Vélemény kategória bejegyzései

ÍRJÁL RÖVID FOGALMAZÁST A „BETEG LETTEM” CÍMMEL…

(fogalmazás egy magyar általános iskolában)

A tanárnő nem tudja, de mi nem itt laktunk mindig, ahol mostan is lakunk a magas nemliftes házban, hanem kisházban, romosban egy falu szélén, amiről Petőfi is olyan szépen írta azt a versét, de ott nemigen voltam beteges. De mégis ide kellett betelepülést csinálnunk a kutyám nélkül, mert csak itt lett igazi pénzes munkája anyunak meg az apunak, mert abban a faluban csak a kocsmában volt pénzesmunka, meg az önkormányzati községnek a házában, de azt anyuék nem kaphatták meg, mert nem voltak jóplakátragasztók meg ilyenek közmunkásnak. De itt már van sok gürizős-takarítós pénzesmunka, ami jó lett mert kaptam enni reggel is, meg újabb cipőm is lett, nemcsak amit a bátyótól kaptam meg amit a Lajcsi, a volt barátom már nem hordott a lábán, ami már kicsi lett neki. Az a jó, hogy van itten munka meg káeftés vagy micsodás gyárak, üzemek, amik füstölnek és büdösek, meg nagy buszok is vannak, azok is szagosak és fújják a füstöt hátul. meg alig van itt fa meg bokor se igen, sok kutya is kóborolnak az utcán és teleszarják a járdát, mert az is van itten, igaz jól meglehet botlani bennük, mert hiányosak a kövek. Szóval egyik reggel olyan volt velem, amilyen még korábban nem, hogy csipás lett a szemem, meg kiszáradt a szám, meg úgy fáztam, mintha tél lett volna már, pedig mégcsak szeptember vége se volt és már hétkor is sütött a vénasszonyoknak a nyaras napsütése. Aztán a többire nem emlékszem, mert hirtelen sötét lett, mintha az éjszaka megint eljött volna, de még nem volt a nappal se. Amikor újra világosság lett, akkor láttam, hogy anyu nagyon idegesen rohangál a vízcsaphoz meg vissza egy ronggyal, ami vizes és rakja a mellemre meg a hasamra és sikoltozik, hogy itt hal meg a gyerekem és ezek nem jönnek, pedig már két órája kihívtam őket, bezzeg ha a polgármester gyereke lenne vagy a foci-kapitányé, akkor már régesrégen itt lennének, jaj kicsikém, mi lesz veled? És azt válaszoltam neki, hogy fázok, de nagyon és akkor ő megölelt, hogy de jó, hogy megszólaltam végre, mi van veled, mi fáj, de akkor megint sötét lett és megint nem emlékeztem semmirese. Aztán újra éreztem a fázást, de már este lett és akkor csöngetett a csengő vagy csöngő és bejöttek fehérruhás emberek és nagy sürgésbe kezdtek, kaptam egy szurit és azt mondták, hogy nem fog rosszabbodni a helyzetem, de ezért nem kellet volna őket hívni, de a körzeti orvosnak szóljon anya és menjen a patikába gyógyszerekér, de vigyen magával sok pénzt is, mert annyiba fog kerülni, de a rezsiutalvány erre nem jó, amit a nagymama adott volt nekünk.
Aztán mégis meggyógyultam, bár az asztmám megmaradt, amit a városban lakva kaptam meg.
Hát így történt.
Pusztai Gergely tanuló

2019. 10. 07. hétfő

ui: a helyesírásomat átnézte a Borika, akivel jóbavagyunk, mert csípjük egymást, azért lett ilyen jó a múltkorihoz képest

KETTŐS MÉRCE

KETTŐS MÉRCE

Az egyik kiáll a nyilvánosság elé: vállalja arcát, nevét, szégyenét;
A másik egy „lefüggönyözött” szobában: arc és név-nélkül súgja meséjét.
Az egyiket „igazolja” még sok másik szégyenült;
A másikat hiszi Bayer, az elhíresült.

