KICSAVARODVA, VAGY „VÉLETLEN, „APRÓ” BAKI?!” …

(Bocsi: hosszú és unalmas lesz…)

Csütörtökön, április 17-én volt a holokauszt magyarországi áldozatainak az emléknapja: 74 évvel azelőtt ugyanis azon a napon állították föl az első gettókat a korabeli Magyarországon: nem a német megszálló csapatok katonái, nem német fasiszták, hanem magyar „emberek”, köztisztviselők, akik zokszó és fenntartás nélkül követték a magyar közigazgatás eljárásrendjét, akik „önként és kéjjel” vettek részt a „kivitelezésben”.

Varga Judit igazságügyi miniszter „egyszemélyes” megemlékezést tartott a Duna parton a „cipő-szobroknál” és az M1 csatorna éppen arra járó riporterének történelem-hamisítóan azt nyilatkozta: „milyen tragikus következményei vannak annak, ha egy nemzet elveszíti szabadságát… figyelmeztetni kell a következő generációkat azért is, hogy ilyen soha többé ne történhessen meg a világban”.

Véletlen, „apró” baki lehetett?!

Közben az Európai Parlament kétharmados többséggel elfogadta az unió válságkezelési irányelveit. Ennek értelmében létrejöhet egy nagyszabású gazdasági mentőcsomag, amely a járvány elvonulta után emelkedő pályára állíthatja a jelenleg stagnáló ipart és a kereskedelmet, döntöttek egy több mint 3 milliárd eurós gyorssegélyről is, amelyből az Európai Unió orvosi eszközöket és kórházi berendezéseket vehet, szakembereket fizethet és betegeket szállíthat át egyik tagállamból a másikba.

A Fideszes képviselők nem szavazták meg a javaslatot.

Véletlen, „apró” baki lehetett?!

Persze az EP nemcsak a járványkezelésről szavazott, hanem a magyar kormányról(!) is: „…az európai értékekkel teljes mértékben összeegyeztethetetlennek tartja a magyar kormány azon lépéseit, hogy a magyarországi szükségállapotot időkorlát nélkül hosszabbította meg, határozatlan időre rendeletekkel kormányoz és meggyengítette a magyar Országgyűlés rendkívüli felügyeleti hatáskörét”.

Közben Donald Tusk, az Európai Néppárt elnöke a Spiegel kérdésére azt válaszolta: „A történelem során sokszor láthattuk, hogy a politikusok a hatalmuk kiterjesztésére törvényeket használnak. Ez Németországban ismerős lehet. Biztos vagyok abban, hogy Carl Schmitt nagyon büszke lenne Orbán Viktorra”.

(Tusk szavainak értelmezéséhez fontos tudni, hogy Carl Schmitt nemcsak konzervatív jogtudós és a Nemzeti Szocialista Párt tagja volt, hanem aktívan segített a náci rezsim legitimitásának megteremtésében is. 1934-ben a hatalomátvételről kifejtette, hogy a vezető (Führer) a jog alapja. Az antiszemita Nürnbergi Törvényeket pedig a „Szabadság Alkotmányának” nevezte. Schmitt 1945-ig, vagyis a háború végéig a náci párt tagja maradt. A jog értelmezéséről és a náci párthoz való viszonyáról itt olvashatnak bővebben.)

Kovács Zoltán nemzetközi kommunikációért és kapcsolatokért felelős államtitkár azonnal reagált: „Remek. Jó tudni, hogy a Donald Tuskhoz hasonló Orbánfóbiások még válságidőben (amikor akadnak más dolgok, amik elfoglalhatnának mindannyiunkat) is találnak időt és helyet Magyarország szidalmazására.”

Véletlen, „apró” baki lehetett?!

Tusk ugyanis nem Magyarországra mondta, amit mondott, hanem az Orbán vezette kormányra. Ráadásul nem szidalmazás volt, ami válságidőben nem elfogadható, amikor vannak „más dolgok” is, hanem maga a probléma egy másik vetülete.

1939 szeptember 3-án hangzott el VI. György király híres beszéde: „Belekényszerültünk egy konfliktusba, szövetségeseinkkel együtt fel kell vennünk a harcot egy olyan elvvel szemben, amely, ha felülkerekedne, végzetesnek bizonyulna minden civilizált rendre a világon.”

