat, karikát, vonalat rajzolni.

Néhány napra rá előkerült a vonalas füzet is, ahová a két vonal közé kellett a karikát berajzolni: egy teljes sort kitölteni. A kisfiú két sort is kitöltött és másnap boldogan ment az iskolába. A tanító néni óra elején beszedte a füzeteket és miközben a gyerekek egy másik füzetbe dolgoztak, megnézte, kijavította azokat.

A kisfiú füzetébe is írt valamit, egyetlen jelet.

A kisfiú rohant haza a nap végén, azonnal a konyhába ment, ahol az édesanyja éppen a levest merte a tányérjába és boldogan kiáltotta neki: anyúúú, ötöst kaptam! Az édesanyja letette a tányért, a kéztörlőben megtörölte a kezét, a kisfiú közben kivette a füzetét a táskájából és odanyújtotta.

Az édesanyja elvette a füzetet, hosszan és büszkén nézegette, a kisfiú szívdobogva várta a dicséretet, amikor az édesanyja megszólalt: kisfiam, ez egy „l” betű, ami azt jelenti, láttam, de ennek is örülök nagyon…

  1. 07. 17. kedd

ARANYKOSZORÚVAL ÉKESÍTETT SZENT JOBB ÉS GONDOLKODÁS NÉLKÜL ALÁÍRÓ-KÉZ DÍJ…

(fake news, ami igaz is lehet(ne)

Rogán Cecília és Sarka Kata, a Mikulásgyár reklámarcai ma 10 órára rendkívüli sajtótájékoztatóra hívták a Parlament Kupolacsarnokába az újságírókat. A Szent Korona mellett számos külföldi és magyar újságíró, tv-s stáb jelent meg és izgatottan várták a meghívók megjelenését. A háttérben feltűnt Rogán Antal helikopter-utazó és Habony Árpád nem közszereplő is, akik a piros kordonon túl, az újságírók elől elzárt területen jóízűen haraptak egy nagyot virslijükből.

10 óra 3 perckor enyhe moraj hallatszott, a Szent Koronát védő üvegbúra viszont meg se rezzent: talpig feketében, széles mosollyal, fehér fogsorral és a hajukból eltávolított természetes pigmentek után szőke hölgyek megjelentek a teremben.

A Szent Korona előtt megálltak, Cecília asszony megkocogtatta a mikrofont, a hangszóróból ettől és a füléből lelógó hatalmas arany (egy Rolex Datejust alakú) fülbevalótól el kezdett sípolni, de a sípolást a jelenlévő TEK szolgák körkörös védelmi alakzatba fejlődve és a technikusok segítségével azonnal elhárították.

Sziasztok, azaz szép reggelt – kezdte Cecília asszony, Kata asszony is bólintott, kezdjünk hozzá, de rögtön megakadt a beszédben, hátrafordult, ahol a technikai személyzet élénk mozgolódásba kezdett, mert Cecília asszony előtt a súgógép-kivetítő elsötétült. A Mészáros & Tsa cég két alkalmazottja, akik 2RULE márkás pólóban dolgoztak azonnal odaugrottak a súgógép-kivetítőhöz, kettőt belerúgtak, és láss csodát, a kivetítő újra kivilágosodott.

Akkor folytatom – mondta a házigazda asszony, miközben a háttérben Rogán Antal biztatóan mosolygott. Bejelentem, hogy megalakítottuk az „ARANYKOSZORÚVAL ÉKESÍTETT SZENT JOBB ÉS GONDOLKODÁS NÉLKÜL ALÁÍRÓ-KÉZ” Díjat, amit az arra érdemes aláíróknak ítélünk oda, minden évben egyszer, viszont idén először kétszer. Miniszterelnök úr egyetértésével és fölkérésére a bíráló bizottság tagjai: Bayer Zsolti, Pilhál Tomi, Németh Szilárdka és a legendás Dzsudzsi. Az alakuló ülésen a bizottság egyhangúan és egy hang nélkül egyetértett a miniszterelnök úr javaslatával: első alkalommal Schmitt Pál és Áder János kapja meg az „ARANYKOSZORÚVAL ÉKESÍTETT SZENT JOBB ÉS GONDOLKODÁS NÉLKÜL ALÁÍRÓ-KÉZ” díjat, amivel egy doktori disszertáció és egy aranyozott horgászbot (valamint havi, nem publikus összegű, hárommillió forint, élethosszig tartó nyugdíj) jár s amit most Kiszel Tünde és Ákos fog átadni.

