1912. május 23-án százezer ember tüntetett az utcákon, amelyet a kivezényelt rendőrök brutálisan szétvertek: az összeütközéseknek hat halálos és több száz sebesült áldozata volt. Azóta ez a nap a magyar történelembe a „Vérvörös csütörtök napja” néven szerepel.
„A kiegyezés utáni másfél évtized aranykorként, a soha nem látott fejlődés időszakaként él a köztudatban. A mélyben lappangó feszültségek az 1890-es években törtek a felszínre, vége szakadt a viszonylagos nyugalomnak. Az ipari munkásság létszámának gyarapodásával formálódott az első nem közjogi alapon szerveződő politikai erő, amely a Magyarországi Szociáldemokrata Párt 1890-es megalakulása után vált országos politikai tényezővé.” Hamarosan a munkásság fő céljává a politikai egyenjogúság elérése vált. A választási törvény (az „1848. évi V. törvénycikk az országgyülési követeknek népképviselet alapján választásáról”), ami a maga idejében korszerűnek számított, a vagyoni cenzus előírásával („választók: … Kik szabad királyi városokban, vagy rendezett tanácscsal ellátott községekben 300e. ft. értékü házat vagy földet, egyéb községekben pedig eddigi urbéri értelemben vett 1/4 telket, vagy ezzel hasonló kiterjedésü birtokot, kizáró tulajdonul … Kik mint kézművesek, kereskedők, gyárosok telepedve vannak, ha tulajdon műhelylyel vagy kereskedési teleppel, vagy gyárral bírnak, s ha kézművesek, folytonosan legalább egy segéddel dolgoznak … Kik, habár a fentebbi osztályokba nem esnek is, saját földbirtokukból vagy tőkéjükből eredő 100 ezüst forint évenkénti állandó s biztos jövedelmet kimutatni képesek … övedelmükre való tekintet nélkül a tudorok, sebészek, ügyvédek, mérnökök, academiai művészek, tanárok, a magyar tudós társaság tagjai, gyógyszerészek, lelkészek, segédlelkészek, községi jegyzők és iskolatanítók, azon választó kerületben, mellyben állandó lakásuk van … Kik eddig városi polgárok … A szavazás a szavazó nevének a küldöttség általi feljegyzésével, – s valamint a szavazatok összeszámitása is nyilván történik”. Még az „1874. évi XXXIII. törvénycikk az 1848: V. törvénycikk és az erdélyi II. törvénycikk módositásáról és kiegészitéséről” szóló törvény is úgy rendelkezett, hogy „A szavazás nyilvánosan, élőszóval történik.”
Ilyen módon a lakosság kevesebb, mint 10%-a szavazhatott! (Az 1874. évi választójogi reform egyik szerencsétlen … szabálya az adóhátralékosokat kizárta a választójogból, ami azt eredményezte, hogy 6% alá esett vissza a parlamenti reprezentáció. Ez európai összehasonlításban ekkor már alacsonynak számított (miközben az 1848. évi választójog a maga korában még haladónak volt mondható), ugyanis Európa fejlettebb országaiban már 20-30% között volt ugyanez az arányszám (az 1896. évi reform után még Ausztriában is).”
A ma hatályos választói törvény a választásra jogosultak számát és a titkos választási rendet illetően korszerű: azonban nem biztosítja ma sem az arányos eredményt, a választói jog csorbul. Jól mutatják ezt a legutóbbi választási eredmények.
Megint megérett a változtatás kikényszerítése!
Csak vérvörösen lehet majd?!
2018. 05. 23. szerda