Ez világos beszéd volt, ahogy Tusk interjúja is: figyelmeztetés arra, hogy még minősített többséggel sem szabad bármit megtenni, mert az – ugyan minősíti a szavazókat is – végsősoron a megválasztottat ítéli meg; azt, aki visszaél hatalmával. Azt, aki mindenkit megfenyeget (pedagógust, orvos-igazgatót, újságírót, hajléktalant, munkanélkülit stb.); aki csak a vazallusaira gondol, aki vizet prédikál és bort iszik, aki kereszténységről papol…

Véletlen, „apró” baki lehetett?!

Nem hiszem…

2020. 04. 18. szombat

„AZT MÉG NEM MONDTÁK…”

I.

„összefogásra van szükség: a családok tagjainak össze kell fogniuk, hogy megoldják a betegek otthoni gondozását, az otthoni betegápolási szolgálatok igénybevételével” – mondta Cecília.

Mai beszélgetés a dohányboltban a szakorvosi rendelő mellett:

• Látom téblából…
• Igen, a rokont hoztam a vizsgálatra…
• Mákja van!
• ?
• Az én férjemet kiba@ták a kórházból, trombózisa volt, mondták vigyem haza és naponta adjam be neki az injekciót.
• ?
• Ba@@a meg: se tűm nincs, se a gyógyszert nem kapom meg, életemben nem adtam még be egy injekciót, elájulok, ha vért látok…

II.

„Minden családban kellene egy pénzügyminiszter” – véli az Állami Számvevőszék elnöke. Domokos László.

• Anya, elfogyott a sör.
• Tudom.
• Akkor…
• Nincs akkor.
• Ne bomolj!
• Se sör, se cigi, se HBO!
• Mi van?
• Nem adtál haza semmit.
• Kirúgtak!
• Tudom.
• De inni kell, cigi kell!
• Rendben: akkor menj el focizni valahová!
• Minek?
• Mert ott dől a lé: a bankadóból kiegészítik!
• De nem szeretek focizni!
• Hát aztán: annyira tudsz, mint azok…

III.

„Nem esünk abba a hibába, hogy segélyeket adjunk munkahelyek teremtése helyett” – mondta a kormányszócső, majd ismertette a kormány döntését: „Segélycsomagot kapnak a Tiszántúli Református Egyházkerület diakóniai intézményei”.

• Apjuk, ma sem mész dolgozni?
• Asszony, hová?
• Most mondták a tévében, hogy annyi pénzt fordítanak munkahelyteremtésre, mint még soha!
• Aha.
• Akkor menjél már!
• Asszony, hová?
• Azt még nem mondták…

2020. 04. 16. csütörtök

ÍRJÁL RÖVID FOGALMAZÁST: „NEM KELL ISKOLÁBA MENNI…”

(telefonon feladott házi feladat otthonra: fogalmazás egy magyar általános iskolában)