Megszólaltak a fanfárok, az újságírók szemei könnybe lábadtak, a háttérből és homályból előrejöttek a kitüntetést átvevők és átadók, a téren eldördült 40 ágyúlövés. Havasi Bertalan közben ellökdöste az Index, a 444 újságíróit és a Szent Korona mellé fölvezette a miniszterelnököt is, aki száját nyaldosva, kezét a zsebébe süllyesztve, kigombolt ingnyakkal, kacsázó járással megállt a naranccsal megjelölt helyen.

Az MTI jelenlévő újságírója sírva fakadt, de szerencsére el tudták állítani sírását.

A díjak átadása fogadással ért véget, a fő-menü a legendás TÖKFŐZELÉK volt!

  1. 07. 14. vasárnap

A REGGELIZŐ

Ahogyan az lenni szokott ilyenkor az ülésszak megkezdése előtt: minden asztal foglalt, tele van a parlamenti büfé, mindenki lapátolja be a falatokat, hörpinti az italát: reggel a pálinka a menő.

Az az asztal, ami mindig szabadon van hagyva, amelyikről mindenki tudja, hogy oda nem ülhet senki más, csak Ő meg a sleppje, ma tisztább, a székek puhábbak, a bársony még jobban lesöpörve, ma Ő is itt reggelizik.

Ezért ma reggel – a szokásoktól eltérően – nagy a csönd: se villacsörgés, pohárcsöngés, egy pisszenés, egy „fenékig” se hallik. Még a legyek is abbahagyják zümmögésüket.

Mindjárt jön, már itt is van – súgja, inkább leheli az egyik kormánypárti honatya, s a mellette ülő honanya szemére párás köd ereszkedik, félrenyel, már majdnem öklendezik, fulladozik, de a világért sem krákogna, köhintene egyet, inkább föláll a helyéről és kibotorkál a teremből és a folyosóra érve könnyezve, hirtelen okád egyet a sarokba.

Közben Ő – körül sem nézve – leül az ASZTALHOZ, leteszi a virslijét, zsemlyéjét, a tányér mellé helyezi a magával hozott papírját és hozzáfog a reggelijéhez. Mellette már ott ül a kinevezett vezér-szolgája, vele szemben a cseléd-szolga, aki elmélyülten nézegeti az okos-telóját, van-e valami olyan hír, esemény, amiről a tájékoztatás nem tűr halasztást.

Ő némán reggelizik. Izzadt haja őszül ugyan, de az új dizájn kiemeli és szerethetővé teszi az őszülő halántékot, férfiassá a nagy orrát. Lelógó tokáját a kigombolt ing, sörhasát az asztal jóakaróan eltakarja, barázdált arca gondterhelt, mégis határozottságot, eltökéltséget sugároz. Szeme közben rója a papírt, agya jár.

Hallottad ma reggel a Kossuthon? – kérdi közben a harmadik asztalnál a nemlétező kisebbik kormánypárt államtitkára, akit a háta mögött – még párttársai is – csak úgy emlegetnek, mint a „gátlástalan hazudozó ingyen-krumplit osztogató”, persze, csak nem képzeled, hogy kihagyom, minden szónak jelentősége volt, feleli öreg szomszédja, a mindig papírból fölolvasó frakcióvezető. Hitelezni fog a Lőrinc a szudániaknak, meglátod, ezt megint jól kitaláltuk – folyik tovább két harapás között a csevej, a kínai vonal is nagyon erős, a Gyuri jól kézben tartja a folyamatokat, replikáz az öreg, majd int és elmegy.