1867. május 22-én írta meg Kossuth a „Cassandra-levelét” Deák Ferenchez az akkor megszületett és éppen a parlamenti megszavazás stádiumában lévő kiegyezésről.
„A kiegyezési törvények Magyarország és a Habsburg Birodalom 1526 óta tartó együttes létezésének adtak új jogi formát, új kereteket, amelyek között ez az együttélés még további fél évszázadig fennmaradt. A kiegyezés létrejöttét az 1860-as évek politikai erőviszonyai szabták meg. A konkrét jogi megoldásokat azonban a másfél évszázaddal korábban született Pragmatica Sanctióra támaszkodva s az együttélés korábbi történelmi tapasztalatait hasznosítani igyekezve dolgozták ki. Élt egy másik hagyomány is: 1707 és 1849 trónfosztásainak, az önálló Magyarország megteremtésének gondolata, amely viszont a kiegyezés bírálatának történelmi érvanyagát szolgáltatta.”
„És együtt izentük meg e jogszerü követelés folytán a bécsi kormánynak, hogy: »az összes nemzettel egyetértőleg változhatlanul el vagyunk határozva, a magyar nemzetnek önállásából semmi áron egy hajszálnyit sem engedni, s a szövetséges barátságra hasonló barátsággal, ellenzékeskedésre jogszerü visszatorlással felelni.«” – áll Kossuth levelében. És folytatódik: „… nemzetünk életrevalóságának amaz óriási revelatiója [megnyilatkozása] – melynél a sikerhez csak egy kissé több kitartás hiányzott – annyit mindenesetre eredményeze, hogy ugy a hatalmak politikájában, mint a népek érzelmeiben, a magyar nemzet, még bukásában is, azon önczélu életerős tényezők közé lőn sorolva, melyekkel az európai történelem progressusában számolni lehet, számolni kell, s melyeknek a történelem logikája jövendőt igér, ha csak a história önálló tényezői sorából öngyilkos kézzel maguk magukat ki nem törlik … Most szólok, és hozzád és nyiltan szólok, mert ugy látom – s az évek és szenvedések terhe alatt meghiggadt itélet tekintetével látom ugy, – hogy nemzetünk a jogfeladások sikamlós meredélyén veszélybe, többe mint veszélybe, halálba sodortatik.”
Deák válaszolt a levélre: „„Kifejtettem azon egyéni véleményemet, hogy én helyzetünkben a békés ki-egyenlítést üdvösebbnek tartom, mint oly politikát, mely bizonytalan ígéretek mellett várakozásra, további szenvedésre utalva, csupán véletlen eseményektől, talán forradalomtól s a birodalom szétbomlásától, külföldi segélytől, melynél bizonyosan nem a mi érdekünk volna a főtekintet, új és idegen szövetkezéstől, melynek sem alapja, sem czél-ja, sem haszna még tudva nincs, függesztené fel sorsunk jövendőjét. Kifejtettem, hogy a kiegyenlítésnek azon módja, melyet én is javaslok alkotmányos szabadságunkat nem veszélyezteti s hazánkra nézve sok tekintetben előnyös.”
A kiegyezés megköttetett, ami után Magyarország életében nagy, talán egész történelme során a legnagyobb fellendülés következett.
A kiegyezés mindig létező alternatíva: felelős és konstruktív felek kellenek hozzá. Olyanok, akik képesek megérteni és cselekedni: „Te lásd meg, ó sors, szenvedő hazámat,/ Vérkönnyel ázva nyög feléd!/ Mert kánya, kígyó, féreg egyre támad,/ És marja, rágja kebelét./ A méreg ég, és ömlik mély sebére,/ S ő védtelen küzd egyedűl,/ Hatalmas, ó légy gyámja, légy vezére,/ Vagy itt az óra, s végveszélybe dűl!”
Vajh: hol vannak ezek a bölcsek?!

2018. 05. 22. kedd
ui: Gergely András írása alapján, Wikipédia

1916. május 21-én halt meg Görgei (Görgey) Artúr honvéd tábornok, az 1848-49-es honvéd haderő főparancsnoka. „Nem volt énbennem semmi katonai zseni. Az csak mese, magyar legenda, mint annyi más. Rendet tartottam a katonáim között, ez az egész, és a fickók derekasan viselték magukat néhányszor. A többi lárifári.” (Görgei nyilatkozata Mikszáth Kálmánnak)
Máig tartanak a viták: áruló volt-e a vegyész vagy sem?!
„Én katonai sikereimnek legnagyobb részét chemiai tanulmányaimnak, a búvárkodás révén szerzett értelmi fegyelmezettségemnek köszönöm… Chemiai tanulmányaim közben tanultam meg azt, hogy puszta okoskodásaiban, sőt megfigyeléseiben is mily sokféleképpen csalódhatik az ember a valóság felől: de egyúttal azt is megtanultam, miféle módon lehet csalódásait sikeresen ellenőrizni, így a valóság felismeréséhez biztosan eljutni.”
Az Görgei az utolsó haditanács összehívása előtt Csány Lászlóhoz így szólt: „… helyzetünkben felszerelés nélkül, pénz nélkül, a hadsereg ellátásában egyes-egyedül harácsolásra utalva határozottan tagadom, hogy – még ha további sikerek lehetőségét föl is tesszük – ellenállásunk tartós lehet; és szembe kell néznünk azzal a ténnyel, hogy a háborúnak az említett wallensteini elv szerint való folytatása tulajdon hazánkban – bűn.”
Ma nincs olyan megszólalás a kormány tagjai részéről, ahol a nemzet, a haza ne hangzana el. Miközben leszakadunk a szomszédjainktól, elmaradunk még azoktól is, akik néhány éve még messze mögöttünk kullogtak, miközben rohanunk a vesztünkbe. Mindenkit, aki nem így gondolja, ellenségnek, hazaárulónak tartanak.
Nekik Görgei is hazaáruló! Pedig, ha ma csak ilyen „árulónk” lenne, nem itt tartana az ország!
2018. 05. 21. hétfő