Anyu azt mondta, hogy most egy ideig a karantényban leszünk, de lehet, hogy nem ezt mondta, hanem hogy karanténban, de annak nincs értelme, mert a tény az nem lehet tén. De ez most mindegy is, mert jó itthon. Reggel soká alszom, de aztán föl kell kelnem tíz perccel később, mert anyu azt mondja, hogy az én hasamra süt a nap, de ez nem igaz, mert a nap nem tudja melyik az én hasam és nem az apué. Bár az enyém sokkal kisebb, az már csak igaz, mert az apué olyan hordós, de nekem úgy is jó, mert jókat lehet rajta pihentetni a fejemet. Szóval fölkelek és megyek a reggelimért, de sajnos útba esik a fürdőszoba és ott meg kell mosakodnom, mert a Cecília néni is megmondta minden nap, hogy ez most nagyon fontos elkerülésileg. A Cecília nénit én nagyon szeretem, bár semmit se nem értek abból, amit mond, de jó a haja és minden nap ugyanazt mondja el mindig. Szóval megmosom a kezemet a szappannal is meg a hypóval is, bár azzal csak ritkán mert csíp. De persze ezt se nem is értem föl észileg, ezt a mosakodást, de nekem nem is kellene mindent értenem, de nem is akarok. Akkor jön a reggeli, amit most együtt eszünk meg családilag, mert mindenki otthon van a karantényban, bár anyu soha nem ül az asztalhoz oda mellénk, mert mindig ugrálja magát a konyhába meg vissza, mintha neki ez lenne a tesi órája, de anyunak egész nap van tesi óra, úgyhogy leülhetne velünk enni, de nem. Akkor apu kéri a kávéját és én már tudom, hogy vége a reggelinek és kezdődik a tanulósdi, ami úgy történik, hogy anyu kiabál apuval, hogy segítsen nekem, mert ő főzi az ebédet, apu meg olvasni akar az interneten én meg játszani. Amíg ők veszekednek, addig én játszom. Egyre többet veszekednek, amit én nem értek, mert korábban alig látták egymást, akkor nem is veszekedtek, most meg végre szerethetnék egymást. Aztán 11-kor apu benyomja az M1-et és akkor csöndnek kell bekövetkeznie, bár anyu mindig zörög a konyhában, de behoz egy sört apunak és akkor apu megnyugszik és kigúvadt szemekkel nézni kezdi a Cecíliát majd kiabál. Mindig kiabál, hogy hazudik, meg menjen a … de ezt nem merem leírni, ezt a szót, mert csúnya, bár az isiben a Lali, aki a legokosabb fiú és a barátom azt mondta, hogy neki van egy nagy bátyja, aki idősebb is és szerinte nem olyan csúnya. De apu csúnyán mondja, hiába mondja nekem a Lali, amit mond. De ez mindegy, mert most vírusos járvány van, ami mindenkinek betegedést meg bajt okoz és szegénységet, bár a Lali azt mondta, amikor még lehetett menni a suliba, hogy ez nem igaz, mert nem mindenkinek okoz ez gondot, mert a gazdagok még gazdagabbak lesznek később, a szegények meg mennek majd a lecsóba, de azt én úgysem szeretem. De én nem ezt hallottam a Cecília nénitől, hanem hogy az öregek szívják majd meg, meg akiknek mindenféle megbetegedésük van, bár tegnap hallottam anyutól, hogy egy kisgyerek is lekapta a vírust pedig beteg se nem volt, de ez olyan kitétel vagy kivétel, ami a szabályokat erősíti. Ezen sokat gondolkodtam, de nem jutottam dűlőre, hanem abbahagytam a gondolkodást és inkább tovább játszottam akkor, de az már nem volt ugyanaz. Aztán ebédelünk, ahogy reggeliztünk is, anyu a konyhában tornázik, mi az asztalnál, a végén apu megint kap egy sört, aztán lefekszik és csönd lesz. Akkor szokott a Lali fölhívni az okos-telómon, hogy mi van, meg mi nincs és csacsogunk. A Lali kérdezte, hogy mit szólok hozzá, de nem tudtam, hogy mihez, hogy rúgják ki a kórházakból az embereket, mert állítólag kell a hely, de a számok nem ezt valószínűsítik, de ezt nem értettem, erre azt mondta: mutatják, mert biztosan ők más számokat ismernek, amit megint nem értettem, mert akkor miért nem mondják meg nekünk, mire Lali nevetni kezdett, hogy ez a politika, ehhez mi nem értünk, csak ők és akkor megszakadt a teló, mert biztosan kereste az anyukája és mennie kellett. Most már abba hagyom én is, ennyi biztos elég lesz a tanárnőnek, de holnap lehet, hogy folytatom.

Dani tanuló

2020. 04. 15. szerda

„HA BAJ VAN, MEGJAVULUNK…”

Nem is olyan régen történt, úgy 4 hónappal ezelőtt, hogy megint nagy napra virradt a magyar: a kormány ülésezett! Sőt, éppen akkor először a 2020. évben! És láss csodát miről: az egészségügyről is tárgyaltak, több döntés is született – közölte rögvest a kormány feje az első Kormányinfón.

Emlékeztek?

„A kórházak eladósodása nem bocsánatos bűn, hanem fedezet nélküli adósságvállalás, aminek véget kell vetni … az Állami Számvevőszék, mint a parlament intézménye, súlyos megállapításokat tett a kórházi adósságokról szóló jelentésében, amelynek minden szavát komolyan kell venni. Az eladósodást a külföldi cégektől befogadott, nagy értékű szolgáltatások okozzák, „nagy halak” úszkálnak a vízben” – akkor így szólt az ELSŐ EMBER, és folytatta is: „Minden, három évnél régebben felújított kórházban tatarozni kell a kórtermeket, a várókat és a szociális helyiségeket”.

Ennyit. Aki hallotta, röhögött vagy sírt, ha az egészségügyben dolgozott a fejét verte a falba. Az úr(acska) dott is meg nem is, igazándiból – ahogyan szokott – csak szónokolt.

Aztán az is elhangzott akkor, januárban(!), hogy „a kormány 2,5-3 év alatt mintegy 72 százalékkal emeli az ápolók bérét”, de mert nem lehet(ett akkoriban se) mindent egyszerre, ezért az orvosok bére föl sem merült. És láss még egy csodát: februártól ingyenesek lesznek a meddőségi vizsgálatok, mert „a kormány valamennyi, mesterséges megtermékenyítéssel foglalkozó szolgáltatót megvette az országban, egy kivételével, amellyel még folynak a tárgyalások” – így a miniszterelnök.