Ő még mindig nem fog hozzá, tovább olvassa, értelmezi a szöveget a papíron, a tányérján a virsli és a mustár türelmesen várnak elkerülhetetlen sorsukra. Ez itt nem lesz jó, ide kell egy focis hasonlat – dönti el, belejavít a szövegbe és aztán nem törődve késsel-villával jobbkezébe kapja a virslit, nagyot harap belőle, az a némaságban hatalmasat reccsenve meghasad, egy zsírcsöpp spriccel a fehér ingre, hirtelen még az eddigieknél is nagyobb, hallhatatlan lesz a csönd.

  1. 07. 12. péntek

A SVÉD HOKIS …

’64 januárját írtuk: még nem avatták föl az Erzsébet hidat, nem kezdődtek meg a tokiói olimpiai játékok, ahol 10 aranyérmet nyertünk, még a TV-Maci is csak a tervezőasztalon és a vágószobában készülődött a gyerekek elkápráztatására, a Tenkes kapitánya filmnek már több része is dobozban várta a bemutatót, VI. Pál pápa már kinevezte Karol Wojtylát Krakkó érsekévé, Hruscsov elvtárs még a helyén volt.

A Fehérvári úton laktunk, mellettünk Babukáék, apám a Magyar Televízióban dolgozott már: a sportosztályt vezette, anyám a Testnevelési Főiskola előadója volt. Én nyolcadikba jártam, öcsém negyedikbe a Baranyai utca 18-as általános iskolában, és éppen elkezdtem kosarazni a XI. kerületi sportiskola csapatában, ahol Szabó János, Dzsoni bácsi, a MAFC felnőtt csapatának az edzője volt az oktatónk.

Kezdett kinyílni és csodaszéppé válni a világ, még nem értettem, de már nagyon szerettem: barátságok alakultak, kezdtek „érdekessé”, földerítendővé” válni a lányok, és persze az indián regények is.

Tél volt, hideg tél.

A szokatlanul enyhe ’63-as novembert hideg december és nagyon hideg ’64-es január követte. Voltak olyan napok, amikor a higanymutató lecsúszott a -17 és -23 fok közé is. Akkoriban fedett jégpályák még nem voltak Magyarországon, még Budapesten sem.

Korcsolyázni a szabadban lehetett: nálunk például a Mező Imre utcában a BEAC pályával szemben volt több teniszpálya, azt olyan hideg időben föllocsolták, majd néhány forintért a BEAC öltözőit megnyitották és már lehetett is korizni. Iskola után – persze olyankor, amikor délelőttösök voltunk, nem délutánosok – öttől már kint is voltunk a pályán. Bakancsban mentünk a pályára, be az öltözőbe, elővettük a „kulcsot” és már csavartuk is föl a bakancs-talpra a csavaros-korcsolyát, aztán totyogás föl a lépcsőkön, át az utcán, be a túloldali kapun és már lehetett is csúszni. Persze többször leesett a talpunkról a kori, olyankor kitébláboltunk a kerítés melletti padhoz és újra fölcsavaroztuk. Egy idő után a bakancs már alkalmatlanná vált „korcsolya-viselésre”, de mi akkor is megoldottuk valahogy.

Este kilencig miénk volt a világ!

Mi gyerekek akkoriban ugyanolyanok voltunk, mint a maiak: szerettünk (volna) kiemelkedni a bandából, különlegeseknek látszani, egyediek lenni. Kis hazugságok, trükkök nem számítottak.