325. május 20-án Niceában összeült az I. egyetemes zsinat, a keresztény egyház első általános gyűlése.
Akkoriban a kereszténység még „új” vallás volt, a keresztények voltak (mai szóval) az „ellenség-ellenzék”: igaz, hatásuk rohamosan terjedt, hódított minden felé. A IV. század során a hatalom kénytelen volt feladni a – Diocletianus korában tetőző – keresztényüldözést: 313-ban Constantinus és Licinius türelmi rendeletet adtak ki, engedélyezték a keresztény vallás gyakorlását, kiengedték a börtönökből a hitük miatt fogva-tartottakat és visszaadták elkobzott javaikat is.
Az egyenjogúsítási folyamatban aztán gyorsan fölszínre kerültek a kereszténység eltérő irányzatai és a köztük lévő konfliktusok: az indulatokat az államhatalom megszilárdítására törekvő Constantinus az első egyetemes zsinat összehívásával próbálta lecsillapítani. A két hónapos gyűlésen részt vett mindenki, aki akkoriban számított: több, mint 300 birodalmi püspök, diakónusokkal és papokkal kiegészítve mintegy 1800 fő. Két fontos vitakérdés megválaszolása volt a feladat: a húsvét idejének pontos meghatározása; és hogy Jézus emberi lény volt-e (akkor nem lehet egyenrangú az őt teremtő isteni hatalommal). „A tettlegességig fajuló hitviták során hiába próbáltak közvetíteni a Jézus „hasonló lényegűségét” (homoiusziosz) hirdető középutas püspökök, a vita szakadással, de az utóbbi párt győzelmével zárult. E döntés értelmében szövegezték meg a 325 júniusában kihirdetett niceai hitvallást, amit – 381-es, konstantinápolyi kiegészítésével együtt – mind a mai napi valamennyi keresztény felekezet elfogad (ez az ún. „Hiszekegy”).”
A niceai gyűlés jelentősége abban rejlett, hogy a keresztény hívők közössége első alkalommal tett kísérletet az egységes egyházszervezet kialakítására, nem csupán szervezeti és gyakorlati, hanem elméleti szempontokat is figyelembe véve.
A mai ellenzék még nem tart itt. Egyrészt nem terjed olyan sebességgel (sehogy se terjed), nem képes a mai hatalmat önkorlátozásra, még toleranciára sem kényszeríteni, a hatalom emiatt nem is akar a konszolidálni; nem vagyunk még az „ellenzéki zsinat” összehívásának a küszöbén sem, miközben tettlegességig fajuló vitákról van tudomásunk.
Pedig: úgy kéne má’ egy igazi ellenzéki „zsinat” …

2018. 05. 20. vasárnap
ui: Tarján M. Tamás tanulmánya alapján (http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/325_majus_20_constantinus_megnyitja_a_niceai_zsinatot/)