Aztán beba@ott a vírus.

Festésre most nincs idő, a béremelés helyett jó lesz a bruttó 500 ezer is, a többit meglátjuk.

Biztosan rosszul emlékszem, hogy így volt.

Tegnap aztán – a válsághelyzet 27. napján – az ELSŐ ember elment az Országos Korányi Pulmonológiai Intézetbe tájékozódni: „ha baj van, megjavulunk és minden működik” mondta (végre) maszkban, miközben a kórház falán néhány cserép hiányzott, szerencsére a plafon nem…

2020. 04. 08. szerda

ALUL SEMMI: KILÓG A (LÓ)LÁB…

Nézem a képet. Amit ti is láthattok. Az ifj. Lomniciről. A NER oszlopos dúcolójáról. Felül „díszben”, alul összegányolva: kosárcipőhöz focilabda.

Amilyen a NER: ami látszik, ami propaganda, az „csicsás”; ami nem, az ganéj, „az annyit is ér”.

Amilyen a nagy csinnadrattával bejelentett „történelmi csomag”, a gazdaságvédelmi akció-terv is: ami látható, az csak-csak; ami nem, az annyi.

Erről írt ma Kovács Gábor a HVG-ben egy rövid cikket: „A kormány gazdaságvédelmi alapjának harmada kopizás, és nincs meg a fedezete” címmel. Ebben a legfontosabb megállapítása az, hogy „Jelentős részben nemhogy átcsoportosításokkal, de egész egyszerűen átnevezésekkel hozta össze a kormány a járványvédekezési és a gazdaságvédekezési alapokat.” Ez bizony alul semmi!

Hallgatom este a Kereskedelmi Kamara vezetőjét, aki szenvtelen hangon, vállát vonogatva válaszol(?) arra a kérdésre, mi lesz a munkanélkülivé válókkal, a szegényebb nyugdíjasokkal: nem az ő asztala, de a költségvetésben erre nincs pénz, a gazdaságot kell beindítani, arra van, arra kell. A többi néma csend: ez bizony alul megint semmi!

Próbálom értelmezni a bérek (vagy a bérköltségek, nagyon nem mindegy) egy részének az átvállalásának a módját, értelmét, fölsejlik az elhíresült rabszolgatörvény – ez bizony megint alul a nagy semmi!

Aztán itt van az „ágazatok újraindítása” kérdése, ami közismerten a „falubeli gázszerelő” egyik fontos biznisze, hasonlóan az egészségiparhoz, amiben szintén könnyedén fel lehet fedezni „családi” szálakat, ahogyan a többi újra-indításos ágazathoz – akkor ez most felül, de mi van alul?

Végre itt van a tizenharmadik havi nyugdíj, amit a „felhatalmazott” jelentet be, ami nem más, mint egy heti kiegészítés, ami 1,9 százalékos egyszeri juttatás lesz(?), miközben a svájci indexálás megszüntetése 1000 milliárddal növelte 10 év alatt a költségvetési lehetőségeket, azaz a nyugdíjasok támogatták a „soha nem látott sikereket” elérő gazdaságot – ez bizony „lófütty”!

Tegnap arról írtam, hogy a kutyám nem érti, meg persze én sem, mert: „…határvonalat húzott a vírus a kilátástalan helyzetbe kerülők és mindenki más közé. Most ugyanis minden, ami eddig rejtve volt a (talán nem is olyan) mélyben fölgyorsulva a felszínre tör, nyílttá válik, és akkor válaszolni kell a kérdésre: hogyan tovább?! De vajon látjuk-e, hogy most ez a kérdés? Vajon erre keressük majd a választ?”

Ma már határozottabban mondhatom: nem erre keressük.