Az egyiktől bocsánatot kér az elkövető;
Perre megy a másik, tudod: az el nem követő;
Kinek hiszel? Hisz’ nem voltál szereplő, se néző;
Választanod kell! Ha nem teszed, holnap már késő.

2019. 10. 04. péntek

Hivatkozás

(fogalmazás egy magyar általános iskolában)

Az én iskolám jómesszire van otthonról buszal megyek és jövök mindennap odavissza. Reggel ötkór kelek hogy elérhesem a félhatos buszt úgy hogy reggelire sincs időm, de reggeli se mindig lenne mert anyu ojankor már nincsen odahaza mert dolgozik amikor van munkája neki. A buszon jó meleg van és tudok aludni is egy picikét mert a felyemet neki támasztom az ablaknak és halgatom a kerekek eggyhangu dobolását ami ojan mint a ringatás. Aztán megérkezek a szomszéd faluba a templom elé és onan még jósokat kell mennem az iskolába de ez jó edzés mert ijenkor fölébredek. Az isibe rögtön pislnem kellene de nemmegyek pisilni a budiba mert az ojan gusztústalan hogy még a diszno semnem hemperegne oda. Inkáb kimegyek az udvara és a kerités mellé brunyálok egy jot. Aztán bemegyek az osztájba a padomba ülök amiböl a szálkák álnakki mert már sokan jártak oda és ültek oda és kapargaták bicskával meg letördeltek belöle darabokat. Irni a padasztalon csak hepe és hupásan lehet mert göcsörtjei vannak. Viszont van egy szép tornatermünk is amiben vanak kötelek a plafonon és lehet huzodszkodni rajtuk de ezt nem szeretem mert nehéz a Lalinak viszont könyü mert ö badibildingezik az apjával aki favágásbol szerzibe a tüzelnivalot. De nem mindig van tornaóra csak egy héten háromszor ma nincs. Ma matek van de azt nem szeretem mert nekem sohanem jönki az eredmény mert a padszomszédomnak se. Aztán magyaróra volt ami izgalmas óra mert érdekes meséket meg történeteket lehet halani csak ne kéne felelni belölük. Akkor ebédelünk és én is kapok eni végre meg ini is utána megint kimegyek a geritéshez. Aztán rohangálunk egy jot az udvaron ami betonal van leszorva és nem érdemes elesni rajta. Aztán leülünk a földre beszélgetni mert a padokon már nincs fa csak a lába van meg nekije. Azt mondta a Mari hogy holnap hozbe virágot mert egy sincsen ben de majd locsolni kell. Én azt feleltem neki hogy majd én locsolom mert tettszik nekem a Mari de ezt nem mondtam meg nekije.
Az isiben jo mert a Mari is ot van de néha kiabál az ofö mint apu othon akkor nem jo.
Aztán viszabatyogok a templomhoz és megvárom a buszt és hazamegyek vele de akor már nem alszom el mert a Marira gondolok.
És az a legjob!
Halász Pityu
2019. 10. 03. csütörtök

„CSAPATAINK HARCBAN ÁLLNAK”…

„CSAPATAINK HARCBAN ÁLLNAK”…

Bizony-bizony, „csapataink harcban állnak” kedves, hamarosan szavazó polgártársam, bár az is lehet, hogy már ez a megszólítás is kiveri a biztosítékot a ma már tizenegy parancsolatot vallóknál, akiknél mostanában „bajtársnak, egy vérből valónak” kell megint hívni az igazi, nem kevert mély-magyarokat.

Mert háború van, mondják ők, s ha mondják: háború van, akkor az van. Merthogy 1187. október 2-án Szaladin, Egyiptom és Szíria uralkodója elfoglalta Jeruzsálemet és ezzel okot adott a III. keresztes háború megindítására, amelyben bizony Géza (igaz: csak trónkövetelő) herceg 2000 fős magyar serege is részt vett. Most ugyan Jeruzsálemet nem foglalta el senki, de „csapataink (mégis és megint, „nemtomhol”, de) harcban állnak”.

Vajon kik ellen?