Apám egyik munkatársa éppen abban az időben hokizott az egyik csapatban és az egyik „profi-kanadai” hokikoriját levetette, mert valószínűleg újat vett magának és mert éppen jó volt az én lábamra, apám megvette tőle. A hokikori-cipő sárga bőrből volt elkészítve, éppen olyan színe volt, mint a svéd válogatott mezének a színe. A svéd válogatottnak akkoriban Sven Tumba Johannsson volt a legnevesebb játékosa: világbajnok, olimpiai ezüstérmes, aki még a svéd labdarúgó válogatottban is szerepelt. A TV közvetítések miatt, nálunk is nagyon ismert és kedvelt játékos volt.

Másnap a hokikorival megjelentem a pályán, a legjobb haveromnak, a Farkasinszky Emilnek mondtam, hogy apámon keresztül kaptam a Tumbától a cipőt, majd kimentem a föllocsolt teniszpályára.

Aznap mindenki engem nézett, pontosabban a Tumba cipőjét …

  1. 07. 11.csütörtök

A PAD …

Van egy pad a Budai Parkszínpad bejárata előtt. Pontosabban nem is egy pad van ott, de én most csak egy padról, „arról” a padról akarok mesélni. Az a pad már régóta ott áll, már ott állt akkor is, amikor még én nem tudtam róla. Így hát nekem még csak 52 éves, mert akkor ültem rá először, akkor éreztem úgy, milyen jó is, hogy itt áll, van ez a pad. Utána is megpihentem néhányszor rajta: volt barna is, zöld is, aztán megint barna: nekem mindig az a PAD marad!

A Feneketlen tó mellett mentünk mindig haza a József Attila gimnáziumból”, a “Jóskából”: fél egy vagy fél kettő után kirobogtunk a suliból, át a 61-es villamos sínein, le a kis lejtőn, néha a lépcsőn, aztán a körülkerített tó partján végig, majd föl a két emelkedőn és már a Kosztolányi Dezső téren is voltunk. Közben kéz a kézben simogatva, kavicsot rugdosva, táska-lóba, nagy dumálások, világ-megváltás.

Minden nap így, iskola után: nyáron, télen; napsütésben és hóban.

Aztán néha délután is visszajöttünk Marival egy kis csöndes „együttlétre”: álmodozásra, képzelgésre. Talán 1967-ben, amikor harmadikosok lettünk és Gyürei Vera néni tanította már nekünk a magyart, megint ott ábrándoztunk a padunkon. Késő délután volt, kora-este lehetett, sötétedett már, talán a lámpák is meggyulladtak akkor. Én még abban a félévben nem feleltem Vera néninél, úgyhogy kezemben volt a barna határidő-naplóm (nem a magyar füzetem) meg a golyóstollam, a táskából elővettem az irodalom-könyvemet és hozzáfogtam a „Beszél a fákkal a bús őszi szél” vers elemzéséhez. Mari csöndben ült mellettem, én néha ránéztem, s már ez is ihletet adott az íráshoz (a fák közben merengve rázták a „fejöket”). Nem szerettem írni, akkor sem volt elég türelmem hozzá, ha megvolt az „eredmény”, amit kigondoltam, már nem is érdekelt az írás. Akkor azonban, talán a lágy félhomály, az enyhe szellő, vagy Mari közelsége miatt könnyedén ment az írás. Elkészültem, de nem voltam elégedett vele, mégis becsuktam a határidő-naplót, elraktam a könyvet is és kézen-fogva elindultunk. (Másnap persze fölszólított Vera néni, olvassam föl az elemzést, én kértem tőle, inkább szóban mondanám, szabadon, de Ő fölolvastatta, majd az osztállyal megbeszéltük. A jegyre nem emlékszem, de büszke voltam, mert a megbeszélés már érdemességet jelentett.)

Tegnap volt egy kis időm, végig sétáltam ugyanazt az utat, amit 52 évvel ezelőtt mindig, és persze arra kanyarodtam, oda a Padhoz. Ott állt a többi között ugyanúgy, most éppen barnán, szürke fém-lábakon, töredezett beton-alapokon. A fák most is merengve rázták a „fejöket”, enyhe szellő fújdogált, talán „… kis mennydörgés szívem dobogása”, talán egy villám is átfutott fejemen, hát közelebb léptem: „MIGRÁNS MOHAMED ETNIKAI HULLADÉK – KIIRTANDÓ” – olvastam a pad támláján.