De már értem…

2020. 04. 07.kedd

A KUTYÁM SEM ÉRTI…

A dolgozószobámban fejemet a hátrakulcsolt két kezemre téve, hátradőlve ülök a székemben, merengve nézek ki a nyitott ablakon. Kinn szikrázó napsütés, a fenyőnk már az eget ostromolja, a tuják is ágaskodnak a magasba, de körülöttük rezzenéstelen csönd, a rigók is valahol messze, zümmögő bogarak sehol. Minden mozdulatlan. Sóhajtok, előrehúzom a kezeimet, megigazítom a szemüvegemet és elkezdem püfölni a gépem: A KUTYÁM SEM ÉRTI…

A hátam mögött ekkor az ajtó – alig érzékelhetően – megmozdul (nem tudom tökéletesen becsukni, valamelyik kábel nem engedi a „kinyithatatlan” bezáródást), alig hallhatóan surranó hanggal kinyílik és öreg-kutyám, Kyra ide-oda billegve besomfordál, megáll mellettem, csak áll, nem szól semmit, csak meleg szemeivel kérdően vagy talán esdeklően fölnéz rám, látja, hogy nem mozdulok, hát – mintha mellső lábával lemondóan legyintene – a székem mögé lép és lehuppan oda, előre-nyújtva lábait, fejét ráteszi és elalszik. Nem érti, ilyenkor mindig nagy sétákat tettünk korábban.

De most „csak” itthon vagyunk.

Reggeltől-estig. Estétől-reggelig.

A házunkban. Néha a kertünkben.

Már három hete.

A kutyánk, Kyra is itt van velünk.

De most ő másképpen viselkedik.

Mert ő: nem érti.

31 napja kezdődött. Mármint nálunk, Magyarországon. Addig itthon a hülyítés ment: a magyarok karakterérről; a soha nem látott gazdasági sikerekről; a konzultációs demokrácia felsőbbrendűségéről; a keresztény Európát elsöprő migráns-áradatról; a buta, tanulni sem akaró cigánygyerekekről; a magyaroknak még ennél is jobb lesz matolcsys-ábrándjáról. És akkor berobbantak az iráni diákok(?), és néhány nappal később megváltozott a hang, mert már komolyabbra, majd komolyra fordult a történet.

A kutyám, Kyra minderről semmit se tudott. Akkor még nem is volt mit tudnia, értenie. Csak sétálni akart, élvezni az „olvasást”, ami neki a fák, bokrok tövének a szaglását jelentette; a „vadászatot”, mert a séta az volt mindig, vadászat.

Aztán fölállt a „törzs” és azonnal (ugyanúgy, ahogyan azt a kormány korábban is mindig tette) „tájékoztatni” kezdett: mindenből van elég, de azér’ építünk egy konténer-kórházat is; a maszk és a teszt ló@art sem ér; a fiatalok és a középkorúak nyugodtan lófráljanak, menjenek a kormányzati sajtótájékoztatókra, rájuk nem hat a vírus (hogy ők is terjeszthetik, arról nem volt „tájékoztatás”); a foci a világ legjobb sportja, meccsekre lehet menni; azér’ vigyázzunk a migránsokkal, mert ők „ki tudja”; az iráni diákokat kizsuppoltuk, mert randalíroztak; az öregek az igazán veszélyeztetettek, vigyázzatok rájuk; egyébként meg urai vagyunk a helyzetnek. Aztán megírták a felhatalmazási törvényt a „főparancsnoknak”(??), amit aztán – kisebb csetepaté után – el is fogadtak. A hírek ömlöttek az internetről, a tévékből, rádiókból: Európa elesett, már Amerika is, Magyarországon is elkezdtek emelkedni az elrettentőszámok. Az emberek persze a kezdeti „engem úgysem érint” közömbösségéből hirtelen felelősebben gondolkodó, aggódó emberekké váltak, felismerték és elfogadták a helyzetet, alkalmazkodtak a helyzethez; maszkot kezdtek varrni és viselni, tudomásul vették a kérést: „maradj otthon”. És akkor nem valami megállt hirtelen, semmi nem úgy ment, mint ahogy azelőtt. A vírus persze köszönte, megvolt továbbra is.

A kutyám viszont nem találta a helyét. Idegesen föl-alá rohangált, nem hagyott a helyemen, folyton hívott: menjünk már, mint azelőtt. Aztán abbahagyta, talán elfáradt, olyankor a lábamhoz feküdt, nem mozdult.

Kinn a szabadban elcsendesedett minden: az autók eltűntek az utcánkból, gyerekzsivaj sem zavart bele a csöndbe, a kutyák sem ugatták az idegent, mert nem jött idegen, mindenki behúzódott a vackába. Az emberek vártak: volt, aki bízott, mert a kormányfő hatalmas mentőcsomagról beszélt; mások – az elmúlt évek páviántáncai után – már nem hittek az ígéreteknek: az összefogás helyett újból ketté vált az ország. (Nézem Röhrig Gézával, aki most New Yorkban mentőzik a video-interjút, aki arról beszél, hogy elképesztő és szívet melengető az emberek szolidaritása egymás és a mentősök, orvosok, ápolók felé, mindenki ugyanazt akarja, együtt akarja.)