Úgy tűnik könnyen és ízibe találtatott számos ellenség, és már sorolják is: a keresztes háborút megvívó franciák, németek leszármazottai (persze csak az eltévelyedett, liberális utódokról van szó), ők a brüsszeli-libcsik; aztán a keletről menekültek tömegei, azaz a migráncsok; ki ne hagyjuk, a Soros, azaz a SOROS; és „természetesen” a legfontosabb, a belső ellenség, azaz mindazok, akik nemhogy nem tapsolnak a sikeres kormányunknak és a VEZÉRÉNEK sikerei láttán, hanem még csak az alvezérek telefonszámait sem ismerik (lásd a házmester Kövér kiszólását), ők pedig az idegenszívű magyargyűlölő „internaczionalisták”! A zsidók most talonban vannak, bár időnként róluk is el-el hangzik ez-az, biztos, ami biztos emlékeztetőül, figyelemfelkeltésként egy-egy „régi nóta, hírhedt nóta”, lásd a háziállat-lövő teológus (???) legutóbbi gegjét, a „Sneider&Bauer”-t.

Hát akkor, ha ellenség is van, utcai harcosunk is van, méghozzá „faluról jött”, aki megrendül néhanapján, amikor szembesül a nagy szeretettel, ami felé(je) irányul; akkor háború is kell! Az ellenség tehát megvan, a Vezér iránti szeretet is; a harci kedv buzog; a fegyverek újak és egyre újabbak, már a gyerek is célra tart néhány iskolában; a haza védelmére garmadával jelentkeznek „önkéntesek” (vagy ki tudja) katonának; a próbákon, a „hadgyakorlatokon”, ami általában a Groupama Arénában zajlik a szlovákok és a horvátok elleni válogatott meccseken és más, magyar-érdekeltségű versenyeken már egészen jól megy; de hát kicsik vagyunk, porszemek, ez nem elég!

Valami több, valami más is kell! Világpolitikai tett kell!

És lőn, a Vezér – látva európai partnerei habozását, tétovaságát, hazai gondjaikkal való bíbelődését (mintha az elmúlt évszázad harmincas éveinek az Európájában lennénk) – támadásba megy át: pozícióba hozza magát, mint aki az európai kereszténység legfőbb védelmezője; aki Európa DNS-e; átveszi a régről ismert (fasiszta) beszédmódot, gátlástalanul parolázik és támogatja szélsőjobb (levitézlett, bukott) fasisztáit; miközben alamuszi mosollyal és „udvarias” (értsd: otromba) modorban átveri őket: megfúrja a néppárti elnök-jelöltet, hazardírozva sakkozik a Brexittel, Trócsányi (elvtárs) jelölésével provokálja a megválasztott elnököt, majd Biztosnak jelöl egy olyan munkatársat, aki – de ezt majd vagy meglátjuk, vagy nem.

Mert a Bővítési Biztos nagy lehetőség a további „sz@rkavarásra”, újabb és újabb partnerek, szövetségesek szervezésére, „egységbe-tömörítésére! Aztán majd meglátjuk: mert „… jőni fog, ha jőni kell,/ A nagyszerű halál…”

Hát: ha ez kell neki, nosza…

2019. 10. 02. szerda

Hivatkozás

avagy mi lesz a „Ne nyerjünk annyit, amennyit kértünk, ne mi kapjuk a legtöbbet” hírhedt mondásból (mese)

„Régen volt ez nagyon, abban az időben, amikor az ember, ha követ látott, kőembernek vélte, ha medvét látott, tajgait embernek hitte, ha hal úszott feléje, vízi embert látott benne, ha fa akadt útjába, úgy gondolta, faemberrel találkozik. Akkoriban sok minden történt az emberekkel. Olyan dolgok is megestek, amelyek manapság csak ritkán történnek…”

Tán akkoriban kezdődött (de lehet, hogy már sokkal korábban), ami elkezdődött, aztán folytatódott, azóta abba sem maradt, sőt mára már elfogadottá, népszerűvé és követendővé vált – no nem általánosan, de – a magyar kormány örökké hű támogatói körében biztosan. Persze akkoriban még, igen-igen régen, néha-néha még az állatok is figyelték az emberi nyelvet, bár már akkor sem igazán értették a mondandóját.