1536. május 19-én a londoni Towerben kivégezték Boleyn Anna királynőt.
Anna Thomes Boleyn, a későbbi Wiltshire és Ormond grófjának és Lady Elizabeth Howardnak a gyermeke volt, születésének pontos dátumát nem tudjuk, felmenői között találhatunk londoni polgármestert, herceget, grófot, két arisztokrata nőt, kereskedőt és egy lovagot. Rokonságban állt I.Edward királlyal is. Anna és testvérei a kenti Hever Castle-ben nőttek fel. Anna elbűvölte a férfiakat, habár a vélemények különböztek a vonzerejét illetően. A velencei Marino Sanuto 1532 októberében látta őt, mikor VIII. Henrik találkozott I. Ferenccel Calaisnál. A férfi így írt Annáról: „nem a legszebb nő, akivel valaha találkoztam; közepes termetű, kreol bőrű, hosszú nyakkal, széles szájjal, kevésbé dús keblekkel…fekete szemei azonban gyönyörűek.” Franciaországi tartózkodása alatt buzgó kereszténnyé és humanista szelleművé vált. Habár támogatta a pápaság megtagadását, továbbra is elkötelezett és hű volt Szűz Máriához. Anna európai taníttatása 1521-ben véget ért és 1522 januárjában hazatért.
1525-től VIII. Henrik király kezdett el neki udvarolni. Néhányan állítják, hogy Anna kezdetben elutasította a király közeledését, kivédve ezzel azt, hogy a férfi a szeretőjévé tegye, ugyanis tanult húga, Mária korábbi hibájából, aki szerinte túl könnyen odaadta magát a királynak, s Henrik ezért unt rá olyan hamar. Anna többször el is hagyta az udvart és magányba húzódott családi birtokukon. A hosszú tiltakozással elérte célját: Henrik megígérte neki, hogy feleségül veszi.
Henrik viszont házasember volt: ugyan Aragóniai Katalin először Henrik bátyjának, Artúrnak lett a felesége, azonban a férfi nem sokkal a házasságkötés után meghalt. Mivel Spanyolország és Anglia is szükségét látta egy szövetségnek, így 1509-ben Henrik és Katalin össze-házasodott. Mózes harmadik könyve azonban megtiltja, hogy egy férfi elvegye bátyjának özvegyét, még akkor sem, ha a házasságot nem hálták el (Katalin megesküdött, hogy szűzen ment hozzá Henrikhez). Erre a bibliai tézisre alapozva akarta Henrik érvénytelenítni a házasságát Katalinnal. Ezt nevezték a „Király nagy ügyének” (Kings’s Great Matter). A pápa nem fogadta el ezt az indoklást, mivel Artúr és Katalin között szerinte nem történt szexuális kapcsolat; így nem érvénytelenítették a házasságot. Mivel Katalin továbbra is képtelen volt egészséges fiú örököst szülni, Henrik végleg döntött a házasság érvénytelennek nyilvánítása mellett. Kihirdette, hogy egyetlen pápának sincs joga újraértelmezni és átértékelni a Bibliát. Mivel Katalinnal eddig bűnben éltek, az egyetlen mód, hogy véget vessenek ennek, ha elválnak. Ez egyben azt is jelenti, hogy a házasságból született gyermek, Mária, törvénytelen. A királyné továbbra is tagadta, hogy házassága Artúrral érvényes lett volna.
Megkezdődött a Rómától való függetlenedés: az Alsóház döntése alapján a pápai rendelkezéseket a király engedélye nélkül tilos kihirdetni. Kelemen pápa válaszként kitagadta Henriket és Cranmert, majd 1534 márciusában felszólította a királyt, hogy haladéktalanul térjen vissza hites feleségéhez, Katalinhoz. Henrik figyelmen kívül hagyta a kérést és továbbra is Annát tekintette királynénak. John Fisher püspök és Thomas More a pápa mellett álltak és ellenszegültek Henrik akaratának – a Towerbe záratták őket. (A börtönben raboskodó Fisher-t 1535-ben a pápa bíborossá nevezte ki, ám Henrik őt is, és a szintén fogoly Thomas More-t is kivégeztette, amiért nem ismerték el Annát törvényes királynénak, Erzsébet hercegnőt pedig trónörökösnek.)
1536. május 2-án Annát hűtlenséggel, vérfertőzéssel és felségárulás vádjával letartóztatták és a Towerbe vitték. A börtönben teljesen összeomlott; nem tudta, hogy mi történik az édesapjával és a bátyjával; még saját letartóztatásának okával sem volt tisztában. III. Edward óta a királyné hűtlensége felségárulásnak számít; a büntetés: máglyahalál. Így Annára is ez a sors várt.
Habár a bizonyítékok nem voltak meggyőzőek, Annát bűnösnek találták. (Bátyját és a többi vádlottat 1536. május 17-én kivégezték.) Pirkadatkor hívatta Kingstont, hogy együtt hallgassák meg a misét. Azután utolsó gyónása közben megesküdött Cranmer-nek lelke üdvösségére, hogy nem volt hűtlen férjéhez, a királyhoz. Ezt megismételte az áldozás előtt és után is. Kivégzése napján damaszt sötétszürke ruhát viselt, felette hermelinköpenyt. Két hölgy kísérte el az emelvényig, ahol rövid beszédet mondott: „Jó keresztény emberek! Azért jöttem ide, hogy meghaljak. Törvény szerint lettem halálra ítélve, ezért nem tiltakozok ellene; fejet hajtok a király akarata előtt. Imádkozom Istenhez, hogy óvja meg a királyt és adjon neki hosszú uralkodást. Az egyik legnemesebb, legirgalmasabb és legkiválóbb uralkodó a Földön. Nekem mindig jó és kedves férjem volt. Ha valaki az ügyemet vizsgálná, azt arra kérem, hogy jóindulattal tegye. Távozom hát a világból és itt hagylak titeket. Szívből kérem, hogy imádkozzatok értem. Jézus, fogadd el lelkemet:”
Május 19-én pénteken, Boleyn Annát, Anglia királynéját kivégezték.
Politika, szerelem, vallás, pénz…
Ha ma élt volna, másképp végezte volna?
2018. 05.19. szombat