A kutyám erről mit se tudott, ő a gazdi közelségének biztonságában, a szagok és ízek elbűvölő világában élt, a mindennapi séták és önfeledt játékok tobzódását élvezte, ami most hirtelen semmivé foszlott: a gazdi alig mozog, nem viszi vadászni, mi történhetett?

De nem is a „hívekre” és a „bizalmatlanokra” szakadtság volt az egyetlen kettéosztottság az országban. Ennél sokkal élesebb határvonalat húzott a vírus a kilátástalan helyzetbe kerülők és mindenki más közé. Most ugyanis minden, ami eddig rejtve volt a (talán nem is olyan) mélyben fölgyorsulva a felszínre tör, nyílttá válik, és akkor válaszolni kell a kérdésre: hogyan tovább?! De vajon látjuk-e, hogy most ez a kérdés? Vajon erre keressük majd a választ?

A kutyám nem érti, csak fekszik mögöttem és halkan szuszog.

Én nem szuszogok.

Csak én sem értem…

2020. 04. 06. hétfő

EZ MOST KOMOLY LESZ – NE OLVASD EL
Amikor nem értjük, nem tudjuk a választ, akkor mindig kell valaki, lesz is…
Voltam az idegenszívű zsidó. Aztán a migráns. Később a cigány. Aztán az iráni. Aztán a vírusnak drukkoló ellenzéki. Most az öreg vagyok.
Mert terjed a vírus. Szinte megállíthatatlanul. Sötétben tapogatódzunk, mit is kéne tennünk. Ellenszer nincs. Már egymillió ember megfertőződött, és a terjedés nem állt, nem áll meg: földrészről földrészekre rohan. És az emberek nem értik, nem értik a lényegét sem, így nem tudják a választ sem aggódó kérdéseikre.
Sokszor volt már így. A vesztes országokban az emberek nem értették a Nagy Háborút lezáró békét, ami csak pillanatnyi békességet hozott, aztán viszont nyomort és viszályt. Akkor sem értették az emberek: de hamar elfogadták a magyarázatot. Hát jött Oswiecim meg az újabb világégés. Nem értették és értik a menekülőket; a nélkülöző, de számukra nem elfogadható cigányembert sem; most meg a járványt és következményeit sem.
Ahogyan korábban is, most is „kapnak” válaszokat. Mert válaszok mindig születnek. Aztán az idő majd eldönti: jó vagy rossz válasz született-e.
De sajnos a válaszadók (a „prefektusok”, a kancellárok, a kormányok…) mindig az „egyszerű”, közérthető, emészthető válaszokat szeretik, hát ezeket adják. Mert hogy arra van igény. Az ad reményt. Az nem okoz pánikot. Mert a pánikot mindenáron el kell kerülni. Bármi áron! Mert akkor változatlanul és változatlan módon folytathatják tovább „áldásos” tevékenységüket. Azt, amit várnak tőlük. Azt, amit ők vélnek, gondolnak, hogy várnak tőlük.
Most megint itt a nagy baj, megint kellene az „ok”, kellene a válasz is: hát legyen legalább az az ok megnevezve. Ami a bajok elindítója, kiváltója. Az se kell, hogy igaz legyen. Az nem szükséges föltétel. Hihető legyen – az a szükséges. Ahhoz meg sokszor kell elmondani. Mindig ugyanazt. Hogy már kívülről tudja mindenki. Persze ne legyen bonyolult. Viszont legyen képszerű. Olyan megfogható. Mint a Soros.
Mert most baj van. Nagy baj.
De mi a baj?
Ebben legalább egyetértés van?
Nem igazán.
Pontosabban szólva: szerintem nincs!