Nos, az idő tájt kezdődött az én mesém. Az Alcsút-Felcsút környékéről származó hősöm, aki addigra már eladta a Váci utcában lévő, államtól kapott nagy párt-irodaházat az egyik, a későbbiekben gázszerelői tulajdonba került banknak, „jól” elszámolt a kongresszusának a kapott pénz sorsáról és megszabadult a pénz útját firtatóktól; már túljutott a „hallgass a szívedre” serdülőkorán és belépett „a kaparj, kurta” ősi mondásban megfogalmazott elementáris igazság értelmezésének és alkalmazásának a pubertás korszakába. Mert – ahogyan Ő mondta – eme társadalmi felhajtóerő nélkül az ország nem jut majd egyről a kettőre, ahhoz bizony kell a jó és újmagyar pénzes középosztály.

És úgy is tett!

Példát mutatott azonnal! Mert mégsem bízhatta másra a munka elvégzését, hát hozzáfogott ízibe. Bár, ti kedves gyerekek, nem tudjátok, mi az, de Ő bizony tudta, mert végzett, de sohasem praktizált jogász volt: KFT-t kell alapítani! Mert kezdő sihederként gyanakvó és akkor még fölöttébb óvatos emberfi’ volt, ezért az asszony vette nevére a tulajdont, a Szárhegy dűlő-Sárazsadány-Tokajhegyalja Kft-t. De azér’, hogy rajta tartsa a szemét és a kezét az üzleten, belebeszélt az üzletbe (ma már bizony tisztázhatatlan, hogy ez e a belebeszélés a KFT. közgyűlésén történt vagy sem, csak annyi bizonyos, hogy hősünk rezidenciáján, és hősünk is belebeszélt a vitába, amiről jegyzőkönyv is készült), ami állami pénzek, támogatások elnyerésének a pályázatáról szólt. Annyit mondott: „Ne nyerjünk annyit, amennyit kértünk, ne mi kapjuk a legtöbbet”! És lőn, mármint a 41 milla!

Aztán per is lett biza belőle, amit hősünk jól megnyert: ugyan nem azt tagadta, hogy ne lett vóna ott, ne szól vóna bele, hanem azt, hogy nem közgyűlés lett légyen akkor. Ez jó lecke vót hősünknek, no nem azér’, hogy többet ne pályázzon, nyerjen, hanem, hogy mit válaszoljon, ha támadják: cáfolj valamit a vádból, „oszt’ jó napot!” lett szólássá mondása.

És megtalálta a falu gázszerelő kisiparosát, akiből polgármestert faragott (még törvényt is igazított a gázszerelőhöz), akiből azóta – láss csodát, amik ezek szerint nem csak a mesében vannak – a világ leggyorsabban gazdagodó embere lett.

Hősünk, a legyőzhetetlen legendává erősödött magyar ember nőtt, növekedett, már családot alapított, gyerekei is fölcseperedtek (hősünk is rég pocakot, tokát eresztett már, de a foci iránti olthatatlan vágya nem enyhült), legidősebb lánya férjhez ment jó Tiborcz urunkhoz, aki ízibe bekapcsolódott a lámpa-bizniszbe és hülyére nyerte magát állami megrendelések, uniós források elnyerése révén. A külföldi jóbarátok is fölfigyeltek a Tiborcz által nyújtott az üzleti lehetőségekre, fűtől-fától jöttek a megrendelések és a legidősebb lyány (két pelenkadobás között) csak gazdagodott, gazdagodott a haza jobbá-tétele céljából: pontosan, ahogyan hősünk korábban megígérte.