Annyi minden összetört, annyi minden elveszett az elmúlt években, a letűnt 50 évben, de a Padot, az emlékeket, a bús őszi széllel beszélgető fákat nem engedem …

  1. 07. 09. kedd

ROGÁN ANTAL ALAPJÁN …

 

  • Orbán!
  • Ursula vagyok, szép napot.
  • Az nem érdekes: nemsoká’ szavazunk!
  • Csak a szívére hallgasson, Orbán úr!
  • Az sem érdekes: „bizottsági elnökként hajlandó-e kellő tiszteletet tanúsítani Magyarország és a közép-európai nemzetek iránt”?
  • Ez csak természetes, de miért kérdezi?
  • Ne törődjön vele, most nem maga kérdez: mi egy büszke nép vagyunk, nem tűrjük azokat a tiszteletleneket, akik nem felelnek meg NEKEM, azaz a magyaroknak! Azokkal harcosan és keményen szembe szállunk!
  • Ezt már tudom, Angela is mondta korábban: maga kőfejű … bocsánat, most mondja a tolmács, hogy nem ezt kell mondanom, magának kőkemény feje van!
  • Ne vicceljen Ursula, ez most nem a viccelés ideje, mert bár értem ÉN a viccet, de nem szeretem!
  • De mondja Orbán úr: ki nem tiszteli a magyarokat?
  • Akire ÉN azt mondom: Weber, Timmermans, Gyurcsány, most meg már a Karácsony is!
  • Ne mondja, tényleg ilyeneket mondtak volna, biztosan sokat beszélget velük négyszemközt?!
  • Nem szoktam, megválogatom a társaságomat: Salvini, Erdogan, Putyin, Strache az ÉN puszi-pajtásaim, Gyurcsánnyal legutóbb valamelyik tévé stúdiójában találkoztam egy vitán, de nem voltunk egy súlycsoportban, úgyhogy azóta lefújtam a vitákat!
  • Értem, de miért hívott?
  • Hogy a Rogán Tóni elmondhassa a Kossuth rádió Vasárnapi Újság műsorában, hogy maga megígérte NEKEM, amit megígért, mert ÉN vagyok Európa DNS-e, király-csinálója meg tudom is ÉN mije…
  1. 07. 07.vasárnap

A COCA_COLA …

A COCA-COLA …

1967-et írunk, a budapesti József Attila gimnázium harmadik osztályába járok. Ez az első nagy szerelem és „az olimpiai bajnok leszek mindenképpen” korszakom, amikor – ahogyan arról már korábban meséltem – a fogadalmam szerint egy korty szeszesitalt sem iszom. Még az „új gazdasági mechanizmus” bevezetése előtt vagyunk, de a konszolidáción túl, már „Aki nincs ellenünk, az velünk van” politikája hatott, a gaz imperialista még mindig gaz imperialista volt, de már lehetett olvasni, filmet nézni tőle, lassan-lassan az ’56-os írók, költők, színészek is szóhoz jutottak.

Talán mert fiatal voltam és szerelmes is, mindent szebbnek, reménykeltőbbnek, jobbnak látszott: talán az is volt!

De gyerünk vissza a Coca-Colás storyhoz.

Szerelmem édesanyja a Magyar Likőripari Vállalat vezérigazgatója mellett dolgozott akkoriban és egyik nap két Coca-Colás üveggel jött haza Bölcső utcai hatodik emeleti lakásukba, ahol éppen én is ott voltam édes-kettesben lányával. Kirámolta telerakott szatyrát a spájzba, hűtőbe, kezet mosott és bekopogott az alig kilenc négyzetméteres „lányszobába”, majd „gyertek be a nappaliba” felkiáltással invitált be a tizenhat négyzetméteres szobájukba. Mi „rendbe szedtük” magunkat és bementünk hozzá. A lakótelepi panel-lakás nagyszobájában a fal mellett két heverő állt, az egyik sarokban egy fekete-fehér tv, középen két fotel és egy dohányzó asztal horgolt terítővel beborítva. Ibi néni, szerelmem édesanyja a heverőjén ült.