Többen azt mondják, nem most van baj, hanem amennyiben a világ reagál a járványra, és „bezár a bazár”, annyiban megáll majd a gazdaság, leáll a világ; akkor kezdődik csak a baj: mert munkanélküliség lesz, annak következtében nem lesz az embereknek pénze, éhezni fognak, nem lesz kereslet, a tőke nem térül meg, ami tovább erősíti majd a lefelé menő spirált.
Mások szerint viszont már itt a baj, mert a járvány már most is emberéleteket, soktízezer emberéletet követel, amit el kellene kerülni, de legalább minimalizálni kellene, ahhoz meg – mert nincsen hatékony ellenszer – meg kellene fékezni, le kellene lassítani a járvány terjedését, hogy az egészségügyi ellátórendszer, intézményhálózat képes legyen mérsékelni a bajt; ez viszont a gazdaság átmeneti leálláshoz vezet.
Hát akkor megérkeztünk. Akkor ez egy „egyszerű” költség-haszon feladat: melyik változatra adott válasz vezet a célfüggvény optimális megoldásához.
De mi is a célfüggvény: kevesebb gazdasági veszteség, kevesebb emberélet elvesztése?
És itt „jönnek be az „öregek”, ahogyan az a napi kommunikációban elhangzik: az akut betegséggel rendelkező idősek, akik a legnagyobb kockázatnak vannak kitéve. (Akiknek a halálakor a tisztifőorvos mindig azt mondja, hogy a betegségére tapadt rá a vírus, tulajdonképpen annyira betegek voltak…) Őket kell(ene) megvédenie a rendszernek, ami nagyon sokba kerül. De hát ők renitensek, sétálgatnak, kijárnak az utcára, nem tartják be, amit be kellene tartaniuk, és persze ők halnak meg, a magas vérnyomásúak, szívbetegek, gyengébb immunrendszerrel rendelkező ahogyan azt a statisztika is bemutatja és sulykolja. Már megy is a morgás, a tiltakozás, sokba kerülnek már most is, hát még később… Pedig már most is a gazdaságra kell(ene) figyelni, azt kell(ene) működőképesen tartani, arra kell(ene) a költségvetési milliárdokat költeni. De a nagy kockázatú emberek (öregek) megvédése miatt sok pénz fecsérlődig el, nem is beszélve a már elbocsájtottak, munkanélküliek szegénységét, nyomorát, (várható) éhezését, a megsegítésüket segítő milliárdokról (ami persze késik)! És rögtön megszólalnak a TŐKE felkent hirdetői, képviselői, kijárói és már alakul is az ALAP, gyűlnek bele a költségvetési források.
Néhány napja a beteg kutyám nem jött közel hozzám, menekült elölem, mindenáron el akart rejtőzni; pedig előtte állandóan bújt a simogatásért, olyankor hálás szemei ragyogtak; de akkor már tudta, nagy a baj, készült el, a boldog(abb) kutya-vadász mezökre. Az állatvilág így oldja meg.
Ismert (és cáfolt) a Tajgetosz legendája…
És a XXI. században mi lesz a válasz?
Hisz’ elvonulhatnánk mi is, elbujdoshatnánk, hogy ne kelljen leállnia a gazdaságnak, ne kelljen forrásokat fecsérelni az egészségügyre, hogy visszaálljon a rend, ami folytatja majd tovább azt, amit eddig is: nem vesz tudomást a természet korlátairól, az emberek elidegenedettségéről, kiszolgáltatottságáról, a gátlástalan tőkéről, amely embertelenné tesz…
Így meg mi értelme lenne nem „ágyban, párnák közt halni meg…”
Amikor nem értjük, nem tudjuk a választ, akkor mindig kell valaki, lesz is…
2020. 04. 03. péntek