Egyszer aztán Magyarországra látogatott a finn miniszterelnök (az a megátalkodott szocialista), hogy megnézze, rendben mennek-e a dolgok hősünk hazájában. Fura módon nem csak hősünkkel találkozott, hanem a gaz Gyurcsánnyal (akkoriban ez egy nagyon durva szitokszó vala) és feleségével, meg, Karácsony Gergellyel (hősünk lakájai szerint egy „bohóccal”, mert akkoriban az is divat volt, hogy mindenkit, aki hősünk ellen volt, azt pocskondiázni kellett) is, szóval a finn miniszterelnök látta, hogy valami hibádzik, valami nagyon el van cseszve e kis országban és ezért morogva elmondta: a jogállam és az uniós pénzek elnyerése összefügg egymással.

Hősünk érezte a veszélyt, de ügyesen kitért és csak annyit mondott: „meglássuk a medvét”!

A mesémnek vége lenne, ha nem lett volna sebtében összehívva egy sajtóértekezlet, ahol kérdezték a finn vendéget: mit szól Tiborcz István gazdagodásához, de hősünk közbevágott a vendéglátó udvariassági jogára sem hivatkozva: FAKE NEWS!

Na most már tényleg vége a mesémnek, ha tényleg vége, mert hősöm „Boldog karácsonyt!” kívánt, és hamarosan férjhez adta másik lyányát is: „Eljött a lakodalom napja. Három napig ettek ittak, én is ott voltam mártást kavarni. Mikor közben lehajoltam, meggyulladt a kötényem. Erre megharagudtak és a merőkanállal úgy fejbe kólintottak, hogy ájultan estem össze. Hogy megszabaduljanak tőlem, jól farba rúgtak, attól éppen idáig röpültem, és erre a székre estem le, hogy elmeséljem ezt a történetet.”

2019. 10. 01. kedd

A KONGRESSZUS…

I.
– Apu, mi az a pártkongresszus?
– Hű, kisfiam már ilyen dolgok is érdekelnek téged? Nagyon örülök, te egy igazi politizáló-közéleti gyerek vagy már!
– Apu, hagyd a rizsát: mi az a pártkongresszus?
– Az a párt legfelsőbb tanácskozó és döntéshozó szerve.
– Aha, és akkor a kongresszus összeül és tanácskozik és dönt?
– Igen, fiam.
– Na de apa, mi, amikor „kongresszust” tartunk…
– Ti, fiam, milyen kongresszust?
– Amikor összeülünk és összeállítjuk a csapatot, hogy ki fog szombaton az osztály-meccsen játszani, az a mi kongresszusunk, előtte már hétfőtől megy a bruszt, a balhé, hogy ki-hol játsszon és mit, a Lajos mindig összefog előtte a Gergővel, a Gyuri meg a Pistával és a végén szavazással döntünk, haláli izgi, de aztán mindig megegyezünk és lenyugszunk.
– Nagyon jó, ez most honnan jutott eszedbe?
– Hát néztem a közvetítést a Fidesz kongresszusáról, ennyi jókedvű, vidám, jóllakott kövér öregasszonyt meg vénembert még nem is láttam együtt: ezek azt sem tudják, mi a vita, csak tapsoltak meg hurráztak meg röhögcséltek: biztosan hónapokig készítették elő és szervezték, azért lett ilyen…
– Nem fiam, a Fidesz-ben mindenki egyirányba húz, azonosan gondolkodik, nem tévelyedik el, összefogva menetel és tapsolja az elnöki kinyilatkoztatásokat!
– Értem én, apu, de akkor minek a kongresszus?
– Azt én sem tudom…
II.
– Árpád!
– Igen, FŐNÖK!
– Minden elő van készítve?
– Minden, FŐNÖK!
– A Nézőpont mérése is?
– Természetesen, hétfőn jelenik meg, nyílni fog az olló!
– A többiek beszédeit láttad?
– Javítottam is egy kicsit, különösen a birkózóét!
– Helyes.
– Ki mondja majd: „erősödő falvak, városok, Tarlós István főpolgármester és kerületi polgármesterei munkájának köszönhetően Budapest a dualizmus időszaka óta nem látott mértékben fejlődő, immár világszerte csodált főváros”?
– A Gergő!
– Nagyszerű!
– És viccelni is fog?
– Persze: „Molotov-Ribbentrop-paktum”-ról fog beszélni, meg Gyurcsányról is!
– Jó, de ÉN akarok a középpont, az origó lenni!
– Természetes, FŐNÖK!
– Szilárd, mit mond?
– Arról mesél majd, hogy „az európai politikai döntéshozók között még mindig többségben vannak a bevándorláspártiak, akik az embercsempészekkel és „Soros ál-civiljeivel” közösen mindent megtesznek, hogy bevándorlókkal árasszák el kontinensünket”!
– Rendben, a többieké nem érdekel.
– Értem, azoké is rendben.
– A Fradi-meccset nézni akarom!
– Rövidítünk akkor, FŐNÖK!
– Nem ENGEM!
– Dehogy!
– A tapsokat se!
– Dehogy, majd a többi tölteléket.
– Akkor megbeszéltük…
2019. 09. 30. hétfő