(Wikipédia alapján)

1514. május 18-án Dózsa György, a keresztes had vezére Cegléden kiáltványt bocsát ki, melyben az egész jobbágyságot felkelésre szólítja.
Történt ugyanis, hogy 1513 tavaszán az elhunyt pápa utódjának kis többséggel X. Leó néven a firenzei Medici Jánost választották. Az új pápa Bakócz Tamást felhatalmazta arra, hogy a Dalmáciát már részben elfoglaló törökök ellen Knin (Tinin, Tenyő) várának megvédése érdekében keresztes háborút hirdessen. II. Ulászló király támogatását elnyerve a szent hadjáratra történő felhívást Budán, 1514. április 9-én, Virágvasárnap, a vidéki templomokban pedig egy hétre rá, húsvét vasárnapján hirdettették ki. Május közepére a Pest, Fehérvár, Kalocsa, Várad, Csanád és más püspöki székhely táboraiba – a pápa által beígért üdvözülés (az örökélet) reményében – mintegy 80 ezer önkéntes gyűlt össze, akik között jobbágyok, munkanélküli marhahajcsárok, elbocsátott zsoldos katonák, vidéki papok, ferences szerzetesek, városi polgárok és elszegényedett nemesek voltak. De a jómódú főnemesség – életét és vagyonát féltve – nem kívánt a szultán ellen harcba szállni. Mivel a parancsnokságot az országnagyok közül senki sem vállalta, Bakócz érsek a keresztes sereg fővezérévé április 24-én az erdélyi Háromszék Dálnok községében 1470 körül székely lófői (nemesi) családból született, majd apja halála után Makfalván nevelkedett végvári vitézt, Dózsa Györgyöt nevezte ki.
A keresztes táborokban nagy haragot keltett, hogy a nemesség erőszakos módon, hajdúikkal próbálta megakadályozni, hogy jobbágyaik a sürgős mezei munkák idején hagyják el földjeiket. Ha ez mégsem sikerült, asszonyaikon és gyerekeiken töltötték ki bosszújukat. Az üres királyi kincstár miatt a keresztes sereg élelmezéséről sem gondoskodtak, aminek következménye a rablás és a fosztogatás lett. A nemesek udvarházai, főurak kastélyai, kereskedők szekerei ellen intézett támadások mindennapossá váltak. A parasztok és a nemesek Mezőtúron történt összecsapásának hírére, május 15-én Bakócz érsek leállította a további toborzást, de Dózsa György, Gergely testvére, s a hozzájuk csatlakozott ferences barátok ezt nem vették tudomásul. A főurakat török cinkosoknak nevezték, legyőzésüket pedig a keresztes hadjárat előfeltételének tekintették.
Erre válaszul született Dózsa György „Ceglédi Kiáltványa”:
„Székely György, vitéz katona, a keresztesek Istenáldotta népének fejedelme és főkapitánya, csak Magyarország királyának s nem egyúttal az uraknak alattvalója, a Magyarországban, név szerint pedig Pest- és Külső-Szolnokvármegyében levő városoknak, mezővárosoknak és falvaknak, együtt és egyenként (küldjük) üdvözletünket! Tudjátok, hogy a hitszegő nemesek ellenünk és egész kereszteshadunknak ezen szent célú gyülekezete ellen ártani vágyó kezekkel fölkeltek, hogy bennünket üldözzenek, háborgassanak és zavarjanak. Azért is nektek számkivetés és örök büntetés, valamint fejetek és minden javatok elvesztésének terhe alatt parancsoljuk és rendeljük, hogy rögtön és azonnal, amint jelen levelünket látjátok, minden késedelem és kifogás nélkül jöjjetek, repüljetek és igyekezzetek Cegléd mezővárosába; és siessetek, hogy így a szent csapat és áldott gyülekezet a nevezett hűtlen és gonosz nemeseknek erejét és kezét korlátolni, megfékezni és megzabolázni tudja. Ha úgy tesztek, jól van; különben a fent írt büntetést vonjátok magatokra. Sőt ezzel sem érjük be; hanem saját telketeken kapufélfátokra függesztetünk és akasztatunk fel, nyársba vonatunk, vagyonotokat elpusztítjuk és zsákmányra hagyjuk, feleségeiteket és gyermekeiteket pedig megöletjük”.
Vajon 504 év múlva lesz valaki, egy magyar blogger, aki majd az Orbán-kormány mai esküjéről ír emlékezést?
És milyen jelzőkkel?
És lesz-e valamikor egy újabb „Ceglédi Kiáltvány”?
És ki lesz a kibocsátó?!