CSAPDA…

„Csak egy csapda volt, és ez a 22-es csapdája volt, amely leszögezte, hogy bárki, aki közvetlen és valós helyzetben saját biztonságára gondol, az döntésre képes elme természetes működéséről tesz bizonyságot. Orr őrült, tehát le lehet szerelni. Csak annyit kell tennie, hogy kéri a leszerelését, de ha kéri a leszerelését, akkor nem lehet őrült, és további bevetésekre küldhető. Orr lehet őrült, ha további bevetésekre megy, és lehet egészséges, ha nem megy. Ha egészséges, akkor viszont mennie kell. Ha megy, akkor őrült, és nem kell mennie; de ha nem akar menni, akkor egészséges, és mennie kell.” (Joseph Heller: A 22-es csapdája)
Szóval akkor most mi van?!
Tombol a járvány: már Európa a góc, folyamatosan vezetnek be mindenütt az emberek életét (az ő érdekükben) korlátozó intézkedéseket, az élet kizökkent a normális kerékvágásából. A határok lezárva, a „maradj otthon” utasítás kiadva, 71 vállalatnál már katonák, néhány napon belül az utcán is, hétfőtől várhatóan(??) a kormány ellenőrizhetetlen hatalmat kap a magyar parlamenttől. Közben nem ismertek az igaz tények, csak a valódivá silányítottak: 85-7-3-116-3007 (2020.03.20. 11:17); minden eszköz a rendelkezésre áll – mondja a „TÖRZS”; hiány van – mondják a frontvonalon „harcoló” orvosok, gyógyszerésze, mentősök, ápolók; nem kell szűrni – kell szűrni; csak az öregekre veszélyes – nemcsak rájuk; folytathatnád, ha akarnád, de nem akarod.
Az emberek ezt félelemmel vegyes türelemmel veszik tudomásul, próbálnak partnerek lenni, hisz’ róluk, életükről van szó.
Most mi lesz? Mi vár ránk? Mi fog holnap történni?
Együtt kell működni a kormánnyal. Együtt akarok működni a kormánnyal.
És a kormány ezt akarja, ezt várja tőlem?
Vagy „csak” alattvalói, gondolkodásnélküli parancs-végrehajtást?! Arctalan, hangnélküli összejátszást?! Ha nem így teszek, akkor én már „a vírusnak szurkoló” leszek?
Az ember nem megy egyszerűen a „kolomp” után, akkor nem ember: egyszerű csorda-tag, vagy birka. Ennek már sajnos ismerjük a kimenetét. Akkor miért ezt várják tőlem?
Aggódom. Aggódunk: „rongyos” életünkért, szeretteinkért; féltjük munkahelyünket, jövedelmünket, nyugdíjunkat; már elfogadnánk a kisebbik rosszat is akár, hisz lemondanánk megszokott életvitelünkről; mert, itt „a város peremén” már tudomásul vennénk a „véges végtelent” is, csak látnánk, hogy tényleg ezt kell tennünk, hogy elhinnénk, úgy igaz, ahogy írva, mondva van, hisz’ „… itt vagyunk, gyanakvón s együtt … Emeljétek föl szivünket!”.
Segíteni akarunk. Együtt akarunk működni.
Közben kirúgjátok a digitális(?) oktatás miatt fölöslegessé(?) vált pedagógusokat; megrendelt közvéleménykutatásokkal manipuláljátok a lakosságot; politikai ellenfeleiteket továbbra is ellenségnek mutattatjátok; csöpögtetitek az igaz információkat; nem segítetek a bizalom helyreállításához.
Pedig tényleg együtt akarok, akarunk működni.
Mert most nincs más út.
De nem birkaként!
2020. 03. 20. péntek

És amikor a SAS hazaérkezett a moldovai halaszthatatlan útjáról és felhörpintette az utolsó korty pálinkáját is, azonnal megmosták kezeit, rögtön táskahordozójához fordult és berendelte magához a nemzet gázszerelőjét. A gázszerelő helikoptere néhány perccel a SAS leszállása előtt a bázisra érkezett, és akkor megindult Magyarország sorsát eldöntő beszélgetés:
– Lölőkém, hogy ityeg a fityeg?
– Nem panaszkodom: duing gud biznissz.
– Örülök neki: ha neked megy, akkor NEKEM is!
– Örülök, hogy örül, FŐNÖK.
– Hanem most nagy dolgok vannak alakulóban: óriásplakátok!
– Készülnek a rettenetes migránsokról, a közkérdezéses levelekről.
– Megtanulhatnád már végre: Konzultációs Kérdőív!
– Mindegy nekem, FŐNÖK, ha időben jön a pénz, akkor mindegy.
– Az időben megy majd, hanem Lölőkém, álmom volt az éjjel.
– Az jó, FŐNÖK, aludni én nem tudok az idegességtől, hát még álmodni.
– Aludj nyugodtan, amíg ENGEM látsz, meg a Péter.
– Az már igaz, addig igen.
– De térjünk a tárgyra: az álmomban megszállt ENGEM valami, nem is értem MAGAM, szóval új plakátok kellenek!
– Meglesz, FŐNÖK: a Giro-ról, az atlétikai VB-ről, az aranylábúakról, mi legyen?
– A koronavírusról akarok használható információkat látni az egész országban: hogy tudják a nagymamák, nagypapák mit kell tenniük, hogy a még nagyobb bajt elkerülhessük; hogy a pedagógusok is tudják; hogy a szolidaritás a legfontosabb eszközünk; fölajánlhatnál néhány milliárdot lélegeztetőgépek vásárlására, védőruhákra, szájmaszkra; átcsoportosítok majd a költségvetésből az orvosoknak, ápolónőknek.
– FŐNÖK, jól van?
– Persze.
– Mert még így nem hallottam beszélni.
– Nem is fogsz, Lölőkém: most is csak vicceltem!
– Jó vicc volt, FŐNÖK, jó vicc…
2020. 03. 12. csütörtök
ui: a beszélgetést nem erősítette meg H Bertalan, a gépelést sem ellenőrizte, ezért felelősséget nem vállalunk