(Novák Katalin képe)

 

A LESAJNÁLÓ…

Nézem egyre öregedő, mélyen barázdált arcát, középen elválasztott őszülő haját, a már kopaszodó fejét, idegesen ránduló kezeit, az asztalon dobol ujjaival; ahogy tokája kilóg nyitott ingéből és teste előre dől, hasa nekifeszül az asztalnak, hogy várja a kérdést, ami ott van előtte is a papíron. De adni kell a látszatra, ezért jön is az udvarias kérdés és rögtön rá a frappáns válasz is. Mert gyorsan kell válaszolni, ez is aranyszabály, nehogy a hallgató elbizonytalanodjon a megszólaló magabiztosságában. Minden megy a maga útján, semmi különös.

Aztán arca gunyorossá, szinte „ördögien” alamuszivá válik, sunyi vigyorba torzul és kimondja: „látom a hangfelvételt, ahogy csetlik-botlik, lassan megsajnálom Karácsonyt”. És ebben a mondatában benne is van minden: ahogy gondolkodik, ahogy látja a világot, ahogy lenézi a másikat, hogy csak Ő tudja és persze irányítja a dolgokat, ahogy megveti és nem veszi emberszámba ellenfeleit.

Most ez kell, gondolja, most ez a taktika: bemutatni, hogy nem ellenfél. „Szó-csöve” néhánynapja egy klímaharcos kislányról mondta lekezelően, lenézően: beteg. A főpolgármesterre most (még) elégnek tűnik annyi, sajnálatra való. Hát akkor gyerünk, mondjuk, hogy már „sajnálom”. Semmibe sem kerül, jót röhögnek majd az „övéi”. Ahogy szoktak.

Mert amikor kell, akkor egész pályás letámadást vezényel; ha az kell: tigris lesz; most ennyi kell (csak), gondolja.

Most „megsajnálom” – mondja.

A lesajnáló…

  1. 09. 27. péntek

 

Hivatkozás

– egy hatéves kisgyereket agyonüt egy összeomló iskolai mászóka
– egy magyar nő leköp egy nigériai fiatalembert Budapesten
– 68 baleseti sebész helyezte kilátásba felmondását: összeomolhat a traumatológiai ellátás
– a magyar biztos-jelölt hazudik a bizottsági meghallgatásán
– a magyar miniszterelnök otthon érezte magát az olasz fasisztáknál
– a forint „megbízhatóan” és folyamatosan romlik
– nálunk nem jár egészségügyi ellátás az „illegális bevándorlóknak” a külügyminiszter szerint
– a stadion-, sportcsarnok-, atlétikai stadion-építési projekt gondtalanul zajlik
– egy fideszes polgármesterjelölt leült vitázni az ellenzéki jelölttel
– a magyar nemzet sikere egy labdarúgó ollózó gólja
– gyerekeket imádkoztatnak a parlamentben az ország vezetőiért, az egyház hallgat
– egy „meleg”-rendezvényt megzavarnak kigyúrt „magyarok”, a Rendőrség tétlenül szemlélődik
– az ország fasizálódása zavartalanul zajlik…
2019. 09. 27. péntek

HARAGSZOM…

Biztos megint nőtt a vérnyomásom.