2018. 05. 18. péntek

(források: Wikipédia, DÓZSA GYÖRGY ISASZEGI EMLÉKEZETE)

2002. május 17. (74 évesen) Barcelonában meghalt Kubala László (Kuksi. Laszy) világpolgár, magyar (csehszlovák, spanyol) válogatott labdarúgó, akit a World Soccer Magazine 1999 decemberében a XX. század 100 legnagyszerűbb labdarúgója közé sorolt.
Három országban és nyolc csapatban: a Ganz TE-ben, a Fradiban, a Slovan Bratislavaban, a Vasa SC-ben és a Barcelonában játszott. Később az RCD Espanyol, az FC Zürich és a Toronto Falcon játékosa lett. A csehszlovák válogatottban hét, a magyarban három, a spanyol válogatottban pedig 19 alkalommal szerepelt. 4 bajnoki cím (1952, 1953, 1959, 1960), 5 Copa Generalissimo – győzelem (1951, 1952, 1953, 1957, 1959), két Spanyol Szuperkupa – siker (1952, 1953), valamint két VVK – diadal is (1958, 1960) fémjelezte a Barcelona ezen évtizedét. Emellett a csapat 1952-ben megnyerte a Copa Latinát, és a Copa Eva Duartét is.
„A Barcelona 100. évfordulóján 1999-ben a szurkolók a csapat történetének legjobb játékosává választották. Olyan labdarúgókat utasított maga mögé, mint Johan Cruyff, Diego Maradona, Romario vagy Hriszto Sztoicskov. Emellett sportújságírók a második legjobb spanyol játékosnak választották, aki a XX. században játszott. Csak Alfredo Di Stefano-t találták jobbnak. Végül a spanyol kormány a sport Nagykeresztjét adományozta neki.”
Később játékosmenedzser, majd edző lett: 11 évig irányította a spanyol labdarúgó válogatottat; 1992-ben olimpiai aranyérmet nyertek.
Ma Magyarországon szinte minden kisvárosban un Akadémiák alakulnak állami pénzekből, amelyek 10 év alatt egyetlen tehetséges labdarúgót sem neveltek ki; milliárdokért épülnek stadionok, ahol aztán a lelátók üresen panganak; a gyepen tudás és meggyőződés nélkül játszó labdarúgók össze-vissza rohangálnak, érdektelen meccsek zajlanak.
Még ingyen-cirkusznak is rossz.
Csak „császári” kedvelésnek, hobbinak…

2018. 05. 17. csütörtök