A dohányzó asztalon meg ott állt a két üveg Coca-Colás üveg.

Tudni kell, hogy akkoriban már a lakosság életszínvonalának a növelése, a lakossági fogyasztás bővítése a „középtávú népgazdasági terv” célja volt, időnként már megjelentek a boltok polcain a „gaz imperialisták” által gyártott, termelt fogyasztási cikkek is.

De akkoriban Coca-Colát még nem lehetett kapni, legfeljebb amerikai filmekben látni, és magyar ember csak a legdrágább szállodákban, exkluzív vendéglátóhelyeken juthatott ehhez az italhoz. Akkoriban a csatos-Bambi volt a menő szénsavas üdítő ital nálunk, amit többféle ízesítéssel is megvehettünk.

Mi fogjuk gyártani a Coca-Colát, kóstoljátok meg – ajánlotta nekünk az italt. De hát én nem iszom szeszes italt, egy kortyot sem – válaszoltam Ibi néninek, ebben nincs alkohol, nyugodtan megihatod – jött a replika.

Megittam …

2019. 07. 06.szombat

PAPA ÉS A KŐBÁNYAI …

Apósom, a „PAPA” már nem él.

Hosszú, nehéz élete volt, a XX. század nagy tragédiái „átgázoltak” rajta is, fájó, maradandó sebeket okoztak neki is. Mégis: mindig mosolygott, mindig derűs volt, úgy fogadta és tűrte a csapásokat innen is, onnan is. Nem nagyon beszélt a Donról, a közel öt évig tartott fogságáról, ha kérdeztük is, csak elnézően mosolygott, talán csak egyszer mesélt az éhezéséről, arról, hogy egyszer halat „lopott”, de a hal farka kilógott az inge alól, majdnem agyonverték miatta. de „másodszorra” már ügyesebb volt, el is ásta a halat „nehezebb” időkre.

Aztán hazatért a kis faluba, jöttek az ötvenes évek, az újabb és újabb megpróbáltatások, de túlélte azokat is, „sőt” megnősült, két lánya született, aztán Pestre költözött a család – de nem is erről akarok most mesélni.

PAPA a sört szerette. No nem ájulásig, bár biztosan volt olyan is. Mikor a ’80-as, ’90-es években hazamentünk a rokonságot meglátogatni (akkorra már én is a család része lettem), az „emberek” a köszönés után kimentek a buszmegálló melletti kocsmába „megbeszélésre”, PAPA mindig sört ivott, csak sört és akkor ott múlatták az időt, talán még hajnalig is. Mindig volt téma bőven, nem bírták abbahagyni – persze a sörözést sem.

Aztán kiköltöztek egy Budapesthez közeli kis-városba, ahol kertes házukban mi is otthon éreztük magunkat. Jöttek a születésnapok, egyre „gyorsabban” és egyre nagyobbak: a 70-edik, aztán gyorsan a 80-dik is. Egyik alkalommal gondoltuk, meglepjük PAPÁT és tíz üveg különleges (belga, német, osztrák, angol) söröket vettünk ajándékba, olyanokat, amiket még nem ivott korábban. Ott gyöngyöztek előtte a North Brewing, a Northern Monk Seismic, az Alvinne Cuvée Fredddy, a Tool Sur Neww England Shandy és a többi. PAPA mosolygott csak, láthatóan örült az ajándéknak.

Néhány hét múlva, mikorra kiürültek az üvegek és ott álltak a konyhában „katonás sorban”, kérdeztem a PAPÁTÓL, melyik volt a legfinomabb.

Ő mosolyogva válaszolta: hát a Kőbányai …

  1. 07. 03.szerda