Csak ez lehet az oka. Korábban is, amikor magas volt, állandóan ideges voltam, mindenen felkaptam a vizet. Igaz, akkor még pénzért dolgoztam, nagy volt mindig a stressz, a nyomás rajtam. Az teljesen érthető volt.

De ma, mi a franctól?

Szép kertes házban élek; kajára mindig futja; befűthetek, ha szükséges; az internet és a kábeltévé – időnként akadozva, kimaradozva, de – megy; nem győzöm a könyveket kiolvasni; rokonok, barátok jönnek-mennek; néha-néha unokázgatok is: akkor miért?

Régebben legalább tudtam, hogy kire és miért vagyok mérges. Akkor arca, neve volt a haragomnak és ezért adott volt a lehetőség levezetni a feszültséget: hiszen „csak” annyit kellett tennem, hogy kibeszélem vele az „ügyet”, megvitatom vele a „problémát”, aztán jöhetett az enyhülés, a föloldódás.

De ma?

Most kire vagyok mérges, most kire haragszom?

Hiszen az „értelmes”, nem gyűlölködő harag érzelmi-tartalmi kapcsolatot jelent; lehetőséget föltételez a közös hangra, értelmezésre és azon keresztül a megoldásra is. Haragudjak a jót és szépet hazudó politikusokra, akik nem tesznek mást, csak napról-napra gerjesztik a gyűlöletet?! Akik egy hamis virtuális világot mázolnak a szemünk elé?! Akik krumplival, illegális bevándorlók látomásával vásárolnak szavazatokat?! Akik vigyorgóan rezzenéstelen arccal lopnak, csalnak, hazudnak és ezt büszkén a „pofánkba” vágják, hogy még nekik ezt is lehet?!

Rajtuk túlléptem. Őket már kiröhögöm, őket legfeljebb kiröhögtetem. Mást (most még) nem érdemelnek.

Akkor kire?

Arra a kétmillióra, aki ezt az uszítást, gyűlöletkeltést kritikátlanul „beszopja” és szavazatával lehetővé teszi?! Ha legalább homogén tömeg lenne, de nem az! Hiszen vannak közöttük nyertesek, haszonélvezők, akiknek a „telezseb” mutatja a gondolatot, a „helyes” irányt: lakájok ők, nem többek, dörgölődzők, akik azonnal szélirányba állnak majd akkor is, amikor megváltozik a széljárás! Élősködők, nem többek.

Hát akkor a kétmillióból azokra, akik reggeltől estig robotolnak, güriznek, föl se néznek a munkából, hogy meglegyen a „betevő”?! És örülnek az alamizsnának is, mert annak is van helye és közben nem látják: ”bűn, öngyilkosság, lelki restség,/ mely, hitetlen, csodára vár,/
nem elegendő, hogy kitessék:/ föl kéne szabadulni már!”?!

Ők se azok!

Akkor mégis kikre?!

(Közben pittyeg egyet a notebookom és megjelenik a hír: Karácsonyról „kiszivárgott” egy felvétel, amin…, de azóta már törölték, viszont a kormányszóvivő szükségét látta beszélni róla, hogy a baloldal egy maffia…)

Szóval kire vagyok mérges, kire haragszom?!

Rád, barátom, Rád, aki bár látod, hogy mi zajlik és miért, aki bár hallod és tudod a bajt, a gondot, mégis a csöndet, a csöndedet félted, a még élhető világod óvod, mert azt hiszed, Téged nem ér(het) el, Téged nem tapos el és inkább befogod a szád és lefogod a kezem és beleolvadsz a mindennapok örömeibe, szépségébe, ami Neked (még) megadatott. Rád haragszom, Veled pörlekedem, mert (még) visszaszólsz és ledorongolsz engem, hogy „minek, meg te sem vagyok más, ha tehetnéd, szívesen részt vennél a buliban, a táncban”, és én még válaszolok neked, bár már egyre gyengébben, halkabban, bizonytalanabban.

Akkor marad a háziorvos, a belgyógyász. Meg a gyógyszerek. Talán egy kis konyak is.

2019. 09. 26. csütörtök